Kék lótuszvirág +16

december 08, 2016

A zene, ami megihletett:) (A zene címe is kék lótuszvirágot jelent)






Banda: Got7
Páros: 2Jae (JB x Youngjae)
Figyelmeztetés: Trágár szavak, +16

Ui.: Egy apró megjegyzés. Magyarországgal ellentétben a dél-koreai iskolarendszerben a középiskolák három osztályosak. 10-11-12. Gondoltam leírom, mert ennek jelentősége van a történetben.



Nincs azzal semmi baj, ha egy kicsit összezuhanunk. Nem kell mindig tettetni, hogy minden rendben, nincs arra szükség, hogy mindenki erősnek lásson. Csak nyisd ki a szemed, ne csak nézz, kérlek, láss is. Ha tudod, mi zajlik körülötted, nem számít, hogy lelkileg rosszul vagy-e, ha egyből tudsz reagálni a téged támadó impulzusokra. Csak lélegezz, gondolkozz. Vedd észre, mi mit jelent, mert e nélkül nem fogsz boldogulni a nagyvilágban.
Apám szavai. Ő mondta nekem, mielőtt végleg kitettem volna a lábam az otthonunkból. Nem értettem, miért mondja ezt, hiszen soha nem voltam érzelmileg instabil gyerek, olyan, akivel bármi probléma is adódott volna. Épp ezért annyira... meglepett. Mindenesetre próbálom megfogadni minden egyes szavát, de attól tartok, nem fogok sokra menni vele.
Nem szeretek látni. Valamiért soha nem vonzottak az emberek, nem akartam tudomást sem venni róluk. Viszont az, hogy kikerültem a szüleimtől ide, erre a helyre, nem hagy más választási lehetőséget. Hiszen nem ismerem a környéket, az embereket. Ideragadtam három évre, amíg kijárom a középiskolát.
Soha nem voltam egy nyílt, társaságot kereső ember, jobban szerettem a saját kis burkomban meglenni, óráról órára csoszogni szinte az egész világot kizárva, hallgatva a zenémet.
Viszont így ezt hogyan tehetném? Egy kollégiumba kényszerülök, azt sem tudom, mire, kire számíthatok. Fogalmam sincs, milyenek az emberek itt. Még a nevük sem tetszik.
Itt állok a kollégiumi szobám előtt, aminek az ajtaján a nevem kifüggesztve lóg két másik fiúéval párhuzamban.
Jackson Wang. Kunpimook Bhuwakul.
Hát ez... remek. A második srác azt sem tudom, milyen származású.
Ah, hirtelen visszavágyom haza, a régi barátaimhoz, az általános iskolához. Ha ide beteszem a lábam, hivatalosan is megindul életem legnehezebb három éve.
– Mekkora gyökér vagy, Wang! – Épphogy ráveszem magam arra, hogy bemenjek, egyből ez fogad, aminek hála szinte előrebukom attól, ahogy próbálok megállni. Gyönyörű kezdés.
– Ne legyél már ekkora segg. – Az egyik srác a másiknak sziszeg, majd a torkát köszörülve, egy apró mosollyal néz rám. – Szia, biztos te vagy Choi Youngjae. Igaz? Már csak te hiányoztál. – Hiába próbálok megszólalni erre válaszolni, nem igazán megy. Leköt az, hogy nekem két szobatársam van, mégis itt vannak ebben a szobában négyen. – Én Jackson vagyok. – Végül be is mutatkozik nekem, amire egy nagyobbat nyelve nézek körbe.
– Youngjae – mormogom halkan, majd a tarkómra simítva megyek beljebb a bőröndömet húzva magam után, aminek az egyik kerekét sikeresen elhagytam valahol a házunk és a vonatállomás között.
– Te is most kezded a középiskolát, ugye? Gólya vagy. Kemény lesz az a tízedik osztály. – Bár nem igazán nyugtat meg, én végül csak biccentek egyet, hogy jelezzem; felfogtam. – El is felejtettem. – A hajába túr, mikor a másik három zajongani kezd mögötte. – Ők itt Mark, Junior és Bhuwakul, vagyis inkább BamBam. – Körbemutogat, nagyokat sóhajt, majd csak a fejét ingatja, mikor egy lámpa a földön köt ki. – Álljatok már le. A frászt hozzátok szegény gyerekre. – Morog, halkan, majd ismét mosolyog, ahogy visszafordul hozzám. – BamBam veled együtt most kezd, viszont én és a többiek eggyel felettetek vagyunk.
– O... oké. – Még egy apró biccentést is kierőszakolok magamból, ahogy körülnézek, majd lerogyva az üres ágyra azért imádkozom, bárcsak eltűnne mindenki.
Kész vagyok én erre?
– Fura. Biztos valami zavara van. – Máris hallom az egyik srác hangját, miszerint rám céloz, ezt pedig egyből a lecsittegés és a morgás követi.
Igen, még itt vagyok. Hallom.
– Mekkora egy paraszt vagy, Jr. Maradj már csendben. – Csak a szememet lehunyva tűröm, ahogy tovább folytatják, bár túlságosan nem izgat. Mármint, gondolom, hogy régebben is beszéltek rólam ugyanígy, de akkor nem igazán hallottam a zene miatt, ami a fülemben üvöltött.
Most viszont még ahhoz is lusta vagyok, hogy előhalásszam a fülesemet a pulóverem zsebéből, őszintén... Ah. Abban reménykedem, ha nem mozdulok, talán megfeledkeznek rólam.

