2Jae is Love: yaoi

Eléggé elhúzódott az este, már este kilenc volt, mikor Jaebum szülei elindultak dolgozni, és mikor Jimék is eltűntek Sophiáékkal kint a konyhában, az a bolond úgy döntött, hogy eléggé elfáradt. Egész este beszélt, a kezemet szorongatta, és hangosan nevetett, én pedig néha csak csendben néztem őt, mert megnyugtatott, hogy ilyennek láthattam.

– Nem vagy éhes? – A cipőjével küzdve kérdez, amíg én már a kabátomat veszem le, miközben az a vanília illat költözik a fejembe, ami mindig uralkodik náluk.

Nem Jimékhez mentünk, bár ennek jelenleg örülök, egész napos izgulás után jó egy kicsit egyedül lenni, a szülei úgysem jönnek haza reggelig.

– Nem. Figyelj. – A keze után nyúlok, ahogy már indulna is tovább, viszont ez az apró mozdulat megállítja. – Én még nem köszöntettelek fel.

– Hogy érted? – A homlokát ráncolja, még egy édes mosolyt is elereszt, ahogy teljesen felém fordul. – Egész este velem voltál.

– De nem köszöntöttelek fel.

– Ugye nem költöttél rám? – Egy kicsit kibillen, már a szemöldökét vonogatja, én meg nem találom a hangomat. Csak a táskám után nyúlok magam mellé, belé karolva indulok a nappali felé, és már szinte gyilkol a csend körülöttünk, mikor a kanapé előtt megállva letérdelek a mályvaszínű szőnyegre. – Mit csinálsz?

– Én ezt… – Belehal a hangom, ahogy a táskám külső zsebébe nyúlva hozzáérek a hideg csomagolópapírhoz, és szinte beleremegek.

– Most meg fogod kérni a kezem? Mert reméltem, hogy ez az én reszortom lesz majd. – Elsüt egy gyenge poént, ami csak azért nem olyan magas labda, mert még azt is kinézném belőle, hogy nem viccelt. Mégis, inkább le se reagálom, csak megvárom, amíg elém ül egyre értetlenebb tekintettel méregetve.

– Én nem akartam mindenki előtt odaadni neked.

– Mi az?

– Ez… ühm. – Kiveszem a táskám zsebéből végre, ami a lábamról a földre hullik, de mindketten hol egymást, hol a fahatású, aranyozott papírt figyeljük a kezemben. – Boldog születésnapot. – Végül odanyújtom neki egy gyenge mosollyal, és szinte kiszakad a szívem, mikor végre érte nyúl.

Pillanatokig csak a homlokát ráncolja, ahogy óvatosan a ragasztót kapargatja fel, majd megunva az egész papírt keresztben tépi szét. Ledöbbenve mered a kibontott CD-re, aminek a borítóján mi vagyunk, és szinte elsápad, mikor a tekintete az arcomra tapad.

– Ez mi?

– Jiméktől kaptam karácsonyra egy lehetőséget arra, hogy felvehessek néhány zenét egy profi stúdióban.

– Mi? – Összeugrik az arca, mégsem tudok leolvasni róla semmi mást az elképedésen kívül. Szóra nyitja a száját, ahogy kinyitja a tokot, amiben ott a CD és mellette a számok listája, majd inkább nem mond semmit, egyszerűen feláll.

Hátat fordít, a kanapé hátuljának tolt Hi-Fi toronyhoz megy, és kattognak a másodpercek, ahogy végül be is csúsztatja a lejátszóba, a csend pedig eltűnik. Betölti a hangom a teret, ő pedig végképp teljesen lesokkol, mikor végleg realizálódik benne, mi ez.

Értetlenül kapcsol át egy másik számra, majd fél perc múlva a következőre, amíg én a térdemet markolva ülök a sarkamon, és azon pörög az agyam, vajon mire gondolhat.

– Te ezt… Nekem csináltad?

– Igen.

– Nekem énekelsz? – Ahogy megint kérdez, én már csak zavartan bólintok, ő pedig hirtelen kinyomja. Megáll, bámul maga elé pár pillanatig, majd mintha villámcsapás érné, elindul felém, és levegőt is elfelejtek venni, ahogy szinte felránt a földről.

– Most h-hova megyünk? – dadogom, ahogy húz maga után, és csak a széles hátát látom magam előtt.

– Megmutatom, milyen rohadt szerelmes és hálás vagyok ezért. – Belerobban a hangja az érzelemkavalkádjába, amit már lereagálni sem tudok, mert már csak azt érzem, ahogy a szobája ajtófélfájának nyomva nekem simul, és úgy kap a szám után, mintha levegő lennék.

Egy gyenge nyögés szakad ki belőlem, ahogy a felsőm aljába markolva feljebb rántja rajtam, a meztelen derekam után nyúl, majd csak egy édes sóhaj telik tőle, mikor a nyakát átkarolva a hajába marok már előre tudva azt, hogy talán reggelig el se tudok majd szakadni a szájától.

***

Az egész péntek esténk azzal telt, hogy én alatta könyörögtem, ő pedig a nyakamba nyögött, és még csak fogalmam sincs, hanyadjára estünk egymásnak, mire hallottuk nyílni az ajtót, mert a szülei hazaértek a munkából. Azóta is folyton csak az jár a fejemben, hogy ez teljesen más volt, mint a legelső alkalom, mert azt hiszem, minden gátlásomat levetkőztem előtte.

Még a gondolat sem volt meg bennem, hogy eltakarjam magam, mikor levetkőztetett, vagy hogy túl hangos vagyok, ő pedig egyre hevesebb lett, valahányszor hozzáértem. A hétvége utána szinte elrepült, éjjel-nappal a CD-t üvöltette, amit tőlem kapott, nekem pedig úgy kellett könyörögnöm, hogy legalább halkítsa le, mert már az én fejem robban szét a saját hangomtól.

Nem tudom, pontosan mi történt ezalatt a két és fél nap alatt, mert azóta is megállás nélkül vigyorog még annak ellenére is, hogy túl korán keltünk a suli miatt.

– Ma beülünk a többiekkel enni valahova? – A kabátját kigombolva beszél úgy, hogy még el sem értünk az iskoláig, pedig már Jacksonék is minket várnak.

