Ikerláng - 73.
december 15, 2018
A fejem soha nem volt még olyan tiszta,
mint mostanában. Másfél nap telt el, mióta hazakényszerültem a terrorista
szüleimtől, akik azóta egyszer sem próbáltak keresni engem, ami részben
megnyugtat, másfelől mégsem hagy nyugodni.
Igen, megszabadultam tőlük, és
elmondhatatlan nyugalmat érzek Jimék... ah, Jaebum közelében, mert tudom, hogy
soha nem voltam még annyira biztonságban, mint mellettük. Mégis feszélyez ez az
egész tudat alatt, mert a szüleim mégis csak a szüleim. Vagy mi.
Ég a pofám, hogy csak így tudok rájuk
gondolni, hogy egy kedves, érzelmes gondolatom nincs róluk, és tudom, hogy ez
így nincs a helyén. Bármilyen kiállhatatlanok, bárhogy bánnak velem, nem
haragudhatok rájuk örökké. Nem félhetek életem végéig.
Rendbe kell hoznom ezt, akármennyire
lehetetlennek tűnik ez az egész, de azt hiszem, ez még ráér. A legelső az
lenne, hogy rendbe hozom a párkapcsolatom maradék széthullott kis részét,
mondjuk kezdve azzal, hogy Jaebum megnyílik és őszinte lesz velem.
Sokszor eszembe jutnak a vágások a lábán,
amiket saját magának okozott, a pánik az arcán, mikor észrevettem rajta, a
fullasztó érzés a mellkasomban, mikor tudatosult bennem, hogy ő tényleg képes
erre. Viszont még csak fogalmam sincs, ezt mégis hogyan hozhatnám szóba, hiszen
még mindig a szüleim vannak előtérben, és azt hiszem, nem kéne fokoznom ezt az
amúgy sem könnyű helyzetet azzal, hogy elkezdem a pasimat faggatni a lelki
nehézségeiről, amik ezek szerint sokkal nehezebbek, mint ahogy azt gondoltam.
Nem, mintha túlságosan aggódnék miatta,
mert ameddig mellettem van, nem eshet baja. Megígértem Jacksonnak, hogy
vigyázok rá, és ha az életem múlik is rajta, se fogom hagyni, hogy Jaebumnak
valaha is baja essen.
– Youngjae, óhajtasz felkelni és kitolni a
képed közénk, vagy egyedül ebédelsz a laptopodat bámulva tovább, hátha
valamikor lesznek barátaid, akik keresni is fognak rajta?
– Nem vagy vicces. – Csak egy gyenge
grimaszt engedek el Jim felé, aki egyik pillanatról a másikra ront be, majd
csak egy szemét vigyorral dob meg, mikor a szememet forgatva fordulok hátra
felé. – Wheein még mindig nem hívott.
– És?
– És úgy volt, hogy ma végre beszélünk.
– Szívatsz? – Felhúzza az egyik
szemöldökét, a fejemet tenném rá, hogy pont olyan arcot vág, mint én. – Csak
tegnap este óta kétszer beszéltetek telefonon vagy három órát. Mit akarsz még
neki mondani?
– Csak ideges anyuék miatt.
– Minek? Már minden rendben van. –
Értetlenül bámul az arcomba, amíg én halványan fintorgok, próbálok nem arra
gondolni, hogy ma reggel is majdnem papot hívtam, mikor belenéztem a tükörbe.
Még mindig sebes a szám, a szemem alatti
vékony bőr színesebb, mint a melegzászló, és fáj a hátam annyira, hogy még
mindig szedek fájdalomcsillapítót, mikor senki nem látja. Még mindig nem látták
a hátamat, és ha rajtam múlik, nem is fogják.
– Azért az túlzás, hogy minden okés –
morgom halkan, félig visszafordulva az asztalom felé, amire Jim halkan
felsóhajt, az ajtófélfámnak dől, és csak a szemem sarkából látom, de tuti, hogy
a fejét csóválja.
– Ha hagynád, hogy segítsünk, rendben
lenne.
– Segíteni? Miben?
– Mondjuk a sérüléseidet lekezelni? Sokkal
könnyebben gyógyulnának, ha nem lennél ilyen kicseszett makacs. – A szemeit
forgatja, ahogy ránézek, valamiért jólesik ez a fél mozzanat tőle, mert
bármennyire rosszalló, van annyira őszinte, hogy még egy kicsit meg is nyugszom
tőle. Jim soha nem aggódja túl a dolgokat, ebben egy kicsit sem hasonlítunk
egymásra. – JB személyes sértésnek veszi.
