Ikerláng - 76.
április 19, 2020
Nem
volt semmi különleges szilveszterkor, igazából a nagy vitánk
után négyen töltöttük az estét Jinahékkal, és azokat a
tipikus trash filmeket néztük, amiknek általában semmi tartalma,
mégis leköt annyira, hogy elfelejts mindent magad körül.
Nem
mondom, hogy nem esett jól, hiszen az a nyugalom azóta is tart,
mégis érzem, hogy valami egészen más lett Jaebum és köztem.
Talán csak azért, mert olyan dolgokat árult el magáról, amiket
eddig soha senkinek, és jelenleg nem tud mit kezdeni egyikünk sem
azzal, ahogy kinyílt előttem.
Már
jó pár nap eltelt azóta, igazából már a második szünet utáni
napunkon szenvedünk az iskolában, mégis olyan, mintha még mindig
ugyanott állnánk a szobámban, én idegesen hadarnék, ő meg állna
egy helyen, leblokkolva, a lelke kis zugait rejtegetve előlem.
– Youngjae!
– Jackson a vállamba ütközve ül le mellém, ami konkrétan
kirángat a saját fejemből, és egészen elfelejtem minden kisebb
gondolatomat is attól a szinte már félelmetes vigyortól, amit az
arcomba villant. – Beszélnünk kell.
– Most?
– kérdezem félig egy szendvicset rágva az egyik rozoga padon,
ami a fal mellé lett tolva kint az aulában. Az ebédlőben már nem
volt hely, úgyhogy idekényszerültem.
– Igen,
most, amíg JB tutira le van foglalva.
– Jesszus,
miért?
– A
szülinapjáról van szó. – Teljesen belelkesedve vágja rá
szinte gondolkodás nélkül, amire hirtelen csak a homlokomat
ráncolom. Most egészen sokkos hatással van rám a hiperaktivitása.
– Mert tudod, a pasid. Aki három nap múlva húsz lesz. Meg
minden.
– Igen,
tudok róla – motyogom halkan, mert a semmiből eszembe jut az
ajándéka, amit egészen
biztosan nem merek majd odaadni neki.
Mióta hazajöttem Szöulból, a szekrényem aljában pihen egyrészt
azért, hogy még véletlenül se találja meg, amikor nálunk van,
másrészt nem volt pofám azóta meghallgatni.
Őszintén
nem vagyok biztos abban, hogy jó lesz-e neki, hiába érzem
egyedinek, és talán ennél személyesebb nem is lehetne. De mégis.
És ha borzalmas, csak én nem hallom?
– A
fejed alapján valami újat mondtam neked. – Jackson halkan
felnevet, majd a vállamba üt, és szinte meg sem rezzen attól,
hogy majdnem félrenyelek tőle. – Markékkal bulit akarunk
szervezni neki. Biztos tök jól esne neki, ha a családja és az
összes barátja ott lenne.
– Hány
emberre gondoltál?
– Nem
tudom, úgy a családját leszámítva nagyjából harminc.
– Mennyi?
– Fulladozva nézek rá, amire csak hitetlenül méreget, a vállát
rántja, mintha egyáltalán nem venné magára a kicsit sem
visszafogott reagálásomat.
– De
csak a barátai, meg az ő ismerőseik.
– De
harminc ember? Mégis minek?
– Mi
az, hogy minek. – Lelombozva bámul rám, hirtelen elhagyja az a
nagy öröme, én meg szemétnek érzem magam tőle. – Nem jó
ötlet?
– Nem,
az ötlet az jó, de... harminc? Az rengeteg ember. Jobb lenne, ha
csak a közeli barátai lennének ott. Tudod, hogy nem egy nagy
társasági ember, nem szereti a tömeget. – Lebámulok az ölembe,
miközben csak azon pörög az agyam, hogy nem akarom más emberek
előtt felköszönteni. Keresnem kell majd egy külön alkalmat, hogy
odaadjam az ajándékát, mert őszintén nem vonz a gondolat, hogy
mindenki más is meghallgassa. – Jobb lenne a szokásos társaság,
akiket mondjuk szeret is. Bomiék, ti, a családja, Jimék. A
szüleid. Akik közel állnak hozzá.