– Ez még kérdés? – Egy halvány mosollyal nézek felé, majd le kettőnk közé, ugyanis rendesen zavar a távolság köztünk. A suli vonzatkörzetében már tudat alatt is tartja a két lépést, bár szerintem neki már fel sem tűnik.

– Mégis mi a szar tartott ennyi ideig? Halálra fagytam miattatok. – Jackson hangja egyből megvigyorogtat, mikor elérünk az iskola kapujáig, de csak azért szórakozom jól, mert tudom, milyen hisztis sárdobálás következik ezután. Még csak nem is köszön, egyedül Mark az, aki nem baszogatással indít, de ahogy befordulunk a suli előudvarába, már nem tudok rájuk figyelni.

Nagyon sokan vannak itt, és ez nem a megszokott kora reggeli tolongás, hiszen alig negyed óra múlva elkezdődik az első óra. Ilyenkor nem szoktak ennyien egy helyben ácsorogni, és már kérdeznék rá, történt-e valami, mikor nagy nehezen átverekedjük magunkat a tömegen, és abban a pillanatban le is ragad a lábam.

A lépcső tetején ott áll Jinsae, aki pár hete elkapott suli után, mert bevertem az orrát. Egyből kiszúr minket, és miközben a kezében gyűröget valamit, a többiek annál inkább hátrálnak el tőlünk.

– Itt van – szól oda maga mellé a haverjainak, akikkel még a múltkor megveretett. – JB! – Mindenki egyből odanéz, majd ide ránk, ahogy felkiált, az én gyomrom pedig egy cseszett másodperc alatt összeugrik.

Egyből Jaebum felé nézek, aki odapillant, majd megpróbál úgy tovább menni, mintha meg se hallotta volna, de az a barom összerántja magát. Lesasszézik a lépcsőn, majd a pasim mellkasába ütközve löki hátrébb.

– Mit akarsz? – Jaebum élesen sziszeg, amíg én egy pillanatra leblokkolva csak bámulom, mi történik, nagyjából úgy, ahogy Jacksonék is.

– Azt már mindenki tudja, hogy buzi vagy, de azt valahogy elfelejtetted említeni, hogy Youngjae a ribancod.

– Mit mondtál?

– Hé! – Ahogy Jaebum szinte felrobbanva menne neki, én a táskámat elejtve megyek oda, és Jinsae vállába markolva lököm hátrébb. Még azon se ragad le az agyam, hogy ez a gyökér tudja, hogy mi… együtt vagyunk? Mégis honnan?! – Ne verekedjetek össze, ha lehet, jó?

– Mi a faszt akarsz?

– Azt hiszed, senki nem tudja meg? – Mintha meg se szólaltam volna, egy gyűrött, szétszakadt papírdarabot nyom a hormontúltengéses pasim orra alá, akinek lüktet minden izma a kabátja alatt, én pedig remegek attól, hogy megint az történik. Bántani fogják. – Ha ennyire büszke vagy arra, hogy a seggekre buksz, akkor miért nem vállalod fel Youngjae-t is? Szégyelled?

– Rohadt idióta. – Jaebum Jinsae vállába marva taszítja őt hátrébb, és már menne utána, mikor a karjába kapaszkodva húzom arrébb.

– Kérlek, ne csináljátok ezt.

– Gyere és üss meg, ha ilyen rohadt bátor vagy. – Mintha itt sem lennék, ez a gyökér tovább hergeli, miközben a fél iskola körülöttünk áll és minket néz, a másodpercek pedig óráknak tűnnek addig, amíg nem látom a kezét lendülni Jaebum felé.

– Hé! – Helyettem mégis egy női hang dermeszt meg, és alig hiszem el, mikor Sojung Jaebumot arrébb lökve kiált fel, bennem pedig értelmét veszti az idő fogalma. Tudom, hogy minden olyan hamar történik, talán másodpercek, mégis mintha megállt volna minden. – Szállj le róluk!

– Húzz innen, ez nem a te dolgod. – Jinsae egy laza mozdulattal löki meg a kicsi lányt, aki nekem esik, és úgy indul a belül ledöbbent barátom felé, mintha megállíthatatlan lenne. Komolyan Sojung akarta megvédeni Jaebumot?

– Anyádra emeljél kezet, hát nem takarodsz hátrébb? – Bomi hangja felrobban a tömegben, és az alig negyvenöt kilójával olyan indulatosan indul meg ide, hogy esküszöm hátrébb taszítja Jinsae-t, mikor nekiütközik. – Egy nálad két és fél fejjel kisebb nőre emelnél kezet? Kinek képzeled magad?

– Mit akarsz?

– Ha hozzájuk mersz érni, kitépem a szívedet. – Magát felszívva pont olyan indulattal feszül neki, ahogy Jaebum áll mögötte, én pedig hirtelen Markékra nézek, hátha segítenek leállítani ezt az egészet, de nem éppen ez történik. Mögöttünk állnak ugrásra készen, én pedig nem értem, miért akar mindenki verekedni. – Takarodj innen!

– Ők talán nem tudják megvédeni magukat?

– Mi közöd van hozzájuk? Talán az fáj, hogy téged negyed annyira sem fognak szeretni, mint ahogy ők egymást? Mert ilyen undorító személyiséggel egyedül fogsz megrohadni. – Hevesen csattan fel újra, és ahogy Jinsae arca teljesen elborul, emeli a kezét, már ösztönből kapok Bomi után és rántom el onnan, de abban a pillanatban, ahogy nekem és Sojungnak ütközik, Jaebum keze lendül.

Félhangosan szívja a fogát, miközben olyat ver ököllel a még nála is magasabb srác arcába egymás után többször, hogy hátratántorodik, és egyből látom, ahogy végigfolyik a vér a száján, a nyakán. Leesik az állam.

Mégis honnan jön belőle ez a brutális erő?!

– Ne már! – Magamból kikelve, próbálok közbeavatkozni, a felhördülő tömeget totálisan elfelejtve, mikor ezek ketten teljesen egymásnak esnek, és még az sem segít, hogy Jackson is minden erejével azon van, hogy szétszedje őket. – Engedd már el! – Az egyenruhájába marva rántom el Jinsae-t Jaebum mellől, mikor kétszer az arcába üt, és egy pillanatra elszédülök, az agyam leáll, mert a következőt én kapom. Az orromból ömlik a vér, a testem pedig lefagy.

