Ikerláng - 66.
augusztus 31, 2018
Meglepő, hogy a gyomrom még nem a
torkomban lüktet, pedig az elmúlt három óra arról szólt, hogy összepakoltam.
Jaebum segített, ő épp most viszi ki a nagy sporttáskát az autójába, amit eddig
nem használtam semmi másra azon kívül, hogy Szöul és Boryeong között cikáztam
vele.
Már a kabátomat veszem, két másodperccel
később a hátitáskám már a vállamon van, és szinte érzem azt a feszültséget a
levegőben, mikor Jimékre nézek. Már percek óta itt állnak előttem a most túl
szűk előszobában, miközben valószínűleg a pillanatot várják, hogy kitegyem a
lábam innen, és imádkozhassanak azért, hogy ne menjen minden tönkre ennél is
jobban, amíg ott leszek.
– Várj, még... egy pillanat. – Jinah
megállít, ahogy egy nagyobbat fújva, kicsit talán hezitálva mozdulnék felé,
hogy egy öleléssel elköszönjek, és ez az apró mozdulat, ahogy a karomra simít,
szinte megdermeszt. – Szeretnénk adni valamit.
– Nekem? Miért? Minek? – kérdezem egy
pillanat alatt kibillenve, kettejük közt kapkodva a tekintetemet. – Ugye nem
költöttetek rám?
– Csak szeretnénk adni valami
személyesebbet, ha már a karácsonyt nem itt töltöd. – Jim a hátsó zsebébe nyúl,
majd a kezembe ad egy dombornyomott, bézsszínű borítékot. Épphogy kinyitom, a
szemeim leragadnak a félbe hajtott papírra írt néven, és annyira ledöbbenek,
hogy szinte csak dadogás jön ki a számon.
– Ez m-micsoda?
– Az egyik ismerősöm kézzel írt leve,
miszerint nagyon szívesen lát téged a stúdiójában.
– Mi van? – döbbenek le totálisan
elveszve, elfehéredve nézve fel a nagybátyámra, aki próbál nem kiröhögni a
reakcióm miatt.
– Azt mondta, bármikor mehetsz hozzá, amíg
Szöulban vagy. Engedélyt szerzett arra, hogy felvegyél egy demot.
– Hogy mi? – sípolok be végül eltorzult
arccal, szinte már remegő kézzel tuszkolva vissza a félig kiszedett papírt a
borítékba. Majd később elolvasom, mikor épp nem egy laza ájulással küzdök. –
Ezt... ezt mégis hogy intéztétek el?
– Régen együtt tanultunk hegedülni, és
úgyis lógott nekem eggyel. – Megrántja a vállát, még egy félvigyort is elereszt,
amíg bennem túlcsordul a szeretet, mikor tudatosul bennem, ez mégis mit jelent.
– Nem volt más választása.
– Úristen, köszönöm. – Már magamon kívül
ölelem át őket egyszerre, ahogy a testem feloldódik a sokkból, fel sem fogva,
hogy legalább ennyi jó lesz abban, hogy haza kell mennem. – Ezt nem tudom, hogy
hálálhatnám meg.
– Elég, ha hozol nekünk egy másolatot.
– Bébi, mehetünk? – Jinah hangját Jaebumé
váltja, ahogy hirtelen benyit, majd csak értetlenül mered az arcomba, mikor a
nagybátyámékat elengedve felé fordulok. – Miért nézel így? Sírni fogsz?
– Nem, nem – vágom ki magam egyből a hátizsákomba
tömve a borítékot, azon gondolkodva, hogy a többszáz zene közül miket énekeljek
fel. – Csak utálok búcsúzkodni, úgyhogy inkább menjünk.
– Mi baja volt Jiméknek?
– Mire gondolsz? – Jaebum hangját az enyém
váltja, miközben szinte kővé dermedve állunk a vonat előtt, ami alig tíz perc
múlva indul. Én mégsem tudok felszállni, ő mégsem tud elengedni.
Elmondani nem tudom, mennyire nehéz akár
egy lépést is hátrálnom tőle.
– Te nem vetted észre? – kérdezi a
szemöldökét felvonva, esküszöm, már csaknem mosolyogva. – Tette a megjegyzéseit,
idiótán vigyorgott, valahányszor elment mellettünk, Jinah meg a vállát
csapkodta egész nap. Be voltak állva?
– Nem. – Elmosolyodom, ahogy lenézek a
földre, mert eszembe jut az a sok paraszt beszólása, amikről lángolt az arcom,
de lereagálni nem volt merszem. – Jim elég hamar rájött.
