Ikerláng - 70.
október 07, 2018
A feszültség szinte már fojtogat, ami itt
uralkodik köztünk. Vagyis inkább bennem, mert anyuék mellett itt ül egy ötvenes
éveiben járó házaspár, akikről süt a hatalom, a felsőbbrendűség, vagyis csak
annak a nem valóságos igazságtartalma, amit ők képzelnek magukba.
Nem is ismerek a szüleimre, a tőzsdéről
beszélnek, jachtokról meg a rohadt idegesítő külföldi, nagynevű gazdagokról,
akik nélkül eddig is tudtam élni, és nem tettek sokat hozzá a létezésemhez most
sem. A számat húzom, mert még apámból is folyik a hangja, négyen úgy kapkodják
egymás szájából a szavakat, mintha én itt sem lennék.
Mégis örülök ennek a láthatatlanságnak,
hiszen legalább feltűnésmentesen tudok az asztal alatt a telefonommal
szenvedni. Jaebumnak írok, mert mióta itt vagyok, egyetlen egyszer tudtam felhívni,
azt is úgy, hogy kimásztam az ablakomon.
Már annyira hiányzik a hangja, az egész
lénye, csak az, hogy a mellkasán feküdve halljam, ahogy levegőt vesz és dobog a
szíve, hogy képes lennék meghalni érte.
Jaebum
Pont rád gondoltam, bébi
Egy gyenge mosoly kiszalad belőlem, ahogy
habozás nélkül jön a válasza abban a pillanatban, ahogy írok neki, és szinte
már felégek attól a forróságtól, ami végigszalad a belsőmön.
Jaebum
Mondjuk nem meglepő
Mindig csak rád gondolok
Youngjae
Hagyd abba
Már így is annyira hiányzol
Jaebum
Igen?
És mennyire hiányzom?
Csak egy idióta mosoly jön ki belőlem,
ahogy belekezd a flörtölésébe, amit már lereagálni sem akarok, mert attól
félek, hogy nem tudok csendesen szenvedni a hiányától.
Jaebum
Küldj magadról képet
Látni akarlak
Youngjae
Nem lehet
Jaebum
Miért, fürdesz? Mert nem zavar, ha esetleg
meztelen vagy
Csak gondoltam, inkább leszögezem, hogy
nem sértődnék meg
Tökre megbocsájtanám
Beharapom a számat, és abban a
pillanatban, ahogy elkezd égni az arcom, inkább a pulóverem zsebébe nyomom a
telefonomat, mert kell a ráknak, hogy anyám rajtakapjon, kirántsa a kezemből a
telefont, és megkérdezze, miért váltok perverz üzeneteket egy fiúval.
Egy fiúval, aki csak ennyivel képes volt
teljesen felhúzni.
Felsóhajtok, lassan emelem fel a fejem, de
ahogy realizálódik bennem, hogy anyámék még mindig csak magukkal foglalkoznak,
csak a szemeimet forgatom. Szerintem az sem tűnne fel nekik jelenleg, ha
iderángatnám Jaebumot, és hagynám, hogy a számba másszon mellettük.
Legszívesebben felállnék és elmennék, eskü
még bocsánatot is kérnék azért, hogy itt hagyom a sznob seggfejeket, de mivel
meg lett tiltva, hogy kérdezés nélkül megszólaljak, csak szenvedve dőlök hátra
a székemben.
Gyűlölök velük lenni.
***
– Anyád nem hisztizik?
– Miért?
– Mert már ez a harmadik nap volt, amit a
stúdióban töltöttél. Velem. – A telefonon keresztül hallom, ahogy Wheein egy
sunyi mosolyt elenged, mert folyton az anyám szava ellen cselekszem, de az a
helyzet, hogy én már nem vagyok ennyire nyugodt tőle. Gyűlölöm, hogy ebben is
hazudnom kell neki.
Miért ilyen nehéz vele mindig?
– De ma csak pár órát voltunk bent, és még
az ebéd sincs kész, apával épp vásárolnak. Asszem. – A vállamat rántom,
próbálok nem úgy csinálni, mintha nem a fogamat szívnám saját magam miatt. – És
amúgy is, már mondhatni, kész vagyunk. Vagyis még jó lenne egy-két számot
feljavítani, de legalább...
– Kivel beszélsz? – Anya hangja szakít
félbe, amire hirtelen megdermedek. A szívem a torkomba csúszik, a lábaim
lefagynak, és az amerikai konyhával szemezek magam előtt a nappali közepéről,
mert nem merek levegőt venni sem.
