Ikerláng - 71.
október 07, 2018
A levegő fagyos körülöttem, kint túl nagy
a csend, én pedig nem merek még mindig megmozdulni. Jaebum beszélni akart velem
végig telefonon, amíg ide nem érnek, hogy legalább hallja, hogy jól vagyok, de
nem akartam tovább dühíteni a szüleimet. Bőven elég volt, hogy mindent
elmondtam Jiméknek telefonon, mikor kicsit sikerült lenyugodnom, amivel annyit
értem el, hogy még egy kisebb dührohamot kaptak odakint.
Most mégsem tudom, mi történik, egy teljes
óra kellett, mire végre feladták a dübörgést az ajtómon, majd még vagy harminc
perc, mire nem üvöltöztek se egymással, se velem. Mégis hiába halt el kint
minden, én még mindig ugyanúgy ülök az ajtónak dőlve, a perceket számolva, azt
vára, hogy megint megcsörrenjen a telefonom.
Megígérték, hogy nagyon sietnek, és azt
mondták, csak akkor tegyem ki a lábam a szobából, ha már hallom, hogy itt
vannak. Mégis legszívesebben már most kirontanék, mert nem bírok itt lenni,
megfojt ez a hely, a saját szobám, ahol mindig csak szenvedek, valahányszor
beteszem a lábam.
Kattog a levegő, a szívem egyre hevesebben
ver, ahogy telnek a percek, és mindig megbánom, valahányszor a számon akarok
levegőt venni. Feszül a szám szélén a seb, ami köré odaszáradt a vér, fáj a
szemem alatt, sajog a hátam, és ahogy itt ülök egyedül, csak arra tudok
gondolni, hogy ez tényleg megtörtént.
Hogy az a félelem az anyámtól valós volt,
az, hogy megalázott és megütött többször, mintha nem lennék vele egyenrangú
csak azért, mert hazudtam neki. Mert találkoztam a legjobb barátommal a háta
mögött.
Nem értem, hogy jutottunk el idáig, hogy
erre tényleg képes volt. Fogalmam sincs, ki az a nő, hogy mégis hol volt ez az
oldala eddig, hogy mégis hogy szerethet az apám egy ilyen nőt. Hogy anyám hogy
lehet szerelmes egy olyan férfiba, aki egy órán át az ajtómat verve azt
üvöltözte, kinyír, ha a szeme elé kerülök.
Mégis. Azt hiszem, pont megérdemlik egymást.
– Engedj be.
– Mi a faszt keresel itt? – Apa idegesen
felcsattan, hallom anya hitetlen kérdéseit is, mégis a lényeg Jim hangja, Jinah
eltéveszthetetlen hadarása, amivel próbálja őket lenyugtatni, de nem ér vele
semmit.
A szívem kihagy egy ütemet, ahogy eljut az
agyamig, hogy itt vannak, és szinte sírni lenne kedvem a boldogságtól.
– Hol van Youngjae? – A nagybátyám hangja átvág
az egész lakáson, hallom, ahogy veszekednek, én pedig végre képes vagyok
megmozdulni. A hátam sajog, hazudnék, ha azt mondanám, ki tudok rendesen
egyenesedni, de jelenleg nem érdekel, hogy mennyire fáj.
Lassan a táskáimért megyek, amikből ki sem
pakoltam, mióta itt vagyok. Csak belegyűröm azt a néhány dolgot, amit mégis
elől hagytam, majd a lüktető szívemmel nyúlok az ajtóm után. Egy pillanatra megállok,
kiélvezem az elszigeteltségemet, viszont ahogy elforgatom a kulcsot a zárban,
és kinyílik az ajtóm, fejbe ver a gyűlölet, amivel egymás felé fordulnak
odakint.
– Takarodj a házamból, mi a szart keresel
itt?
– Az unokaöcsémért jöttem.
– Nincs jogod elvinni.
– Nektek meg kezet emelni rá! – És Jim felordít,
elveszti a türelmét, és csak az apámra figyel, aki olyan artikulálatlanul üvölt
neki vissza, hogy nem is értem, mit mond. Megremeg a gyomrom, mert Jaebumot
sehol nem látom, csak Jinah van itt, aki egyből elhátrál a nagybátyáméktól,
mikor észrevesz. – Mit műveltetek vele?