– Mire?
– Hogy lefeküdtünk – nézek fel a szemeibe
egy mély sóhajjal, amire hirtelen átváltozik az arca, mintha minden összeállna
a fejében. – És tudod, hogy? Felüvöltött, hogy „te most csak szopatsz engem,
meghúzott?”, és azóta basztat, még azt is hagyja, hogy Jinah egész nap ütlegelje.
Komolyan menthetetlen. – A fejemet csóválom, még visszagondolva sem olyan jó
élmény, de Jaebum velem ellentétben hangosan felnevet. – Most minek örülsz
ennyire?
– Ne mondd, hogy te nem élvezed.
– Hát nem, de ahogy elnézem, te helyettem
is jól szórakozol.
– Mert Jim a lelkiállatom – vigyorog maga
elé, majd egy lusta mozdulattal karolja át a vállamat, és ölel át, én meg egy
pillanat alatt esek ki az előbbi oldott állapotomból. Arcon csap az illata,
szinte beleszédülök, annyira jólesik, és ezzel is csak még nehezebbé teszi,
hogy elinduljak végre.
– Jaebum – motyogom a vállába fejelve, a hátát
átölelve. – Nagyon hiányozni fogsz.
– Ne tedd még nehezebbé, jó? – nyögi halkan,
majd egyszer csak gondol egyet és eltol magától, mintha nem bírná elviselni,
hogy ennyire közel vagyok hozzá. – Miért nem vihettelek el autóval Szöulba?
– Mert nagyon hosszú az út, és nem akarom,
hogy miattam annyit utazz. – A számat húzva lépek hátra magamtól is, és már fáj
az a mozdulat, amivel megigazítom a vállamon a táskámat. – Majd úgyis írok, ha hazaértem.
– Miért nem hívsz?
– Mert anyámék ottlesznek, és azt fogják
kérdezgetni, kivel beszéltem, utána hogy mégis miért fiúval beszéltem, miről
beszéltünk, és miért fontos elmondanom telefonban, hogy megérkeztem – makogom
lenézve a lábunk mellé dobott sporttáskámra, amit így belegondolva talán nem
kellett volna a földre dobni télen, eső után. – Egyikünk sem kívánja azt a
tortúrát.
– Várj, akkor nem tudunk majd telefonálni?
– Esténként igen. Mikor lefeküdtek.
– Mi van? – fakad ki elvékonyodott hangon,
amivel elér annyit, hogy végre felnézzek a szemeibe, de azt hiszem, hamar
megbánom. Ottvan minden megvetés, amit a szüleim iránt érez. – Most csak viccelsz
velem, ugye? Ez nevetséges.
– Ismerem őket, tudom, hogy mikor hogy
vegyem mellettük a levegőt, és ha sikerül mindenre odafigyelnem, akkor nem lesz
gáz.
– Milyen gáz?
– Mondjuk, hogy összeveszünk, esetleg
felrobbanok, és minden szemétséget a fejükhöz vágok, vagy ami még rosszabb,
megtudják, hogy együtt vagyunk. – Úgy beszélek, mintha semmiség lenne, de mindketten
tudjuk, hogy igenis nagy súlya van.
– És az miért lenne annyira rossz?
Legalább végre...
– Jaebum, nagyon jól tudod – szakítom
félbe, amire megáll, összeszorítja a száját, majd halkan felsóhajt legalább egy
kicsit uralkodva magán. Nem épp ez lenne a legjobb alkalom arra, hogy
kiboruljon a szüleim miatt.
– De ígérd meg, hogy minden este felhívsz.
– Ígérem – mondom, ahogy végül felé
mozdulnék, hogy legalább egy utolsó csókot kapjak, de még azelőtt megállít a
vállamnál fogva, hogy hozzáérhetnék.
– Ne, ne csináld ezt.
– Miért?
– Mert megnehezíted. – Halkan morog, mégis
hagyja, hogy közelebb húzódjak hozzá még annak ellenére is, hogy a tenyere a
vállamon feszül még mindig. – Csak szállj fel, kérlek.
– Előbb csókolj meg.
– Bébi...
– Kicsim, kérlek – nyögöm közelebb hajolva
hozzá, de ezzel is csak annyit érek el, hogy tehetetlenül sóhajtozzon.
– Sikítok, ha nem szállsz fel.
– Sikítasz? – mosolyodok el lassan, mintha
épp nem a pokolba készülnék elindulni. Még nem nagyon érzem ennek az egésznek a
súlyát, de tudom, hogy ez csak az ő közelsége miatt van.