***

Talán ennél rosszabbul nem is telhetett volna el ez a hét. Az új osztályom eléggé... hangos. Az osztályfőnök fogjuk rá, szimpatikus, de az új osztálytársaim nem a diszkréciójukról híresek.
Nem rég jöttem, tudom, mégis azért imádkozom, hogy minél hamarabb hazamehessek. Szinte minden este nyolcig ott van nálunk Mark és az a Junior gyerek, én pedig nem bírom ki egyszer sem, hogy takarodóig ne az udvaron járkáljak.
Nagy és tiszta, ráadásul, ahogy elnéztem, sokan szeretnek ott lenni. Sok tesztoszterontúltengéses, akik még a testnevelésórán kívül is amerikai focival szedálják le egymást. Épp ezért inkább még legelső nap megkerestem a legeldugottabb helyet a kollégium és az iskola épülete között. Egy padot, ami igaz, akkor tele volt pókhálóval és majdnem, hogy benőtték a bokrok, de emiatt nyugodt voltam. Hiszen e szerint nem jár oda senki, kisajátíthattam.
Mint kiderült, van még valami, ami nem igazán tetszett nekem. BamBammel osztálytársak vagyunk, ráadásul még egy Yugyeom nevű gyerekkel is, akivel az első pillanatban összespanolt. Nem is kellett sok, már a legelső nap, a második szünetben Jacksonék társaságát élvezte, amit igaz, csak a folyosó másik végéről láttam, de már épp elég volt ez is, hogy ne menjek arra.
Nem, mintha baj lenne velük – azon kívül, hogy majdnem minden nap próbálnak beszélni velem. Talán azért, mert abból a csapatból kettejük is a szobatársam, és nem nézik jó szemmel, hogy inkább meghúzom magam.
Nekem túl... sokan vannak. Yugyeommal és BamBammel együtt azt hiszem, összesen hatan. Bár az egyiküket egyszer sem láttam még közvetlen közelből, még így, messze tőlük is átjött az, hogy ő az alfahím. Már, ha mondhatok ilyet. És ha ez még nem elég, egy kicsit talán... balhésnak tűnnek. Vagyis nem, ez így nem igazán igaz.
Egyszerűen csak láttam nem is egyszer, hogy egy sráccal folyton összetűzésbe kerültek, de a bandából mindig csak egy valaki állította le a dolgot, mielőtt verekedés lett volna belőle. Az „idegen”. Az egyetlen srác, akit nem ismerek közülük.
És most is itt vannak, igaz, az udvar másik végében, de még így is megesik, hogy felém pillantanak. Én pedig egy kék lótuszvirág hányatott sorsáról olvasok a betonon ülve, vagyis, hh... próbálok. Ugyanis leköti az agyamat az, hogy vajon mi olyan elképesztően érdekes rajtam. Hát a pofám leszakad.
Hirtelen még a belsőhangomat sem találom, a könyv kicsúszik a kezemből az ölembe, onnan a földre, amint eljut az agyamig, hogy erre tartanak. Egyszerűen csak elindultak, és fogalmam sincs, mit tegyek.
Hh, jó, oké. Mégis mekkora esélye van, hogy hozzám jönnek?
Bár hiába imádkozom azért, hogy ne én legyek a cél, és próbálom meggyőzni saját magam, a hatalmas gombóc akkor is a torkomba kúszik, és köpni-nyelni nem tudok, ahogy már csak pár méterre vannak.
Kapkodva szenvedem vissza a könyvet az ölembe, a fülhallgatómat megigazítom, és a most annyira értelmetlen betűhalmazokat méregetem magam előtt.
Bármennyire is össze akarom szedni magam, valami történik. Nem tudom, hogy mi, egyszerűen, amint szorosan mellettem haladnak el, hála’ az égnek, meg sem állva, az én tekintetem feltéved. Mintha lelassulna az idő, ahogy pár pillanatra elkapom a számomra ismeretlen srác szemeit, ahogy a szeme sarkából rám néz.
Pillanatok kellenek, mire észbe kapok, és nagyobbat nyelve hajtom le a fejem, egyenesen a könyvet kezdem vizslatni, miközben a zene már szinte fájdalmat okozva ordít a fülemben.
Nem tudom, mi lep meg a legjobban. Az, hogy nem hozzám jöttek zaklatni a lelki világom, vagy az, hogy csak az a fiú nézett rám. Egészen... furcsa volt. Azt hiszem.

