Ikerláng - 68.
szeptember 12, 2018
– Igazából nem csak azért jöttem, hogy
egyszer hazudjak a szüleimnek. – Egy laza mosolyt eleresztek, miközben a forró
bögrébe kapaszkodom két kézzel, amiben vagy fél liter forraltbor vár rám. –
Kérdezni akartam tőled valamit.
– Jesszus, mit?
– Kíváncsi voltam elkísérnél-e. – Fél
kézzel a zsebembe túrok, majd egy laza mozdulattal adom oda a borítékot, amit
még Jiméktől kaptam, miközben próbálok nem leborulni a hatalmas ablakpárkányról,
miközben fél szemmel azt nézem, ahogy esik kint a hó.
– Ez mi?
– Amíg itt vagyok, felvehetek pár számot
egy profi stúdióban.
– Mi van?
– Jiméktől kaptam.
– Azta. – Elképedve mered a borítékból
kihalászott lapra, majd fel rám totál leblokkolva. – Ez komoly?
– Nagyon úgy tűnik – mosolyodom el hátra
dőlve, már a pokrócot nézve, amibe Wheein konkrétan beleköltözött, mert alig
látszódik ki a keze és az arca alóla.
– És már tudod, miket akarsz felénekelni?
– Csak átdolgozásokat, mert nincs annyi
időm, hogy megkomponáljam a saját zenéimet. És ezzel kapcsolatban lenne
szükségem a nagy szádra.
– Mégpedig? – kérdezi egy sunyi mosollyal,
mert szerintem már most pörög azon az agya, hogy szöktessen el otthonról.
– Azt tudod, hogy Jaebum január hatodikán
lesz húsz éves.
– Igen?
– Ezt akarom adni neki. A kedvenc számait
felénekelni, meg azt a párat, amit mindig együtt hallgatunk. – Megrántom a
vállamat, egy kisebbet nyelve várom, hogy mondjon valamit, de mikor beáll a
csend, kicsit megijedve nézek fel a pókerarcába. – Mi az?
– Ez kicseszett jó.
– Komolyan? Féltem, hogy talán nem lenne
elég. Örülne neki?
– Hogy örülne-e? Valószínűleg reflexből
megkéri majd a kezed.
– Hülye – mosolyodom el már vagy
ezredszerre, amitől már fáj az arcom, mert hát anyámék mellett grimaszokon
kívül másra nem nagyon futja. – Egy közös képet tennék be borítóképnek.
– Egy percig se gondolkozz máson – nyomja
vissza az ölembe a levelet úgy vigyorogva, hogy teljesen egyértelmű, megint
valami hatalmas hülyeség jutott eszébe. – Persze, hogy elkísérlek, te hülye.
Hány alkalommal akarsz menni?
– Amennyi kell. Reméltem, ha egész napokat
ottvagyunk, sikerül felvenni egy-két számot. Néhány poposabb számhoz már
leszedtem az eredeti alapjukat, de leginkább zongorán szeretnék játszani.
– És hány számra gondoltál?
– Fogalmam sincs, vagy ezer zenét össze
tudnék válogatni, úgyhogy majd segítened kéne leszűkíteni hétre. Vagy tízre.
Százra. Nem tudom, mennyire lesz időnk.
– Megoldjuk, ha kell, ott alszunk. Addig
sem vagy anyádékkal. – Egy idióta vigyort elenged, majd egy gyengébb mosolyra
váltva lenéz az ölébe egy pillanat alatt átváltva. – Tényleg, és ha már a
hercegnél tartunk... Kibékültetek ezek szerint, ugye?
– Igen – nyögöm be azzal a hirtelen
forrósággal, ami az arcomra költözik, mert ismét eszembe jut minden. A testem
pedig lebénul.
– És minden rendben?
– Jobb, mint előtte bármikor.
– Komoly? És hogy történt? Leültetek
beszélgetni valahova vagy... – Már lendülne bele a faggatásomba, viszont ahogy
tőlem nem telik több ostoba vigyorgásnál, ő is megáll. – Most mi van?
– Semmi.
– De mégis mi?
– Lefeküdtünk.
