Ikerláng - 77.

április 19, 2020



Eléggé elhúzódott az este, már este kilenc volt, mikor Jaebum szülei elindultak dolgozni, és mikor Jimék is eltűntek Sophiáékkal kint a konyhában, az a bolond úgy döntött, hogy eléggé elfáradt. Egész este beszélt, a kezemet szorongatta, és hangosan nevetett, én pedig néha csak csendben néztem őt, mert megnyugtatott, hogy ilyennek láthattam.
– Nem vagy éhes? – A cipőjével küzdve kérdez, amíg én már a kabátomat veszem le, miközben az a vanília illat költözik a fejembe, ami mindig uralkodik náluk.
Nem Jimékhez mentünk, bár ennek jelenleg örülök, egész napos izgulás után jó egy kicsit egyedül lenni, a szülei úgysem jönnek haza reggelig.
– Nem. Figyelj. – A keze után nyúlok, ahogy már indulna is tovább, viszont ez az apró mozdulat megállítja. – Én még nem köszöntettelek fel.
– Hogy érted? – A homlokát ráncolja, még egy édes mosolyt is elereszt, ahogy teljesen felém fordul. – Egész este velem voltál.
– De nem köszöntöttelek fel.
– Ugye nem költöttél rám? – Egy kicsit kibillen, már a szemöldökét vonogatja, én meg nem találom a hangomat. Csak a táskám után nyúlok magam mellé, belé karolva indulok a nappali felé, és már szinte gyilkol a csend körülöttünk, mikor a kanapé előtt megállva letérdelek a mályvaszínű szőnyegre. – Mit csinálsz?
– Én ezt… – Belehal a hangom, ahogy a táskám külső zsebébe nyúlva hozzáérek a hideg csomagolópapírhoz, és szinte beleremegek.
– Most meg fogod kérni a kezem? Mert reméltem, hogy ez az én reszortom lesz majd. – Elsüt egy gyenge poént, ami csak azért nem olyan magas labda, mert még azt is kinézném belőle, hogy nem viccelt. Mégis, inkább le se reagálom, csak megvárom, amíg elém ül egyre értetlenebb tekintettel méregetve.
– Én nem akartam mindenki előtt odaadni neked.
– Mi az?
– Ez… ühm. – Kiveszem a táskám zsebéből végre, ami a lábamról a földre hullik, de mindketten hol egymást, hol a fahatású, aranyozott papírt figyeljük a kezemben. – Boldog születésnapot. – Végül odanyújtom neki egy gyenge mosollyal, és szinte kiszakad a szívem, mikor végre érte nyúl.
Pillanatokig csak a homlokát ráncolja, ahogy óvatosan a ragasztót kapargatja fel, majd megunva az egész papírt keresztben tépi szét. Ledöbbenve mered a kibontott CD-re, aminek a borítóján mi vagyunk, és szinte elsápad, mikor a tekintete az arcomra tapad.
– Ez mi?
– Jiméktől kaptam karácsonyra egy lehetőséget arra, hogy felvehessek néhány zenét egy profi stúdióban.
– Mi? – Összeugrik az arca, mégsem tudok leolvasni róla semmi mást az elképedésen kívül. Szóra nyitja a száját, ahogy kinyitja a tokot, amiben ott a CD és mellette a számok listája, majd inkább nem mond semmit, egyszerűen feláll.
Hátat fordít, a kanapé hátuljának tolt Hi-Fi toronyhoz megy, és kattognak a másodpercek, ahogy végül be is csúsztatja a lejátszóba, a csend pedig eltűnik. Betölti a hangom a teret, ő pedig végképp teljesen lesokkol, mikor végleg realizálódik benne, mi ez.
Értetlenül kapcsol át egy másik számra, majd fél perc múlva a következőre, amíg én a térdemet markolva ülök a sarkamon, és azon pörög az agyam, vajon mire gondolhat.
– Te ezt… Nekem csináltad?
– Igen.
– Nekem énekelsz? – Ahogy megint kérdez, én már csak zavartan bólintok, ő pedig hirtelen kinyomja. Megáll, bámul maga elé pár pillanatig, majd mintha villámcsapás érné, elindul felém, és levegőt is elfelejtek venni, ahogy szinte felránt a földről.
– Most h-hova megyünk? – dadogom, ahogy húz maga után, és csak a széles hátát látom magam előtt.
– Megmutatom, milyen rohadt szerelmes és hálás vagyok ezért. – Belerobban a hangja az érzelemkavalkádjába, amit már lereagálni sem tudok, mert már csak azt érzem, ahogy a szobája ajtófélfájának nyomva nekem simul, és úgy kap a szám után, mintha levegő lennék.
Egy gyenge nyögés szakad ki belőlem, ahogy a felsőm aljába markolva feljebb rántja rajtam, a meztelen derekam után nyúl, majd csak egy édes sóhaj telik tőle, mikor a nyakát átkarolva a hajába marok már előre tudva azt, hogy talán reggelig el se tudok majd szakadni a szájától.

