Gyógyszeretet | 1.

december 09, 2016






Ismét egy fárasztó napon vagyok túl, egy olyanon, ami után az ember ezerszer kérdezi meg magától: miért? Miért kell... ilyennek lennie?
Tavaly érettségiztem, de maradnom kellett OKJ-n az iskolában, amivel nem is lenne baj, ha nem tett volna ugyanígy az osztályom, aish... az évfolyamom fele, és természetesen pont azok, akiktől a leginkább szabadulni akartam.
A korombéliek két részre szakadtak mindig is: azokra, akik nem foglalkoztak velem, és levegőnek néztek, és azokra, akiket még csak annyira sem érdekeltem, mégis kaptam bántó szavakat, fájó megjegyzéseket.
Egy időben valamiért érdekelt, ki mit gondol, próbáltam felvenni a harcot, majd egy fél év elteltével rájöttem, hogy erre esélyem sincs.
Onnantól kezdve soha nem versenyeztem senkivel, nem akartam jobb lenni, mint bárki más. Egyszerűen csak próbáltam több lenni, mint az, aki tegnap voltam. Nem érdekelt, ki hogyan áll tanulás terén, hogy kinek hány barátja van, milyen ruhákban jár, mennyire szeretik a tanárok, hogy hozzám hogyan viszonyulnak. Soha senki nem érdekelt.
Beteges módon onnantól mindig csak a saját világomba voltam bezárva, és bár hiába volt teljesen egyértelmű, hogy néha magába szippant a rideg, kellemetlen magány, én mégsem fáztam tőle soha. Jó érzés volt a homályos fejemben járni, a gondolataimmal beszélgetni, amik nem nevettek ki.
Egy valami viszont nem változott: anyámon kívül nincsenek barátaim most sem, nem tagadom, ami csak akkor kellemetlen, mikor a nagy családi összejöveteleken mindenki kérdezősködik, hogy állok társaság terén.
Ezek után az esték után többször fordul elő, hogy csak ülök a sötét, ködös szobámban, nincs senki, akivel beszélhetnék, és ekkor kórosan többször nyitogatom a Twittert. Nem, mintha nem használnám minden egyes nap több órán át, ahová menekülök szinte már kényszeresen.
– Youngjae, nem vagy éhes?  – Anya hangja éri el, hogy magamhoz térjek, és oda is figyeljek arra, amit éppen csinálok.
Alig tíz perce értem haza, de a nappalinál beljebb nem jutottam. Csak állok egy helyen, a táskámat szorongatva, és magam elé meredve játszom le újra és újra a fejembe ragadt emlékképeket.
– Nem – mondom halkan, megemberelve magam, majd egy mély levegőt véve nézek fel egyetlen szülőmre, aki jelenleg itthon tartózkodik. A hosszú, barna haját ismét felfogta, a pisze orra maszatos a liszttől, vékony szája halványan mosolyog, egészen eltereli a figyelmet a lyukas mackónadrágjáról. – Apa hol van? Nem láttam a kocsiját a ház előtt.
– Apád éppen hazafelé tart. – Anyukám gyanakodva lép felém a konyha bejáratából, mintha csak azon gondolkodna, már megint mi történhetett, ami miatt ilyen csöndes vagyok. – Nem értem, hogy lehet, hogy nem vagy éhes. Már este hét van, ilyenkor a fél hűtőt képes vagy kifosztani. – Végül a fejét oldalra biccentve morran egyet, majd levetkőzve a maradék gátlását is, egyenesen elém sétál, és hiába vagyok majdnem egy fejjel magasabb, akkor is a vállamra teszi a kezét. – Mi a lehangoltságod tárgya, hm?
– Én csak... – Rá akarom vágni, mennyire fáradt vagyok, hogy igaz, csak egyre kellett bemennem az iskolába, de negyed hétig ott rohadtam, viszont ez nem megy. Nem fejezem be talán anya szigorú tekintete, vagy csak a szimpla tudat miatt, hogy hazudni rossz. – Csak a szokásos.
– Jacksonék? – Aggódó tekintettel mered rám, szinte egyből végig suhan a szemein az elfojtott düh, ami csaknem megvakít. - Azok a fiúk soha nem nőnek fel? Lassan tizenkilenc évesek.
– Nem tudom, nem... nem is számít. – Végül csak a fejemet csóválva zárom le a témát, amire anya mondaná, már szóra nyitja a száját, mikor a lábam elindul.
A lépcső felé visz, mintha nem is én irányítanám magam, és bár nem ez volt a legjobb módszer anyám otthagyására, akkor sem bánom. Egyedül szeretnék lenni egy kicsit.

