Ikerláng - 65.
augusztus 31, 2018
Egy halk sóhajjal térek magamhoz, de az
égvilágon semmi motivációm nincs ahhoz, hogy felkeljek. Jaebum nyakában aludtam
egész éjjel, most is leginkább a bőrének az illata ragaszt ide, és szinte már
megesküszöm az életemre, hogy soha nem mozdulok el, de akkor hirtelen eszembe
jut minden.
Fejbe ver az előző este, a szívem pedig
egy pillanat alatt ugrik a torkomba. Érzem, ahogy elönt a forróság, és miután
még pár másodpercig azt hallgatom, ahogy ez a bolond álmában hangosan szuszog,
lassan felemelem az arcom a nyakából.
Bizonytalanul emelem fel a takarót rólunk,
ami egyből visszazuhan Jaebum meztelen mellkasára, mikor tudatosul bennem, hogy
mindketten meztelenek vagyunk. Egy gyenge, hitetlen mosollyal ülök fel figyelve
arra, hogy legalább ő ne ébredjen fel, miközben próbálom a helyén tartani a
szívemet.
A hajamba túrok, pillanatokig a földre
dobált ruháinkkal szemezek, a hangulatvilágítással, ami még most is ég, mert
egyikünknek sem volt energiája felkelni, hogy leoltsa. Megpróbálom feldolgozni,
legalább elhinni, hogy ez tényleg megtörtént, de olyan régóta vártam már erre,
hogy még nem megy.
Sokat gondoltam rá, azt hiszem, már
majdnem minden nap, de az a helyzet, hogy fényévekkel túlmúlta az
elképzeléseimet. Egyszerűen nem értem, hogy létezhet a világon olyan pasi, mint
ő.
Minden egyes mozdulata, ahogy rám nézett
és hozzám ért, ahogy beszélt annyira gyengéd és szerelmes volt, szexi és
izgalmas, hogy belezsibbad mindenem már csak abba, ahogy visszagondolok rá.
– Youngjae. – Jaebum rekedt hangjára
összerezzenek, és a számat beharapva nézek le rá a vállam felett. Az arcát
dörzsölve figyeli az én arcomat, látom, hogy kezd magához térni, mert benne is
realizálódik az, amivel én is küzdök jelenleg.
– Felébresztettelek? – kérdezem félig felé
fordulva, a mellkasára simítva, amire egy halk sóhaj a válasza, majd kimérten,
még félig kómásan ő is felül olyan közel hajolva hozzám, hogy nem kapok
levegőt.
Nem hiszem el, mikor fogok legalább egy
kicsit hozzászokni ehhez?
– Nem. – Ennyit képes kinyögni, miközben a
meztelen felsőtestemet figyeli, majd egy halvány mosollyal fordítja el a fejét.
– Mi az?
– Úgy nézel ki, mintha megvertelek volna –
mondja halkan, fogalmam sincs, miért örül ennek ennyire, amíg én értetlenül
figyelem a nyugodt arcát. Lassan emeli fel a kezét végül, az államra fog, majd
a szoba másik végébe fordítja az arcom, egyenesen a tükör felé, amiben a
legelső, amit meglátok, a lila mellkasom, az a rengeteg szívásnyom a hasamon. –
Ne haragudj.
– Bárcsak örökre ilyen maradna.
– Tetszik?
– Szerinted? – kérdezem visszafordulva
felé, a szemeibe nézve, azon gondolkodva, hogy eddig is így nézett-e rám. –
Köszönöm.
– Mit?
– A tegnap estét. Az egész annyira...
gyönyörű volt. – Amíg én halkan, a kisfiús énemmel küzdve beszélek, addig ő
megfejthetetlenül mered rám, mert nem tudja, mit kezdjen azzal, hogy ezt mondom
neki. – Életem legszebb élménye volt.
– Fogalmad nincs, mennyit jelent ez nekem.
– Végül összekaparja magát annyira, hogy felemelje a kezét, úgy simít végig az
arcomon, mint tegnap este. Szerintem nem nagyon kell megmagyaráznom, miért
reped végig a szívem a boldogságtól. – Ezredjére is beléd szerettem. – Elenged
egy forró mosolyt, amíg én megszeppenve bámulok az arcába azt sem tudva, mit
mondhatnék erre. Nem, mintha várna bármilyen reakciót, mert mire észhez térnék,
ő már előre mozdul.