– Oh.
– Elhúzza a száját, és szinte beletorzul az arca, ahogy
végigfut az agyán a gondolat. – Ez jó, ez tetszik. Kösz, tesó.
– A vállamba csap, ahogy hirtelen feláll mellőlem, amíg én
próbálok napirendre térni azon, hogy komolyan letesózott.
Valamiért már a gondolattól vigyorognom kell. – Mondjuk
tarthatnánk nálunk, anyuék biztos benne lennének.
– Most
hova mész? – szólok utána, ahogy magában beszélve elindul, én
meg itt maradok egyedül, a tényben fulladozva, hogy mindenki engem
bámul Jackson miatt.
– Szólok
Marknak.
***
Este
öt van már, kint lassan korom sötét, amíg én itt toporgok egy
helyben mély levegőket véve, a barátainkat méregetve, és
azokat, akikről az életben nem hallottam még. Igaz, közel nem
vagyunk harmincan, de így is eljöttek tizenheten, azok az emberek,
akik az én mindennapjaim részei is, és olyanok, akiket Jaebum
eléggé régről ismerhet.
Bomi
és Namjoo alig pár méterre állnak tőlem, amíg Jimék
Sophiáékkal és Jaebum szüleivel beszélnek, én meg a szívemet
nyelve meredek a bejárati ajtó felé. Jaebumnak halvány fogalma
sincs, mi lesz ma, mert
Jackson amennyire lelkes
és hirtelen volt ezzel az
egésszel kapcsolatban, pont annyira állta meg azt, hogy egy hanggal
se árulja el.
Nem
tudom, miért, de nagyon izgulok, és csak azt várom, hogy mikor
jönnek már. Markkal elrángatták a plázába valami kamu ürüggyel,
amíg mindenki ideér, és tudom, hogy abban a pillanatban elindultak
ide, ahogy írtam Jacksonnak.
Még
csak beszélni se tudtam vele egész nap, talán egy gyenge üzenetet
váltottunk reggel annak ellenére is, hogy születésnapja van ma.
Én pedig mindjárt kilépek a bőrömből.
Már
csak akkor kapok észhez, mikor mindenki elhalkul körülöttem, mert
a bejárati ajtó kattan, és még a zene is megszűnik körülöttem,
mikor meghallom a hangját.
– Tuti,
valami hatalmas gyökérségre akartok rávenni. – Hallom, ahogy
hisztizve morog, amire Bomi már magán kívül mosolyodik el, és
talán mond is valamit, de már meg se hallom.
– Ne
legyél folyton ekkora seggfej, inkább szedjed magad. Nem bízol
bennünk?
– Hát
nem. Már épp mondani akartam, ha egyszer macskám vagy aranyhalam
lesz, szólj rám, hogy rád inkább ne bízzam. Sunyik vagytok. –
A hangjuk egyre közelebb ér, ahogy képesek otthagyni az előszobát,
én pedig csak a CD-re tudok gondolni, ami a táskám titokzsebében
hever. – A pasimmal akarok lenni, úgyhogy ma még ne nyírjatok
ki. – És még ennyi elhagyja a száját, mikor befordulnak a
nappaliba, az idő pedig megáll. A szokásos hisztije az arcára
fagy, majd vált át hitetlen döbbenetbe, ahogy végignéz
mindenkin.
Mindenki
felüvölt, még a zenét is meghallom egy pillanatra, viszont ahogy
egy őszinte, hatalmas mosoly terül szét az arcán, hirtelen
leáll a világ. Telnek a
percek, ahogy Jackson vállába üt, a szüleihez megy, és végig
csak engem néz, ahogy a barátainak köszön, azoknak az embereknek,
akikről fogalmam sincs, kik.