– Mi közöd hozzá, Jim? – Anya is
fellobban, amíg Jinah szavak nélkül indul meg felém, és szinte már nekem fáj az
a grimasz, amitől összerándul az arca, mikor végigmér. Talán azért, mert látszik,
hogy fájdalmaim vannak, vagy az arcom ezerszínű attól, ahogy anya megütött. – Ő
a mi fiunk, nincs közöd hozzá. Nem szólhatsz bele.
– A fiatok, akit agyon akartatok verni,
mert füllentett? Mindent elmondott, és ha nem lenne elég világos, teljesen
elment az eszetek.
– Az arcomba hazudott!
– És? Ti már tizennyolc éve hazudtok neki!
– Jim hitetlenül csattan fel, apám felé kerül, igenis elnyomja, mert vibrál
belőle az erő, az, hogy talán mindenre képes lenne. Valamiért ezt látva
elszégyellem magam, mert miattam vesztek össze megint, az én hibám, hogy most
megint egymást bántják.
Próbálok egy szót sem szólni, úgy eltűnni
innen, mintha itt sem lettem volna eddig, viszont abban a pillanatban, ahogy
Jinah a hátamra simítva indít el, felszisszenek. A levegő megáll, apámék felém
néznek, és szinte érzem, hogy ez még semmi volt ahhoz képest, ami most fog
jönni.
– Mégis hova mész? – Anya értetlenül méri
végig a sporttáskát a vállamon, a hátizsákomat a kezemben, amíg apa elindul
felém, viszont abban a pillanatban, ahogy a karom után kapva ránt el Jinah
közeléből, Jim felháborodva jön utána.
– Ne merj hozzáérni! – Felüvölt, a vállába
csapva löki arrébb tőlem apát, bennem pedig ottvan a szándék, hogy leállítsam
őket, hogy legalább annyit mondok, hagyják abba, de ahogy Jinah ismét elindít,
már nem tudok megállni.
– De Jim...
– Majd ők elintézik egymás közt. Ülj be az
autóba, nem kell itt lenned most. Nem lesz semmi baj. – Idegesen hadar, talán
fogalma sincs, mennyire szorítja a kezemet, amit csak akkor érzek igazán én is,
mikor végül elenged. – Kérlek, maradj ki ebből. Mindjárt megyünk mi is. – Kinyitja
nekem a bejáratiajtót, és ahogy kiteszem a lábamat, megcsap a kinti friss
levegő, a csend, és a tompa üvöltés, ami épphogy kijut a lakásból, miután Jinah
visszacsukja maga után.
Megremeg az állam, mert tudom, hogy tennem
kéne valamit, mégis annyira tehetetlen vagyok, és még az is nehezen megy, hogy
elinduljak végre. Az arcomra simítok, szétesetten indulok meg a nyitott kapun
kifelé, egyenesen a kocsi felé, aminek a semmiből kivágódik az egyik hátsó
ajtaja, én pedig a szívemtől fuldoklom.
Jaebum szinte kirobban, mikor észrevesz, és
abban a pillanatban, ahogy megáll a lábán, olyan lendülettel indul meg felém,
hogy szinte hátraesem, mikor nekem ütődik. Egyből az arcom után nyúl, a
nyakamra simítva méreget, a szavakat keresi annyira idegesen, hogy nem tud mit
kiszedni magából.
– Mit műveltek veled?
– Jaebum.
– Mégis mit műveltek veled?! – Felemeli a
hangját, amitől belém szorul minden hang, neki pedig koppan az, hogy talán nem
ez a legmegfelelőbb pillanat ahhoz, hogy nekem boruljon ki. – Kurva nagy
mázlijuk van, hogy Jimék nem engedték, hogy bemenjek velük abba a fertőbe. –
Idegesen hadar, beletorzul az arca abba, ahogy végül magába fojtja az üvöltést.
– Mégis mi a faszt csinált veled?
– Annyira hiányoztál. – Belehal a hangom, és
bármennyire szánalmas, csak ennyit tudok mondani, de mintha meg sem hallaná. Azt
hiszem, elvesztettem, és talán egy fél pillanat választja el attól, hogy
bemenjen és rendet csináljon a szüleim közt.
– Bébi, tiszta vér a szád – nyögi annyira
elcsendesedve, hogy már belefájdul a fülem. – Miért csinálta?
– Én csak...
– Mert találkoztál Wheeinnel? Komolyan ezért?
– A-azt hiszem – makogom leginkább azért,
mert feszül az arcom, ha normálisan artikulálva beszélek, amibe beletorzul az
arca, és szinte észbe sem kapok, ahogy ő ismét egy pillanat alatt bedühödve
indulna el befelé. – Ne, kérlek. Ne menj el.
