Ikerláng - 75.
december 15, 2018
– Nem tudom, mire célzol. – Alig rezdül a
szája, ahogy halkan motyog, mert a szavaival ellentétben igenis érti, mit
akarok.
– Én csak meg akarom ezt beszélni.
– Nincs mit – vágja rá hirtelen olyan
hevességgel, hogy megállnak a szavak a torkomban, bár még így is ő az, aki
remeg és a haját túrja, nem mer a szemembe, egyáltalán rám nézni. – Miért hozod
ezt fel?
– Te azt akarod, hogy beszéljek a
szüleimről, én pedig azt, hogy te a sebekről a lábadon. – Beszéd közben egyre
nagyobb rohadéknak érzem magam, mert olyan, mintha érzelmileg zsarolnám, mégis
tudom, hogy ez így fair. – Legyél őszinte. Mégis hogy várhatod el tőlem, hogy
én az legyek veled, ha te sem vagy az velem?
– A kettőnek rohadtul nincs köze egymáshoz.
– De igen, pont ugyanarról szól az egész.
– Fellendítem a kezeimet, kezdek egyre tehetetlenebb és cseszett ideges lenni,
mert ő akadékoskodik. Pont olyan rohadt makacs, mint én. – Hogy én nem merek
megnyílni, mert te sem teszed, ami miatt fogalmam sincs, hogy érzed magad.
– Túlreagálod.
– Túlreagálom?
– Igen.
– Túlreagálom?! – Ugyanaz esik ki a
számon, annyira felhúz, hogy egyszerűen nem jön ki több belőlem, miközben egyre
hangosabban vesszük ki egymás szájából a szavakat. Valami átszakad bennem, és
szinte érzem, ahogy benne is robban a váratlan hevességem, amitől köpni-nyelni
nem tud. – Te viselkedsz úgy, mintha világvége lenne, valahányszor szóba jönnek
a szüleim.
– Mert fogalmad sincs, mennyire rettegek
attól, hogy elbasznak mindent köztünk.
– Hát képzeld, nekem is kicseszettül nehéz a te nehézségeiddel szembesülni, oké? – Hangosan vágok szavakat a
fejéhez, az egész annyira egyértelmű, de ő mégsem ért, csak hülyén bámul rám.
– Mikkel?
– Azokkal, amik történtek veled. Ahogy
bántak veled, hogy megaláztak, a videók fent a neten, az a sok undorító dolog,
amit mondtak neked, hogy te miattuk bántottad magad. – Már szinte belecsuklik a
hangom, olyan ingerülten hördülök fel, hogy Jaebum csak lesokkolva figyeli,
ahogy atomjaimra hullok.
– Ezekről honnan tudsz?
– Hát rohadtul nem tőled. – Ahogy ő
suttog, én úgy csattanok fel az arcomat dörzsölve, mintha ezzel elérhetném azt,
hogy ne legyek egyre zaklatottabb a témától. – Attól, hogy nem beszélsz
ezekről, még megtörténtek, én meg beleőrülök, mert fogalmam sincs arról, hogy
vagy. Egyáltalán sikerült ezt megemésztened? Még mindig annyira fáj? Miért nem
vagy hajlandó elmondani nekem mindent?
– Ez nem ilyen komoly...
– Vágtad magad miattuk, nekem nem úgy
tűnik.
– Több millió ember csinálja nap mint nap.
– És több milliárdnak pedig eszébe sem
jutna bántani magát – morranok fel csatát nyerten, de tudom, hogy ettől még
közel sincs vége ennek az egésznek. Fogalmam sincs, mégis mikor fordult át a
meghökkent visszafogottságom ilyen heves indulatba, de hogy őszinte legyek,
örülök neki, mert ha még ilyen módon is, de sikerül végre beszéltetnem erről az
egészről.
– Youngjae...
– Ne dobálózz a nevemmel, hanem nyisd ki a
szád és legyél velem őszinte.
– Jesszusom, miért akarod ezt tudni? – És
elveszti a türelmét, idegesen fúj, viszont a hangját nem emeli fel újra. Azt
meghagyja nekem, mert hát reálisan gondolkodva, ha mindketten elveszítjük a
fejünket, nincs senki, aki utána lenyugtassa a másikat. – Csak megtörtént,
régen volt, de túl vagyok rajta.
– De én nem.
– Mégis miért?
– Mert nem bírom megemészteni, hogy ezek
megtörténtek. Az a műego, amivel felvágsz, a nagy szád, a rengeteg sport,
amiben megfulladsz, az mind csak... csak kompenzálás. És annyira elbújsz
mögéjük, hogy már szerintem te sem tudod, hol végződik az egyik és hol kezdődik
a másik.
