Ikerláng - 74.
december 15, 2018
Késő este van, alig húsz perc múlva éjfél,
én meg itt fekszem egyedül a koromsötét szobámban csak arra gondolva, hogy
holnap szilveszter, Jaebum délután jön haza, mégis annyira messzinek érzem,
hogy nem tudok aludni.
Az ő felén fekszem hol a párnájába
fejelve, hol a fekete mennyezetet bámulva, miközben azon agyalok vajon felhívjam-e,
viszont abban a pillanatban, ahogy erre gondolok, megcsörren a telefonom.
A szívem a torkomba ugrik, gondolkodás
nélkül kapok a hang irányába, és úgy emelem a fülemhez a telefont, hogy még
csak meg sem nézem a kijelzőt.
– Jaebum?
– Ki? – Szánalmasan reménykedve kérdezek,
amire az az értetlen, ismerős női hang a válasz, amitől lesápadok, és szinte
érzem, ahogy lebénul az egész testem.
– Anya? – motyogom magam elé, és már fáj
az a mozdulat, ahogy felülök, és elkap a vágy, hogy átrohanjak Jimék szobájába.
– Ki az a Jaebum?
– Miért hívsz? – Elhalt hangon még csak a
gondolat sincs meg bennem, hogy reagáljak a kérdésére, amire mindkettőnknek
jobb, ha soha nem kap választ.
– Tudni akartam, hogy vagy. – A semmiből
elgyengül a hangja, úgy remeg, mint az én belsőm, amit szétfeszít a világ
összes érzelme, mert nem értem, mi történik.
– Jól vagyok.
– Sajnálom.
– Anya.
– Kérlek, gyere vissza...
A levegő kiszorul a tüdőmből, ahogy
hirtelen felriadok, az üres szobám halvány falain kapkodom a tekintetem, és
próbálok észhez térni, elengedni ezt az érzelemkavalkádot, és tudatosítani
magamban azt, hogy csak álmodtam.
A telefonom után kapok, szinte kiégeti a
szememet a fény, de a hajnali kettőt látva még inkább összeszorul a gyomrom,
mint eddig. Nem akarok visszaaludni, mert nem tudom, mire számítsak, még csak
arról sincsen semmilyen fogalmam, hogy ez mi volt. Mégis honnan jött?
***
Az estém konkrét kudarcba fulladt, még
vagy másfél órát forgolódtam, és hiába aludtam utána reggel kilencig, annyi hülyeséget
álmodtam, hogy az egész napos hangulatom torkát elvágta. Anyuék folyton
ottvannak a tudatalattimban, valahogy mindig náluk lyukadok ki, és minden
erőmmel azon vagyok, hogy erre fogjam azt, amit álmodtam.
Talán fel kéne hívnom, hogy megbeszéljük,
mert nem bírom elviselni azt a kapcsolatot, ami kialakult köztünk. Ez így nincs
rendben.
– Figyelsz rám, Sunshine?
– Persze. Persze. – Halkan motyogok, de
egy pillanatra sem nézek fel a laptopomra, bár van egy olyan sejtésem, hogy
Wheein sem a Skype-pal foglalkozik jelenleg. Feltett lábakkal ül a laptopja
előtt egy doboz fagyiba merülve, aminek a nagy részét szerintem már benyelte. –
Hol tartottál?
– Ja csak arról pofáztam, hogy amúgy a
gyerekem tök egészséges, de ahogy elnézem, nem nagyon villanyoz fel a dolog.
– Bocs.
– Hol jár az eszed? – Elenged egy gyenge
vigyort, ahogy felnézek rá, miközben a telefon folyton rezeg a kezemben. Jaebum
ír nekem, mindig csak ő, és már csak a gondolattól hótmeleg a fejem, hogy
folyton idiótán flörtöl velem.
– Anyuékon.
– Na. – Elkomolyodik az arca, én a
vállamat rántom, amivel talán jobban felkeltem a figyelmét, mint kéne. – Mi van
velük?
– Anyával álmodtam.
– Oh. Ennyi?
– Azt, hogy felhív. Bocsánatot kért. – A torkom
összeszorul már csak attól, ahogy ezt kimondom, és egy pillanatra érzem eluralkodni
magamon azt a nyomottságot, amit két pillanattal később lerázom magamról. – Azt
mondta, hiányzom neki.
– Youngjae...
– Soha nem mondott ilyeneket nekem. Mióta
élek, soha. – Elhúzom a számat, igyekszem nem ötévesnek tűnni, ami remélem,
legalább kívülről összejön.
– Sunshine. – Wheein lebiggyeszti a száját,
úgy bámul rám, mintha túlcsordult volna a szíve. – Ilyenkor úgy megölelgetnélek.
– Ne csináld. – Fintorogva fordítom el a
fejem, és ahogy már ezredjére rezzen meg a telefon a kezemben, eljutok odáig,
hogy lenézzek rá. – Ezt nem hiszem el.
– Mi az? – Wheein kíváncsian kapja fel a
fejét a doboz fagyiból, amíg én eltorzult fejjel viszonzom az értetlen
tekintetét.
– Ismerősnek jelölt.
– Ki?
– Kyumin. – Érzem, ahogy az ideg
végigszánkózik a testemben, mert nem hiszem el, hogy mégis hogy az anyámba nem
értett meg. Hogy tudnám ennél konkrétabban a tudtára adni, hogy szálljon le
rólam?
– JB exe?
– Az. – A számat húzom, egy laza mozdulattal
törlöm a jelölést, és szinte már elgondolkodom azon, tiltsam is le egy életre.
– Mit akar tőled?
– Tegnap összefutottunk, mikor Jimmel
vásárolni voltunk, és felhívott magához, amíg Jaebum nincs itthon.
– Szexelni?