– Csak menj már – mondja végül végigsimítva
az arcomon, amire úgy tűnik, rá fog szokni, nekem pedig meg kell tanulnom
kezelni. – Na, gyerünk, ne ugrálj az idegeimen.
– Miért, sírni fogsz?
– Nem kizárt, ha tovább húzod az agyam. – Próbálja
oldani a dolog feszültségét, a végén mégis átváltozik az arca, és szinte én
érzem, ahogy megremeg a torkában a hangja. – Nem tudlak majd elengedni –
suttogja egy hatalmasat nyelve, amire elhúzom a számat, de nem tudom még itt
hagyni. Lassan az arcára csókolok, és hiába érek hozzá szinte észrevehetetlenül,
ő mégis összerezzen.
– Hiányozni fogsz. – Sikerül még ennyit
kiszednem magamból, ahogy hátrébb húzódom, belül mégis megnyugszom egy kicsit,
ahogy az arca darabjaira hullik, és szinte látom totálisan megsemmisülni, ahogy
felveszem a földre ejtett táskámat is.
Miért érzem úgy, hogy ezt ő sokkal
nehezebben fogja viselni, mint én?
Egész úton csak rajta kattogott az agyam,
ahogy ott állt és szinte belehalt abba, ahogy felszállok a vonatra. Nem mondott
semmit, nem tiltakozott, mégis éreztem, hogy talán még soha életében nem félt
annyira, mint akkor. Hirtelen nem is tudom, hogy a magánytól retteg annyira, vagy
amiatt, ami itthon várhat engem, de bőven elég már az is, ahogy képes aggódni.
Akkor sikerült végre másra is gondolnom,
mikor a szöuli vonatállomáson letettem a lábam a mozdonyról, és szinte arcon
csapott a csípős hideg. Mintha azóta is csak romlott volna az idő, már bokáig
ér a hó, én pedig fél óra szenvedés után nagy nehezen eljutottam a régi
otthonomig, ami nem hittem volna, hogy tűnhet ennyire idegennek.
Már percek óta itt állok előtte, mert hát
a szüleim basztak kijönni elém, egyszerűen írtak egy SMS-t, hogy egyre várnak
haza. A táska húzza a kezemet, a szívem a torkomban dübörög, és ahogy nagy
nehezen megteszek egyetlen lépést előre, belebénul a fél testem.
Most kezd tudatosulni bennem, hogy mi
történik, hogy be kell mennem oda, két hétig a szüleimmel lenni, akik Jimék
után annyira merevek lesznek, hogy csak fulladozni fogunk egymás mellett.
– Sziasztok. – Megremeg a hangom a
torkomban, miután átszenvedem magam a kerten és beteszem a lábam a bejáratiajtón,
és megcsap anya főztjének az illata. Egy hatalmasat nyelek, egyik pillanatról a
másikra olyan nyomorultul egyedül érzem magam, hogy legszívesebben elrohannék.
– Késtél.
– Mert késett a busz. Esik a hó. – Anya
még csak nem is köszön, ahogy felbukkan a semmiből, én pedig tovább szorongatom
a táskám fülét, ahogy lassan, két kemény másodpercre átölel. – Apa?
– A nappaliban. Éhes vagy?
– Nem. – A tőmondatok repkednek köztünk,
érzem azt a levetkőzhetetlen ellentétet köztünk, és ezen az sem segít, mikor a
nappaliba fordulva meglátom a másik szívem csücskét. – Szia, apa – köszönök félhangosan,
amire csak a kezét emelve int nekem, én meg úgy állok meg egy pillanatra,
mintha arcon csapott volna.
– Menj... lepakolni. Nemsokára ebéd.
– Oké. – Anya vontatott szavait az én
érthetetlen suttogásom váltja, és már csaknem belezsibbad a lábam az első
léptembe. Azt várnám, hogy levegőhöz jutok, mikor beteszem a lábam a földszinti
szobámba, ami a lehető legmesszebb van a szüleimétől, de az a helyzet, hogy
ugyanúgy küzdök a levegővel.
Elmondhatatlanul furcsa érzés annak az
ajtónak dölni, amit minden nap nyolcéves korom óta kulcsra zártam, hogy apa ne
jöhessen be részegen, azokat a falakat nézni, amik közé menekültem a balhék
elől, arra az ágyra dobni a táskáimat, amiben régen annyit sírtam éjszakánként.