Nem mintha ez segített volna a helyzeten, mert Jaebum ettől csak jobban bedühödik, már azt látom, ahogy a kabátját ledobva szalad bele annak az állatnak az arcába, miközben Bomi, esküszöm, még Sojung is kézzel-lábbal Jinsae hátát veri, aztán félbevágja a levegőt egy éles sípszó.

– Mi folyik itt?! – Az igazgatónő hangja egyszerre robbantja fel és állítja meg az időt, és a félbemaradt lendülettől a lányok a földre borulnak, Jaebum pedig hátra egyenesen Markra, mikor Jackson sikeresen végre arrébb taszítja Jinsae közeléből. – Mi a pokol folyik itt? – Ismét felvillan, amíg a tesitanár a sípját a szájában tartva indul el a lépcsőn egyenesen hozzánk. – Jinsae, Jaebum és mindenki, akinek ehhez köze van, az irodámba, de azonnal!

Nem volt semmi különleges szilveszterkor, igazából a nagy vitánk után négyen töltöttük az estét Jinahékkal, és azokat a tipikus trash filmeket néztük, amiknek általában semmi tartalma, mégis leköt annyira, hogy elfelejts mindent magad körül.

Nem mondom, hogy nem esett jól, hiszen az a nyugalom azóta is tart, mégis érzem, hogy valami egészen más lett Jaebum és köztem. Talán csak azért, mert olyan dolgokat árult el magáról, amiket eddig soha senkinek, és jelenleg nem tud mit kezdeni egyikünk sem azzal, ahogy kinyílt előttem.

Már jó pár nap eltelt azóta, igazából már a második szünet utáni napunkon szenvedünk az iskolában, mégis olyan, mintha még mindig ugyanott állnánk a szobámban, én idegesen hadarnék, ő meg állna egy helyen, leblokkolva, a lelke kis zugait rejtegetve előlem.

– Youngjae! – Jackson a vállamba ütközve ül le mellém, ami konkrétan kirángat a saját fejemből, és egészen elfelejtem minden kisebb gondolatomat is attól a szinte már félelmetes vigyortól, amit az arcomba villant. – Beszélnünk kell.

– Most? – kérdezem félig egy szendvicset rágva az egyik rozoga padon, ami a fal mellé lett tolva kint az aulában. Az ebédlőben már nem volt hely, úgyhogy idekényszerültem.

– Igen, most, amíg JB tutira le van foglalva.

– Jesszus, miért?

– A szülinapjáról van szó. – Teljesen belelkesedve vágja rá szinte gondolkodás nélkül, amire hirtelen csak a homlokomat ráncolom. Most egészen sokkos hatással van rám a hiperaktivitása. – Mert tudod, a pasid. Aki három nap múlva húsz lesz. Meg minden.

– Igen, tudok róla – motyogom halkan, mert a semmiből eszembe jut az ajándéka, amit egészen biztosan nem merek majd odaadni neki. Mióta hazajöttem Szöulból, a szekrényem aljában pihen egyrészt azért, hogy még véletlenül se találja meg, amikor nálunk van, másrészt nem volt pofám azóta meghallgatni.

Őszintén nem vagyok biztos abban, hogy jó lesz-e neki, hiába érzem egyedinek, és talán ennél személyesebb nem is lehetne. De mégis. És ha borzalmas, csak én nem hallom?

– A fejed alapján valami újat mondtam neked. – Jackson halkan felnevet, majd a vállamba üt, és szinte meg sem rezzen attól, hogy majdnem félrenyelek tőle. – Markékkal bulit akarunk szervezni neki. Biztos tök jól esne neki, ha a családja és az összes barátja ott lenne.

– Hány emberre gondoltál?

– Nem tudom, úgy a családját leszámítva nagyjából harminc.

– Mennyi? – Fulladozva nézek rá, amire csak hitetlenül méreget, a vállát rántja, mintha egyáltalán nem venné magára a kicsit sem visszafogott reagálásomat.

– De csak a barátai, meg az ő ismerőseik.

– De harminc ember? Mégis minek?

– Mi az, hogy minek. – Lelombozva bámul rám, hirtelen elhagyja az a nagy öröme, én meg szemétnek érzem magam tőle. – Nem jó ötlet?

– Nem, az ötlet az jó, de... harminc? Az rengeteg ember. Jobb lenne, ha csak a közeli barátai lennének ott. Tudod, hogy nem egy nagy társasági ember, nem szereti a tömeget. – Lebámulok az ölembe, miközben csak azon pörög az agyam, hogy nem akarom más emberek előtt felköszönteni. Keresnem kell majd egy külön alkalmat, hogy odaadjam az ajándékát, mert őszintén nem vonz a gondolat, hogy mindenki más is meghallgassa. – Jobb lenne a szokásos társaság, akiket mondjuk szeret is. Bomiék, ti, a családja, Jimék. A szüleid. Akik közel állnak hozzá.

– Oh. – Elhúzza a száját, és szinte beletorzul az arca, ahogy végigfut az agyán a gondolat. – Ez jó, ez tetszik. Kösz, tesó. – A vállamba csap, ahogy hirtelen feláll mellőlem, amíg én próbálok napirendre térni azon, hogy komolyan letesózott. Valamiért már a gondolattól vigyorognom kell. – Mondjuk tarthatnánk nálunk, anyuék biztos benne lennének.

– Most hova mész? – szólok utána, ahogy magában beszélve elindul, én meg itt maradok egyedül, a tényben fulladozva, hogy mindenki engem bámul Jackson miatt.

– Szólok Marknak.

***

Este öt van már, kint lassan korom sötét, amíg én itt toporgok egy helyben mély levegőket véve, a barátainkat méregetve, és azokat, akikről az életben nem hallottam még. Igaz, közel nem vagyunk harmincan, de így is eljöttek tizenheten, azok az emberek, akik az én mindennapjaim részei is, és olyanok, akiket Jaebum eléggé régről ismerhet.

Bomi és Namjoo alig pár méterre állnak tőlem, amíg Jimék Sophiáékkal és Jaebum szüleivel beszélnek, én meg a szívemet nyelve meredek a bejárati ajtó felé. Jaebumnak halvány fogalma sincs, mi lesz ma, mert Jackson amennyire lelkes és hirtelen volt ezzel az egésszel kapcsolatban, pont annyira állta meg azt, hogy egy hanggal se árulja el.