***

Az egész péntek esténk azzal telt, hogy én alatta könyörögtem, ő pedig a nyakamba nyögött, és még csak fogalmam sincs, hanyadjára estünk egymásnak, mire hallottuk nyílni az ajtót, mert a szülei hazaértek a munkából. Azóta is folyton csak az jár a fejemben, hogy ez teljesen más volt, mint a legelső alkalom, mert azt hiszem, minden gátlásomat levetkőztem előtte.
Még a gondolat sem volt meg bennem, hogy eltakarjam magam, mikor levetkőztetett, vagy hogy túl hangos vagyok, ő pedig egyre hevesebb lett, valahányszor hozzáértem. A hétvége utána szinte elrepült, éjjel-nappal a CD-t üvöltette, amit tőlem kapott, nekem pedig úgy kellett könyörögnöm, hogy legalább halkítsa le, mert már az én fejem robban szét a saját hangomtól.
Nem tudom, pontosan mi történt ezalatt a két és fél nap alatt, mert azóta is megállás nélkül vigyorog még annak ellenére is, hogy túl korán keltünk a suli miatt.
– Ma beülünk a többiekkel enni valahova? – A kabátját kigombolva beszél úgy, hogy még el sem értünk az iskoláig, pedig már Jacksonék is minket várnak.
– Ez még kérdés? – Egy halvány mosollyal nézek felé, majd le kettőnk közé, ugyanis rendesen zavar a távolság köztünk. A suli vonzatkörzetében már tudat alatt is tartja a két lépést, bár szerintem neki már fel sem tűnik.
– Mégis mi a szar tartott ennyi ideig? Halálra fagytam miattatok. – Jackson hangja egyből megvigyorogtat, mikor elérünk az iskola kapujáig, de csak azért szórakozom jól, mert tudom, milyen hisztis sárdobálás következik ezután. Még csak nem is köszön, egyedül Mark az, aki nem baszogatással indít, de ahogy befordulunk a suli előudvarába, már nem tudok rájuk figyelni.
Nagyon sokan vannak itt, és ez nem a megszokott kora reggeli tolongás, hiszen alig negyed óra múlva elkezdődik az első óra. Ilyenkor nem szoktak ennyien egy helyben ácsorogni, és már kérdeznék rá, történt-e valami, mikor nagy nehezen átverekedjük magunkat a tömegen, és abban a pillanatban le is ragad a lábam.
A lépcső tetején ott áll Jinsae, aki pár hete elkapott suli után, mert bevertem az orrát. Egyből kiszúr minket, és miközben a kezében gyűröget valamit, a többiek annál inkább hátrálnak el tőlünk.
– Itt van – szól oda maga mellé a haverjainak, akikkel még a múltkor megveretett. – JB! – Mindenki egyből odanéz, majd ide ránk, ahogy felkiált, az én gyomrom pedig egy cseszett másodperc alatt összeugrik.
Egyből Jaebum felé nézek, aki odapillant, majd megpróbál úgy tovább menni, mintha meg se hallotta volna, de az a barom összerántja magát. Lesasszézik a lépcsőn, majd a pasim mellkasába ütközve löki hátrébb.
– Mit akarsz? – Jaebum élesen sziszeg, amíg én egy pillanatra leblokkolva csak bámulom, mi történik, nagyjából úgy, ahogy Jacksonék is.
– Azt már mindenki tudja, hogy buzi vagy, de azt valahogy elfelejtetted említeni, hogy Youngjae a ribancod.
– Mit mondtál?
– Hé! – Ahogy Jaebum szinte felrobbanva menne neki, én a táskámat elejtve megyek oda, és Jinsae vállába markolva lököm hátrébb. Még azon se ragad le az agyam, hogy ez a gyökér tudja, hogy mi… együtt vagyunk? Mégis honnan?! – Ne verekedjetek össze, ha lehet, jó?
– Mi a faszt akarsz?
– Azt hiszed, senki nem tudja meg? – Mintha meg se szólaltam volna, egy gyűrött, szétszakadt papírdarabot nyom a hormontúltengéses pasim orra alá, akinek lüktet minden izma a kabátja alatt, én pedig remegek attól, hogy megint az történik. Bántani fogják. – Ha ennyire büszke vagy arra, hogy a seggekre buksz, akkor miért nem vállalod fel Youngjae-t is? Szégyelled?