– Ezek zavarnak téged?
– Nem. Imádom, hogy ilyen vagy, ezt te is
tudod. Én csak a tudatot nem bírom elengedni, ami miatt ez van.
– Oké. – Az én hadarásom után csak ennyi
jön ki a száján hangosan, tömören, amitől megáll a levegő, mert szinte már
tűkön ülve várom, mi lesz a következő lépése. – Beszélni akarsz róla?
– Igen!
– Jól van, akkor hajrá. Mit akarsz tudni?
Hogy milyen nyomorultul magányos voltam? Hogy nem volt mellettem soha senki,
csak Jacksonék, akiknek az iskola kapujáig tudtam megnyílni, mert tudtam, hogy
nagyobb sebet ejtek bennük az őszinteségemmel, mint amennyit segítek magamon
vele? – A szemöldökét emelgeti, miközben mutogat, látom, hogy tombolnak benne
az érzelmek, mégis életében először nyugodt marad. Nem engedi meg magának, hogy
kiboruljon, amíg én is instabil állapotban vagyok. – Igen, rohadt nehéz volt és
igen, alig bírtam ki, hogy fel kell kelnem minden egyes nap és be kell mennem
oda, ahol mindenki gyűlöl, bántani akar és nincs senki, aki mellettem legyen.
De ez van, már nem számít.
– Ez van? Mégis miért ne számítana, hogy
mondhatsz ilyet?
– Mert már itt vagy te, oké?! – Kiborulva
vágja el a torkomat ezzel a hirtelen indulattal, és még csak nem is azzal
hallgattat el teljesen, ahogy felemeli a hangját. – Nem számít, mert itt vagy.
Velem vagy. Nem érdekelnek.
– Ez nem ilyen egyszerű. Attól, hogy én
itt vagyok, a lelki sérüléseid...
– Pedig pont ilyen egyszerű és ha ezt meg
kell magyaráznom neked, akkor fogalmad sincs arról, mit érzek irántad. – Pontot
tesz az ingerültsége végére, egyik pillanatról a másikra megáll, mély levegőt
vesz, és szinte már felismerhetetlen a csendes hangja, mikor ismét megszólal. –
Értelek. Nekem sem lenne egyszerű ezekkel szembenézni a helyedben és felfogtam,
miért akarsz ennyire biztonságban tudni, de felesleges. Nem féltem magamat,
mert megerősödtem annyira melletted, hogy képes lennék bármire. Elengednéd
végre?
– Nem, nem megy.
– Mégis miért?
– Mert gyenge vagyok. – Beleremeg a
torkom, mikor az az egy mondat kicsúszik a számon, amibe belefagy a levegő,
mert eddig ezt még a saját fejemben sem mertem bevallani magamnak. – Gyenge
vagyok ahhoz, hogy annyi mindenkivel szemben megvédjelek, mert nem tudok
megküzdeni egy egész kibaszott iskolával, hiszen már önmagában attól
megremegett a lábam, hogy az az egyetlen idióta a közeledbe ment múltkor.
– Egy egész iskolával szemben? Miről
beszélsz?
– Arról, ami tavaly történt. Rettegek
attól, hogy megismétlődik és nem leszek elég ahhoz, hogy kibírd.
– Nem kell megvédened, az az én dolgom.
– Egy pár vagyunk, épp annyira vigyáznom
kell rád, mint fordítva. – Talán túl kemény a hangom, de valamiért most nem
rezzen össze tőle. Csak azt látom, ahogy meglágyul a tekintete, mert talán csak
most tudatosul benne az, hogy ezt mind tényleg csak azért csinálom, mert
aggódom érte és törődni próbálnék vele, ha hagyná. – És nem könnyíti meg a
helyzetemet az, hogy nem beszélsz az érzéseidről.
– Csak szarabbul éreznéd magad, mert tudsz
ezekről. – Elhalkul a hangja, annyira sima és puha lesz megint, hogy
végigszalad rajtam a hideg. – Nem volt ez olyan vészesen komoly, mint ahogy te
érzed. Csak nyugodj meg, oké?
– Oké. Akkor mennyire volt komoly?
– Hogy érted? – Megáll az idő egy
pillanatra, érzem, hogy tudja, mégis mire célzok, de mintha tőlem akarná
hallani.
– Gondolkodtál azon, hogy...
– Igen?
