Ikerláng - 67.
szeptember 12, 2018
Nem tudom, hol jöttem rá végképp, mégis
hová keveredtem; talán ott, mikor először maradtam a fullasztó csendben a
szüleimmel, vagy annál a pontnál, mikor ki kellett nyomnom minden bejövő
hívást, amit Jaebumtól kaptam.
Nem vehettem fel, egyszerűen nem beszélhettem
vele, mert a szüleim minden egyes pillanatomról tudni akartak. Hogy mégis kinek
írok, a lányok miért hívtak az elmúlt másfél napban kétszer is, és egyáltalán
miről beszéltünk. Nem értem, honnan gondolják, hogy van ehhez bármi közük is, csak
annyit érnek el az egésszel, hogy egyre idegesebb leszek.
Minden egyes rezdülésükre ugrom, olyan,
mintha kiszorulna a házból levegő a közelükben, és az összes lépésüket szinte
már magamon kívül figyelem. Kicseszett kellemetlen úgy kijönni a szobámból,
hogy kétszer körbenézek, mielőtt összefutok velük, és azt hiszem, ők is érzik, mennyire
kerülni akarom a társaságukat.
Régen fent volt a szobám az ő hálójuk
mellett az emeleten, viszont mikor elindultak itthon a veszekedések, apa
elkezdett inni, anya sírni és üvöltözni, egyszerűen leköltöztem a lenti szobába.
Lehet, hogy sokkal kisebb volt, mint a fenti, mert csak raktárnak használtuk,
de nem érdekelt addig, amíg messze lehetek tőlük.
Arról nem is beszélve, hogy már
reflexszerű volt az, hogy kulcsra zártam az ajtómat, mert nem akartam, hogy
bármikor maguktól bejöhessenek hozzám. Már el is felejtettem, milyen nehéz volt
régen, de talán csak azért tűnik ilyen elviselhetetlennek, mert Boryeong a
legjobb dolog, ami történhetett velem, bármilyen nehezen indult.
Most meg már ott tartok, hogy mindenemet
odaadnám, ha most azonnal visszamehetnék oda, mert itt olyan, mintha egy izzó
vasrudat dugnának le a torkomon, valahányszor levegőt akarok venni. Veszettül
hiányzik Jim, Jinah, az ottani barátaim. A pasim, aki miatt ölnék, csakhogy a
hangját halljam legalább egy mondat erejéig.
– Youngjae, kijönnél? – Anya még csak be
sem kopog, már a kilincset sem nyomja le, hogy benyisson, mert tudja, hogy
úgysincs nyitva. Egyszerűen beüvölt, én pedig arccal előre esem ki a
gondolataimból, és szinte fáj az a mozdulat, ahogy felülök az ágyamon.
Eleresztek egy gyenge morgást, és nem
tudom, hogy az alváshiány, vagy az éhség teszi, de már az is felkavar, ahogy a
kulcsom kattan a zárban, mikor kinyitom az ajtót. A nyakamra simítok, a fekete pulóver
zsebét markolom fél kézzel, amit még Jaebumtól nyúltam le, de már alig érzem
rajta az illatát.
– Igen? – Csak egy gyenge motyogás jön ki
belőlem, ahogy megállok a pult előtt, ami elválasztja a konyhát a nappalitól.
Anya egy pillanatra megáll, megkeveri, bármit is művelt abban a serpenyőben,
majd egy mély levegőt véve felém fordul. – Hívtál.
– Azt akartam kérdezni, jössz-e velünk holnap
Jeongékhoz.
– A legjobb barátaidhoz?
– Igen, oda.
– Nem – vágom rá gondolkodás nélkül, talán
túl határozottan, amire megdermed az arca, majd csak egy gyenge fintorral nyugtázza.
– Ne haragudj, de tudod, hogy nem kedvelem őket. És ők sem engem.
– Mert szakítottál a lányukkal.