Nem tudom, miért, de nagyon izgulok, és csak azt várom, hogy mikor jönnek már. Markkal elrángatták a plázába valami kamu ürüggyel, amíg mindenki ideér, és tudom, hogy abban a pillanatban elindultak ide, ahogy írtam Jacksonnak.

Még csak beszélni se tudtam vele egész nap, talán egy gyenge üzenetet váltottunk reggel annak ellenére is, hogy születésnapja van ma. Én pedig mindjárt kilépek a bőrömből.

Már csak akkor kapok észhez, mikor mindenki elhalkul körülöttem, mert a bejárati ajtó kattan, és még a zene is megszűnik körülöttem, mikor meghallom a hangját.

– Tuti, valami hatalmas gyökérségre akartok rávenni. – Hallom, ahogy hisztizve morog, amire Bomi már magán kívül mosolyodik el, és talán mond is valamit, de már meg se hallom.

– Ne legyél folyton ekkora seggfej, inkább szedjed magad. Nem bízol bennünk?

– Hát nem. Már épp mondani akartam, ha egyszer macskám vagy aranyhalam lesz, szólj rám, hogy rád inkább ne bízzam. Sunyik vagytok. – A hangjuk egyre közelebb ér, ahogy képesek otthagyni az előszobát, én pedig csak a CD-re tudok gondolni, ami a táskám titokzsebében hever. – A pasimmal akarok lenni, úgyhogy ma még ne nyírjatok ki. – És még ennyi elhagyja a száját, mikor befordulnak a nappaliba, az idő pedig megáll. A szokásos hisztije az arcára fagy, majd vált át hitetlen döbbenetbe, ahogy végignéz mindenkin.

Mindenki felüvölt, még a zenét is meghallom egy pillanatra, viszont ahogy egy őszinte, hatalmas mosoly terül szét az arcán, hirtelen leáll a világ. Telnek a percek, ahogy Jackson vállába üt, a szüleihez megy, és végig csak engem néz, ahogy a barátainak köszön, azoknak az embereknek, akikről fogalmam sincs, kik.

Már másfél órája, hogy Jaebumék megérkeztek, és már szinte mindenkivel beszéltem, akivel lehetett, ami a vártnál is jobban lefárasztott. Pár perce megálltam valamelyik falnak dőlve, hogy kifújjam magam, de abban a pillanatban megjelent mellettem a pasim.

Megállás nélkül beszél, mert azt hiszem, tele van a szíve, és hol a keze, hol a tekintete van rajtam folyton.

– Bomi most mondta, hogy Kyumin be akart jönni fél órája. Úgy rugdosta ki innen. – A poharába kuncogva beszél, amíg én pislogás nélkül nézem az arcát, és még ahhoz is kell jó pár pillanat, mire rájövök, mit mondott. – Imádom a nőt.

– Kyumin?

– Nem tudom, mit gondol. Már mindenhonnan letiltottam. – A fejét csóválva nézi a kisebb tömeget körülöttünk, bennem pedig csak az pörög, hogy baszki. Mi van, ha nem is Jaebum miatt jött ide, hanem miattam?

Mert lehet, hogy az ő exe – vagy mije –, de többször is bepróbálkozott már nálam, és belegondolva, hogy a legutolsó alkalommal még a fenekemet is letaperolta, talán tragédia lett volna abból, ha bejön.

Jaebumnak erről fogalma sincs, de jobb is, ha így marad.

– És képzeld, Wheeinék felhívtak engem.

– Hm?

– Felköszöntöttek. – Egy kisfiús mosoly terül szét az arcán, ahogy értetlenül nézek vissza rá, ő pedig a száját beharapva hajol ide hozzám, hogy a halántékomra csókolhasson.

Olyan aranyos.

– Jól érzed magad?

– Most viccelsz? – kérdezi fojtott hangon, mert azt hiszem, belül hiperventillál. Nagyon jólesik neki, hogy mindenki idejött miatta, én meg imádom Markékat azért, hogy ezt megadták neki. – Ez Jackson ötlete volt?

– Ki másé?

– Idióta. – Elvigyorodik, a fejét csóválva néz a legjobb barátai felé, majd megszelídül az arca, mikor megint rám figyel. – Mi az, bébi?

– Hm?

– Feszültnek tűnsz. – A poharát letéve közvetlenül elém áll, a derekamra teszi a kezét, én pedig még arra sem vagyok alkalmas, hogy visszaöleljek. – Zavar a tömeg?

– Nem, dehogy. Örülök, hogy örülsz nekik.

– Akkor miért vágsz ilyen arcot? – Az arcomnak dönti az övét, én pedig egy másodperc alatt darabjaimra hullok. Próbálom nem kimondani, hogy egyszerűen csak rettegek odaadni neki az ajándékát, mert félek a reakciójától. És ha tényleg olyan borzalmas, mint amilyennek érzem? – Gyönyörű vagy.

– Ühm – nyögök fel, ahogy mégis hátrébb húzódik, és azt figyelem, ahogy a többiekre téved a tekintete. – Kicsit izgulok.

– Izgulsz?

– Egy kicsit. – Egy félmosollyal nézek le kettőnk közé, majd csak értetlenül kapom fel a fejem, mikor elengedi a derekamat, és a kezem után nyúlva szinte maga után ránt.

– Úristen, muszáj bemutassalak Yangnak. Már óvodás korunk óta ismerem. – Magából kilépve hadar, amíg én elengedek egy nagyobb mosolyt a gondolatra, hogy soha nem láttam még őt ilyennek. Olyan, mint egy kisgyerek, és azt hiszem, ez az első alkalom, hogy ennyire oldottnak látom őt főleg ennyi ember között.

– Nem tudom, mire célzol. – Alig rezdül a szája, ahogy halkan motyog, mert a szavaival ellentétben igenis érti, mit akarok.

– Én csak meg akarom ezt beszélni.

– Nincs mit – vágja rá hirtelen olyan hevességgel, hogy megállnak a szavak a torkomban, bár még így is ő az, aki remeg és a haját túrja, nem mer a szemembe, egyáltalán rám nézni. – Miért hozod ezt fel?