– Mi a tosz?! – csattan fel olyan
hangosan, hogy szinte összerezzenek, és egy kicsit sem segít a zavaromon az,
ahogy engem bámul. – Te szívatsz engem, mi a rákért nem ezzel kezdted? – Hozzám
vág egy párnát, ahogy maga mellé nyúl az ágyára, ami épphogy nem veri ki a
kezemből a bögrét. – Mégis hogy történt?
– Eljött hozzám, hogy megbeszéljük, aztán
az egész délutánt együtt töltöttük, enni vitt, aztán... aztán magukhoz.
– Az a sunyi rohadék. Előre így tervezte,
mi? – képed el egy perverz grimasszal, kicsit sem segítve a helyzetemen. – Na
és? Milyen volt? – Lehalkítja magát, esküszöm még közelebb is hajol hozzám, én
pedig a semmiből megnémulok. – Na, mondd már. Ne most gyere zavarba, mindent
tudni akarok.
– Annyira gyönyörű volt. Az egész – nyögöm
ki végre a szemeibe nézve úgy, hogy nem akarok a föld alá süllyedni. – Az a fiú
mindenét odaadta nekem. – Alig jön ki suttogás a számon, mert ez az egész
annyira intim téma, és nem nagyon vagyok hozzászokva, hogy kibeszéljem másokkal.
– Azóta olyan, mintha egyek lennénk. Már fizikailag fáj a hiánya.
– Hát ez... – mondja halkan, hirtelen
elakadva, végig úgy bámulva rám, hogy szerintem nem is pislog. – Undorító.
– Hé.
– Undorítóan szerelmes vagy. Felfordul a
magzatom gyomra. – Fintorog, még a szemeimből is elnéz, amíg én próbálok nem
felnevetni. Hogy lehet ekkora paraszt?
– Úgy mondod, mintha bűn lenne.
– Csak a baba miatt vagyok ilyen nyers, ne
vedd magadra.
– Szart, a te arcod mindig ekkora volt. – A
szememet forgatom, majd a számhoz emelem a bögrét csak azért, hogy kicsit
eltereljem a figyelmemet saját magamról. – Nem is értem, miért barátkozom
veled.
– Hogy hazudhass a szüleidnek. És inkább
azt mondd, milyen volt.
– Hogy érted?
– Hát... JB milyen volt? – kérdezi kihúzva
magát, kislányos vigyorral várva, hogy végre megszólaljak, de eléggé nehezen
megy. – Milyen volt az, amit csinált? Tudnom kell.
– Nem tudom – makogom a számat húzva, mert
fogalmam sincs, hogy tudnám érzékeltetni azt, hogy még mindig nem tértem magamhoz
teljesen. – Nem tudom elmondani, milyen volt. Kicseszett szexi és rohadt
tökéletes.
– Ennyire jó az ágyban? Mondjuk nem kéne
meglepődnöm, az egész gyerek fuldoklik a tesztoszterontól. Nem is értem, hogy
fér el a nadrágjában.
– Orvosra lenne szükséged – nyögöm be
halkan, de szerintem meg sem hall. – Nézesd meg az agyadat.
– Most miért? Egy cseszett jó pasi, és a
tiéd. Már nem ott tartunk, mikor tagadnod kell, hogy bejön. – A szemöldökét
vonogatja, majd az arcomat fixírozva elhallgat, mert újfent nem tudok
megszólalni. – Hiányzik?
– Nagyon. Nem tudtunk beszélni rendesen, még
esténként sem tudtam felhívni, mert anyuék késő estig kint vannak abban a
rohadt nappaliban, és minden lélegzetvételemet hallják. Tudod, hogy minden
lépésemről tudni akarnak, amíg a közelükben vagyok, nem tudnám megmagyarázni,
miért mondogatom késő este a telefonba egy pasinak azt, mennyire meghalok
nélküle.
– Hát ez gáz. – Felhúzza a száját, úgy
mondja, mintha én nem lennék tisztában azzal, mennyire szánalmas az egész
életem. – Én nem tudom, mit csinálnék a helyedben. Főleg azok után, amiket
veled művelhetett, így biztos jobban hiányzik.
– Wheein.
– De most komolyan nem mesélsz semmit?