– Akivel ti hoztatok össze, egyikünk sem
akarta azt a kapcsolatizét rajtatok kívül – rántom meg a vállam, még a szemeiből
is elnézek, annyira nyomaszt mindenféle kontakt vele. – Nem szeretnék odamenni.
– Jó, akkor mit csinálsz addig? Ebédre
megyünk, mit fogsz enni itthon egyedül?
– Átmegyek a lányokhoz.
– Hová? – Felvonja az egyik szemöldökét, úgy
kérdez vissza, mintha fogalma sem lenne arról, miről van szó, de lehet, ez
inkább csak ledegradálás akar lenni. – Ahol ott lenne Wheein is?
– Mi baj van vele?
– Mégis mi, szerinted? – Szinte látom azt
az enyhe felháborodottságot rajta, nekem pedig kezd eszembe jutni minden
régebbi dolog. Anya soha nem kedvelte Wheeint, a szüleit még annak ellenére is,
hogy ők hurcoltak mindenhová, ők tanultak velem, zongorázni és kottát olvasni
tanítottak. Hh, felneveltek? – Te nem tudtad, hogy Wheein terhes?
– De, tudtam – makogom kicsit
megszeppenve, mert az a megvetés, ami kivillan a szemeiből, megmutat mindent,
amire gondol. – És mitől félsz, hogy elkapom? Ez nem valami járvány.
– Ne legyél szemtelen velem, Youngjae. – Egy
kicseszett másodperc alatt megkeményedik a hangja, én pedig kezdek rájönni,
hogy nem Jimmel beszélgetek, bár nem nagyon érdekelne, ha megsérteném. – Vele
nem találkozhatsz.
– Mi?
– Rossz hatással lenne rád.
– Te most eltiltasz tőle? – kérdezem
elakadó hanggal, talán túl nyilvánvalóan képedek el, mert még a próbálkozás
sincs meg bennem, hogy eltakarjam.
– Nincs más választásom.
– De... mi van? Tizennyolc éves vagyok,
mitől tartasz? Hogy megront? – Azt hiszem, kezdem elereszteni a hangomat, mert
kezd felmenni az ideg bennem, ahogy realizálódik minden a most kicsit lassú
agyamban.
Talán elfelejtette mennyit köszönhet
Wheein családjának? Ha ők nem lennének, a gyámügy már rég elszedett volna
tőlük, egyedül azért nem züllöttem el, mert ők vigyáztak rám. Mégis mi baja van?
– Nem akarom, hogy bármi közöd legyen
hozzá. Egy olcsó, könnyűvéri liba. Mégis milyen ember az, aki tizenkilenc
évesen teherbe esik? – Ahogy ő egyre élesebb hangon beszél, az én arcom úgy
torzul bele, mert egyre inkább érzem a haragot eluralkodni magamon, ami talán
még az iszonyat egyedüllétemen is felülemelkedik egy pillanatra.
Mély levegőt veszek, itt van minden egyes
gondolat a nyelvemen, az a rengeteg dolog, amit a fejéhez akarok vágni, de erőt
veszek magamon. Lenyelem azt, ahogy a testvéremről
beszél, aki helyettük is a családom volt, amíg ő a fejét csóválva fordul vissza
a tűzhely felé.
– Nem akarom, hogy találkozz vele. Hogy
beszéljetek, vagy egyáltalán gondolj rá. Undorító. – És folytatja, mintha nem
lenne már így is elég az, hogy páros lábbal ugrál az idegeimen, szinte már fáj
az az erőlködés, hogy befogjam a számat. – Szóval mi lesz holnap?
– Találkozom a lányokkal. – Ahogy ezt
sikerül megint kimondanom, ő talán túl hevesen néz rám vissza a válla felett,
és tudom, hogy egy pillanattal később képes lenne elviselhetetlen üvöltözésben
kitörni. Mikor veszi már észre, hogy nem vagyok a fia? – De Wheeinnel nem.