– Inkább meghalnál? – És igen, ahogy ez
jóval halkabban kiesik a számon, látom az arcán, hogy nem leptem meg, mégis
leblokkol és egy kész örökkévalóságig azt sem tudja, hogy vegyen levegőt.
– Nem – mondja annyira halkan, hogy megállunk
mind a ketten, túl nagy lesz a csend közöttünk.
– Biztos?
– Nem. – Hallom, ahogy hatalmasat nyel,
ahogy a szíve talán a torkába ugrik, mert a fejemet tenném rá, hogy még soha
nem érezte magát ennyire sebezhetőnek. – Mindegy.
– Nekem nem az.
– Nem szoktam erről beszélni.
– De szeretném tudni. Kérlek. – Beáll a kongó
csend már vagy ezredjére, miután már nem tud hirtelen mit mondani erre, az
előbbi indulat és hevesség már nyomokban sincs meg, mert azt hiszem, túlságosan
őszintére és komolyra fordult a dolog.
A szemeit nézem, és tudom, hogy betörtem.
Mély levegőt vesz, egy pillanatra a plafonra, majd megint rám néz, de már sehol
nincs benne az a lobbanékonyság, mint még pár perce.
– Nehéz volt akkoriban – nyögi ki végül
annyira sima hangon, hogy egy kész örökkévalóságig elfelejt verni a szívem. –
Mindenki utált, az egész világ, én pedig annyira egyedül voltam. Nem is tudom.
Úgy gondoltam a halálra, mint a levegőre. Mikor minden reggelt, estét, tényleg
minden egyes napot fuldokolva szenvedtem végig és úgy éreztem, megfojt a
megvetés, a szégyen, úgy gondoltam a halálra, mintha fellélegezhetnék. Amikor
minden annyira zavaros, kínoz és úgy érzed, a pokolban élsz, de megnyugtató
arra gondolni, hogy van egy másik hely, egy másik állapot, ahol már nem bánt
senki. Ahol már nem fáj. – Magabiztosan beszél maga elé, bennem pedig minden
szava után összetörik valami, és úgy érzem, soha nem aggódtam még így senkiért.
– De nem gondolkodtam komolyan, csak... megnyugtatott, hogy az ott van. Ha nem
megy tovább.
– És még most is?
– Nem, tudod, hogy jól vagyok. – Szinte
hallom, ahogy mosolyog, de én belebukok, és szinte már az én fülemet bántja,
ahogy próbálok nem belefulladni a saját tüdőmbe, ő pedig rémülettel figyeli az
arcomat, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban elbőghetem magam.
– Annyira sajnálom.
– Bébi. – Halkan nyög, és ahogy kissé
beletorzul az arcom, már egyből pánikolva nyúl utánam, én pedig már reflexből
hátrálok tőle. – Mi a baj?
– Nem akarom, hogy megint így érezz.
– Miért éreznék?
– Miattuk. Csak félek.
– De mitől?
– Csak nem akarlak elveszíteni – motyogom
a könnyekkel küzdve, sikeresen annyira visszanyelve mindent, hogy képes vagyok
uralkodni magamon. – Annyira fontos lettél. Fontosabb, mint bárki ezen a
kibaszott világon. – A szám alig rezdül, úgy beszélek, a hangom mégis betölti a
teret.
Jaebum pedig azt hiszem, végképp nem
tudja, mi legyen a következő lépése, egyszerűen nem tud megszólalni, egy kis
hangot kiadni magából, csak áll egyhelyben, az én érzelmi hullámvasutamon ülve,
elfáradva abban, ahogy harcoltam vele.
– Vedd le a felsőd. – Végül ennyit mond
gyenge hangon, amivel szinte simogat, én pedig egy kisebbet fújva nyúlok a
pólóm aljához, ami két másodperc múlva már a földön hever a lábam mellett.
Már lassan rávenném magam arra, hogy
megforduljak, de ahogy ő egyenesen mögém bámul talán túlságosan is lefagyva,
eszembe jut, hogy nem állok a legjobb helyen. Teljesen átváltozik az arca,
miközben a hátamat bámulja a falnak döntött tükörben mögöttem, és elgondolkodom
azon, vajon mégis hogy nézhetek ki.
– Nagyon csúnya?
– Mivel csinálta ezt? – Elhalva kérdez
vissza, még csak meg sem hallja, amit kérdeztem, de a hangjából leszűrve talán
jobb, ha nem részletezi. – Mégis miért csinálta ezt?
– Nem fáj. – Gyógyszerrel. Van annyi
tartás bennem, hogy ezt nem teszem hozzá, de szerintem meg sem hallaná, bármit
mondanék. Látványosan a saját fejébe zuhan, lassan lép felém, fordít meg, én
pedig a tükörből figyelem a zaklatott arcát, miközben ő a hátamat szuggerálja.