– Egészségére.
– És még csak nem is beszélsz vele erről.
– Mégis minek?
– Youngjae. – Felsóhajt, ahogy én a számat
felhúzva kérdezek, és szinte már látom magam előtt, ahogy a tarkómra csap. – Ő
a barátod, és aggódik miattad. Jogosan.
– Nem kell, jól vagyok.
– Tudom, látom. Pont akkora az arcod, mint
bármikor máskor. – Ahogy ezt kinyögi, kiszed belőlem egy gyenge mosolyt, mert
igen, a helyzet ellenére igenis jókedvem van. Mondjuk mióta hazakeveredtem,
folyton vigyorgok, mint egy idióta. Nem tudom, miért, azt hiszem csak
felszabadult vagyok mellettük. – De JB máshogy van összerakva. Ő már akkor
tiszta pánik, ha hármat pislogsz kettő helyett.
– Tudom.
– Akkor miért szenvedteted szerencsétlent?
Csak mutasd meg neki a hátad, hagyd, hogy gondoskodjon rólad, és végre nem fog
két óránként hívogatni engem azzal, hogy jól vagy-e. – Amíg ő rosszallóan
morog, én a mosolyomat próbálom visszafojtani, mert bármennyire igyekszem ezt a
gondolatot elhessegetni magamban, ilyenkor igenis aranyosnak találom őt. Azért,
mert aggódik miattam, és képes a nagybátyámat baszogatni napokon át csak azért,
mert nem vagyok hajlandó felhúzni a felsőmet. Egyre szerelmesebb vagyok, valaki
lőjön le. – Youngjae, kérlek.
– Jó persze.
– Nem veszel komolyan – csóválja meg a
fejét, mikor tőlem csak egy laza vállrándítás telik, majd ismét csak annyit
váltok ki Jimből, hogy hitetlenül a fejét ingassa. Pont annyira nem tud kezelni
ilyenkor, mint én őt. – Figyelj, csak gondolj bele, te hogy éreznél fordított
helyzetben. Milyen lenne, ha ő nem hagyná, hogy segíts neki és gondoskodj róla?
– És ennyit mond még utoljára, majd kifordul a szobámból, én pedig itt maradok
a hirtelen csendben egyedül, a jókedvemet elengedve, az utolsó pár szavának a
súlyától szinte a földig süllyedve.
Ennél sunyibb módon nem ültethette volna a
fejembe a dolgot.
***
Jaebum tegnap reggel ment el, és ha minden
jól megy, holnap este haza is ér, mert valamiért nagyon velem akarja tölteni a
szilvesztert. Elutazott a szüleivel egy távoli rokonukhoz erre a másfél napra,
és szerintem nem nagyon kell hangsúlyoznom, hogy milyen undorító módon
hiányzik.
A pulóverében alszom, az ő oldalán alszom
az ágyban, pedig nemsokára visszajön. Nem tudom, lehetnék-e ennél szánalmasabb.
És még csak halvány tippem sincs arról, mikor kezdtem el ennyire kötődni hozzá,
olyan durván, hogy nem jutok levegőhöz nélküle.
Talán a szüleim melletti zárkózottság csak
még inkább ráébresztett, mennyire szabad vagyok mellette.
– Youngjae, hol a liszt? – Jim hangja
rángat ki a fejemben kreált valóságból, és valamiért talán kicsit hálás is
vagyok azért, hogy nem hagyja napi huszonnégyben azokat az emlékképeket pörögni
bennem, amiktől iszonyat vágyat érzek, hogy Jaebum után rohanjak. – Most
komolyan, hol van? – kérdezi két doboz tejet felborítva a bevásárlókocsiban,
totál elveszve a kézzel írt listában, amit még Jinah nyomott a kezébe, mikor
elindultunk.
Jim általában teljesen összeszedett, de ha
bevásárlásról van szó Jinah nélkül, olyan, mintha bármelyik pillanatban
pánikrohamot kaphatna. Talán csak azért, mert egy egész listával is képes ezer
dolgot elfelejteni, és azokat a veszekedéseket egyikünk sem élvezi. – Nem hiszem
el.
– Nem tudom – makogom a vállamat rántva, a
hatalamas, fekete pulóver zsebét markolva belülről. Határozottan fázom, hiszen
már vagy öt perce itt állunk a hűtők közé zárva, és megállás nélkül szivárog az
arcomba a hideg.