Megértettem.
– Helyes. – Biccent egy kisebbet, az ebéd
felé fordul, amíg én azon gondolkodom, vajon visszamehetek-e a szobámba. Már
megteszek egy lépést hátra, viszont reflexből torpanok meg, mikor ismét felém fordul.
– És akkor biztos nem akarsz jönni holnap? Az a kislány biztos nagyon örülne
neked.
– A volt barátnőm? Hát erősen kétlem. –
Fintorba rándul az arcom, ahogy visszagondolok rá, szerintem az életben nem volt
még olyan kínos szitu az életemben, mint mikor kimásztam az ágyából fuldokolva
attól, hogy hozzáértem úgy. Talán ő is pont eléggé bánja azt, hogy én voltam az
első, akivel lefeküdt. – És tudtommal másfél éve párkapcsolatban él.
– És?
– És? Anya, ne próbáljatok megint
összehozni vele, mert valószínűleg ő is úgy menekülne előlem, mint fordítva. – Kiráz
a hideg, még hátrálok is egy lépést, hogy itt hagyjam, viszont mikor a
melegítőm zsebében megcsörren a telefonom, szinte a padlóhoz égek.
Nyelek egy hatalmasat, amíg anya
érdeklődve figyel, szinte nem is pislog, amíg kiszenvedem a szűk zsebemből, és szinte
fejbe vág a hirtelen hányinger, mikor meglátom Jaebum becenevét a kijelzőn. „Kicsim”.
– Ki volt az? – kérdezi éles hangon, mikor
nagy hezitálás után kinyomom, és érzem, ahogy a gyomrom bukfencezik. Beszélni
akarok vele, szükségem van rá, és fojtogatja a torkomat már maga a tudat, hogy
megbántom őt, valahányszor ezt csinálom. – Ki keresett?
– Nem tudom.
– Nem tudod?
– Nem írt ki nevet, biztos téves volt –
rántom meg a vállamat végig a telefonom sötét képernyőjét nézve, egy pillanatig
sem hezitálva azon, hogy visszainduljak a szobámba.
Fogalmam sincs, mit kéne csinálnom, mert
tudom, hogy az a rengeteg bocsánatkérés Messengeren közel nem elég, Jaebum valahányszor
keresni próbál, én pedig visszautasítom. Folyton.
Annyira hiányzik.
***
Iszonyat hideg van idekint, de inkább
jöttem gyalog ide, minthogy anyámékkal egy autóban kelljen ülnöm, majd egy
asztalnál az exemmel, a pasijával és a családjával. Nem is értem, mit gondolt,
mikor megkérdezte, megyek-e.
Már a gondolatra is a szememet forgatom,
miközben szinte rátenyerelek a csengőre. Szinte iszom magamba a bézsszínű
falakat, azt a hatalmas, fehér ajtót, ami előtt annyit álltam az esőben, mikor
elszöktem otthonról. Nem is kell fél percnél több, hallom, ahogy bent váltják
egymást a félhangos szavak, és ahogy kinyílik a bejáratiajtó, a szívem a
torkomba ugrik.
– Youngjae. – Wheein arca ledermed, a
barna, hosszú haja már vörös, az arca teljesen kisimult, és szinte látom, ahogy
bekönnyezik egy pillanat alatt. – Te meg mit keresel itt? – Megölel,
hitetlenül karolja át a nyakam, és egy töredékmásodperccel később szinte
kirobban magából. – Anya, itt van Youngjae! – üvölt be eleresztve, és már alig
állok meg a lábamon, ahogy berángat a kinti hidegből.