– Szerinted? – Valamiért fellobban az
arcom, mert az indulat mellett mégis előjön az a halvány zavarom, amit az az
abszurd helyzet okoz, mikor mélyebben belegondolok a helyzetbe.
– És a tesztoszteronbomba mit szólt hozzá?
– Mi? Szerinted elmondtam neki?
– Hát igen – néz rám értetlenül, a
homlokát ráncolva, a fagyis kanalat a szájához ütögetve. – Miért, nem?
– Hát nem. Dehogy. – Tükrözöm az értetlen
tekintetet az arcáról, nem is értem, mi történik a terhességtől megborult
hormonháztartásában ilyenkor. – Még csak az kéne, hogy tudjon erről. Kyumin
halott lenne, Jaebumot meg még a szülei sem tudnák kimenteni a börtönből, ha
élve kibelezi azt a gyökeret.
– Nem hinném, hogy olyan durván reagálna.
– Egy emberről beszélünk? – kérdezem a
szemöldökömet felvonva, amire halványan elvigyorodik, és szinte látom azt a
sunyi, szemét örömöt a szemében, amit a helyzet vált ki belőle.
– De hát Kyumin még hozzád sem ért.
– Letaperolta a fenekem.
– Na mondjuk ez már necces – szisszen fel
a száját húzva, majd felém bök a kanállal egy olyan perverz mosolytól fulladozva,
ami már akaratomon kívül ragad át rám. – Yah, Youngjae-ah, túl kapós lettél.
– Ne is mondd, rosszul vagyok tőle.
– És ha már a pasidnál tartunk, beszéltél
már vele?
– Miről? – kérdezem kicsit elhalkulva,
mert a szavaimmal ellentétbe nagyon is tisztában vagyok azzal, mire gondolt.
– A lelki defektjeiről. – Kicsit sem diszkrét
módon rántja a vállát, nekem meg fintorba rándul az arcom a kicsit sem gyenge
megfogalmazástól. – Ideje lenne már.
– Tudom.
– Akkor meg?
– Hát... csak nem tudom, hogy hozhatnám ezt
szóba. Tudod, milyen nehezen nyílik meg – makogom magam elé, a saját kezeimre
bámulva egy töredékmásodpercig.
– Csak kérdezd meg.
– De ez egy eléggé nehéz téma, te is tudod.
Gyűlölöm ezt az egészet, csak... olyan jó lenne, ha őszinte lenne velem. – Feladva
motyogok, a plafonra, majd a legjobb barátnőmre nézek, aki olyan képet vág,
mintha lefagyott volna a rendszer. – Mégis hogy mondhatnám el ezt neki? – Még
ennyit hozzá tudok tenni, aztán hirtelen én is érzem, hogy megváltozik a levegő
körülöttem.
Hallom, ahogy nyikorog a szobám ajtaja, és
azt, mikor reccsen a padló mögöttem, én pedig nem tudok hirtelen megmoccanni.
Wheein arca egy másodperc alatt eltűnik a képernyőről, mert szó szerint
elmenekül, és nem marad más, csak a Skype unalmas kék színe, nekem meg egyből
egyértelmű, hogy nem Jim jött be a szobámba.
– Mit kéne elmondanod? – Jaebum hangja
pofonként ér, mert nem tudom, mennyit hallott az egészből, és egy pillanatig
még levegőt venni sincs merszem.
Az íróasztalom szélébe markolok, egy
hatalmasat nyelve tolom hátra a székem, állok fel és fordulok felé annyira
kimérten, hogy szinte leesek a lábamról, mikor szembesülök a kicsit sem nyugodt
arcával.
Nem értem, hogy került ide megint a
semmiből, hogy miért van az, ha elutazik, mindig olyankor jön haza egy cseszett
szó nélkül, mikor a lehető legrosszabb az alkalom. Mégis miért történik ez
mindig?
– Nem válaszolsz? – kérdezi újra gyanúsan
higgadt hangon, amivel annyit ér el, hogy szóra nyitom a számat, de hang nem
jön ki rajta. – Miről beszéltetek?
– Rólad – vallom be suttogva, a helyes
arcát figyelve, amitől még most is képes megremegni a lábam, és jelenleg a két
kezemet összetenném, ha legalább egy félmosolyt képes lenne elengedni.
– Miről beszéltetek? – Halkan kérdez újra,
miközben leengedi a táskáját a lába mellé, megtesz felém egy lépést, én meg
most kezdem érezni a súlyát annak, hogy eddig gyáva voltam és nem mertem elé
állni ezzel. Most meg szembenézhetek a számonkérésével, amit annyira sem tudok
kezelni, mint a hirtelen jött dühkitöréseit. – Miért beszélsz rólam Wheeinnel?
– Te is szoktál rólam beszélni Jacksonékkal.
– Ha tanácstalan vagyok.
– Hát lehet, hogy én is az vagyok. –
Halkan habogok, próbálok magabiztos lenni, de az nem segít sokat, ahogy épp az
arcomba bámul.
– Miért vagy tanácstalan? – A homlokát
ráncolja, látszólag semmit nem ért, de valahogy mégis. Én meg miért érzem úgy
magam, mintha elárultam volna?
– Mert nem tudom, hogy hozhatnék szóba...
valamit.
– Mit? – Még egy óvatos lépést tesz felém,
és itt vibrál fel közöttünk az a lehetetlen távolság, mert alig másfél méter
választ el tőle, az én bőröm pedig pezseg attól, mennyire hozzá akarok érni.
Már nem tudok semmit sem mondani, egyszerűen
lenézek a lábaira, amit a szűk farmer takar, ami nem értem, hogy nem irritálja
a sebeket a combján, ő pedig ebből a negyed mozdulatból tudja, mire gondolok.
0 megjegyzés