***

A testnevelést utálom, gyűlölöm... Ki nem állhatom. Mindig egy magamnak való ember voltam, aki kihúzza magát az ilyen dolgokból. „Csapatmunka”.
Úgy hangzik, mintha számítana bármit is az, hogy én is ott vagyok. Pedig nem. Csak ülök a kerítés mellett a földön a drága könyvemet szorongatva, és nézem, ahogy azok az állatok kosaraznak.
A tesi termet felújítják, így sajnos, hatalmas szerencsétlenségemre egy másik osztállyal is meg kell osztoznunk az udvaron.
Nem, mintha ne lenne elég hely, de zavar... Zavar, mert Jacksonék azok. Szerintem mondanom sem kell, hogy egy perc nem volt, mire a csodálatos hatos összeállt, és kisajátították az egyik labdát.
Próbálok nem rájuk figyelni, de nem megy, ugyanis a telefonomat nem tudtam kicsempészni, a tanár csak a könyvemet engedte. Én meg mit tehetnék? Örülök, hogy legalább ez itt van nekem.
A mondatokat nyelem magamba, a szavak összegabalyodnak a belsőhangommal, miközben a kék lótuszvirág gyötrődéséről olvasva ismét kezdem úgy érezni, nekem nincs is olyan borzalmas sorsom. Ez megnyugtat.
Viszont ez sem sokáig hagy nyugton. Amint megérzem nekem gurulni az egyik labdát, összerezzenve meredek le rá, szinte már attól rettegve, hogy fájdalmat okoz úgy is, hogy már meg sem moccan.
Nagy hezitálások után végül a kezembe fogom, majd a fejemet felemelve, bután nézek körbe, de nem tart sokáig ez a maradék életkedvem sem. Érzem, ahogy az arcomból kifut a vér, és egy nagyobbat nyelve meredek fel Jacksonra, aki mellett a számomra idegen srác áll.
– Megkaphatom? – A szobatársam halványan mosolyog, amíg én felnyújtom neki a kosárlabdát, és egy nagyobbat nyelve pillantok a másik fiúra, aki minden feltűnés nélkül mered rám. Szerintem nem is pislog. – Nem jössz játszani? – Jackson hangja rángat vissza, már válaszolni sem tudok, csak ledöbbent arccal fordulok vissza a könyvem felé.
Tudom, hogy ez még egy paraszt visszautasításnál is durvább volt, de már nem tudom visszacsinálni. Csak a szemem sarkából nézem végig, ahogy pár másodpercig még állnak felettem, majd feladva, inkább elmennek.
Nem tudom, mi ütött belém. Csak akkor jövök rá, hogy majd’ kiugrik a szívem, mikor már egyedül vagyok, ez a kellemetlen érzés pedig nem akar távozni belőlem még az óra végén sem.

***

Már a harmadik hetemet járom, a szeptember olyan gyorsan telik, hogy csak kapkodom a fejem. A tanulnivaló rengeteg, de hatalmas megkönnyebbülésünkre nem olyan szárazon adják le az anyagot a tanárok, hogy lehetetlenség legyen bemagolni.
Szinte magamra sem ismerek, talán még a saját szüleimmel sem vagyok képes normálisan beszélni telefonon. Nem értem, miért, már lassan a hangomat is elfelejtem, hogyan szól, hiszen egész nap csak akkor szólalok meg, mikor nagyon muszáj. Nincs kivel beszélnem.
Talán a fülemben szóló, folytonos zene az oka, de senki nem közelít, és ahogy észrevettem, BamBamék is kezdik feladni a harcot, miszerint igenis szóra bírnak.
– Hé... hé! – Hirtelen, tőlem igencsak szokatlan módon szökik ki a hang a torkomon, amint megfosztanak a fülhallgatómtól, és minden gondolatomtól.
Már nyúlnék is fel érte, mikor ledermedek, hiszen nem tudom, ki mit tenne, ha egy olyan ember néz le rá teljesen elszánt arccal, akitől az elmúlt hetekben csak menekült.
Hogy is volt az előbbi gondolatom? Feladják?
– Kell? – Jackson a szemöldökét felvonva mered le rám, de nem látok benne... rosszat. Mármint igen, egy merő faszkalap az egész ember, mert nem hagy élni, de nem hiszem, hogy hátsószándékból tenné. Csak... érdeklem. Azt hiszem. Vagy csak teljesen felhúzza az, hogy elzárom magam tőlük.
– A-add vissza. – Rám teljesen jellemző módon dadogásban kötök ki, majd lassan próbálnék felállni, mikor a halk kuncogásokból rájövök, hogy valószínűleg az egész banda itt van. Viszont annyi bátorságom nincs, hogy rájuk nézzek.
Hogy én mennyire... meg akarok halni most.
– Akkor vedd el. – Jackson arcára egy kihívó mosoly telepszik, amitől a gyomrom görcsbe rándul, majd felállva végül tovább nyújtom a kezemet felé.
Ha tönkreteszi, kinyírom. Ugyanis ez az egyetlen dolog, ami annyira közel áll hozzám, hogy élni nem igazán tudnék nélküle a könyvemen kívül. A rohadt fülhallgatóm.
– Csak... add vissza. – A hangom megremeg, én pedig soha életemben nem utáltam még magam ennyire. Miért nem tudok legalább egy... kicsit összeszedettebb lenni? – Add már ide. – Épphogy mozdulnék végre megelégelve azt, hogy rohadtul húzza az agyam, ő elrántja a kezét, és félrebiccentett fejjel várja, hogy reagáljak rá valamit.
Mély levegőt veszek, próbálom magamba fojtani az egyre csak kitörni készülő haragomat, és a fülesem után kapok, de ledermedek, ahogy ujjak csavarodnak a csuklómra.
Érzem, ahogy a lábam megremeg, a tüdőm sípol, majd kicsit talán megkönnyebbülve konstatálom, hogy az előttem álló is ugyanígy csapdába esett.
– Jackson, add vissza neki. – A számomra még mindig ismeretlen srác az, aki megszólal, az ujjai pedig egyre csak szorosabban fonódnak rám, mikor hátrálni akarok.
– JB, de...
– Jackson, csak... add vissza neki. – Ahogy a tekintetem felvándorol rá, csak akkor látom, ahogy pár pillanatra lehunyja a szemeit, amivel jelzi, hogy a türelme véges. Én pedig nem értem, miért csinálja ezt.
Csak állok, mint egy fogyatékkal küszködő, némán tátogva, miközben kettejük közt járatom a tekintetemet.
– Nem emlékszem, hogy régen is ilyen ünneprontó lettél volna, Jaebum. – Jackson morog, a száját húzva nyomja végül a szabad kezembe a fülesem, amit úgy kezdek markolni, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne.
– K... köszönöm – makogom halkan, hirtelen nem is tudom, kinek mondtam. Bár azt hiszem, JB előbb megérdemelné, de ezen inkább nem akadok fent.
Jaebum elengedi Jackson csuklóját, viszont még eltelik pár gyötrő másodperc, mire engem is elereszt. Én pedig egyből kapok az alkalmon, mintha nem is én irányítanám a saját lábam, úgy tűnök el onnan, hiába láttam, éreztem a levegőben, hogy még mondani akarnak valamit.
Ismét elmenekülök, és azt hiszem, ez egyre... kiábrándítóbb. Miért nem tudok kiállni magamért? És egyáltalán hogy alszom Jacksonnal egy szobában ezek után?