– Rohadt idióta. – Jaebum Jinsae vállába marva taszítja őt hátrébb, és már menne utána, mikor a karjába kapaszkodva húzom arrébb.
– Kérlek, ne csináljátok ezt.
– Gyere és üss meg, ha ilyen rohadt bátor vagy. – Mintha itt sem lennék, ez a gyökér tovább hergeli, miközben a fél iskola körülöttünk áll és minket néz, a másodpercek pedig óráknak tűnnek addig, amíg nem látom a kezét lendülni Jaebum felé.
– Hé! – Helyettem mégis egy női hang dermeszt meg, és alig hiszem el, mikor Sojung Jaebumot arrébb lökve kiált fel, bennem pedig értelmét veszti az idő fogalma. Tudom, hogy minden olyan hamar történik, talán másodpercek, mégis mintha megállt volna minden. – Szállj le róluk!
– Húzz innen, ez nem a te dolgod. – Jinsae egy laza mozdulattal löki meg a kicsi lányt, aki nekem esik, és úgy indul a belül ledöbbent barátom felé, mintha megállíthatatlan lenne. Komolyan Sojung akarta megvédeni Jaebumot?
– Anyádra emeljél kezet, hát nem takarodsz hátrébb? – Bomi hangja felrobban a tömegben, és az alig negyvenöt kilójával olyan indulatosan indul meg ide, hogy esküszöm hátrébb taszítja Jinsae-t, mikor nekiütközik. – Egy nálad két és fél fejjel kisebb nőre emelnél kezet? Kinek képzeled magad?
– Mit akarsz?
– Ha hozzájuk mersz érni, kitépem a szívedet. – Magát felszívva pont olyan indulattal feszül neki, ahogy Jaebum áll mögötte, én pedig hirtelen Markékra nézek, hátha segítenek leállítani ezt az egészet, de nem éppen ez történik. Mögöttünk állnak ugrásra készen, én pedig nem értem, miért akar mindenki verekedni. – Takarodj innen!
– Ők talán nem tudják megvédeni magukat?
– Mi közöd van hozzájuk? Talán az fáj, hogy téged negyed annyira sem fognak szeretni, mint ahogy ők egymást? Mert ilyen undorító személyiséggel egyedül fogsz megrohadni. – Hevesen csattan fel újra, és ahogy Jinsae arca teljesen elborul, emeli a kezét, már ösztönből kapok Bomi után és rántom el onnan, de abban a pillanatban, ahogy nekem és Sojungnak ütközik, Jaebum keze lendül.
Félhangosan szívja a fogát, miközben olyat ver ököllel a még nála is magasabb srác arcába egymás után többször, hogy hátratántorodik, és egyből látom, ahogy végigfolyik a vér a száján, a nyakán. Leesik az állam.
Mégis honnan jön belőle ez a brutális erő?!
– Ne már! – Magamból kikelve, próbálok közbeavatkozni, a felhördülő tömeget totálisan elfelejtve, mikor ezek ketten teljesen egymásnak esnek, és még az sem segít, hogy Jackson is minden erejével azon van, hogy szétszedje őket. – Engedd már el! – Az egyenruhájába marva rántom el Jinsae-t Jaebum mellől, mikor kétszer az arcába üt, és egy pillanatra elszédülök, az agyam leáll, mert a következőt én kapom. Az orromból ömlik a vér, a testem pedig lefagy.
Nem mintha ez segített volna a helyzeten, mert Jaebum ettől csak jobban bedühödik, már azt látom, ahogy a kabátját ledobva szalad bele annak az állatnak az arcába, miközben Bomi, esküszöm, még Sojung is kézzel-lábbal Jinsae hátát veri, aztán félbevágja a levegőt egy éles sípszó.
– Mi folyik itt?! – Az igazgatónő hangja egyszerre robbantja fel és állítja meg az időt, és a félbemaradt lendülettől a lányok a földre borulnak, Jaebum pedig hátra egyenesen Markra, mikor Jackson sikeresen végre arrébb taszítja Jinsae közeléből. – Mi a pokol folyik itt? – Ismét felvillan, amíg a tesitanár a sípját a szájában tartva indul el a lépcsőn egyenesen hozzánk. – Jinsae, Jaebum és mindenki, akinek ehhez köze van, az irodámba, de azonnal!