Hirtelen fejbe ver az egész múltam, az a
nyomorultság és megrekettség, egyszerűen fogalmam sincs, mégis hogy éltem túl
itt, mellettük. Ahogy a régi, Jaebum mentes múltam pörög a lelki szemeim előtt,
egy pillanat alatt teljesen egyértelmű lesz, hogy soha nem voltam még olyan szabad,
mint Boryeongban.
Azt hiszem, soha többé nem akarok abból a városból
eljönni.
4 megjegyzés
Huh, nos, szia megint!:D
VálaszTörlésElmondani nem tudom, mennyire örültem, hogy ilyen gyorsan hoztál új részt - mit részt, részeket!!! - ezzel újból a drogomhoz juthattam. El sem hiszed, mennyire ráfüggtem a történetedre. De úgy elég durván. :D Kicsit betegesnek hangozhat, de tényleg imádtam, és annyira vártam az új részre, hogy csak kicsivel később vettem észre, hogy már órák óta kint van... ._. Nos, igen, ez vagyok én.
Na de... Ezek a részek (mert ugye együtt olvastam az előzővel) kicsináltak. Annyira, annyira aranyos az az egész kapcsolat, ami Jaebum meg Youngjae között van, hogy szinte felrobbanok a boldogságtól, miközben olvasom. Aztán ott vannak Jimék, akik szintén rettenetesen jó arcok, és én sem tudnék más szót, vagy kifejezést találni rá, mint, hogy Jim a lélekállatom. :D Komolyan, annyira viccesek a reakciói, hogy az már fáj, és olyan jó látni, mennyire bírja Youngjaet.^^
Aztán jön a pofon, mikor szegény gyerek haza ér. Hogyan? Hogyan fogja kibírni ezt a két hetet? Már konkrétan az én mellkasom szorul össze, ha bele kell gondolnom, hogy ennek a csupaszív fiúnak - aki amúgy basszus, egy kitalált karakter, szóval how - olyan helyen kell töltenie két hetet, ahol utál lenni, és ahol megfagy körülötte a levegő.
Viszont erre a felvételre nagyon kíváncsi leszek. Vagyis tudom, hogy egy őstehetség, és fantasztikus hangja van, de azért mégis ez mekkora dolog már!
Huh, jó most akkor lenyugszom. :D
Mindent összevetve még mindig imádom, még mindig szerelmes vagyok a karaktereidbe, az írásmódodba, az érzésekbe, amiket át tudsz adni a részeken keresztül, szóval kb mindenbe, ami ehhez a ficihez köthető. Imádom! Sajna nem vagyok a szavak embere, szóval ennél jobban nem tudom kifejezni magam, de remélem, azért megérted, mennyire el vagyok ájulva ettől a ficitől.:')
Köszönöm az élményt, tényleg!😍
váó, hát szia, elmondani nem tudom, hogy megdobbant a kicsi szívem, mikor megláttam, hogy írtál
TörlésHetekig vártam arra, hogy valamikor visszajöhessek a folytatásokkal, mert annyi ötletem és motivációm van, de azt nem gondoltam volna, hogy jöhetnek még olyan emberek, akik ennyire felhúznak a folytatásra.
Én is imádom a kapcsolatukat még annak ellenére is, hogy néha félek, hogy túl csöpögős, de haljak meg, nem tudom másmilyenre megírni. Egyszerűen ők ilyenek és kész.
Igen, Jim amilyen megosztó szereplő volt a legelején, most annyira kedvence szinte mindenkinek, és örülök, hogy így alakult, mert nekem mindig ő volt a titkos szerelmem - talán mert én tudtam egyedül, hogy fog alakulni, na mindegy.
Tudom, hogy kitalált karakterek, számomra mégis élnek, és elmondhatatlan érzés az, hogy van, aki más is elfelejti néha, hogy Youngjae is csak egy kitalált történet valótlan szereplője. Ennél a fanfictionömnél egyáltalán nem törekedtem arra, hogy mély és átható legyen, egyszerűen azt írom, ami jön, talán épp ezért annyira meglepő nekem, hogy ennyire átérezhető, és ennyire hatással van bárkire is.
Köszönöm, hogy írtál nekem, nagyon igyekszem vissza💚
Hát... Úgy látszik, hogy én megint kicsit lemaradtam, de az a lényeg, hogy itt vagyok, nem?
VálaszTörlésErre a részre, valamint az előzőre is csak azt tudom mondani, hogy kiváló, ahogy leírod az érzelmeket és izgatottan várom a kövi részt. 😌💕
A 2Jae mindig megvár, és én mindig nagyon örülök, ha itt vagy💚
TörlésKöszönöm szépen, és nagyon igyekszem vissza 💚