– Ha meg is gyűlölsz miatta, nem érdekel,
de ha még egyszer a közeledbe mernek menni, felnyomom őket anyáméknál –
sziszegi halkan, végighúzva az ujjait a bőrömön, amitől összeugrom, és azért
imádkozom, hogy legyen vége ennek.
– Ne mondd ezt.
– Fogalmad sincs, mennyire gyűlölöm őket.
– Jaebum. – A saját hangommal küzdve
fordulok felé, de amíg én az ő szétzilált tekintetét keresem, addig ő a
meztelen felsőtestemet méregeti szinte pislogás nélkül. Érzem, ahogy
felmelegszik az arcom, már ösztönösen emelem fel a karjaimat és ölelem át
magam, hogy legalább ennyire eltakarjam magam, amire észhez tér.
Lassan felemeli a fejét, a szeme az
enyémbe ég, amiben ottvan az elmúlt pár hosszú perc súlya, mert kinyílt a
lelke, és most ezerféleképpen bánthatnám őt addig, amíg csak akarom.
Kiszolgáltatott nekem, mert azt hiszem, soha nem beszélt erről még senkinek, és
tudom, hogy közelebb került hozzám, mint ahogy bármikor is képzelhettem volna.
Mégis hogy kezeljem?
11 megjegyzés
El se tudom mondani mekkora izgalom járt át mikor megláttam, hogy van kint új rész és hát ez az utolsó... Már nem tudom hanyadjára olvasom el újra és újra, és még mindig remegek. Az a feszültség ami JB és Youngjae között volt az teljesen át ragadt rám is és úristen, még sose tudtam úgy azonosulni egy történettel mint ezzel. Egyszerűen szerelmes vagyok mind az Ikerlángba, mind abba ahogy írsz. Mérhetetlenül hálás vagyok neked, mert amikor szomorú vagyok vagy egyedül érzem magam, csak elolvasok egy részt és már egy kicsivel boldogabb vagyok, szinte egy mentő kötél nekem ez a fici. Remélem a közeljövőben több szabadidőd lesz és h jól kipihened magad addig is tülkön ülve fogok várni az újabb csodálatos részekre.
VálaszTörlésVáó, halvany fogalmam sincs, mit mondhatnék erre... Tudom, milyen érzés, mikor az ember egyedül van, és mindig egy dologhoz nyúl, hogy vigaszt találjon, és felfoghatatlan, hogy ez iránt valaki így érezzen. Köszönöm, hogy írtál, elmondhatatlan hálát érzek, és remélem minel többet tudok majd jönni. Tényleg annyira köszönöm 💚
TörlésHuh, hol is kezdjem?
VálaszTörlésAnnyira, de annyira vártam már arra, hogy új rész legyen, és ismét ebbe az elképesztő világba csöppenhessek, hogy az hihetetlen. Igazából nem nagyon vannak szavaim, csak annyi, hogy még mindig rettentően csodálatosnak gondolom ezt az egész világot, amit alkotsz, és az érzéseket, amiket átadsz ezen keresztül. Tényleg, fantasztikus. Néha már direkt lassabban olvasom, hogy ne legyen olyan hirtelen vége, és mindig olyan csalódott vagyok, amikor aztán mégis elérkezem az utolsó szóig. Ilyen ez, ha az ember jót olvas, ez pedig sokkal több, mint jó.