Nincsen semmilyen beteg perverziója? – Úgy folytatja, mintha meg sem szólaltam
volna, a semmiből megint átvált, és már csak azt veszem észre, hogy megint olyan
kezelhetetlenül szemét. – Mekkora neki?
– Wheein – nyögöm halkan, szinte
könyörögve azért, hogy ne csinálja ezt. – Hogy tudsz elcseszni lány létedre
folyton egy olyan pillanatot, mikor végre nem fuldoklom a zavartól?
– Kussolj, és inkább azt mondd, mit
csinált. Kikötözősnek tűnik.
– Wheein, Jaebum érzékeny, bármennyire nem
akarod elhinni. – Még fel is sóhajtok, de nem nagyon visz rá a lélek arra, hogy
megpróbáljam meggyőzni, mert tudom, hogy semmi értelme. – Vigyázott rám.
Nagyon.
– Gyengéd volt? – kérdezi megint kicsit
visszavéve, amíg én csak bólogatok, mert a számat kinyitni nem tudom. – El nem
tudom képzelni, hogy maradtál életben, mikor az a gyerek egyáltalán levetkőzött
előtted. Az én szívem élből megállt volna – mondja talán túl drámaian, nekem pedig
ennyi elég ahhoz, hogy minden más is az eszembe jusson, a mellkasom pedig egy
egészen kicsit nehezebb lesz.
– Van még valami.
– Micsoda? Ugye nem azt akarod mondani,
hogy te is egy éjszakán át sírtál vagy öt pozitív terhességi teszt felett?
– Nem vagy normális. – Próbálok nem
elmosolyodni, ami nem egészen jön össze, de ráfogom arra, hogy a legjobb
barátom teljesen őrült. – Emlékszel, mikor megtaláltuk azokat a videókat
Jaebumról? Mikor megalázzák, bántják és...
– Igen, ne is részletezd.
– És arra, mikor elmondtam, hogy vágta
magát?
– Igen?
– Láttam a hegeit. A régieket – makogom elnézve
a szemeiből, túl gyenge hangon, mert még belegondolni is fáj. – És voltak újak.
– Mi van?
– Megvágta magát vagy hússzor, és
annyira... csúnya volt. Vörös, duzzadt és láttam az arcán, hogy fáj neki. – Hatalmasat
nyelek, és elég nagy erő kell ahhoz, hogy megint rá tudjak nézni, de egyből
megbánom a dolgot.
– Ugye most csak viccelni próbálsz?
– Én örülnék a legjobban, ha nem lenne
igaz. – Elhúzom a számat, mert ezzel próbálom elvenni a dolog súlyát, de nem jutok
vele sokra. – Olyan volt, mintha arcon csaptak volna. El nem tudom képzelni,
mit érezhetett, hogy ezt csinálta magával.
– De miért csinálta?
– A szüleim miatt. Azt hiszem. – Már attól
kiszárad a szám, ha visszagondolok arra, mennyire rossz volt az a pár nap, ami
miatt mások biztos körberöhögnének, de nekem olyan volt, mint a pokol. – De még
mindig nem beszéltem vele erről, mert hát nem tűnt jó előjátéknak, hogy
leültetem a lelki problémáiról beszélgetni.
– És te mit reagáltál? – kérdezi elhalkulva,
annyira komolyan véve a témát, hogy még egy okot ad arra, hogy ne tudjak
rendesen nyelni.
– Eltereltem róla a figyelmét, mert
teljesen bepánikolt, mikor megláttam a lábát. De attól még muszáj beszélnem
vele róla. Visszajött minden korábbi félelmem ezzel kapcsolatban, és... Még
soha nem aggódtam így senkiért. Félek, hogy megint bántani fogja magát, és abba
belehalnék.
Csak az jár a fejemben, amiket Wheein
mondott nekem, az, amiért én húztam a számat, és az a helyzet, hogy minél több
ideig vagyok egyedül a szobámban, annál inkább azoknak a súlyát. Nem is nagyon
kell rávennem magam arra, hogy megmozduljak, a telefonomat felkapva mászom le
az ágyamról, és még csak meg sem születik a gondolat a fejemben, az ablakomat
nyitom.