***

A kedden történtek után nem igazán tudom magamat szabályozni, valahányszor meglátom a bandát. Hátat fordítok, elmenekülök, minél hamarabb a látótávolságukon kívül akarok lenni.
Még mindig nem értem, Jaebum miért csinálta azt, amit, hogy miért... védett meg. Azt hiszem, erre soha nem is fogok rájönni, de mindenesetre hálás vagyok érte. Viszont annyira már nem, hogy elé állva meg is köszönjem tisztességesen, ahogy azt kéne, inkább megint azon az eldugott kis padon ülök bokrokkal magam körül, és a könyvemet olvasom a fülemben üvöltetett zenével.
Bár sok minden nem jut el az agyamig belőle, csak azon kattogok, vajon mikor mehetek haza. El innen.
Bár, hogy őszinte legyek, még a szüleimet sem látom annyira szívesen, hiszen tudom, mire számítsak. Anya azt fogja kérdezgetni, miért nincsenek barátaim, hogy miért nem szedem össze magam, és hagyom, hogy valaki közelítsen felém.
Apám pedig... Ő csak azt fogja hajtogatni, hogy nem vagyok épelméjű, mert biztos folyton zenét hallgatok és az unalmas könyvemet bújom. És, mint ilyen, kizárt dolog, hogy meg tudjam figyelni, ki milyen, pedig ő arra kért, hogy nyitott szemmel járjak. Tudom, hogy így lenne.
Ezért inkább minden hétvégén itt maradok, anyuék meg sem kérdőjelezik, csak minden második nap felhívnak, élek-e még. Tisztában vannak azzal, hogy szeretem a magányt, és így, mikor a kollégium háromnegyede kiürül, én itt vagyok. Jacksonéktól távol. Hála’ az égnek, hogy ők nagy erőszeretettel mennek haza, így két éjszakán át csak az enyém az egész szoba.
A tekintetem egészen véletlenül téved fel, de még így is az első, amit meglátok nagyon-nagyon messziről, hogy az egész banda röhögve megy a kapu felé valószínűleg hazafelé tartva.
Az én lelkem pedig megnyugszik. Hiszen ismét csak magam lehetek innentől pár napig.
Még ülök itt percekig az egyre hidegebben, mire ráveszem magam, hogy bemenjek. Péntek fél hat lévén már szinte csak egy-két diák koptatja a kollégium padlóját, olyan kihaltnak érzek mindent. Pont így szeretem.
– Oh, Youngjae! – Osztályfőnököm hangjára megtorpanok, majd amint elém ér, egy kisebb meghajlással köszönök neki.
– Jó estét, tanár úr. – A hangom most sokkal több motyogásnál, amit inkább meg sem kérdőjelez, csak hagyja, hogy egy nagyobb mosoly terüljön szét az arcán.
– Erre a hétvégére sem mész haza? – Hiába beszél egyre bátrabban hozzám, én válaszként csak a fejemet rázom, hogy nem. Isten ments. – Oh, akkor... mondd csak... – A magas férfi a hajába túr, látni az arcán, hogy elgondolkodik, hogy is mondja el. – Nem segítenél, hm? Az ebédlőben kisebb káosz van, a takarítók nagy része pedig már elment. Jó lenne, ha besegítenél, oké? Majd... küldök még valakit, nekem sietnem kell haza. – Miközben ő beszél, az én fejem szétrobban, leereszt, leesik a helyéről, hiszen bármennyire is akarom, nem utasíthatom vissza. Nem lehet és kész. Ő az osztályfőnököm.
– Rendben – egyezek bele végül, majd miután egy boldog köszönéssel magamra hagy, én a szobámba megyek, hogy átöltözzek.
Még rendet teszek, elolvasok pár oldalt a könyvemből, kiélvezem, hogy egyedül vagyok, mire ráveszem magam, hogy felvegyek egy kinyúlt, ezer éves melegítőnadrágot, egy kopott pólót, hiszen az iskolai egyenruhámban nem mehetek takarítani.
Magamat átkozom, miért nem mentem haza, miközben a lépcsőfokokat taposom magam alatt, mégis halk dúdolásom töri meg a nagy csendet, ami irritálja a fülem. Nincs kedvem ehhez, a legkevesebb sem, mégis inkább ezt csinálom, minthogy szitkozódjak.
A kihalt, sötét, hűvös térbe érve, értetlenül nézek körbe, hiszen az ebédlőben egy leejtett porszem sincsen. Annyi értelme volt lejönnöm ide, mint egy falnak fordított tükörnek.
Már épp indulnék vissza, mikor halk csörömpölést hallok, így a lábam megtorpan, még én sem tudom, miért. Csak állok egy helyen, már azon agyalva, talán hallucinálok, mikor ismét hallom; valami reccsen, süvít, kettétörik.
Tudatomon kívül fordulok a hang irányába, viszont mikor meglátom, mi is történik, minden vér kifut az arcomból.
Egy fiú az, nekem háttal áll, igaz, de egészen biztos vagyok benne, hogy eddig még nem láttam közvetlen közelről.
A székeket sorjában dönti le az egyik asztalról, miközben a másik kezében egy graffiti spray van, ami a hófehér falon már királykék foltot hagyott, viszont csak akkor látom, mivel rongálta tele a vakolatot, mikor hátrébb lép.
Csak három nagyobb X, semmi komoly, mégsem értem, mire jó ez. Hatalmas, hatalmas balhé lesz ebből.
Az egyik asztal takarása mögé húzódom szinte már ösztönösen, amint a srác megmozdul, majd a festékes flakont rázva indul meg kifelé. Csak pár pillanatra látom az arcát oldalról, egyből tudom, hogy mégis csak láttam már.
Nem értem, miért kellett ez látnom, vagy, hogy egyáltalán mit tegyek ezek után. Most... szólnom kéne valakinek?
Ideragadok hosszú, hosszú percekre, majd mikor nyugtázom magamban, hogy valószínűleg nem találkozom össze azzal a gyerekkel, a lábam kiindul. Olyan gyorsan, ahogy csak lehet, a szobámba sietek, és az ágyamba zuhanva a párnámba nyöszörgök. Miért kell pont nekem egy ilyet... végig nézni?
Az agyam zakatol még hosszú pillanatokig, mire rájövök, ki is volt. Mintha villámcsapás érne, úgy ülök fel a puha matracon, a hajamat túrva.
A gyerek, aki folyton veszekszik JB-ékkel.