***

Már lassan éjfél, én pedig még mindig a telefonommal foglalkozom, hiába kelek holnap korán. És miért?
Twitter. Egyszerűen lehetetlen elszakadnom tőle, pedig nincsenek itt olyan izgalmak, mint a Tumblr-ön, esetleg a Facebookon, amiket egyébként nagyon nem használok szívesen. Az előbbi konkrét depresszióba taszítana, a másik pedig elém tárná minden ismerősömet, akiket épp elég iskolában látnom.
Itt viszont... csak a kedvenc sorozataim, bandáim szemeznek velem egy-két képen, amiket nem tudok nem retweetelni. Fáj bevallanom, és talán kicsit szánalmas is, de ez az egyetlen dolog, amiben ki tudok kapcsolódni, pedig már vagy ezer dolgot kipróbáltam. Viszont a tánchoz semmi tehetségem, rajzból mintha két balkezem lenne, az éneklés pedig... felzaklat. A felszínre akar törni minden elrejtett érzésem, amit eddig tökéletesen magamba fojtottam, ezt pedig nem akarom.
Túl sok energiám van abban, hogy ezt engedhessem.
Az órára pillantva elhatározom, hogy maximum öt percig lehet még a kezemben a telefon, aminek hála az életkedvem is kezd elmenni, bár az, hogy a párnámon fekszem nyakig betakarózva, eltűnve a matracomban, egyre jobban álmosít.
Mindenesetre nem akarom eltenni magam holnapra, viszont az időm hamar lejár, és muszáj végül kierőszakolnom magamból, hogy elszakadhassak a függőségemtől.
Majdnem, hogy fizikai fájdalmat okoz, ahogy félreteszem a telefonom, amin a wifit nem kapcsolom ki, hiszen reggel nincsen feleslegesen tíz percem, amíg a telefonom betölt mindent.
Nagy nehezen a fejemet is sikerül a párnámon tartanom, a szemeimet lecsuknom, miközben azon erőlködök, hogy ne járjon a mai napom körül minden egyes gondolatom. Nem akarom a holnappal zaklatni magam, hiába van ott a görcs a gyomromban, és tudom, hogy úgyis én maradok alul.
Minden egyes pillanat, amit forgolódással töltök, egy évezrednek tűnik, a szemeim hol kinyílnak, hol fájdalmasan feszülnek, a számat maró sóhajok hada mérgezi, kaparja a torkomat a kintről jövő hideg.
Már most tudom, hogy reggel, ahogy a tekintetem a plafonomra ragad, semmi kedvem nem lesz a valósághoz. Itt akarok majd maradni, de ez lehetetlen.
Nem tudom, mennyi idő telik el úgy, hogy harcot vívok a nyughatatlan lelkemmel, mikor hirtelen egy gyanús hang szakít ki. A telefonom rezeg, csiripel, én pedig ezzel a lendülettel ülök fel, és meredek az irányába.
Fogalmam sincs, mi ez az egész, hiszen én soha, soha... ah, soha nem kapok értesítést.
Kétszer meggondolom, de végül a telefonom után nyúlok, amit feloldva szinte kiszúrja a szememet; üzenetem érkezett. Twitteren.
A szívem csaknem kiugrik, ahogy megnyitom, már félig csalódok, mikor eszembe jut, hogy lehet, valami fanoldal írt nekem, ami látta, miket retweetelek. Viszont mikor a szemem átfut a szavakon, a szívem kihagy egy ütemet, és úgy érzem, elájulok.
Talán túlzás ez a reakció, de számomra a világ legfurcsább dolga, hogy valaki önszántából írjon.

MeobMeob I.
@mubmub_i
Szia, @cucumber_chjae, állat a Twittered! Nem szoktam írni senkinek, de a tiédet már ezer éve figyelem, és mintha magamat látnám. Nem tudtam megállni, hogy ne írjak :D
10/09/16, 00:12 AM

Vagy ezerszer végig futtatom a szemeimet az egészen, próbálom megnyugtatni magam, miszerint nem a világvége jött el, csak valaki... megdicsért.
Elemzem magamban a nevét, de nem tudom értelmezni, viszont azt sem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy helyesen ír, sehol egy rövidítés, ami valamiért nagyon szimpatikus nekem. A szívem mégis mindjárt kiugrik, és annyira remegnek az ujjaim, hogy egyelőre válaszolni sem tudok neki.
Ehelyett inkább megnyitom a profilját, a profilképén viszont csak egy számomra ismeretlen logó van, a posztjai mind olyanok, amiket én is ezer százalék, hogy megosztottam volna.
Beletelik pár percbe, mire erőt veszek magamon, és rászánom magam a válaszra. Ennyit arról, hogy alszom az éjjel.