Arcon csap az a pusztító hideg, ahogy nagy
nehezen kimászom, és alig érkezem le mezítláb a friss hóba, máris csípi a
bőrömet a fagy, amitől nem tudok egyhelyen maradni. Pár pillanatig hezitálok,
de ez egészen addig tart, amíg fel nem oldom a telefonom, és meglátom Jaebumot
a háttérképemen.
Egy mély levegőt veszek, és mire észbe
kapok, már a fülem mellett sípol a telefonom alig fél pillanatig, mert egyből
fogadja a hívásomat.
– Youngjae?
– Szia, kicsim.
– Youngjae – nyögi elfakult hangon, talán
fel sem fogva azt, hogy én vagyok. – Mégis mi a szar van veled? Folyton
kinyomsz, alig írsz vissza, semmit nem tudok rólad.
– Ne haragudj, de nem vehettem fel. –
Elhúzom a számat, annyira magyarázkodni akarok, de nem tudok normális hangon
beszélni, amíg ilyen hideg van kint. – Anyuék minden rezdülésemet hallják, éjszaka
közepéig kint ülnek a nappaliban a szobámtól egy köpésre, és valahányszor zenét
kapcsolok, anya már az ajtóm előtt áll, és azt kérdezi, ki hívott – mondom kicsit
halkabban még annak ellenére is, hogy tudom, most nem hallhatnak meg. –
Egyszerűen minden egyes lépésemet számonkérik.
– Akkor most hogy tudunk beszélni?
Nincsenek otthon?
– Talán lehetséges, hogy kimásztam az ablakon.
– Mi van? – Értetlenül kérdez vissza,
szinte már látom magam előtt azt a gyenge grimaszt, amit mindig vág, mikor
valami hülyeséget csinálok. – Mínusz öt fok vant kint, elment az eszed?
– Én csak hallani akartam a hangodat.
– Bébi. – És itt elgyengül, elég volt
ennyit mondanom, és már nem tud magáról semmit. – De ha benyitnak a szobádba,
és meglátjá, hogy kimásztál az ablakodon, hogy felhívj, mit mondasz nekik?
– Ja, az nem gáz. Pár éve kulcsra zárom a
szobám ajtaját, hogy ne jöhessenek be. – A vállamat rándítom, már úgy mondom,
mintha semmiség lenne, de érzem, hogy őt nem éri annyira kellemesen a dolog.
– Jézusom – morogja halkan, inkább nem
fejtve ki azt, mennyire a szüleim ellen van. – Meg fogsz fázni, akkor inkább
tegyük le. Én beérem azzal is, ha írsz nekem, csak legyél rendben. Vigyázz
magadra.
– Hiányzol – vágom rá hezitálás nélkül, mert
nem fogom hagyni, hogy lerázzon, ha már sikerült felhívnom. – Annyira hiányzol.
– Te is nekem, bébi. Kérlek ne csináld ezt
többet, jó? Legalább írj vissza egy szót vagy valamit, ha ki kell nyomnod, hogy
tudjam, jól vagy-e. És egyél rendesen, másfél hét múlva jössz vissza, és úgy
szeretnélek visszakapni, ahogy elmentél. – Elered a nyelve, a szavak folynak a
szájából, én pedig a földre guggolva, lehunyt szemekkel nyelem a szívemet a
mély hangjától. – Itt vagy?
– Igen.
– Szótlan vagy.
– Csak olyan jó hallgatni, ahogy beszélsz –
suttogom inkább magamnak, de abból, ahogy felsóhajt, tudom, hogy meghallott. – Ne
hagyd abba.
– Mindig annyira megnehezíted, amikor
ilyeneket mondasz – nyögi halkabban, azt hiszem teljesen elveszve. – De ők
milyenek veled? Ugye nem bántanak?
– Olyanok, mint máskor.
– Szóval szenvedsz? – kérdezi óvatosan,
mégis annyira egyértelműen, hogy a gyomrom megfordul a torkomban.
– Annyira nehéz mellettük.
– Bébi. – Érzem a hangján, ahogy próbálja
megtartani önmagát, de azt hiszem, épp úgy küzd, mint én. – Meg akarlak
csókolni.
