Ikerláng - 72.
október 07, 2018
– Vedd le a felsődet. – Jaebum egy túl
nehéz sóhajjal töri meg a tévé gyenge zaját, amire összerezzenek, és nem tudom
megállni, hogy ne nézzek rá. A fürdőm ajtófélfájának dőlve néz rám egy dobozt
tartva, ami tele van felesleges gyógyszerekkel, amikből kizárt, hogy egyáltalán
egyet bevegyek. – Na, mi az?
– Mi lenne?
– Miért nézel így? – kérdezi látszólag
kicsit sem jókedvűen, mégis látom, mennyire tetszik neki, ahogy méregetem. Egy
melegítőnadrág és kinyúlt póló van rajta, tényleg semmi extra, mégis annyira
jól néz ki, ahogy csak a sarokba állított lámpa halvány fénye világítja meg, az
egész lénye annyira... nyugodt.
Nem tudom, hogy miért, de annak érzem, és
jelenleg még magamat is. Mert eljöttem
onnan.
– Hogy nézek? – kérdezek vissza halkan,
felülve az ágyamon, a púlóverem alját markolva, amit még nem tudtam levenni
magamról, mióta hazaértem. A farmert le tudták imádkozni rólam, hogy legalább
azt vegyem át egy alvósnadrágra, de a felsőből nem engedtem.
Egészen addig harcoltak velem, amíg Jiméknek
el nem kellett menniük, mert valami összejövetelük volt egy ügyfelükkel így,
december huszonnyolcadikán. Nem, mintha zavarna, legalább ők is kicsit
lehiggadnak, mert nem ment a legsimábban ez az egész a szüleimmel.
Vagy negyedórán át üvöltöztek még
egymással, és még így is Jinah volt az, aki kirángatta a nagybátyámat a lakásból.
Így belegondolva még szerencsésen megúsztuk, mert hát elég durva vége lehetett
volna annak, mikor Jim behúzott egyet az apámnak.
– Csak vedd le a felsődet.
– Ennyi? Csak így, vegyem le? – A számat
húzom, miközben a sima arcát figyelem, amin ott vibrál a halvány, kicsit sem
igazi mosolya. – Semmi előjáték?
– Ne hülyéskedj. – Fújtat, végre erőt vesz
magán ahhoz, hogy ellökje magát az ajtófélfától, majd a fejét csóválva indul
meg felém, én pedig belefulladok a hirtelen közelségébe, ahogy leül mellém. –
Meg szeretném nézni, hol ütött meg.
– Miért?
– Mert lehet, le kell kezelni.
– Dehogy kell.
– Youngjae, ne akadékoskodj. – Felsóhajt,
látom az arcán, hogy nincs türelme könyörögni, viszont bármennyire egyértelmű,
hogy alulmaradok vele szemben, nem tudom még csak úgy megmutatni neki.
Visszagondolva akkor is világvégét
rendezett, mikor Jinsae megvert a barátaival, és még mindig emlékszem arra a
haragra és undorra, mikor meglátta a foltokat a bőrömön. Ki hibáztatna azért,
mert nem akarom azt az érzést megint?
– Hé. – Végül csak ennyi jön ki belőlem,
mikor már magától nyúl a felsőm után, de még akkor is alig áll meg a
mozdulatban, mikor a keze után kapok. – Nem akarom, hogy ideges legyél.
– Nem leszek.
– Persze, az pont rád vall – forgatom a
szemeimet, amivel egy hitetlen sóhajt szedek ki belőle, és azt a sértettséget,
ami eltorzítja az egész arcát.
– Ezt most jól láttam? – kérdezi azzal a
tőle megszokott hisztivel, amivel akaratlanul is megmosolyogtat. – Mégis minek
örülsz ennyire? Youngjae, ez nem egy olyan semmilyen téma, amiből viccet
csinálhatsz.
– Én csak örülök, hogy megint itthon
vagyok. Talán bűn? – Ahogy ezt nagy nehezen kiszedem magamból, ő egyből
elhallgat, a dobozt félre téve néz rám tovább a kifogásokat keresve, de nem talál
egyet sem. – Hiányoztál.
– Bébi.
– Most is úgy hiányzol.
– Ne csináld. – Felsóhajt, amíg én motyogva
hajolok közelebb hozzá, és bármennyire próbál erős és stabil maradni, mégis
teljesen kirántom alóla a talajt csak ennyivel. – Nem fogsz ennyivel zsebre
tenni – mondja sokkal magabiztosabban, mint amilyen valójában, amivel csak egy
gyenge somolygást szed ki belőlem, ahogy konkrétan az arcába hajolok.