Share This Story

Tags: , , , , , , ,

You Might Also Like

6 megjegyzés

  1. Orsika2020. április 19. 22:57

    Előre is bocsánat a kusza szavakért, de rettenetesen boldog vagyok, amiért újra visszatértél ezzel a történettel! Elmondhatatlanul vártam már, és fogalmam sincs hányszor olvastam már újra. Már egy ideje elolvastam a részt, de még most se tértem magamhoz, és egyszerűen képtelen vagyok megfogalmazni mit érzek! De mégis megpróbálom. Nem is választhattál volna jobb időpontot a visszatérésre, de komolyan. Visszahoztál az élők közé és megmentettél. Annak ellenére, hogy nem az enyém a történet, nagyon fontos nekem, és rengetegszer volt a mentőövem, amikor padlón voltam. Boldog voltam - és vagyok most is -, minden egyes soráért. Még mindig nem tudom, hogyan csinálod, de a szavaid a lelkemig hatolnak, és már csak azt veszem észre, hogy bőgök, és a szavak összemosódnak előttem. Így történt most is, és arra a kis időre, míg olvastam - igaz mindig lassan olvasom, hogy minél később érjek a végére -, megszűnt a világ körülöttem és csak ők voltak előttem, a pillanat, az érzés, és az a megfoghatatlan izgalom amitől a szívem a torkomba ugrik. Imádom az egészet, minden egyes szót, amit leírsz ide. Még mindig a rabja vagyok az Ikerlángnak. Hihetetlen mennyire át tudod adni az érzelmeket akár egyetlen szóval. Fantasztikus vagy, igazi tehetség! Jaj, kicsit hosszú lett.^^ Köszönöm szépen, hogy olvashatom őket újra, és azt is, hogy írod! <3 *-*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Katus2020. április 19. 23:32

      Azt hiszem tudom, mit érzel. Mármint ismerem az érzést, mikor minden darabokban van körülötted, és nincs senkid és semmid, amiben megkapaszkodhatsz, csak menekülsz abba, amibe tudsz és megszűnik körülötted minden és mindenki, mert az egyetlen boldogságod, ami nem bánt, az tart életben. Nekem ilyen az írás már hat éve, és elmondhatatlan érzés, hogy azzal váltom ki ezt, amibe én is annyira menekültem.
      Iszonyat hálás vagyok azért, hogy az olvasóim között tudhatlak, mert mikor te írsz, tényleg úgy érzem, hogy megérted, mit akarok átadni, vagy mit éreztem én, mikor éppen írtam. Komolyan egy ajándék vagy nekem, és bármi rossz történik veled, soha ne felejtsd el, hogy nem vagy egyedül, és minden rendbe fog jönni. Nagyon vigyázz magadra, mert igyekszem vissza, és bármi is van, együtt átvészeljük!💚