– Akkor gyere ide – fakadok ki annyira
határozottan, hogy belebukik a hangom, és nem elég, hogy égnek a szemeim, egyszerűen
képtelen vagyok összeszedni magam. – Nem bírom ki nélküled.
– Ne, kérlek, ne sírj.
– Bocsánat.
– Ne kérj bocsánatot. – Szinte könyörög,
amíg én a szúró szemeimet dörzsölöm a hófehérrel szemezve a talpam alatt. –
Csak ígérd meg, hogy figyelsz magadra, jó?
– Oké.
– És nem sírsz, mert nincs miért.
– De ha hiányzol...
– Te is nekem – szakít félbe egyből, azzal
az izgalmas rekedtséggel a különleges hangszínében, amit soha nem fogok tudni
megszokni. – Tudod, hogy nagyon szeretlek.
– Jaebum.
– A kicsim jobban tetszett. – Érzem a hangjában,
ahogy kicsit próbál feloldani, amire halványan elmosolyodom, a térdemre hajtom
a homlokom, és próbálok nem arra gondolni, hogy minden vér kifutott a lábamból.
– A kicsim vagy. – Gyenge hangon tudom
csak kimondani, de ez is épp elég ahhoz, hogy ne tudjon reagálni. Keresi a
szavakat, szinte látom magam előtt a darabokra hullott arcát, mint minden
alkalommal, valahányszor így beszélek hozzá.
– Ha itt lennél, már rég letepertelek
volna ezért. Csakhogy tudd.
– Youngjae! Gyere enni, hallod? – Anya
hangja szakít félbe, ahogy talán túlerősen is kopog az ajtómon, én pedig
összerándulok, és már reflexből állok fel. Hirtelen nem tudom, mit kezdjek
magammal, de tudom, hogy úgyis az lesz a vége, amit a legkevésbé akarok.
– Bassza meg.
– Mi az? Baj van?
– Nem, csak anya hívott. – A számat húzom,
már a szobámba bámulok befelé, de őszintén inkább megfagyok, minthogy betegyem
a lábam oda. – Le kell tennem.
– Oké, persze.
– Ne haragudj.
– Nem rád haragszom. – Mély levegőt vesz,
felsóhajt, én pedig érzem, hogy annyi minden akar még mondani, talán
könyörögni, hogy menjek haza, de mégsem teszi. – Csak vigyázz magadra, mert én most
nem tudok rád. Kérlek.
10 megjegyzés
Egyszerűen nem tudom, hogyan fogalmazzam meg mit érzek, miközben olvasom a történeted. Keresnem kell a szavakat, hogy valahogy kifejezéssel, mert ezt nem lehet leírni egy szóval. Elképzelni nem tudod(lehet megis) mennyire nagyon szeretem ezt a ficit ❤ amikor olvasom a szívem a torkomban dobog, de őrülten,levegőt is elfejtek venni, mert annyira izgalmas, az érzelmek magával ragadnak, és tényleg sajnálom, de folynak a könnyeim néha, mert annyira gyönyörű az egész. Az a szerelem ami pedig 2 Jae között van, az komolyan kinyír! Átjar engem is az a megfoghatatlan szerelem. Tökéletes a ficid Katus! ❤ És én annyira nagyon, imádom ❤❤ Köszönöm, hogy írod, és hogy olvashatom❤💚 (remélem, nem volt túlzás, amit írtam,de muszáj volt megemlítenem) 😊
VálaszTörlésSoha nem lehetek eléggé hálás az égnek, hogy más is érzi ezt a szerelmet köztük, de komolyan. Köszönöm, hogy mindig itt vagy, és benne vagy, annyi szeretetet ad egy fél mondat is.