– Te azt akarod, hogy beszéljek a szüleimről, én pedig azt, hogy te a sebekről a lábadon. – Beszéd közben egyre nagyobb rohadéknak érzem magam, mert olyan, mintha érzelmileg zsarolnám, mégis tudom, hogy ez így fair. – Legyél őszinte. Mégis hogy várhatod el tőlem, hogy én az legyek veled, ha te sem vagy az velem?

– A kettőnek rohadtul nincs köze egymáshoz.

– De igen, pont ugyanarról szól az egész. – Fellendítem a kezeimet, kezdek egyre tehetetlenebb és cseszett ideges lenni, mert ő akadékoskodik. Pont olyan rohadt makacs, mint én. – Hogy én nem merek megnyílni, mert te sem teszed, ami miatt fogalmam sincs, hogy érzed magad.

– Túlreagálod.

– Túlreagálom?

– Igen.

– Túlreagálom?! – Ugyanaz esik ki a számon, annyira felhúz, hogy egyszerűen nem jön ki több belőlem, miközben egyre hangosabban vesszük ki egymás szájából a szavakat. Valami átszakad bennem, és szinte érzem, ahogy benne is robban a váratlan hevességem, amitől köpni-nyelni nem tud. – Te viselkedsz úgy, mintha világvége lenne, valahányszor szóba jönnek a szüleim.

– Mert fogalmad sincs, mennyire rettegek attól, hogy elbasznak mindent köztünk.

– Hát képzeld, nekem is kicseszettül nehéz a te nehézségeiddel szembesülni, oké? – Hangosan vágok szavakat a fejéhez, az egész annyira egyértelmű, de ő mégsem ért, csak hülyén bámul rám.

– Mikkel?

– Azokkal, amik történtek veled. Ahogy bántak veled, hogy megaláztak, a videók fent a neten, az a sok undorító dolog, amit mondtak neked, hogy te miattuk bántottad magad. – Már szinte belecsuklik a hangom, olyan ingerülten hördülök fel, hogy Jaebum csak lesokkolva figyeli, ahogy atomjaimra hullok.

– Ezekről honnan tudsz?

– Hát rohadtul nem tőled. – Ahogy ő suttog, én úgy csattanok fel az arcomat dörzsölve, mintha ezzel elérhetném azt, hogy ne legyek egyre zaklatottabb a témától. – Attól, hogy nem beszélsz ezekről, még megtörténtek, én meg beleőrülök, mert fogalmam sincs arról, hogy vagy. Egyáltalán sikerült ezt megemésztened? Még mindig annyira fáj? Miért nem vagy hajlandó elmondani nekem mindent?

– Ez nem ilyen komoly...

– Vágtad magad miattuk, nekem nem úgy tűnik.

– Több millió ember csinálja nap mint nap.

– És több milliárdnak pedig eszébe sem jutna bántani magát – morranok fel csatát nyerten, de tudom, hogy ettől még közel sincs vége ennek az egésznek. Fogalmam sincs, mégis mikor fordult át a meghökkent visszafogottságom ilyen heves indulatba, de hogy őszinte legyek, örülök neki, mert ha még ilyen módon is, de sikerül végre beszéltetnem erről az egészről.

– Youngjae...

– Ne dobálózz a nevemmel, hanem nyisd ki a szád és legyél velem őszinte.

– Jesszusom, miért akarod ezt tudni? – És elveszti a türelmét, idegesen fúj, viszont a hangját nem emeli fel újra. Azt meghagyja nekem, mert hát reálisan gondolkodva, ha mindketten elveszítjük a fejünket, nincs senki, aki utána lenyugtassa a másikat. – Csak megtörtént, régen volt, de túl vagyok rajta.

– De én nem.

– Mégis miért?

– Mert nem bírom megemészteni, hogy ezek megtörténtek. Az a műego, amivel felvágsz, a nagy szád, a rengeteg sport, amiben megfulladsz, az mind csak... csak kompenzálás. És annyira elbújsz mögéjük, hogy már szerintem te sem tudod, hol végződik az egyik és hol kezdődik a másik.

– Ezek zavarnak téged?

– Nem. Imádom, hogy ilyen vagy, ezt te is tudod. Én csak a tudatot nem bírom elengedni, ami miatt ez van.

– Oké. – Az én hadarásom után csak ennyi jön ki a száján hangosan, tömören, amitől megáll a levegő, mert szinte már tűkön ülve várom, mi lesz a következő lépése. – Beszélni akarsz róla?

– Igen!

– Jól van, akkor hajrá. Mit akarsz tudni? Hogy milyen nyomorultul magányos voltam? Hogy nem volt mellettem soha senki, csak Jacksonék, akiknek az iskola kapujáig tudtam megnyílni, mert tudtam, hogy nagyobb sebet ejtek bennük az őszinteségemmel, mint amennyit segítek magamon vele? – A szemöldökét emelgeti, miközben mutogat, látom, hogy tombolnak benne az érzelmek, mégis életében először nyugodt marad. Nem engedi meg magának, hogy kiboruljon, amíg én is instabil állapotban vagyok. – Igen, rohadt nehéz volt és igen, alig bírtam ki, hogy fel kell kelnem minden egyes nap és be kell mennem oda, ahol mindenki gyűlöl, bántani akar és nincs senki, aki mellettem legyen. De ez van, már nem számít.

– Ez van? Mégis miért ne számítana, hogy mondhatsz ilyet?

– Mert már itt vagy te, oké?! – Kiborulva vágja el a torkomat ezzel a hirtelen indulattal, és még csak nem is azzal hallgattat el teljesen, ahogy felemeli a hangját. – Nem számít, mert itt vagy. Velem vagy. Nem érdekelnek.

– Ez nem ilyen egyszerű. Attól, hogy én itt vagyok, a lelki sérüléseid...

– Pedig pont ilyen egyszerű és ha ezt meg kell magyaráznom neked, akkor fogalmad sincs arról, mit érzek irántad. – Pontot tesz az ingerültsége végére, egyik pillanatról a másikra megáll, mély levegőt vesz, és szinte már felismerhetetlen a csendes hangja, mikor ismét megszólal. – Értelek. Nekem sem lenne egyszerű ezekkel szembenézni a helyedben és felfogtam, miért akarsz ennyire biztonságban tudni, de felesleges. Nem féltem magamat, mert megerősödtem annyira melletted, hogy képes lennék bármire. Elengednéd végre?

– Nem, nem megy.

– Mégis miért?