***

A szombat hatalmas káosszal telt. Abban a pillanatban, mikor meglátták az összemázolt falat az ebédlőben, az igazgatónő bejött, és mindenkit kifaggatott, aki itt töltötte a hétvégét.
Mondanom sem kell, hogy megnyikkanni sem tudtam, mikor nekem szegezte a kérdéseit, ez pedig elég volt, hogy rájöjjön; nem én voltam. Mikor még a nevemet sem tudtam kinyögni, ő a szemeit forgatta, majd annyit mondott, hogy egy ilyen gyerek, mint amilyen én vagyok, túl töketlen ahhoz, hogy egy ilyet műveljen.
Mondanom sem kell, megnyugodtam, és egy kicsit sem vettem magamra, hisz... egyrészt megúsztam, másrészt pedig tudom, hogy az igazgatónő iszonyatosan dühös volt. Ahogy most is, még mindig.
Hétfő van, ebédszünet, az udvaron meg kétszer annyi ember tömörül, mint általában. Épp a padom felé vettem az irányt, mikor megláttam, hogy a diákok nagy része hallgatózik, az igazgatónő ordít és veszekszik, ami miatt most inkább itt állok én is, a tekintetem pedig a fiúkra esik. Markékra.
– Jaebum, fülest kaptam, tudom, hogy te voltál! Ne szórakozz velem, az ég szerelmére! Ne hazudj, áruld el, ez mégis mire volt jó. Értelmetlen hülyeséggel rongálni az iskolát. – Az igazgató egyre ingerültebben beszél, az én szívem ezt hallva majd’ kiugrik, a fejem zsong, és nem tudom, mi történik velem.
Csak állok és hallgatok, veszekszem saját magammal, mire a lábam egyszerűen csak megindul, és az emberek közt vágok át, miközben azon kattog az agyam, hogy járok ennyivel JB-nek. Ő is megvédett, akkor... akkor... Nekem is kéne, igaz?
– E-elnézést. – Épphogy felcseng a hangom, az ideges, tomboló nő félbehagyja a fenyegetését, miszerint az egész bandát kicsapja az iskolából, mindenki felém kapja a fejét.
Úgy állok, mintha a földbe gyökerezett volna a lábam, hatalmasat nyelek, hiszen épp olyan értetlen tekinteteket kapok a fiúktól és az egyetlen női jelenlévőtől, amennyire mindenem remeg.
– Mit szeretnél? – Végül a diri vesz egy mély levegőt, hogy kissé lenyugtassa magát, amíg én a hangomat keresem.
– Én tudom... ki volt. – Szinte megszédülök attól a feszültségtől és figyelemtől, ami rám irányul, és olyan szorosan tartom a könyvemet, hogy belefehérednek az ujjaim.
Érzem, hogy Jacksontól kezdve Juniorig mindenki engem bámul teljesen ledöbbenve, bár hogy őszinte legyek, ezzel nem segítenek sokat.
– Tessék? – Amint az igazgatónő végig mér tetőtől talpig, egy fintorra húzza az arcát a hirtelen jött felismeréstől. – De téged egyszer már kérdeztelek, és egy szót sem szóltál. – A dorgálás, ami a hangjában cseng, nem enged szóhoz jutni pillanatokig.
– De... akkor... – Veszek egy mély levegőt, lassan átölelem magam, és egy kis időre csak a földet bámulom. Erőt gyűjtök jelenleg. – Én csak... tudom – nyögöm be végül felnézve a felvillanó szempárba.
– És miért kéne, hogy komolyan vegyelek? – A szemöldökét felvonva olyan lekezelő hangsúlyt vesz fel, amit vezető létére nem igazán kéne.
– Mert nem rúghat ki olyat, aki ártatlan – mondom ki kissé bátrabban, amire a hátam mögött sutyorgások kezdenek neki. Szinte már fáj a tekintetek hada rajtam, ahogy a hátamat, a tarkómat égeti. – Én nem akartam... – Halkan makogok, szinte biztos vagyok abban, hogy ez a nő alig érti. Csak értetlenül mered rám a szavakat keresve, de nem várom meg, amíg ismét kioktat. – És tudom, ki volt, vagyis... nem, nem tudom, mert nem... ismerem. De az biztos, hogy nem JB, láttam őt hazamenni a fiúkkal pénteken. – Magyarázatom közben a hangom lassan kitisztul, és teljesen visszanyeri az eredeti hangszínét, amivel eléggé rég találkoztam már én magam is. Nem beszélek túl sokat, ezért néha eléggé... rekedt, poros a hangom.
– Ha látnád fotón, meg tudnád mondani, ki volt? – Az igazgatónő feladja a lenézésemet, és kihúzva magát, a kosztümét igazítva felém lép egyet, BamBaméket teljesen figyelmen kívül hagyva most már.
– Én... azt hiszem. – Félszegen a hajamba túrok, a számat húzom, amire a magas sarkú kopogása végig csattog a betonon, a diákok pedig úgy lépnek el az igazgató útjából, mintha lángolna.
– Gyere velem, kérlek. – Mikor hátrales rám a válla a felett, én csak egy fél pillantást vetek Jaebumra, majd sarkon fordulva igyekszem is az ideges nő után.