– Még csak meg sem csókoltál.
– Sebes a szád.
– És?
– Nem akarok fájdalmat okozni – nyögi már
fél kézzel a derekamat fogva, egy leheletnyire tőlem, az orrát az enyémnek
érintve, amitől kiráz a hideg. Árad a bőréből a forróság, ami nélkül folyton
csak fáztam.
Halk nyöszörgés jön ki a torkomon, mert
tudom, hogy hiába mondja azt, amit, egy hang nem igaz belőle. Ez már csak abból
teljesen egyértelmű, hogy a szemei egyből leragadnak, mikor a szájához simulok,
érezhetetlen csókot nyomok az ajkára újra és újra, és már én sem tudnék megállni,
nemhogy ő.
Felsóhajt, mikor a szám nem mozdul többet,
a nyelvem mégis az övé után megy, a nyakát átkarolva húzom magam felé csak
azért imádkozva, hogy ne lökjön el magától.
– Youngjae. – A számba sóhajtva húzódik
hátrébb szinte egyből, mikor túlságosan elnyomom a józan eszét, mégis a
derekamat öleli tovább, és bár a szája még így is az enyémhez ér, az arca az
enyémhez simul, mégis túl távolinak érzem. – Ez nem fair.
– Mégis mi?
– Mondtam, hogy nem akarok fájdalmat
okozni.
– De szigorúan véve nem csókolóztunk – motyogom
a hajába túrva, szinte már remegve várva végig azt, ahogy a lábam közé csúszik
a csípője, és már gondolkodás nélkül simul nekem. – Imádom a nyelvedet.
– Bébi – nyög fel hangosan, ahogy a hajába
marva húzom magamra, és minden aggodalma ellenére ő az, aki nem tudja megállni.
Beszívja az alsó ajkamat, én pedig a lehetetlen bizsergéstől semmilyen
fájdalmat nem érzek, mert lefoglal az a mély játék, amibe belelök.
A szája kicsit talán túl hevesen mozog az
enyémen, egy olyan érzelmes csókba fullaszt bele, ami még soha nem volt
ezelőtt, és amitől már nem hallok semmit magunk körül. Csak az ő hangja ér el
hozzám, ahogy minden rezdülésemnél felsóhajt, a dübörgő szíve, ami lilára veri
a mellkasomat, én pedig soha nem éreztem még ennyire biztonságban magamat.
Nem is tudom, melyik pillanatban mozdul a
kezem, már csak azt érzem, ahogy a meleg tenyerem a forró hátára simul a póló
alatt, ami egyre feljebb gyűrődik rajta, minél telhetetlenebbül többet akarok
belőle.
– Várj, várj. Basszus.
– Miért?
– Még kérdezed? – Lihegve húzódik hátrébb
tőlem, félig felettem tornyosulva, a homlokát az enyémnek döntve. – Ne
vetkőztess le, kérlek.
– Mégis miért?
– Mert nem tudok majd leállni.
– És?
– Mi az, hogy és? – Hitetlenül néz a
szemembe, amíg én ugyanúgy kapkodom a levegőt, mint ő, és pont annyira remegek
az erőlködéstől. – Alig pár órája még sírtál a szüleid, meg a sokk miatt, amit
okoztak, és televagy sérülésekkel, amik még csak fogalmam sincs, mennyire
súlyosak, mert nem vagy hajlandó megmutatni. Ez nem az a helyzet és idő, mikor le
kéne teperjelek.
– Jaebum, nem akarok rájuk gondolni. Hagyjuk
ezt, kérlek.
– De Youngjae...
– Akarod, nem? – Nyögve kapaszkodom a
tarkójába, ahogy sikeresen ki tudom szedni a kezem a pólója alól, mielőtt
kereszteket vetve el nem hátrál tőlem, csakhogy engedjem el.
Nem értem, miért ennyire óvatos, ez az
egész nem szól többről, csak arról, mennyire hiányzott, hogy a pokolban éreztem
magam a szüleim mellett, és ez életem eddigi legnehezebb napja. És igen, fáj
mindenem, de végre nem akarok velük foglalkozni.