– Mert gyenge vagyok. – Beleremeg a torkom, mikor az az egy mondat kicsúszik a számon, amibe belefagy a levegő, mert eddig ezt még a saját fejemben sem mertem bevallani magamnak. – Gyenge vagyok ahhoz, hogy annyi mindenkivel szemben megvédjelek, mert nem tudok megküzdeni egy egész kibaszott iskolával, hiszen már önmagában attól megremegett a lábam, hogy az az egyetlen idióta a közeledbe ment múltkor.

– Egy egész iskolával szemben? Miről beszélsz?

– Arról, ami tavaly történt. Rettegek attól, hogy megismétlődik és nem leszek elég ahhoz, hogy kibírd.

– Nem kell megvédened, az az én dolgom.

– Egy pár vagyunk, épp annyira vigyáznom kell rád, mint fordítva. – Talán túl kemény a hangom, de valamiért most nem rezzen össze tőle. Csak azt látom, ahogy meglágyul a tekintete, mert talán csak most tudatosul benne az, hogy ezt mind tényleg csak azért csinálom, mert aggódom érte és törődni próbálnék vele, ha hagyná. – És nem könnyíti meg a helyzetemet az, hogy nem beszélsz az érzéseidről.

– Csak szarabbul éreznéd magad, mert tudsz ezekről. – Elhalkul a hangja, annyira sima és puha lesz megint, hogy végigszalad rajtam a hideg. – Nem volt ez olyan vészesen komoly, mint ahogy te érzed. Csak nyugodj meg, oké?

– Oké. Akkor mennyire volt komoly?

– Hogy érted? – Megáll az idő egy pillanatra, érzem, hogy tudja, mégis mire célzok, de mintha tőlem akarná hallani.

– Gondolkodtál azon, hogy...

– Igen?

– Inkább meghalnál? – És igen, ahogy ez jóval halkabban kiesik a számon, látom az arcán, hogy nem leptem meg, mégis leblokkol és egy kész örökkévalóságig azt sem tudja, hogy vegyen levegőt.

– Nem – mondja annyira halkan, hogy megállunk mind a ketten, túl nagy lesz a csend közöttünk.

– Biztos?

– Nem. – Hallom, ahogy hatalmasat nyel, ahogy a szíve talán a torkába ugrik, mert a fejemet tenném rá, hogy még soha nem érezte magát ennyire sebezhetőnek. – Mindegy.

– Nekem nem az.

– Nem szoktam erről beszélni.

– De szeretném tudni. Kérlek. – Beáll a kongó csend már vagy ezredjére, miután már nem tud hirtelen mit mondani erre, az előbbi indulat és hevesség már nyomokban sincs meg, mert azt hiszem, túlságosan őszintére és komolyra fordult a dolog.

A szemeit nézem, és tudom, hogy betörtem. Mély levegőt vesz, egy pillanatra a plafonra, majd megint rám néz, de már sehol nincs benne az a lobbanékonyság, mint még pár perce.

– Nehéz volt akkoriban – nyögi ki végül annyira sima hangon, hogy egy kész örökkévalóságig elfelejt verni a szívem. – Mindenki utált, az egész világ, én pedig annyira egyedül voltam. Nem is tudom. Úgy gondoltam a halálra, mint a levegőre. Mikor minden reggelt, estét, tényleg minden egyes napot fuldokolva szenvedtem végig és úgy éreztem, megfojt a megvetés, a szégyen, úgy gondoltam a halálra, mintha fellélegezhetnék. Amikor minden annyira zavaros, kínoz és úgy érzed, a pokolban élsz, de megnyugtató arra gondolni, hogy van egy másik hely, egy másik állapot, ahol már nem bánt senki. Ahol már nem fáj. – Magabiztosan beszél maga elé, bennem pedig minden szava után összetörik valami, és úgy érzem, soha nem aggódtam még így senkiért. – De nem gondolkodtam komolyan, csak... megnyugtatott, hogy az ott van. Ha nem megy tovább.

– És még most is?

– Nem, tudod, hogy jól vagyok. – Szinte hallom, ahogy mosolyog, de én belebukok, és szinte már az én fülemet bántja, ahogy próbálok nem belefulladni a saját tüdőmbe, ő pedig rémülettel figyeli az arcomat, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban elbőghetem magam.

– Annyira sajnálom.

– Bébi. – Halkan nyög, és ahogy kissé beletorzul az arcom, már egyből pánikolva nyúl utánam, én pedig már reflexből hátrálok tőle. – Mi a baj?

– Nem akarom, hogy megint így érezz.

– Miért éreznék?

– Miattuk. Csak félek.

– De mitől?

– Csak nem akarlak elveszíteni – motyogom a könnyekkel küzdve, sikeresen annyira visszanyelve mindent, hogy képes vagyok uralkodni magamon. – Annyira fontos lettél. Fontosabb, mint bárki ezen a kibaszott világon. – A szám alig rezdül, úgy beszélek, a hangom mégis betölti a teret.

Jaebum pedig azt hiszem, végképp nem tudja, mi legyen a következő lépése, egyszerűen nem tud megszólalni, egy kis hangot kiadni magából, csak áll egyhelyben, az én érzelmi hullámvasutamon ülve, elfáradva abban, ahogy harcoltam vele.

– Vedd le a felsőd. – Végül ennyit mond gyenge hangon, amivel szinte simogat, én pedig egy kisebbet fújva nyúlok a pólóm aljához, ami két másodperc múlva már a földön hever a lábam mellett.

Már lassan rávenném magam arra, hogy megforduljak, de ahogy ő egyenesen mögém bámul talán túlságosan is lefagyva, eszembe jut, hogy nem állok a legjobb helyen. Teljesen átváltozik az arca, miközben a hátamat bámulja a falnak döntött tükörben mögöttem, és elgondolkodom azon, vajon mégis hogy nézhetek ki.

– Nagyon csúnya?

– Mivel csinálta ezt? – Elhalva kérdez vissza, még csak meg sem hallja, amit kérdeztem, de a hangjából leszűrve talán jobb, ha nem részletezi. – Mégis miért csinálta ezt?

– Nem fáj. – Gyógyszerrel. Van annyi tartás bennem, hogy ezt nem teszem hozzá, de szerintem meg sem hallaná, bármit mondanék. Látványosan a saját fejébe zuhan, lassan lép felém, fordít meg, én pedig a tükörből figyelem a zaklatott arcát, miközben ő a hátamat szuggerálja.