***

Percekig ültem abban a tágas irodában, és a képeket nézegettem arról a tíz fiúról, akik „versenyben” voltak.
Egyből felismertem. Ott volt a kép alján a neve, Minseoknak hívják. Már attól is kirázott a hideg, hogy belegondoltam, de mikor ki kellett mondanom, hogy ezek után kezdhetek bujkálni, az igazgatónő biztosított, hogy az a beteg gyerek ki lesz rúgva.
Úgy hagytam el azon a hétfő délutánon az igazgató irodáját, hogy egy merő feszültség voltam, miközben azon kattogott az agyam, hogy ennek az egésznek mi értelme volt. Ki firkálja pont... ezt? Egy falra, könyörgöm. És ki mondta azt, hogy Jaebum volt?
Még most is, így is szerda lévén... csak ezen jár az agyam. Az udvaron ülve annak ellenére is, hogy lassan vacsoráznom kéne, de nem visz rá a lélek, hogy egyek. Nincs étvágyam, csak arra tudok gondolni, hogy belefolytam ebbe az egészbe... Nem tudom, mi lesz a vége, ha Minseok úgy dönt, hogy visszakapom azt, amit csináltam vele.
Meg fogok halni?
– Hé... – Egy ismerős hang rángat ki a gondolataimból, amint még a fülhallgató is eltűnik a fülemből.
Felkapom a fejem, kikerekedett szemekkel meredek fel a mellettem állóra, hirtelen nem akarok hinni annak, amit látok. Én erre nem, nem, nem gondoltam volna soha.
– Igen? – A szám alig rezdül beszéd közben, mindvégig azt figyelem, ahogy leül mellém az az ember, akire nem igazán számítottam.
Hol hagyta a többieket? Nem, mintha baj lenne. Sok ember, sok probléma.
– Én csak... – Jaebum a hajába túr, az én agyam mindeközben azon kattog, hogy mi tévő legyek. Rohanjak el? Dugjam vissza a fülem? Mégis mit akar? Pont tőlem, könyörgöm. – Meg akartam köszönni a hétfőit. Ha te nem vagy, valószínűleg kirúgnak. – A hangja mély, a szavai furcsán csengnek, nem értem, miért hallom ilyen szokatlannak.
Az ujjaim görcsben, az jut az eszembe, mikor ugyanitt ültem, a bandával együtt pedig direkt, csak azért is közvetlenül mellettem ment el. És rám nézett.
Akkor sem értettem, ő miért... ilyen. Mindig mást tesz, mint a többiek. Még Jacksontól is megvédett.
– Nincs mit. – Magam elé motyogok, a már csukott könyvem borítóját bámulva. Annyira... nem akarok társaságot.
– Furcsa vagy. – Igaz, csak a hangjából hallom ki, de tudom, hogy mosolyog, amivel igencsak ledöbbent. Még ez a kis megjegyzése sem jut el teljesen az agyamig tőle. Csak azon vagyok, hogy ne nézzek rá, bármennyire is hajt a vérem.
– Tudom. – A vállamat rándítom, a hajamba túrok, és a számat beharapva próbálok némi bátorságot magamra erőltetni.
Nem szeretem az embereket.
Életemben egyszer jártam nyitott szemmel, még múltkor pénteken, és akkor is mi lett a vége? Kirúgattam valakit.
Jobb, ha inkább mindenki távol marad tőlem.
– A fiúk nem értik, miért nem vagy hajlandó beszélni velük. Vagyis inkább Jackson van kiakadva. Tényleg nem szólsz hozzájuk soha? – Amíg ő beszél, én azon agyalok, miért érdekli. Hogy miért zaklat.
Én pedig miért nem megyek el?
– Hát... nem. – Végül megszólalok, mikor rájövök, hogy hiába csóválom a fejem, nem látja. Kicsit feszélyezve érzem magam, már annyi étvágyam sincs, amennyi eddig volt. El akarok tűnni innen. – Nekem mennem kell – mondom végül kissé hangosabban, miközben a felállással küszködök, de nem jutok sokra.
JB a kezem után kap, így visszahuppanok a betonra, és nagyra kerekedett szemekkel meredek rá addig, amíg az ő arca komolyra változik.
– Miért menekülsz folyton? – Felváltva néz a szemeimbe, mindeközben én azon igyekszem, hogy megszabaduljak az ujjaitól.
– Én... nem. – A fejemet csóválom, miután sikeresen arrébb húzódom, a csuklóm pedig megszabadul az égető érintésétől.
– De igen. Ennyire nem vagyunk szimpatikusak? – Kitartóan várja a választ, viszont én nem vagyok hajlandó megszólalni, csak előre fordulva meredek az udvarra, aminek lassan el sem látni a végéig a ködtől. – Biztosan nem lehet kellemes barátok nélkül lenni. – Mikor rájön, hogy nem fogok beszélni, ismét megszólal, de úgy, hogy a szívem kihagy egy ütemet.
Barátok nélkül... Olyan furcsán mondta.
– Nekem nem kellenek. – Kissé a számat is elhúzom, ahogy lepillantok az ölembe, majd mikor alkalmasnak találom az időt, gyorsan felállok, mielőtt még megállíthatna. – Most már megyek – mondom még pár pillanatig egy helyen ácsorogva, az értetlen arcát nézve, majd észhez térve a bejárat felé veszem az irányt. Csak azért, hogy eltűnhessek, és a zenémet hallgatva kizárhassam az egész világot.