– Emlékszem, hogy levettem kettőt a
polcról.
– Lehet, hogy mégse.
– Az isten ba... – Halkan káromkodik, én
meg csak halkan vigyorgok a semmibe magam elé. – Visszamennél érte? Jinah már
így is ki lesz borulva, hogy hol vagyunk már. – Halkan morog, határozottan nem
tetszik neki, hogy az egy fejjel kisebb menyasszonya kilométerekkel arrébb is képes
befenyíteni. – Én addig megyek a pénztárhoz.
– Oké. – A vállamat rántom, megint ugyanaz
az unott mozdulat, amivel párhuzamban sarkon is fordulok, és magamban hálát
adok azért, hogy nem az üzlet másik felébe kell elvágtatnom.
A számat húzom, mert hiába érek oda fél
percen belül, valahogy nem rémlik, milyen márkát szoktunk venni. Kicsit
szórakozottnak érzem magam, még csak meg sem próbálom megerőltetni az agyamat,
egyszerűen lekapok két csomagot, és a kapucnim mögé bújva fordulok vissza.
Nem, mintha messzire jutnék, hiszen abban
a pillanatban, ahogy arccal a pénztárak felé fordulok, valaki szó szerint belém
szalad, de még ő az, aki majdnem hanyatt vágódik. Egy pillanatig a homlokomat
ráncolom, mély levegőt veszek, és próbálom nem a szememet forgatni.
– Bocs már, azt hittem, másik irányba indu...
– És ahogy meghallom azt az ismerős hangot, egyenesen a szemébe nézek, ami után
egy pillanatra megfagy a levegő. Elkap a vágy, hogy a föld alá süllyedjek, mert
ő volt a legutolsó, akivel össze akartam volna futni. – Youngjae.
– Sietek.
– Hé, várj már. – Kyumin egy laza
mozdulattal utánam nyúl, nekem meg kezdenek életre kelni az agyifunkcióim. Nem is
azért ébredek fel hirtelen, mert amúgy Jaebum exével futottam össze megint, aki
már a legelső találkozásunkkor megutáltatta magát velem, hanem azért, mert
mikor legutoljára láttam, nem valami diszkrét módon mozdult rám.
Rám.
Hülye ez?
– Tényleg sietek.
– Hallottam, hogy JB elutazott.
– És?
– És tudod, nem lenne kedved beülni
valahová, amíg nincs itt? Beszélgethetnénk, meg fel is jöhetnél hozzám egy kávéra.
Filmet nézni. – Megrántja a vállát, féloldalas vigyort villant, az egész gyerek
annyira kisfiús még úgy is, hogy amúgy vagy két-három évvel idősebb nálam.
Hirtelen már csak annyi telik tőlem, hogy
a homlokomat ráncolom, próbálok kiigazodni rajta, hogy ezt mégis miért csinálja.
Miért jó ez neki?
– Figyelj, Kyumin. – Mély levegőt veszek, igyekszem
nem az arcába sóhajtani, de annyira faképnél akarom hagyni, hogy nem tudok nem
zsigerből reagálni. – Nem.
– Miért? – kérdezi látszólag teljesen
értetlenül, mintha szándékosan lenne ilyen síkhülye. – JB nincs itthon.
– De ez nem azt jelenti, hogy nem szeretem,
és egyből összejárok dugni másokkal a háta mögött. – Ahogy ez kicsúszik a
számon talán tőlem szokatlanul nyersen és hevesen, lefagy, mintha pofon vágtam volna,
és hirtelen kezdem sajnálni, hogy nem tettem meg eddig. Nem tudom, miért, de
iszonyat módon irritál. – Attól, hogy Jaebum nincs a városban, nincs jogod rám
mászni.
– Ezt nem igazán értem – makogja alig mozdítva
a száját, mintha tényleg fogalma sem lenne arról, mit mondok. – Most akkor ez
egy nem?
– Egy kurva nagy nem.
– Oké. – Halkan még ennyit nyög ki,
elhúzza a száját, vállat ránt, majd egy félmosolyt elengedve a fenekemre csap. –
Majd máskor – mondja még utoljára, aztán egyszerűen csak hátat fordít,
elviharzik, én meg itt maradok a sokkban, mert azt hiszem, még így sem fogta
fel, hogy rohadtul nem érdekel.
0 megjegyzés