      Törlés
  2. Névtelen2020. április 20. 15:16

    istenem, nemrég kezdtem olvasni ezt a történetet, de nagyon megfogott. elképesztően szépen írod és gyönyörűen fogalmazol! hihetetlenül boldog vagyok, hogy folytatod! nagyon imádom ezt a történetet, nagyon a szívemhez nőtt! nagyon várom a folytatást! ^^ <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Katus2020. április 20. 22:21

      Nagyon köszönöm, hogy adtál egy esélyt, és szántál energiát arra, hogy írj nekem. Ez mindig annyit segít, hogy folytassam, és emlékeztet arra, miért osztom meg, amit csinálok. Nagyon szépen köszönöm, és minél hamarabb visszajövök💚

      Törlés
  3. Névtelen2022. március 8. 1:38

    Úr Isten...
    Itt fekszem az ágyamban 2 évvel később, egy merő görcs a gyomrom, és annyira megdöbbentem, hogy nem tudok tovább lépni a következő oldalra, hogy majd' könnybe lábadt a szemem.
    Nem először olvasom ezt a történetet, nem is véletlenül... Egyszerűen zseniális. Nem tudok rá mit mondani, tényleg, szerelmes vagyok a szavakba, de ez akkor is megfoghatatlan számomra. Amit érzek minden egyes pillanatban, minden egyes szónál, amit leírsz... Olyan állapotok, amiket 21 évem alatt, még szerelmesen sem tudtam átélni soha. Olyan érzéseket keltesz bennem az első gondolattól az utolsókig, amiket nem gondoltam volna, hogy érezhet az ember a való életben. És mégis itt vagyok, elalélva, mert akkor is elolvasom még végtelenszer ezt a csodát, ha nem lesz soha vége.
    Nem tudom mi történhetett veled az elmúlt években, nem tudom, hogy aggódnom kellene-e, hisz nem is ismerlek, mégis, rajongok a szavaidért, és kíváncsi vagyok, hogy ha ezt még látod; hogy vagy? Hogy érzed magad? Minden rendben? Haladsz előre úgy, ahogy minden bizonnyal megérdemled? Annyira kíváncsi vagyok rád, tudni akarom, hogy akinek a kezei alatt megszületett az életemet (és akár mondhatjuk, hogy az írói "karrieremet") talán legjobban meghatározó műve, hogy érzi magát most, annyi idő elteltével.
    Nagyon remélem, hogy minden úgy alakul az életedben, ahogy annak kell, szépen, boldogan. És mérhetetlenül hálás vagyok, amiért olvashatom ezt a csodálatos történetet.
    Csoda vagy.
    Köszönöm.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Katus2022. június 10. 22:07

      Te jó ég!
      Elmondani nem tudom, mennyire sajnálom, hogy ennyi idő elteltével válaszolok. Az írás teljesen kiesett a mindennapi életemből - amit nálam jobban senki nem sajnál, mert elképesztően hiányzik -, de néha vissza szoktam nézni bele-beleolvasni az emlékek miatt.
      Mindig rájövök, mekkora safe space számomra ez a hely a saját belső világom, és az eziránt mutatott szeretetetek miatt. Visszajön a kedvem, és annyira folytatnám, mert rengeteg ötletem van a legtöbb régi sztorimhoz is, de annyit dolgozok, hogy esélytelen - volt eddig, ugyanis muszáj időt szakítanom rá újból, mert rettenetesen hiányzik ez az életemből.
      Bárhogy is fog alakulni, azért elmondhatatlanul hálás vagyok, hogy írtál nekem, és ha bármikor beszélgetni van kedved, csak írj egy emailt (99211panna@gmail.com), én pedig elküldöm neked a platformokat, ahol elérhető vagyok!
      Csodálatosan széppé tetted a napomat, köszönöm💖

      Törlés

Rendszeres olvasók

Kiemelt bejegyzés

Úgy érzem, én is meghaltam