***

Hogy miért menekültem előle? Nem tudom. Fogalmam sincs. Csak az érzésre emlékszem, hogy furcsán kaptam levegőt mellette, nem mertem ránézni és... a hangjától kirázott a hideg.
Az, ahogy lereagáltam, talán a legértelmetlenebb dolog, amit valaha is tettem. Hiszen teljesen normális volt velem, mosolygott és közvetlen volt. Bár, talán... ha belegondolok, épp ez volt a baj. Nem vagyok ahhoz szokva, hogy beszélgessek olyasvalakivel, akit nem ismerek. Aki nem az anyám, az apám, vagy a szomszéd nő, aki az öklét rázva átkozza a kutyámat minden hétvégén.
Ezen nem is vagyok hajlandó változtatni, nem akarok, nekem ez így annyira... jó. De tényleg. Esküszöm.
Az egyedüllétem gyönyörein jár az agyam, miközben a velem szemben lévő falat nézem, amin még ott a három hatalmas X, amit azt hiszem, egy hamar nem is fognak eltűntetni.
Eszem, a pirított tészta kilóg a szám szélén, a szója szósz a torkomat kényezteti, szinte már észre sem veszem, ahogy az előttem lévő szék kihúzódik. Csak akkor térek észhez, mikor egy vigyor és egy elszánt tekintet virít az arcomba, amitől csaknem félre is nyelek.
Jackson egyszerűen csak fogta magát és leült, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
– Nem jössz oda? A múltkori után még a jak sütimet is megkapod. – Hiába tudom, hogy arra céloz, mikor én kiálltam az igazgatóval szemben tulajdonképpen értük, mégis úgy nézek rá, mintha fogalmam sem lenne arról, mit hord össze.
Csak ülök teljesen bambán, hirtelen olyan szerencsétlennek érzem magam.
– Nem. – Nem értem, miért suttogok, amit egyelőre ő sem tud hova tenni, bár azt hiszem, kezdi megszokni azt, hogy ilyen csendes vagyok.
Mintha nem akarná elfogadni a válaszomat, maga mögé mutat, az ujját követve pedig csak most veszem észre, hogy ott ül majdnem mindenki.
– Pedig Junior és Yugyeom nincs itt, JB mellett van hely. – Amint azt a bizonyos nevet kimondja, én összerezzenek, a tekintetem pedig abban a pillanatban fonódik össze az előbb emlegetettel.
Érzem, ahogy a torkomban hatalmas gombóc növi ki magát, nem értem, hogy a testem miért reagál így. A lábam olyannyira lezsibbad, hogy biztosan nem tudnék elmenekülni, megszédülök, a szívem pedig a torkomban dübörög.
Istenem, miért? Mondd, miért vagyok ilyen életképtelen?
– Én... nem. Nem akarok. – Meglepően bő válaszom mellé még a fejemet is rázom, ahogy ismét Jacksonra nézek, amitől a mosolya lassan lelohad, majd egy mély levegőt véve a nyakára simít. Mintha nem tudna mit kezdeni velem. – Egyedül szeretnék lenni – jelentem ki végül talán nem a legtapintatosabban, aminek hála az előttem ülő lassan felfogja, mire célzok ezzel.
Csak morog valamit az orra alatt, miközben feláll, majd egy halk köszönést hozzám vág, mielőtt visszaülne a többiekhez. Én pedig nem tudok mit csinálni, meredten bámulok le a vacsorám maradékára, amihez már nincs gyomrom.