ChibiJ Choi
@cucumber_chjae
Szia, örülök, hogy tetszik
Azt hiszem
Vagyis köszönöm
10/09/16, 00:20 AM

Azt hiszem?! Mégis miért írtam, hogy azt hiszem? Mi van velem?!
Miközben az arcomat kaparom lefelé, a telefonomat jó messzire teszem, és próbálok nem gondolni arra, hogy még interneten is olyan kevés határozottság van bennem, mint úgy alapjáraton mindig.
Nem tudok mást tenni, csak várok, de a telefonom nem rezeg, miszerint válaszom jött, ezért csak... visszafekszem magamat átkozva, miszerint ezt is elrontottam. Nem hiszem el.

***

Alig tudom nyitva tartani a szemeimet, hiszen éjszaka a bizonyos üzenet után még nehezebben ment az elalvás. És most itt ülök a padban két borzasztóan unalmas óra között, és ismét csak a telefonommal foglalkozom.
Nem érdekel az a pár osztálytársam, aki bent maradt szünetben, a Twitter az egyetlen, ami képes lekötni, bár még ehhez is túl fáradt vagyok talán.
Még ezer tweetet görgetek végig, mikor a telefonom ismét azt csinálja; rezeg. Én pedig csaknem kilépek a testemből, a szívem a torkomba ugrik, és alig kapok levegőt, ugyanis ismét jött egy üzenetem. Pislogni sem merek, ahogy megnyitom, szinte az egész életem lepereg a szemeim előtt a nevet látva.

MeobMeob I.
@mubmub_i
Megkérdezhetem, hány éves vagy? És fiú, igaz?:)
Hogy hívnak?
10/09/16, 11:37 PM

Ezer verzió lepereg a lelki szemeim előtt, hogy ez őt miért érdekli, miért kérdez. Nem hittem volna, hogy valaha vissza fog írni, ráadásul érdeklődik.

ChibiJ Choi
@cucumber_chjae
Tizennyolc vagyok és fiú
A nevem...
A nevem inkább maradjon titok
10/09/16, 11:39 PM

Nem értem én sem, hogy megy a válasz egyből, de még elküldenem is sikerül, ami után a szívem majd' kiugrik. Viszont hiába várok hosszú, hosszú percekig, nem jön a válasz, ami miatt a hirtelen jött izgalom még nagyobbá növi ki magát a mellkasomban.
– A Choi gyerek még él? – Az ismerős hangra felkapom a fejem, összerezzenve szegezem a tekintetem arra a srácra, aki az ajtóban áll, és zavartalanul engem bámul. Mit akar már megint? – Még mindig nem áll veled szóba senki? - Jackson végül belép a terembe, de nincs egyedül.
Hiába sétál elém lassan, majd áll meg, és támaszkodik meg a padomon, az én tekintetem akkor is a többieken időzik el.
Itt van Junior, Mark, még... még Jaebum is. JB, aki a mobilját markolva sétál ide, az arcán egy szemét mosoly van, miközben kiveri a kezemből a telefonomat.
Sikeresen kizökkentettek a békés, mégis izgalommal teli pillanataimból.
– A Choi gyerek folyton egyedül van. – Gúnyos hangsúlyt visz a szavaiba, amitől a szívem összerándul, majd egyszerre telepszik a nyakamra elviselhetetlen forróság, és ráz ki a hideg, ahogy állon pöcköl.
Ők ketten szívják a véremet a legszívesebben, amit nem reagálok le, csak szótlanul várom mindig, hogy elmenjenek. Fogalmam sincs, hogy találtak meg megint, valószínűleg ismét minden terembe benéztek, hátha látnak valakit, akit jó folyton basztatni.
Ez gáz, ez annyira, annyira szánalmas... de annak ellenére, hogy ez az egész megsavanyítja az itteni életemet, hogy ezek ketten már azóta bántanak, mióta gólyatárborban elestem a saját lábamban, az én belsőm akkor is megremeg egy kicsit, valahányszor Jaebum jön a közelembe.
Ki nem állhatom, utálom érte, de... de ez van.
Ez ellen nem tudok tenni.


Share This Story

Tags: , , , , , ,

You Might Also Like

0 megjegyzés

Rendszeres olvasók

Kiemelt bejegyzés

Úgy érzem, én is meghaltam