Még mindig el vagyok ájulva, és igazából bármennyit képes lennék várni az újabb és újabb részekre, hiszen soha nem okozol csalódást. Nem tudok mást mondani, mint hogy így tovább, és köszönöm az élményt, tényleg!❤
Hát én is mindjart el leszek ájulva, mert te meg mindig itt vagy 😂 Olyan lelkiismeretem volt a kihagyás miatt, de nagyon örülök, hogy nem adtad fel a várakozást😕 Én köszönöm, hogy írtál, és igyekszem gyakrabban jönni 💚
TörlésAhogy már említettem, nagyon hiányoztál, és elmondhatatlanul boldog voltam amikor megláttam az értesítést! Felkiáltottam örömömben, mert régóta vártalak, és sokat gondoltam rád! Persze semmi baj, hogy ennyi ideig nem voltál, és nem is azért írtam, hogy rosszul érezd magam hanem, hogy tudd, mennyire szeretem a történeted. Rettenetesen!! <3 És bármeddig várok az új részekre, itt leszek mindig, lelkesen és teljes szívvel várom őket! <3 Mostanában összejöttek nekem is a dolgok és nem volt időm újra olvasni, de most meg fogom tenni, mert érzem, hogy szükségem van rá. Úgy örülök, hogy eljutottunk ehhez a részhez is, ahol Jaebum végre őszintén beszél arról, mennyit kellett szenvednie és a fájdalmáról! Imádom, hogy annyira magával ragad a történet, hogy elfeledkezek a külvilágról, és hirtelen mintha én is ott lennék mint főszereplő, ragadnak el az érzések, indulatok, és minden más amit megteremtesz egy-egy rész közben. Nem tudom, hogyan dicsérjelek még jobban, hogyan fokozzam a szeretettem iránta. De lehet elég ha annyit írok, egy életre szóló darabot alkotsz most, főleg nálam, mert én nagyon ragaszkodó típus vagyok, és ha valamit szeretek akkor azt, nagyon szeretem. Így vagyok a történeteddel, soha és véget nem érő élmény, hogy olvashatom és részese lehetek ennek a csodának. <3 Imádlak téged is, és 2jaet is <3 <3 <3 Köszönöm! várom a folytatást! Kitartást és minden jót! <3
VálaszTörlésMindig olyan kedves vagy velem;; Komolyan nem értem, mégis mivel váltom ki ezt a rajongást, de nem kérdőjelezem meg, csak hálát adok az égnek, hogy nem csak én érzek így irántuk 😂 Köszönöm minden egyes szavadat itt is, igyekszem 💚
TörlésEgy kicsit ugyan megkésve, de itt vagyok a kommentel. 😄
VálaszTörlésAmikor olvastam a sztori új részeit, nagyon korán reggel volt, nekem pedig suliba kellett mennem, ezért el is maradt a véleményezés, aztán a nap végén sem jutott eszembe. Sorry...😣
Először is: még mindig ez a kedvenc 2jae sztorim. Maga, a páros is az egyik kedvenc kpop shipem, erre itt ez a zseniális sztori. Sokszor nem bírok nyugton maradni, annyira várom már az új részeket.
Másodszor: ami nagyon tetszik az egészben, hogy nem sieted el. Hagysz időt annak, hogy minden szépen kibontakozzon a történetben. Leírsz olyan részeket, amiket más írók feleslegesnek tartanak, de nálad pont ez a jó. A karakterek sokkal emberibbnek hatnak így, mellesleg az ember nem egy latin-amerikai szappanoperában érzi magát az olvasáskor.
Nagyon nehéz a téli szünet előtti időszak, ilyenkor, szokásomhoz híven, egész nap csak panaszkodom, hogy már mennyire fáradt vagyok és nincs semmi, ami feldob, pedig van. A Te sztorid. Olyan voltam, mint egy öt éves kislány, mikor láttam, hogy jött új rész.
Izgatottan várom a kövit! 💞
Istenem, de édes vagy, és én csak most látom;;; eszméletlenül hiányzik ez az egész, és remélem, hogy tudok jönni hamarosan. Köszönöm, hogy mindig írsz, nagyon hálás vagyok 💚
TörlésNagyon, de nagyon hiányzol Katus!!! Minden nap várom, hogy hozd az Ikerláng következő részét! Amúgy Szűcs Orsi vagyok, csak valamiért nem tudok a régi profilommal írni ahol a képemet is mutatja. Már nem tudom hanyadjára olvastam újra az elejétől az Ikerlángot <3 Annyira nagyon szeretem, és rettenetesen hiányzik!! Tudatni akartam veled, hogy várlak nagyon! <3 <3 <3 Remélem, hogy minden rendben van veled. Kitartást!
VálaszTörlésSajnálom, hogy csak most írok, pedig nap mint nap feljövök ide, hogy visszaolvassak néhány részt, de eddig még nem láttam;; hihetetlenül hiányzik, minden rendben, csak baromi elfoglalt vagyok sajnos. De minden nap az eszemben vannak, a folytatás ezer féle verzióján rágódom, és elmondhatatlanul hálás vagyok, hogy mindig itt vagy mellettem. Köszönöm és dolgozom a következőkön💚💚
TörlésSemmi baj!! Úgy örülök, hogy válaszoltál. Teljes mértékben megértelek, és nem is sürgetlek vele. Én aztán egy nagyon türelmes ember vagyok, és kivárom amíg lesz időd folytatni. Itt leszek ezután is, mert rettenetesen imádom a történeted, és nem bírnám ki nélküle. Kitartást, minden rendben lesz! <3 <3
Törlés