– Youngjae, itt vagy?
– Kivel beszélsz? – Wheein hangját anyué
váltja, majd az én lebénult testem gyengesége, ahogy megfordulok, és
szembenézek azzal a szigorral, ami abból a totál idegen szempárból villog.
– Senkivel.
– Kérdeztem valamit. – Felcsattanva kapja
ki a kezemből a telefonomat, és még a füléhez sem kell emelnie, hiszen ahogy
meglátja a kijelzőn Wheein nevét, szabad szemmel látom, ahogy az arca átalakul.
A kíváncsiságát váltja a haragja, a düh,
ami kirobban belőle, miután egy mozdulattal bontja a vonalat, és a kanapéhoz
vágja a telefonomat.
– Te vele beszéltél?
– Anya...
– Mit képzelsz?
– De ő csak Wheein... – Nyugodt hangon
kezdenék magyarázkodni, higgadt fejjel elmagyarázni, hogy ő a legjobb barátom,
és nem kell aggódnia amiatt, hogy elront engem, de abban a pillanatban, ahogy
arcon üt, belém fagynak a szavak.
Azt hiszem, itt megállunk, hogy hirtelen
felindulásból tette, és vége, de ahogy a magasba lendíti a kezét, és még
kétszer az arcomba vág, szinte már nem is érzem, ahogy a földre dőlök félig a
kanapét markolva.
– Térdelj fel!
– De...
– Térdelj fel! – Torka szakadtából ordít
rám, amire annyira megijedek, hogy szinte már magamon kívül tornázom fel magam
a földről, és teszem, amit mond. – Hajolj előre.
– Anya...
– Tedd, amit mondtam és hajolj meg előttem!
– A hátamra csap, én pedig elképedve rogyok előrébb, teljesen elvesztve a
fonalat. Mit csinál? Ki ez a nő?! – Mit képzelsz, hogy ki vagyok? A szemembe
hazudtál, megmondtam, hogy nem találkozhatsz azzal a ribanccal.
– Wheein nem ribanc! – Ahogy ez kiszalad a
számon, megdermed a levegő, és szinte megáll egy pillanatra az idő, mikor
valami kemény, hideg ütődik a hátamnak, én pedig felszisszenve az égő
szemeimhez, a kanapé után nyúlok valami lehetetlen kapaszkodót keresve.
– Hogy lehetsz ennyire szánalmas?
– Anya. – Meghökkenve dőlök előre, ahogy
még kétszer a hátamra csap, a testemben pedig szétárad a csípős fájdalom,
amitől hirtelen nem tudok megmozdulni.
– Csak annyit kértem, felejtsd el. Miért
vagy ennyire tiszteletlen velem?
– Ne, ne csináld. Anya, ne üss meg. – Elhűlve csattanok fel, ahogy megint lendül a keze, és már magamon
kívül kúszom előre, mielőtt elérhetne. A levegőt kapkodva, remegő állal félig a
padlón csúszom, talán egy métert alig teszek meg, mire sikerül félállásba
szenvednem magam, de abban a pillanatban, ahogy anya a karom után kap, nem
merek többet megmozdulni.
– Ne menj el! Ha hazajön az apád...
– Anya, kérlek. – A hirtelen sírás kifakad
a torkomon, mert az ijedtség és rettegés felrobban bennem, az, amit ő vált ki
belőlem. Mégis mit csinál? Miért csinálja ezt? – Apának ne.
– Apádnak ne? Van fogalmad róla, tőle mit
fogsz kapni?
– Meg fog ölni, anya.
– Meg is érdemled! – Felordít, hisztérikus
hiszti jön ki belőle, amíg én a zokogást visszatartva próbálok legalább egy
lépést megtenni előre, tőle minél messzebb, viszont ahogy az arcomba csap, a
fejem oldalra bicsaklik, és szinte egyből érzem, ahogy szétárad a vér vasas íze
a számban.
Hogy tud ekkorát ütni?
– Anya, ne csináld. – Lesokkolva csak ezt
tudom hajtogatni, mert eluralkodik rajtam a halálfélelem, az, hogy komolyan
megütött, és az, hogy ez még semmi ahhoz képest, amit apától kapni fogok.
Megremeg a torkomban a levegő, ahogy ügyetlenül a kanapén heverő telefonom után
kapok, és már csak arra tudok gondolni, hogy el kell jutnom a szobámig.
– Ne merj elmenni. Nem így neveltelek!