A szája épphogy a számhoz ér, a meleg
tenyere a nyakamra csúszik, miközben úgy kóstolgat, mintha most érne először
hozzám. Egy halk szusszanás szalad ki belőlem, mikor a mellkasa nekem simul, és
szinte beleolvadok abba az édes csókba, amibe magával ránt.
Felnyögök, mikor a semmiből hanyatt dönt,
és szinte körbefordul velem a szoba, ahogy elfekszik rajtam, viszont még ő az,
aki félbehagyja a csókot, bármennyire is meglepett az előbb.
– Mi az?
– Mi lenne?
– Zavarban vagy? – kérdezi egy szemét
vigyorral, mocorogva rajtam, amivel kivált belőlem egy halk sóhajt, meg egy
gyenge ütést, ahogy a vállára csapok.
– Miért kell ezt mindig az arcomba
mondani? Nem lesz tőle jobb a helyzet.
– De most komolyan? Még a tegnap este után
is? – Felemeli az egyik szemöldökét, miközben a pimaszsága visszaköszön minden
egyes grimaszáról. – Annyira ártatlan vagy.
– Nem igaz.
– De igen, még mindig. – Egy laza fintorba
rándul az arca, ahogy elszakítja a tekintetét a szemeimből, és már csaknem öntudatlanul
bámulja a számat tovább. – És a feneked hogy van?
– Jaebum.
– Most mi az? – nevet fel halkan, a
nyakamba ejtve az arcát, amíg én a forrósággal próbálok kezdeni valamit. Ehhez
hozzá fogok szokni valaha is? – Érdekel, hogy érzed magad. Nem voltam durva?
– Nem – válaszolom elhalkulva, ahogy
lassan felemeli az arcát, és megint a szemeimbe néz. Az én számon pedig alig
jön ki suttogásnál több. – Nagyon jó volt.
– Csak nagyon jó?
– Tökéletes.
– És még? – Beharapja a száját ahogy
lejjebb hajol, lehunyja a szemeit, és szinte már feldorombol, mikor lassan
átölelem a nyakát. Tudja nagyon jól, hogy életem legszebb estéje volt,
elmondhatatlanul tökéletes, és kicseszett izgalmas, de csak azért sem hagy
békén.
– Izgató.
– Izgató voltam? – kérdezi szinte nyögve,
ahogy megmozdítja a csípőjét, az én fejem pedig egyből elkezd lüktetni a saját hangomtól,
ami már felismerhetetlenül repül ki a számon. – Felizgattalak?
– Nagyon.
– És most?
– Jaebum, hagyd abba. – Lezsibbad az egész
testem, alig van erőm ahhoz, hogy legalább egy kicsit a vállába markoljak,
mikor a csípője ismét megmozdul az enyémen. – Ne csináld.
– Miért?
– Anyukádék már biztos itthon vannak.
– És? – kérdezi lassan felkönyökölve, halkan
fújva és értetlenül nézve le rám olyan közelről, hogy minden apró pigmentet
látok a szinte fekete szemeiben. – Van fogalmad róla, hányszor fogjuk még úgy
csinálni, hogy a szüleim a hálóban vannak, vagy Jimék lent a földszinten? És igen,
valószínűleg néhányszor meg fognak hallani, de legalább megtudják, hogy kell
jól csinálni.
– Te teljesen beteg vagy – mondom
elképedve, az életemnél is jobban küzdve azért, hogy csak most ne mosolyodjak
el, mert akkor soha a világon nem fog komolyan venni, és az anyjáék arra kelnek
majd tíz perc múlva, ahogy hangosan a nevét nyögöm.
Szerintem egyikünk sem tudna utána a másik
szemébe nézni.
– Köszönöm.
– Nem bóknak szántam.
– Pedig úgy hangzott – vigyorodik el
megint, teljesen leállva, már csak az agyamat húzva, mert valamiért halálosan
élvezi, hogy folyton zavarba hoz.
Lassan nyitom az ajtót már halál egyedül,
kicsit elkedvtelenedve, mivel az egész utcát betölti a motor hangja, ahogy Jaebum
elhajt. Hazahozott gyorsan, mert az edzője sürgősen behívott mindenkit edzeni,
mivel még az évzáró előtt, január második felében lesz egy hatalmas meccsük.