Már
másfél órája, hogy Jaebumék megérkeztek, és már szinte
mindenkivel beszéltem, akivel lehetett, ami a vártnál is jobban
lefárasztott. Pár perce megálltam valamelyik falnak dőlve, hogy
kifújjam magam, de abban a pillanatban megjelent mellettem a pasim.
Megállás
nélkül beszél, mert azt hiszem, tele van a szíve, és hol a keze,
hol a tekintete van rajtam folyton.
– Bomi
most mondta, hogy Kyumin be akart jönni fél órája. Úgy rugdosta
ki innen. – A poharába kuncogva beszél, amíg én pislogás
nélkül nézem az arcát, és még ahhoz is kell jó pár pillanat,
mire rájövök, mit mondott. – Imádom a nőt.
– Kyumin?
– Nem
tudom, mit gondol. Már mindenhonnan letiltottam. – A fejét
csóválva nézi a kisebb tömeget körülöttünk, bennem pedig csak
az pörög, hogy baszki. Mi van, ha nem is Jaebum miatt jött ide,
hanem miattam?
Mert
lehet, hogy az ő exe – vagy mije –, de többször is
bepróbálkozott már nálam, és belegondolva, hogy a legutolsó
alkalommal még a fenekemet is letaperolta, talán tragédia lett
volna abból, ha bejön.
Jaebumnak
erről fogalma sincs, de jobb is, ha így marad.
– És
képzeld, Wheeinék felhívtak engem.
– Hm?
– Felköszöntöttek.
– Egy kisfiús mosoly terül szét az arcán, ahogy értetlenül
nézek vissza rá, ő pedig a száját beharapva hajol ide hozzám,
hogy a halántékomra csókolhasson.
Olyan
aranyos.
– Jól
érzed magad?
– Most
viccelsz? – kérdezi fojtott hangon, mert azt hiszem, belül
hiperventillál. Nagyon jólesik neki, hogy mindenki idejött miatta,
én meg imádom Markékat azért, hogy ezt megadták neki. – Ez
Jackson ötlete volt?
– Ki
másé?
– Idióta.
– Elvigyorodik, a fejét csóválva néz a legjobb barátai felé,
majd megszelídül az arca, mikor megint rám figyel. – Mi az, bébi?
– Hm?
– Feszültnek
tűnsz. – A poharát letéve közvetlenül elém áll, a derekamra
teszi a kezét, én pedig még arra sem vagyok alkalmas, hogy
visszaöleljek. – Zavar a tömeg?
– Nem,
dehogy. Örülök, hogy örülsz nekik.
– Akkor
miért vágsz ilyen arcot? – Az arcomnak dönti az övét, én
pedig egy másodperc alatt darabjaimra hullok. Próbálom nem
kimondani, hogy egyszerűen csak rettegek odaadni neki az ajándékát,
mert félek a reakciójától. És ha tényleg olyan borzalmas, mint
amilyennek érzem? – Gyönyörű vagy.
– Ühm
– nyögök fel, ahogy mégis hátrébb húzódik, és azt figyelem,
ahogy a többiekre téved a tekintete. – Kicsit izgulok.
– Izgulsz?
– Egy
kicsit. – Egy félmosollyal nézek le kettőnk közé, majd csak
értetlenül kapom fel a fejem, mikor elengedi a derekamat, és a
kezem után nyúlva szinte maga után ránt.
– Úristen,
muszáj bemutassalak Yangnak.
Már óvodás korunk óta ismerem.
– Magából kilépve hadar, amíg én elengedek egy nagyobb mosolyt
a gondolatra, hogy soha nem láttam még őt ilyennek. Olyan,
mint egy kisgyerek, és azt hiszem, ez az első alkalom, hogy ennyire
oldottnak látom őt főleg ennyi ember között.
0 megjegyzés