Ikerláng - 69.
október 07, 2018
Wheein
– És hogy gondoltad?
– Nem tudom.
– Oké. – Wheein halkan suttog vissza,
miközben teljesen elveszve, tehetetlenül állunk a keverőpultok előtt. A
hatalmas szobában a hangszigetelt üveg előtt, aminek a másik oldalán a mikrofon
vár. – Ehhez hozzányúlhatok?
– Nem tudom – makogom halkan, amíg ő
tanácstalanul bökdös a gombok felé, amik felett villog valami
halványnarancssárga fény. – Mit keresek én itt?
– De hát értesz ehhez. Otthon is van
keverőpultod.
– Amit egy kéthetes munka béréből fizettem
ki. Az csak egy műanyag, hamis szar ehhez képest. – Nyögve nyúlok az arcomhoz,
minden önbizalmamat elhagyva méregetem a milliós felszereléseket, amik erre a
kis időre az enyémek. Azt csinálok velük, amit én akarok, még a szoba kulcsát
is megkaptam, akkora bizalmat adott Jim ismerőse, hogy már ijesztő. – Menjünk
haza, majd veszek egy képeslapot Jaebumnak.
– Hé. – Wheein utánam nyúlva csattan fel,
ahogy fordulnék a kijárat felé, és szinte már érzem az arcomon a hirtelen,
valótlan haragot, még csak ránéznem sem kell hozzá. – Hülye vagy. Ahogy JB-t
ismerem, még azt is leszarná, ha két pofont kapna tőled szülinapjára, csak te
add neki. De ez az ajándék baromi jó ötlet, és amúgy is egy jó tapasztalat lesz
neked.
– De ha rossz leszek?
– Hallottad már magad énekelni? – kérdezi
túlságosan komolyra véve a szót, amitől hirtelen elfogy a hang a torkomban. –
Tudod nagyon jól, hogy milyen tehetséges vagy. Mitől félsz?
– Nem félek.
– Youngjae. Ismerlek.
– Nem félek, csak kicsit...
– Elbizonytalanodtál?
– Igen.
– De miért? – Amíg ő lassan elengedi a
kezemet, én elveszve bámulok át felette a sarokba támasztott gitárokra, a kicsi
szintetizátorra, az amatőr dobfelszerelésre, ami félig kilóg a tokjából.
– Mi van, ha nem lesz elég jó? Neki.
– JB-nek?
– Igen. – Halkan motyogom el a végét, a
számat húzom, és csupán fél pillanatra merek csak ránézni, mert szinte nyelni
nem tudok a tekintetétől, amivel átvágja a torkomat.
– Miről beszélsz?
– Csak... Annyira jó lenne, ha büszke
lenne rám. Nem is tudom.
– Biztosan az lesz. – Megpuhul az a szemét
grimasz az arcán, sőt még egy láthatatlan mosoly is végigszalad rajta. – Te
hülye.
– Most mi az?
– Aranyos vagy – üt a vállamba egy
félvigyorral, mintha minimum ő lenne az én bátyám. – Miért aggódsz emiatt?
Elképzelni nem tudom, mennyire boldoggá fogod tenni ezzel, valószínűleg
annyira, hogy hirtelenfelindulásból megerőszakol.
– Nem erőszak, ha én is akarom.
– Yah, Youngjae-ah. – Egy huncut mosollyal
könyököl az oldalamba, majd egy halk sóhajjal fordul vissza a keverőpult felé.
– Szedd össze magad, fogd meg a szintit és haladj befelé a mikrofonhoz, hogy
boldoggá tedd a hormontúltengéses pasidat, mert két hét múlva húsz lesz, és
ennél jobban max azzal lephetnéd meg, ha meztelenül, az ágyához bilincselve
várnád haza.
– Az beválna?
– Hülye. – A szemeit forgatva csap a
hátamra, majd kezd el az ajtó felé taszítani, aminek épphogy átlépem a
küszöbét, máris csapódik utánam. Hirtelen már a szívemet nyelem, ahogy a csend
cseng a fülemben, és jó pár pillanat kell, mire összeszedem magam annyira, hogy
eljussak a mikrofonig.
Egy pillanatra felnézek Wheeinre, aki a
száját rágva, a keverőpult előtt állva figyel engem, és ahogy gyengén biccent,
én úgy nyúlok a fejhallgatóért, ami szinte összeszorítja a gondolataimat, mikor
magamra veszem.
– Ne fossál, jó leszel, hülyegyerek. – És
Wheein hangja végigszalad bennem, ahogy egy gombot lenyomva megszólal, amivel
legalább egy hülye mosolyt kiszed belőlem.