Nem értem, hogy miért pont most kellett, és
igaz, hogy Jaebum maradni akart, és én mondtam neki, hogy inkább menjen be,
mert gáz lesz belőle, mégis piszkosul haragszom a tesitanárunkra. A legszarabb
időt választotta ki erre, hiszen holnap délelőtt elutazom, és két hétig még csak
beszélni sem tudunk majd rendesen.
Max az éjszaka közepén telefonon, mikor a
szüleim alszanak, és nem hallják, ahogy flörtölök azzal a bolonddal.
– Youngjae? – Jinah hangja robban a
nappaliban, ahogy egy kicsit hangosabban csattan mögöttem a bejáratiajtó, és
nem értem, hogy kerül a semmiből elém, mikor felemelem a fejem, vagy egyáltalán
mi ez a túláradó szeretet benne, ahogy szorosan átölel. – Mégis miért nem
írtál? Legalább egy üzenetet?
– Szívem, tudtad, hogy JB-vel van.
– De attól még jó lenne tudni, él-e még. –
Szinte gyilkol a tekintete, ahogy lassan elenged, és maga mögé néz egyenesen a
nagybátyámra, aki végül csak egy hangosa sóhajjal fordul vissza a nappaliba. –
És jól vagy?
– Igen – szólalok meg végre én is, a
cipőmet leszenvedve magamról, és észbe sem kapok, Jinah már a hátamat simogatva
terel befelé.
– Kibékültetek?
– Igen. – Talán túl halkan válaszolok,
miközben próbálok nem elmosolyodni, a földet bámulva, mert már attól lezsibbad
mindenem, ha visszagondolok rá, mégis hogyan hoztuk rendbe ezt az egészet
kettőnk közt. – Minden rendben.
– És JB? Ő miért nem jött be? Holnap
elutazol. – Jim értetlenül néz rám a kanapéról, és Jinah hiába ül vissza mellé,
én nem tudok megmozdulni. Azt hiszem, csak fel akarok menni a szobámba, és az
egyik párnába fejelni a tegnap estén gondolkodva.
– Behívták edzésre, mert lesz egy fontos meccsük egy hónap múlva.
De utána átjön, majd ő szeretne kivinni a vonatállomásra holnap.
– De várj már, nem mondasz semmit?
– Mit kéne? – kérdezem megállva a
mozdulatban, ahogy végre felindulnék, mert úgy tűnik, még nagyon nem akar
elengedni.
– Hát, mondjuk, hogy mindent sikerült-e
megbeszélni. Egy hétig csak azt néztük, ahogy bőgsz, koplalsz és nem alszol. Az
a minimum, hogy legalább egy kicsit többet mondasz.
– Minden rendben, mondtam már – makogom a
földre, fél pillanatra a szemeibe nézve. Elég látványosan szenvedek, miért nem
hagy csak simán felmenni? – Mindent... megbeszéltünk.
– Akkor miért vágsz ilyen fejet? – kérdezi
a homlokát ráncolva, majd lassan, szinte láthatatlanul változik át az arca, és
szinte érzem, ahogy mindent kiolvas a szemeimből. – Te most csak szopatsz
engem, meghúzott?
– Jim! – Jinah felháborodva csap a
nagybátyám vállára, aki előre dőlve, szemét módon vigyorog, én meg hirtelen nem
tudok máshová nézni a plafonon kívül. Miért kell mindig ezt csinálnia? – Hogy
lehetsz ekkora paraszt? Ez az ő dolguk.
– Na és jó volt?
– Jim, hagyd már. Nem látod, hogy zavarban
van? – Jinah már félhangosan korhol, amíg én az ólomnehéz lábaimat próbálom
megmozdítani. Talán jobb is, hogy nem leszek itt két hétig, mert különben
minden egyes nap azt kéne hallgatnom, ahogy a nagybátyám ontja magából a
szemétségeit.
Miért élvezi? Ilyenkor komolyan olyan,
mint Jaebum.
– De most miért? Ez csak szex. És amúgy
sem arra voltam kíváncsi, hogy milyen hangosan sikítozott közben.
– Istenem. – És ez az a pont, mikor a
zavarom teljesen legyőz, hitetlenül nyögve indulok fel a szobámba minden
választ és szemkontaktust kerülve, az égő arcommal, és azon gondolkozva, mikor tudok
majd végre úgy viselkedni, mintha nem egy tizenkétéves kisgyerek lennék.
0 megjegyzés