– Te soha nem neveltél engem. – A szavaim
belefulladnak az értelmetlen zokogásomba, ahogy félig a hátamat fogva lököm
arrébb, és indulok el az egyetlen biztos pont felé, ahonnan soha többé nem
jövök ki, ha apa hazaér.
Még csak azt sem tudom, hol van, hogy egyáltalán
anya miért van itthon, hogy ez az egész most komolyan megtörténik. Csak
menekülök anyám keze elől, aki már nem jön utánam, csak akkor indul el, mikor
látja, hogy a szobám felé megyek.
– Youngjae! – Felüvölt, a nevem
felszakítja a torkát a dühtől, de még azelőtt sikerül becsapnom előtte az
ajtót, hogy betehetné a szobámba a lábát. Kulcsra zárom az ajtót, a lüktető
fájdalmat nyelve dőlök neki és ülök a földre, miközben remegő kezekkel a
telefonomba próbálok valami életet lehelni.
Hallom, ahogy anya üvölt, majd azt, ahogy
már apa ideges hangja is felcseng, mert hazaér, bennem pedig túlcsordul a
félelem. Ha rám fogják törni az ajtót, ha valahogy bejutnak, soha többet nem
fogok innen kijutni.
– Youngjae! – Nem értem, mi történik, csak
azt hallom, ahogy apa hirtelen elordítja magát, hogy a dühös léptei, anya
üvöltése váltják egymást a nappaliban, a szobám előtt, és szinte beleremegek,
ahogy az ajtómra csapnak. – Nyisd ki!
– Bassza meg. – Ennyi csúszik ki a számon,
ahogy sikerül feloldanom végre a telefonomat, és már reszket a tüdőm a
levegőhiánytól, miközben a fülemhez emelem a sípolást hallgatva, ami soha nem
volt még ennyire hangos.
– Bébi, hát te? A szüleid nincsenek
otthon? – Jaebum mosolygós hangja fogad, két másodpercig nem gondolkozott, mire
felvette nekem a telefont, én mégsem tudok hirtelen megszólalni. – Pont most
ültünk le Jimékkel ebédelni. Képzeld, már szinte beköltöztem a szobádba,
annyira hiányzol. Annyira jó lenne, ha itt...
– Jaebum, gyere értem.
– Youngjae?
– Gyere értem, kérlek. – Hirtelen csak a
sírás szakad ki belőlem, ahogy kinyitom a számat, ő pedig egy pillanat alatt
változik át, mert azt hiszem, egy töredékmásodperc alatt hozom rá a frászt.
– Mi van? Mi történt?
– Meg fognak ölni, kérlek, gyere értem. –
Remeg a hangom, csak azt hallom, ahogy keverem a levegőt magam körül, annyira
hevesen dobog a szívem és lüktet az egész testem a félelemtől.
Lehetnék ennél szánalmasabb?
– Youngjae, nyisd ki a kurva ajtót!
– Bébi, mi történik? – Apa hangját az övé
váltja, én pedig összerezzenek attól a hirtelen aggodalomtól, ami kiszakad a
torkán, mert felemeli a hangját, és ezt nem tudom jelenleg kezelni. – Youngjae,
bántanak? Bezárkóztál? Mit akarnak veled csinálni?
– Könyörgök, gyere értem. Nem fogom
túlélni, ha bejutnak hozzám, kérlek.
– Youngjae? – Hirtelen reccsen valami a
vonal túlsó végén, majd Jaebum hangja helyett Jimé cseng fel, amitől egy
pillanatra megnyugszom belül. – Mi a szar van?
– Gyere értem. Kérlek, Jim.
– De mi...
– Anya megvert. Nem... nem tudom. Csak
annyira fáj. – Egymásba gabalyodnak a szavaim, ahogy próbálok beszélni, de nem
megy. Csak azt érzem ahogy apa az ajtómnak dőlve üvölt nekem, anya hisztérikusan
csapong odakint, és nem merek megmozdulni.
– Mi az, hogy megvert? Mit csináltál?
– Apa is be akar jönni. Meg fognak ölni.
– Máris indulunk. – Ennyit mond végül,
mert azt hiszem, feladja, hogy legalább egy értelmes mondat kijöjjön belőlem.
Hiába kéne megnyugodnom, hogy eljönnek
értem, de itt van bennem, hogy még autóval is két óra ide az út, hogy ki kell
bírnom ennyi időt, és még csak belegondolni is rettegek abba, mi van, ha addig
bejutnak hozzám.
0 megjegyzés