– Szerinted elmegy?
– Szerintem baszott jó lett. – A vállát
rántja, miközben én a pendrive-ot pörgetem az ujjaim közt, és azt hallgatom,
ahogy a hó ropog a talpunk alatt.
– Haladni fogunk ezzel?
– Figyelj, most felénekeltél pár számot,
még igazítjuk hozzá az alapot, de mivel csak zongorázol, nem hinném, hogy
kicsúsznánk az időből. – Egy félvigyort villant felém, amíg én már most izgulok
a végeredmény miatt, viszont egy pillanat alatt kiesek a saját fejemből, ahogy
megszólal a telefonom a zsebemben.
A számat húzva veszem elő, és a kedvem
csak még inkább lohad, ahogy meglátom anya nevét a kijelzőn, Wheein pedig egy
fél levegővételemből tudja, mi történik. Egy nagyobbat nyelve fogadom a hívást,
és szinte már érzem, ahogy a legjobb barátom megszűnik létezni mellettem,
nehogy még a város zaján át is meghallják, hogy vele vagyok.
– Igen?
– Youngjae. – A fáradt hangja átszakad a
telefon túlsó feléről, ennyi pedig pont elég, hogy tudjam, nincs valami jó
kedve. – Mikor érsz haza?
– Már úton vagyok. Talán valami baj van?
– Nem. Miből gondolod?
– Furcsa a hangod – mondom kicsit gyenge
hangon, rettegve már a ténytől is, hogy rettegek az anyámtól. Valamiért annyira
meg tud félemlíteni, hogy elfelejtem azt is, mennyi minden változott, mióta
Boryeong az otthonom.
– Csak kimerültem, apáddal egész nap a
Thaiföldön maradt munkákkal foglalkoztunk. El vagyunk maradva.
– Az mit jelent?
– Még nem tudom. Lehet, szilveszterkor nem
tudunk együtt lenni, majd mész Hwasáékhoz. – Vesz egy mély levegőt, én pedig
képes lennék elhalni a hirtelen boldogságtól, ami végigszánt rajtam.
– Értem. – Ennyivel lerendezem, mielőtt
túl gyanús lenne az örömöm, és igyekszem nem belevigyorogni a telefonba. Hogy
örülhetek ennek ennyire? Ez olyan szánalmas.
– Mondd, Youngjae.
– Hm?
– A stúdióban voltál?
– Igen.
– Ez nagyon... nagylelkű ajándék volt
Jiméktől – jegyzi meg kicsit halkabban, mégis sokkal többet beszél, mint úgy
amblock egész nap, mikor mellettük vagyok. Lehet, csak azért, mert most nem
kell a szemembe néznie. – És kivel mentél?
– Egyedül.
– A lányok?
– Wheein nem tudom, mivel nem beszélek
vele. – Hazudok, tudom, mekkora egy seggfej vagyok, hiszen most is itt sétál
mellettem, de mégis mit csináljak, ha csak ezt a lehetőséget hagyja meg nekem? –
A többiek meg otthon vannak. Karácsony van.
– Karácsony van, te mégsem vagy itthon. –
Ahogy ez kiesik a száján, egy pillanatra eluralkodik rajtam a bűntudat, mégis
legszívesebben mindent a fejéhez vágnék.
– Ti sem vagytok otthon. Reggel csak egy
üzenetet hagytatok a hűtőn, hogy elmentetek – nyögöm ki végül talán túl
magabiztosan is, ami miatt hirtelen nem tud mit mondani. Igazam van, rohadjak
meg, hogy megint igazam van. – De nem baj, sietek haza. Rendben?
– Rendben.
– Na mi van? – Wheein a torkát köszörülve
kérdez, ahogy anya egy halk köszönés után bontja a vonalat. Eleresztek egy
semmilyen mosolyt, ahogy visszagyűröm a telefont a zsebembe, miközben csak az
jár a fejemben, hogy most azonnal fel kéne hívnom Jaebumot. Addig, amíg anyuék
nincsenek a közelemben.
– Nincs semmi.
– Biztos?
– Persze. Csak lebaszott, hogy nem vagyok
otthon, pedig karácsony van.
– Te meg a fejükhöz vágtad, hogy ők mentek
el előbb – fejezi be helyettem szinte már lenyelve a szavai élét, ami csak a
szüleimnek köszönhető, de amíg nem engem gyilkol vele, addig nem érdekel,
mennyire gyűlöli őket. – Ez szánalmas.
– Szomorú.