TörlésEgyáltalán nem túlzás, mindig annyira motiváló, mikor írsz nekem, nagyon köszönöm💚 Nagyon sietek vissza💚
Nagyon örülök neki, hogy motiváló a kommentem, komolyan boldoggá tesz! Itt leszek mindig, és végig, mint a legnagyobb rajongód és a leglelkesebb olvasód💚 Nagyon fontos számomra is ez a fici, ezért is vagyok hálás, hogy írod! Várlak vissza 💚
VálaszTörlésIsmét én vagyok, mert végre újra van rendesen internetem és az összes eddigi részt újraolvastam egybe! Tudom, hogy már írtam többször, hogy mennyire szeretem őket, de most így egybe végigolvasva az egészet, újabb érzéseket váltott ki belőlem. Kicsit nehéz időszakon megyek most át, és őszintén mondom neked, hogy te voltál és az Ikerláng az egyik dolog ami "életben" tartott, jelenleg még mindig amúgy, de most már kicsit jobb. A fiúk a mindenem, annyira sokat jelentenek nekem <3 Te voltál az aki megszerettette velem YoungJaet <3 Mióta olvasom az Ikerlángot nagyon gyorsan befészkelte magát a szívembe, úgy, hogy észre se vettem! A történeted az ami mosolyt csal az arcomra, boldoggá tesz, megsirat, fényt hozz a szürke napjaimba, és elfeledkezek a valóságról tőle, és ez annyira csodálatos <3 2Jae totál kikészít, az ahogy írsz szintén, a történet amit írsz az meg annyira magával ragad, sokszor észre se veszem, hogy én "én" vagyok és nem Youngjae :D Annyira beleélem magam, és az érzelmek és események magukba szippantanak <3
TörlésJimet annyira megszerettem, istenem...mindent amit tesz, mond! Az egész annyira tökéletes, és gyönyörű komolyan. Már tényleg nem tudom, hogyan mondjam el mennyire szeretem. Oly nagyon magaddal rántasz, hogy tök mindegy, mit írsz, Imádni fogom <3 <3 <3
Annyira nagyon köszönök neked mindent! <3 <3 <3
Huh. Most már tényleg nem találom a szavakat.:') Komolyan, ha vagy egy fél órát gondolkodnék sem tudnám összeszedni értelmesen a mondanivalómat, mert annyira rohadtul elvarázsol ez a fici. Hogyan? De komolyan. Annyira, annyira szeretem 2Jaet és a szerelmüket, hogy konkrétan, mikor le kell tennem a ficit, nagyon rossz kedvem lesz. Mert ilyenkor legalább érzem, hogy körülleng valami olyan hihetetlen érzés, ami a mindennapi életemben soha.:D Ez szomorú, mégis rettenetesen jó, mert tényleg olyan, mintha én is részese lennék ennek az egésznek, és engem is úgy szeretnének, mint ahogy a karaktereid szeretik egymást.
VálaszTörlésTényleg nem tudom, mit mondhatnék még, szóval inkább csak megköszönöm ezt az élményt, és hogy olvashatom a ficidet. Komolyan nagyon hálás vagyok!❤
Remélem, hogy azért képben vagy a való életben, mégis iszonyat hálás vagyok ezért. Köszönöm szépen, fogalmad sincs, mennyit jelent nekem az, hogy ennyire bele tudsz mélyedni ebben a világban, ahová én is eltűnnék legszívesebben.
TörlésNagyon igyekszem💚
Borzalmas a suli és még rátesz egy lapáttal az is, hogy sikeresen megbetegedtem, de ez a sztori mindig feldob. 😌
VálaszTörlésVárom a kövit! 💕
Hála az égnek, a sulit én már letudtam, de az a baj, hogy munka mellett semmi időm nem lesz, vagyis az a helyzet, hogy sokkal kevesebb. De nagyon igyekszem, neked pedig kitartást, gyógyulj meg hamar. Köszönöm💚
TörlésVégre ide tudtam jutni. A suli mellett sajna nélkülöznöm kellett a történetedett. De elképesztően jó, mint mindig. Komolyan végig könnyezzem Youngjae szenvedését oda haza, a szüleit meg legszívesebben megfolytanám, hát mi az, hogz eltiltják Wheein-től és minden lépését számon tartják hirtelen? Annyira sajnálom szegény Youngjae-t és Jaebum-ot. Alig várom a folytatást. Csak így tovább ��
VálaszTörlésElső a tanulás, de nagyon hálás vagyok, hogy időt szakítottál rám💚
TörlésNe legyél szomorú, direkt nem mentem még bele olyan mélyen a lelki megterhelés elviselhetetlenségébe😵
Sajnos dolgozom, esnem tudom, mikor lesz lehetőségem uj részt hozni, de nagyon sietek. Köszönöm 💚