– Ha meg is gyűlölsz miatta, nem érdekel, de ha még egyszer a közeledbe mernek menni, felnyomom őket anyáméknál – sziszegi halkan, végighúzva az ujjait a bőrömön, amitől összeugrom, és azért imádkozom, hogy legyen vége ennek.

– Ne mondd ezt.

– Fogalmad sincs, mennyire gyűlölöm őket.

– Jaebum. – A saját hangommal küzdve fordulok felé, de amíg én az ő szétzilált tekintetét keresem, addig ő a meztelen felsőtestemet méregeti szinte pislogás nélkül. Érzem, ahogy felmelegszik az arcom, már ösztönösen emelem fel a karjaimat és ölelem át magam, hogy legalább ennyire eltakarjam magam, amire észhez tér.

Lassan felemeli a fejét, a szeme az enyémbe ég, amiben ottvan az elmúlt pár hosszú perc súlya, mert kinyílt a lelke, és most ezerféleképpen bánthatnám őt addig, amíg csak akarom. Kiszolgáltatott nekem, mert azt hiszem, soha nem beszélt erről még senkinek, és tudom, hogy közelebb került hozzám, mint ahogy bármikor is képzelhettem volna.

Mégis hogy kezeljem?

Késő este van, alig húsz perc múlva éjfél, én meg itt fekszem egyedül a koromsötét szobámban csak arra gondolva, hogy holnap szilveszter, Jaebum délután jön haza, mégis annyira messzinek érzem, hogy nem tudok aludni.

Az ő felén fekszem hol a párnájába fejelve, hol a fekete mennyezetet bámulva, miközben azon agyalok vajon felhívjam-e, viszont abban a pillanatban, ahogy erre gondolok, megcsörren a telefonom.

A szívem a torkomba ugrik, gondolkodás nélkül kapok a hang irányába, és úgy emelem a fülemhez a telefont, hogy még csak meg sem nézem a kijelzőt.

– Jaebum?

– Ki? – Szánalmasan reménykedve kérdezek, amire az az értetlen, ismerős női hang a válasz, amitől lesápadok, és szinte érzem, ahogy lebénul az egész testem.

– Anya? – motyogom magam elé, és már fáj az a mozdulat, ahogy felülök, és elkap a vágy, hogy átrohanjak Jimék szobájába.

– Ki az a Jaebum?

– Miért hívsz? – Elhalt hangon még csak a gondolat sincs meg bennem, hogy reagáljak a kérdésére, amire mindkettőnknek jobb, ha soha nem kap választ.

– Tudni akartam, hogy vagy. – A semmiből elgyengül a hangja, úgy remeg, mint az én belsőm, amit szétfeszít a világ összes érzelme, mert nem értem, mi történik.

– Jól vagyok.

– Sajnálom.

– Anya.

– Kérlek, gyere vissza...

A levegő kiszorul a tüdőmből, ahogy hirtelen felriadok, az üres szobám halvány falain kapkodom a tekintetem, és próbálok észhez térni, elengedni ezt az érzelemkavalkádot, és tudatosítani magamban azt, hogy csak álmodtam.

A telefonom után kapok, szinte kiégeti a szememet a fény, de a hajnali kettőt látva még inkább összeszorul a gyomrom, mint eddig. Nem akarok visszaaludni, mert nem tudom, mire számítsak, még csak arról sincsen semmilyen fogalmam, hogy ez mi volt. Mégis honnan jött?

***

Az estém konkrét kudarcba fulladt, még vagy másfél órát forgolódtam, és hiába aludtam utána reggel kilencig, annyi hülyeséget álmodtam, hogy az egész napos hangulatom torkát elvágta. Anyuék folyton ottvannak a tudatalattimban, valahogy mindig náluk lyukadok ki, és minden erőmmel azon vagyok, hogy erre fogjam azt, amit álmodtam.

Talán fel kéne hívnom, hogy megbeszéljük, mert nem bírom elviselni azt a kapcsolatot, ami kialakult köztünk. Ez így nincs rendben.

– Figyelsz rám, Sunshine?

– Persze. Persze. – Halkan motyogok, de egy pillanatra sem nézek fel a laptopomra, bár van egy olyan sejtésem, hogy Wheein sem a Skype-pal foglalkozik jelenleg. Feltett lábakkal ül a laptopja előtt egy doboz fagyiba merülve, aminek a nagy részét szerintem már benyelte. – Hol tartottál?

– Ja csak arról pofáztam, hogy amúgy a gyerekem tök egészséges, de ahogy elnézem, nem nagyon villanyoz fel a dolog.

– Bocs.

– Hol jár az eszed? – Elenged egy gyenge vigyort, ahogy felnézek rá, miközben a telefon folyton rezeg a kezemben. Jaebum ír nekem, mindig csak ő, és már csak a gondolattól hótmeleg a fejem, hogy folyton idiótán flörtöl velem.

– Anyuékon.

– Na. – Elkomolyodik az arca, én a vállamat rántom, amivel talán jobban felkeltem a figyelmét, mint kéne. – Mi van velük?

– Anyával álmodtam.

– Oh. Ennyi?

– Azt, hogy felhív. Bocsánatot kért. – A torkom összeszorul már csak attól, ahogy ezt kimondom, és egy pillanatra érzem eluralkodni magamon azt a nyomottságot, amit két pillanattal később lerázom magamról. – Azt mondta, hiányzom neki.

– Youngjae...

– Soha nem mondott ilyeneket nekem. Mióta élek, soha. – Elhúzom a számat, igyekszem nem ötévesnek tűnni, ami remélem, legalább kívülről összejön.

– Sunshine. – Wheein lebiggyeszti a száját, úgy bámul rám, mintha túlcsordult volna a szíve. – Ilyenkor úgy megölelgetnélek.

– Ne csináld. – Fintorogva fordítom el a fejem, és ahogy már ezredjére rezzen meg a telefon a kezemben, eljutok odáig, hogy lenézzek rá. – Ezt nem hiszem el.

– Mi az? – Wheein kíváncsian kapja fel a fejét a doboz fagyiból, amíg én eltorzult fejjel viszonzom az értetlen tekintetét.

– Ismerősnek jelölt.

– Ki?