– Baszott szomorú. – Halkan fúj, a fejét
csóválja, és már tudom, mennyire ki akar borulni, mert az eddigi ellenszenve,
amit próbált elnyomni magában, az konkrétan már ott tombol a torkában. – Nem
értem, miért gondolja azt, hogy egy kicsit is komolyan veszed őt.
– Hát azért valljuk be, hogy nem megyek el
mellette egyszer sem gyomorgörcs nélkül.
– Ezt most hogy érted? Félsz tőle? –
kérdezi hitetlenül fordulva felém, amire a vállamat rántom, mert egy hangot nem
tudok kiszedni magamból. – Most hülyítesz csak, ugye?
– Tudod, milyen temperamentuma van anyának.
És ha ellene szegülök, akkor meg jön az apám, aki ezerszer rosszabb, és csak
akkor szól hozzám, mikor leszidni és üvöltözni kell.
– JB erről tud?
– Miről? – A szemöldökömet felvonva nézek
rá, majd az összesarazott hóra magunk alatt, miközben már a harmadik
buszmegálló mellett sétálunk el.
– Hogy megfélemlítenek.
– Minek kéne erről tudnia? És ez amúgy
sincs így.
– Nincs? – Felhorkant, fújtat, és a fejét
csóválva fordul el tőlem, mert azt hiszem, kezdem egy kicsit felidegesíteni. –
Most ismerted be, hogy félsz tőlük. JB-nek meg tudnia kéne róla.
– Tudja.
– Hogy szarban vagytok, nem azt, hogy
rettegsz tőlük.
– Nem számít. – A vállamat rántom, mert
reménykedem benne, hogy legalább ezzel az egy mozdulattal lerázom magamról egy
kicsit a téma súlyosságát.
– De...
– Nem számít. Nem akarom ezzel rontani a
dolgokat, már így is nehéz mindkettőnknek, hogy itt vagyok.
– De...
– Mondom, hogy mindegy. Nemsokára
hazamegyek, és minden rendben lesz.
– Megjöttem! – Félhangosan ennyi jön ki a
torkomon, ahogy átlépem a küszöböt, és iszom magamba az itteni meleget, mert
hiába Jim kabátja, valahogy soha nem tart melegen a kinti hidegben.
Egy szót sem szólva rúgom le magamról a
cipőimet, szabadulok meg még a pulóveremtől is, egyedül a táskámat tartom
magamnál, amiben ott a pendrive a szívemmel és lelkemmel együtt, amit
szándékozok a pasimnak adni a születésnapjára.
– Várj, Youngjae. – Anya hangja fejbe
talál, ahogy próbálok feltűnésmentesen elhaladni a kanapén heverő apám mellett,
aki nem megszokott módon most sem vesz rólam tudomást.
– Igen? – állok meg a számat
összeszorítva, mély levegőt véve, ahogy a táskámat szorongatva fordulok felé.
– Hogy haladtál?
– Jól.
– Egyedül?
– Igen, már mondtam – nyögöm a számat
húzva, egyik lábamról a másikra állva, csak azon agyalva, hogy nem tudok
hazudni, neki meg főleg nem, és inkább meghalnék, minthogy most a szemeibe
nézzek. – Elfáradtam.
– És miket vettél fel?
– Pár noname számot, te úgysem ismered –
rántom a vállamat, még hátrálok is tőle, hátha így megkegyelmez és elenged, de
nagyon nem tervezi.
– Értem. – Felszegi az állát,
elmosolyodik, ami épp annyira döbbent le, mint a szemei, amik még így is
villognak. – De akkor jól érezted magad?
– Igen.
– Jól van. És mondd csak, mit szólnál, ha
holnap itthon maradnánk? – kérdezi egy hatalmasat váltva, ami már vagy ezredszerre
döbbent le. Mi a rák van vele?
– Mármint hárman?
– Igen. Meg jönnének néhányan.
– A barátaid? – Egy kisebbet nyelek, mert
kezd kicsit gyanús lenni ez az érdeklődés rajta. Egyáltalán nem tetszik, de
amíg nem kezd el faggatni arról, amiről muszáj titkolóznom, addig nincs baj.
– Igen. De őket még nem ismered, és
igazából kissé idősebbek is nálunk.
– Oké.
– Gondoltam, előre szólok, hogy ne lepődj
meg. És örülnék, ha normálisan viselkednél.
– Ezt hogy érted? – kérdezem a homlokomat
ráncolva, talán egy kicsit elképedve azon a hangsúlyon, ami kicsúszott a
száján.
– Ne hozz rám szégyent. Csak akkor
beszélj, ha kérdeztek, és a barátaidról egy szót se szólj. Ők nem valóak abba
az életbe, amit a barátaink képviselnek.
0 megjegyzés