Se az ideggyenge apámmal, aki úgy tud
üvölteni, mint senki más a világon, sem a hisztérikus anyámmal, aki úgy bánt velem,
hogy talán évek múlva sem tudom elfelejteni azt a fojtogató félelmet a
közelében.
Most csak őt akarom. Ez ennyire
felfoghatatlan lenne?
– Mindig annyira megnehezíted. –
Fájdalmasan nyögve szólal meg végül, félrenéz, majd vissza rám, mikor a szája
szélére csókolok olyan szemét és sunyi módon, hogy egy pillanatra kibillentem.
– Érzem, hogy akarod.
– De mindennek megvan a saját helye és ideje,
és ez most nem az.
– De megint annyira felizgattalak – morgom
a szájába, fél kézzel a fenekébe markolva, hogy magamhoz szorítsam a lüktető
ágyékát, amivel épp annyira döbbentem le, mint amennyire elképzelhetetlen
tőlem, hogy így érjek hozzá anélkül, hogy megöljön a zavarom.
– Youngjae – nyögi teljesen elhűlve,
hátrébb hajolva az arcomtól, úgy nézve le rám, mintha most halt volna meg
legbelül. – Elég. – Hangosan felmorran, mikor a csípőm megmozdul alatta, és már
szinte fáj az a mozdulat, ahogy a csuklóim után nyúlva a fejem mellé szorítja a
kezeimet, miközben úgy bámul le a szemeimbe, hogy már a gondolataitól felforrósodik
az egész arcom, amik ott kavarognak a tekintetében.
– Gyerekek, felmelegítsük az ebédet, vagy
inkább rendeljünk valamit? – Jim a semmiből ront be, én pedig egy pillanat
alatt zuhanok vissza a testembe a kezelhetetlen szégyenlősségem miatt, amit
ezek szerint Jaebum közelében már szinte teljesen levetkőztem. – Akarjam tudni,
mi történik itt, vagy inkább hátráljak ki csendben, mintha haza se jöttünk
volna?
– Tudnál várni egy kicsit, Jim? – Jaebum hangja
konkrétan felismerhetetlen, miközben végig engem nézve beszél, amire a
nagybátyám felsóhajt, nem nézek rá, de ezer százalék, hogy a szemeit forgatja.
– Jól van, ha abbahagytátok ezt az
undorító viselkedést, lent várunk a konyhában. – Végül ennyit mond a vigyorát
visszatartva, ami normális esetben minimum egy szemét mosolyt kiszedne a
pasimból, aki minden más esettel ellentétben most ugyanolyan merevséggel bámul
le az arcomba, ami ezer százalék, hogy vérvörös.
– Most választhatsz két lehetőség közül.
Vagy folytatod, amit az előbb, és leszarod, hogy a nagybátyádék egy emelettel
lejjebb minden nyögésedet hallani fogják, vagy hajlandó vagy visszafogni a
kanosságod, és lemegyünk enni úgy, hogy nem hallgatja végig a fél utca, amit
most a legszívesebben csinálnék veled. – Úgy beszél, mintha az egész semmiség
lenne, mégis egyértelmű, hogy nem azért ilyen csendes és kimért, mert egy
kicsit is le lenne higgadva.
– A-a második.
– A második? – kérdez vissza suttogva, belül
egyre önelégültebben azért, mert még így is alig jött ki belőlem dadogás. Már a
válasz sem megy, csak hang nélkül bólogatok, mert az a helyzet, hogy pár perce
hiába voltam biztos abban, hogy úgy befolyásolom őt, ahogy én akarom, most egy
pillanat alatt veszi vissza az irányítást engem teljesen porrá zúzva. – Jó fiú –
csókol végül a számra, majd úgy mászik le rólam, mintha nem lenne ólomnehéz a
levegő, bár lehet, csak az én testem bénult le attól, hogy egy olyan oldalát
mutatta, amit eddig nem ismertem.
A levegővel küzdve ülök fel, nagy nehezen
sikerül úgy levegőt vennem, hogy a mellkasom ne repedjen körbe az erőlködéstől,
miközben azt figyelem, ahogy ő lassan felkel az ágyamról, a doboz után nyúl,
majd olyan arccal mered le rám, mintha az előbb nem történt volna semmi.
– Szóval leveszed a felsődet? – kérdezi
talán túlságosan magabiztosan is, mert túl egyértelmű a sokk az arcomon.
– Nem.
– Nem?