– Kyumin. – Érzem, ahogy az ideg végigszánkózik a testemben, mert nem hiszem el, hogy mégis hogy az anyámba nem értett meg. Hogy tudnám ennél konkrétabban a tudtára adni, hogy szálljon le rólam?

– JB exe?

– Az. – A számat húzom, egy laza mozdulattal törlöm a jelölést, és szinte már elgondolkodom azon, tiltsam is le egy életre.

– Mit akar tőled?

– Tegnap összefutottunk, mikor Jimmel vásárolni voltunk, és felhívott magához, amíg Jaebum nincs itthon.

– Szexelni?

– Szerinted? – Valamiért fellobban az arcom, mert az indulat mellett mégis előjön az a halvány zavarom, amit az az abszurd helyzet okoz, mikor mélyebben belegondolok a helyzetbe.

– És a tesztoszteronbomba mit szólt hozzá?

– Mi? Szerinted elmondtam neki?

– Hát igen – néz rám értetlenül, a homlokát ráncolva, a fagyis kanalat a szájához ütögetve. – Miért, nem?

– Hát nem. Dehogy. – Tükrözöm az értetlen tekintetet az arcáról, nem is értem, mi történik a terhességtől megborult hormonháztartásában ilyenkor. – Még csak az kéne, hogy tudjon erről. Kyumin halott lenne, Jaebumot meg még a szülei sem tudnák kimenteni a börtönből, ha élve kibelezi azt a gyökeret.

– Nem hinném, hogy olyan durván reagálna.

– Egy emberről beszélünk? – kérdezem a szemöldökömet felvonva, amire halványan elvigyorodik, és szinte látom azt a sunyi, szemét örömöt a szemében, amit a helyzet vált ki belőle.

– De hát Kyumin még hozzád sem ért.

– Letaperolta a fenekem.

– Na mondjuk ez már necces – szisszen fel a száját húzva, majd felém bök a kanállal egy olyan perverz mosolytól fulladozva, ami már akaratomon kívül ragad át rám. – Yah, Youngjae-ah, túl kapós lettél.

– Ne is mondd, rosszul vagyok tőle.

– És ha már a pasidnál tartunk, beszéltél már vele?

– Miről? – kérdezem kicsit elhalkulva, mert a szavaimmal ellentétbe nagyon is tisztában vagyok azzal, mire gondolt.

– A lelki defektjeiről. – Kicsit sem diszkrét módon rántja a vállát, nekem meg fintorba rándul az arcom a kicsit sem gyenge megfogalmazástól. – Ideje lenne már.

– Tudom.

– Akkor meg?

– Hát... csak nem tudom, hogy hozhatnám ezt szóba. Tudod, milyen nehezen nyílik meg – makogom magam elé, a saját kezeimre bámulva egy töredékmásodpercig.

– Csak kérdezd meg.

– De ez egy eléggé nehéz téma, te is tudod. Gyűlölöm ezt az egészet, csak... olyan jó lenne, ha őszinte lenne velem. – Feladva motyogok, a plafonra, majd a legjobb barátnőmre nézek, aki olyan képet vág, mintha lefagyott volna a rendszer. – Mégis hogy mondhatnám el ezt neki? – Még ennyit hozzá tudok tenni, aztán hirtelen én is érzem, hogy megváltozik a levegő körülöttem.

Hallom, ahogy nyikorog a szobám ajtaja, és azt, mikor reccsen a padló mögöttem, én pedig nem tudok hirtelen megmoccanni. Wheein arca egy másodperc alatt eltűnik a képernyőről, mert szó szerint elmenekül, és nem marad más, csak a Skype unalmas kék színe, nekem meg egyből egyértelmű, hogy nem Jim jött be a szobámba.

– Mit kéne elmondanod? – Jaebum hangja pofonként ér, mert nem tudom, mennyit hallott az egészből, és egy pillanatig még levegőt venni sincs merszem.

Az íróasztalom szélébe markolok, egy hatalmasat nyelve tolom hátra a székem, állok fel és fordulok felé annyira kimérten, hogy szinte leesek a lábamról, mikor szembesülök a kicsit sem nyugodt arcával.

Nem értem, hogy került ide megint a semmiből, hogy miért van az, ha elutazik, mindig olyankor jön haza egy cseszett szó nélkül, mikor a lehető legrosszabb az alkalom. Mégis miért történik ez mindig?

– Nem válaszolsz? – kérdezi újra gyanúsan higgadt hangon, amivel annyit ér el, hogy szóra nyitom a számat, de hang nem jön ki rajta. – Miről beszéltetek?

– Rólad – vallom be suttogva, a helyes arcát figyelve, amitől még most is képes megremegni a lábam, és jelenleg a két kezemet összetenném, ha legalább egy félmosolyt képes lenne elengedni.

– Miről beszéltetek? – Halkan kérdez újra, miközben leengedi a táskáját a lába mellé, megtesz felém egy lépést, én meg most kezdem érezni a súlyát annak, hogy eddig gyáva voltam és nem mertem elé állni ezzel. Most meg szembenézhetek a számonkérésével, amit annyira sem tudok kezelni, mint a hirtelen jött dühkitöréseit. – Miért beszélsz rólam Wheeinnel?

– Te is szoktál rólam beszélni Jacksonékkal.

– Ha tanácstalan vagyok.

– Hát lehet, hogy én is az vagyok. – Halkan habogok, próbálok magabiztos lenni, de az nem segít sokat, ahogy épp az arcomba bámul.

– Miért vagy tanácstalan? – A homlokát ráncolja, látszólag semmit nem ért, de valahogy mégis. Én meg miért érzem úgy magam, mintha elárultam volna?

– Mert nem tudom, hogy hozhatnék szóba... valamit.

– Mit? – Még egy óvatos lépést tesz felém, és itt vibrál fel közöttünk az a lehetetlen távolság, mert alig másfél méter választ el tőle, az én bőröm pedig pezseg attól, mennyire hozzá akarok érni.

Már nem tudok semmit sem mondani, egyszerűen lenézek a lábaira, amit a szűk farmer takar, ami nem értem, hogy nem irritálja a sebeket a combján, ő pedig ebből a negyed mozdulatból tudja, mire gondolok.

YoungJaeBum

Love? Love.

2017. 07. 20.

Tőletek

Rendszeres olvasók

Kiemelt bejegyzés

Úgy érzem, én is meghaltam