– Micsoda? – Mina, Wheein anyja egy melegítőnadrágban,
és talán ezer éves pólóban bukkan fel a nappaliban, én pedig újra látom azt a
letagadhatatlan hasonlóságot közte és a lánya között. Még a hangjuk is hasonló,
az a néha elviselhetetlen temperamentum, ami nélkül halál unalom lenne az
életem. – Istenem, de rég láttalak. – Szinte belefulladok abba a szoros
ölelésbe, ahogy magához von, belőlem pedig nem telik ki több ostoba
vigyorgásnál. Mintha hazajöttem volna. – És mennyit változtál.
– Megrontott a Boryeongi levegő – nyögöm be
a hangomat keresve, mikor kiszorítja a lelkemet, majd egy nagyobb sóhajjal
húzódik hátrébb.
– Alig ismerek rád. Egyre helyesebb vagy.
– Tudja, az ottaniak is észrevették. Az
ottani pasik. – Wheein elereszt egy szemét vigyort, amíg én a tüdőmet összekaparva
kifújom magam, és csak a szemeimet forgatva kezdek vetkőzni, mikor megint teszi
a megjegyzéseit. – Mégis mit keresel itt, Sunshine? Miért nem szóltál, hogy
jössz?
– Baj?
– Hülye vagy? Ide akkor jössz, amikor
akarsz. Csak ha szólsz, akkor felkészülök, és talán nem bőgöm el magam – neveti
el magát a szemét megtörölve, a vállamra csapva, amibe rendesen belezsibbad a
felkarom. – Mi a helyzet? Anyádék leléptek valahová, vagy kiszöktél a tornyukból?
– Anyámék eltiltottak tőled.
– Mi van? – fakad ki olyan vékony hangon, hogy
szinte megfájdul tőle a fejem, Mina pedig ezt a pillanatot választja ki, hogy kissé
hátrébb húzódjon. Ő sem kedvelte a szüleimet soha, de azt hiszem, neki még oka
is volt rá. – Eltiltottak tőlem? Mégis miért? Mi a fasz baja van már annak a
nőnek? – Wheein felháborodva lép hátrébb, érzem, hogy nem is nagyon tudja, mi
esik ki a száján, egyedül akkor kap észbe, mikor az anyja felmorran és a fejét
csóválja. – Már bocsi – teszi hozzá a száját húzva, kicsit sem őszintén. – Mégis
mit követtem el?
– A babát kérdezd a hasadban – bökök felé
a vállamat rántva, amire a szemeit forgatja. Ezer százalék, ha testvérek
lennénk, ő már rég teljesen kicsinálta volna a szüleimet, elképzelni nem tudom,
hogy ők kijöjjenek egymással.
– Rohadék – morogja megsértődve, miközben
belém vállalva indul el a szobája felé, az én lábam pedig már magától mozdul,
ahogy utána megyek. – De akkor miért vagy itt? Nagyon megszívod, ha ezt
megtudja.
– Szerinted hol érdekel az, amit anyám
mond? Hagyjuk már. – Felhorkantok, de azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy közel
nem szarok bele ennyire. Félek a szüleimtől, és talán nem kéne így beszélnem
róluk, de nem megy másképp. – Ők leléptek az exemékhez, és még engem is
magukkal akartak vinni.
– Mi van? Most csak szopatsz, ugye? Hát anyád
nem szarozik.
– Nem is tudom, mire számítottak.
– Komolyan nem tudom, mire gondolhatnak
néha. – A fejét csóválja, és ahogy benyit a szobájába, megcsap az a vanília
illat, amitől meleg lesz a mellkasom. – De mit tud, hol vagy egyáltalán?
– Hwasával.
– És ha felhívja őket? Lebuksz, akkor mit
csinálsz?
– Nyugi, lezsíroztam. – Még egy gyenge
legyintés is kijön belőlem, ahogy az ágyára ülök, és azt a bekeretezett képet
nézem az asztalon, amin Jinyounggal vannak ketten. – Beszéltem az anyjával is,
falaznak nekem. Ha meg lebukok, maximum összeveszünk, ezért még nem rángatnak
magukkal Thaiföldre. Remélem.
0 megjegyzés