– Nem – nyögöm oda újra, mert bármennyire
akarja, nem fog tudni teljesen irányítani. Lehet, hogy ő heves és néha durva,
de én sokkal makacsabb vagyok annál, mint amit ő kezelni tudna.
– Bébi. – Felsóhajt, kissé talán elképed,
mert egyáltalán nem erre a válaszra várt. – Ne hergelj fel.
– Különben? – kérdezem lassan felkelve az
ágyról, magamban mélyen azzal küzdve, hogy sajog a hátam, és nehezen megy a
kiegyenesedés.
Nem szól egy szót sem, csak eltévedve hagyja,
hogy a szájára csókolva elinduljak kifelé, valószínűleg harcolva magával azért,
hogy ne rángasson vissza és büntessen meg azért, mert ilyen szemtelen vagyok
vele.
Vajon mit csinálna, ha egyszer teljesen
kiborítanám?
7 megjegyzés
Hangosan felsikítottam, mikor láttam, hogy van új rész. Rendszeresen ecsetelem a baráti társaságombam, hogy mennyire imádom ezt a sztorit és sokszor nem is bírom abba hagyni róla az áradozást. Imádom. 💕💕💕
VálaszTörlésHát mindig annyira jólesik, mikor valaki így vár rám, pedig majdnem egy egész hónapot várattalak🌹 Valamiért én is egyre inkább imádom írni, és olyan csodálatos érzés, hogy más is velem együtt rajong. Köszönöm és nagyon sietek 💚
TörlésIstenem azt se tudom, hogy hol kezdjem, és hogy mit írjak. Már csak attól hevesen dobog a szívem, ha meglátom, az értesítést, hogy feltöltötted az új részt/részeket, pedig akkor még egy sort se olvastam belőlük. Minden egyes részt úgy olvasok, hogy közben körülöttem megszűnik a világ, és nem létezik más csak a történeted. Csak olvasom, és iszom magamba minden szavad, hol nevetve, hol sírva, hol csak tátott szájjal, miközben átjárnak az érzelmek. Nem tudom, hogy hogyan csinálod Katus de az őrületbe kergetsz az Ikerlánggal, annyira leírhatatlanul szerelmes vagyok a történetedbe, élek-halok érte szó szerint!! <3 <3 <3 Mindig meglepsz a jobbnál jobb ötleteiddel, a szavaiddal, a fogalmazásoddal ami elvarázsol. Imádom a csúnya szavakat benne, mindent imádok benne! <3 <3 <3 Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rád, és az Ikerlángra! <3 Csak azt szeretném, ha sose lenne vége, olvasni akarok örökre! <3 Annyira tökéletes az egész, annyira csodálatos, hogy ezt mindenkinek olvasnia kéne. Mindig megéri várni a részekre, és itt leszek végig, a befejezésig. De a rajongásom azután se fog megszűnni, hogy már befejezted! <3 Nagyon köszönöm neked ezt a csodás történetet, és Imádlak <3 Kitartást!
VálaszTörlésÉn is azt szeretném, ha ez örökké tartana, és annyi tervem van, hogy valószínűleg egy ideig még nem is tudom majd lezárni ezt a történetet. Nem is akarom és remélem, nem is jön el az ideje egyhamar. Sajnálom, hogy ilyen ritkán tudok csak jönni, pedig mindig olyan lelkesen vársz.
TörlésKöszönöm, hogy olvasol és adod az erőt, elmondhatatlanul hálás vagyok 💚
Olyan jó érzés, hogy más is így érez irantuk🌹
De jó, hogy te se akarod, hogy vége legyen, és hogy örökké tartson! Megnyugodtam picit. Dehogyis, semmi baj, én megértem, hogy ritkán tudsz jönni, hisz ott a munka meg más egyéb dolog. Ahogy már írtam én tudok várni, és rád megéri 💚 Itt leszek végig és adom az erőt! 💚💚💚
TörlésAnnyira boldog vagyok, alig vártam már a részeket. Mikor láttam, hogy van új majdnem neki álltam ugrálni örömömben��. Még mindig lenyűgözően írsz, annyira át tudod adni az érzelmeket, hogy sokszor nem jutok szóhoz. Kitartást, már most tükön ülve várom a folytatást.��❤
VálaszTörlésIstenem, remélem minél hamarabb tudok jönni a frissítéssel, ilyenkor legszívesebben nem is csinálnék mást az íráson kívül 😭 Köszönöm és nagyon igyekszem 💚
Törlés