– Meg fogom őket ölni – sziszegi teljesen
elborulva, csak attól billenve ki egy kicsit, mikor a keze után kapok.
– Ne hagyj itt, kérlek. – Elcsuklik a
hangom, és talán ez az, amivel nagy nehezen maradásra bírom. – Ölelj már meg –
nyögöm még utoljára, ami felér számára egy pofonnal. Egy másodperc alatt torzul
el az arca, majd lazulnak el az izmai, mégis egy kész örökkévalóság, mire képes
megmozdulni.
A karom után nyúl, magához húz, és már
csaknem belefulladok a nyakába, ahogy ő szorosan átkarolja a vállamat. Csak egy
halk morranás telik tőle, mikor átölelem a hátát, mégis annyira felfoghatatlan,
hogy most itt van, hogy egyelőre nem tudok észhez térni.
– El nem tudom képzelni, akkor mit
műveltek volna veled, ha megtudják, mi van köztünk. – Halkan beszél, és annak
ellenére, amit mond, megnyugtat a hangja, az az izgalmas rekedtség, amivel
ismét ugyanazt a hidegrázást éri el. – Kérlek, mondd azt, hogy jól vagy.
– Jól vagyok.
– Most miért hazudsz? – kérdezi egy halk
nyögéssel, amivel kiszed belőlem egy láthatatlan mosolyt, én meg belőle egy
hisztis morgást, mikor hátrébb tolom magamtól. – Majdnem megállt a szívem,
mikor felhívtál.
– Az elején még lelkes voltál.
– Mert még nem hallottam, hogy sírva az
életedért könyörögsz. El nem tudtam képzelni, mit csinálhatnak veled, amíg
ideérünk. – Befeszült arccal az enyémre simít, a hüvelykujjával végig a számon,
amivel kihoz belőlem egy laza szívritmuszavart. – Nagyon megijedtél?
– Attól, hogy az egy fejjel alacsonyabb
anyám akkorát üt, hogy padlóra kerülök tőle? Hazudnék, ha azt mondanám, nem
döbbentem le.
– Visszaütöttél?
– Mi?
– Visszaütöttél? – ismétli el magát, ami
után hirtelen nem tudok mit mondani. Csak némán tátogva a szavakat keresem, mert
nem akarom elhinni, hogy ezt komolyan megkérdezte.
– Az anyukám. Hogy üthettem volna meg? –
kérdezem elsuttogva az egészet, mert még a feltételezés is annyira lehetetlen,
hogy hirtelen a saját fejem sem bírja el még az elgondolást sem. – Kinéznéd
belőlem?
– Dehogy, nem azért kérdeztem.
– Akkor?
– Szerinted? – A karja lecsúszik a
vállamról a derekamra, hogy visszahúzhasson magához, amivel eléri azt, amit
akar. Már ha az volt a célja, hogy megálljon a szívem. – Megérdemelte volna.
– Jaebum...
– Kicsim – morogja elhalkulva, a
homlokomnak döntve a sajátját, ebben az öt percben ezredjére is kirántva alólam
a talajt. Elmondani nem tudom, mennyire hiányzott, hogy hozzám érjen. – Hívj
így. Kérlek. – Megremeg a hangja, ahogy közelebb hajol, és már szinte a számhoz
ér, viszont mikor a hátamon megmarkolja a pulóvert, és az ujjai végigszántják a
bőrömet, olyan hangosan szisszenek fel, hogy hátrahőköl. – Mi az?
– Csak fáj a hátam – makogom mély levegőt
véve, rohadtul átkozva magamat, mert legalább a csók végéig várhattam volna azzal,
hogy a tudomására adjam, mennyire fáj.
– Ha leveszem otthon a felsődet, fog
meglepetés érni? – kérdezi óvatosan, inkább nem kérdezve rá kereken arra, miért
fájt ennyire az előbbi mozdulata.
– Ez attól függ. Hol néznél meg?
– Mindenhol.
– Akkor talán. – Nyelek egy kisebbet, mert
még csak elképzelésem sincs, mégis hogy nézhet ki a hátam.
– Akkor talán? – kérdez vissza elhalkulva,
én meg kezdem úgy érezni magam, mintha én követtem volna el hibát, de elég
hamar vált át az arca hozva magával azt a kezelhetetlen aggodalmat. Egy laza fintorba
rándul, majd csak egy hisztis nyögéssel dönti nekem a homlokát megint. – Komolyan
a sírba viszel.
0 megjegyzés