***

Nem értem, miért nem hagynak békén, egyszerűen annyira... idegesít. Nem veszik észre, hogy egyedül érzem jól magam? Ezzel csak azt érik el, hogy rajtuk agyaljak, ezen az egészen pedig most az sem segít, hogy ismételten összevont tesink van, ugyanis a tornaterem még mindig felújítás alatt van, kint az udvaron pedig elfér két osztály. Jackson és az én osztályom. Újra, újra.
Hogy hogyan lehetek ilyen szerencsétlen? Nem tudom. Egyszerűen csak... vonzom az ilyen helyzeteket.
És ha ez még nem elég, a tanárnak olyan szemei vannak, hogy egyből kiszúrja, ha valaki eltűnik, így még csak a rejtekhelyemhez sem tudok eljutni a nélkül, hogy beírják ezt az órát igazolatlannak.
Épp ezért itt ülök a kerítésnél, a tornanadrágomat gyűrve magamon, és azt nézem, ahogy a többiek kosaraznak. Leköti a figyelmemet, mert meglepő módon nagy a csapatmunka, és jó nézni, ahogy játszanak. Izgalmas.
A számat rágom, és magamat átölelve próbálok nem megfagyni, hiszen én nem mozgok, így nem melegszem ki.
Ülök itt még percekig, mikor viszont történik valami, ami rávesz a távozásra.
A testem furcsán reagál, az arcomba forróság szökik, és olyan menekülési kényszer fog el, hogy szinte már fáj a lábam attól, ahogy felállok.
Jaebum a szél ellenére is leveszi magáról a trikóját, és úgy játszik tovább félmeztelenül, a haja tincsekbe tömörülve veri a homlokát, az én szívem pedig olyan hevesen kezd el verni, hogy a torkomon köpöm ki csaknem.
Nem értem, miért érzem így magam, egyszerűen csak azt tudom, hogy el kell innen tűnnöm. Majd ráér bent leölni magam mindezért.
A kezeim remegnek, a fejem megszédül, és olyan zavart érzek, hogy talán dadogásnál több nem igazán telne tőlem. A fejemet lehajtva igyekszem a bejárat felé, még csak a tanárhoz sem megyek oda, hogy jelezzem; nem érzem jól magam.
A pingpongosokat megkerülve egyik léptem megelőzi a másikat, és magamat összehúzva már csak azt kell kibírnom, hogy a kosárpálya mellett elhaladva ne ájuljak el.
– Hé... basszus, vigyázz, Youngjae! – Amint felcseng az a bizonyos, ismerős hang, én odakapom a fejem, és abban a pillanatban úgy homlokon talál a kőkemény kosárlabda, hogy a lábam kicsúszik alólam. A fenekem, a hátam, a fejem a betonnal találkozik, onnantól kezdve pedig már a szemeim sem nyílnak ki.

***

Mindenem zsibbad, a fejem lüktet, és csak egy halk kis nyöszörgés telik tőlem, amint a szemeim kinyílnak. A kezem lassan mozdul, szinte már kínoz az az erőkifejtés, amivel a homlokomhoz nyúlok, hogy megnézzem, megvan-e még a fejem. Épphogy hozzáérek, szisszenve kapom el a kezem, hiszen egy nagyobb púp fogad, ráadásul piszok fájdalmas.
– Nyugalom, ne nyúlj hozzá. – Egy kedves női hang cseng fel, amint segít felülni a hordágyon, és lassan a homlokomra terít egy jéghideg törölközőt. – Hogy érzed magad?
– Szédülök – makogom halkan, miközben lassan körülnézek, csak a megszokott illatból és a falak színéből jövök rá, hogy az iskola orvosijában vagyok, nem kórházban.
– Hányingered van?
– Egy kicsit – válaszolom a számat húzva, amire az idős nő lemondó sóhajt hallat, majd a vállamra teszi a kezét.
– Emlékszel bármire is? – Amint ez a kérdés eljut az agyamig, hirtelen az eszembe villan, mi történt. Hogy befelé tartottam, menekültem. És az is, hogy miért.
JB miatt. Még talán... most sem értem magam. Azt kívánom, inkább fel sem ébredtem volna.
– Igen, azt hiszem. – A vállamat rándítom, aminek hála végre egy megnyugodott mosolyt csalok elő a rögtönzött orvosomból.
– Rendben. – Még biccent is egyet, amint segít leszállni az ágyról, majd a vállamnál fogva terelget ki, miután kinyitja az ajtó.
– Van valami nagyobb bajom? – kérdezem kiérve, a fejemhez szorított törölköző alól is csak a padlót bámulva.
– Egy kisebb agyrázkódás. Jobb lenne, ha holnap és hétvégén ágyban maradnál. – Kedvesen beszél, szinte már melegít a könnyed érintése, mégis kényelmetlenül érzem magam tőle.
– Nem kéne... kórházba vinni?
– Nem, ne félj. Ott csak a gyógyszert tömnék beléd, hogy elmúljon a fejfájásod, azt pedig a szobádban is meg lehet csinálni. – Szinte már a lépcsőkig kísér, viszont megtorpan abban a pillanatban, ahogy én is.
A szüleim itt vannak. Hirtelen nem is tudom, mire gondoljak, csak zavartan bámulok rájuk felváltva. Komolyan idejöttek... ezért? Minek? És miért hívták őket? Annyira felesleges volt.
– Szia. – Anya aggódó tekintete a lelkemig hatol, majd közvetlenül elém lépve szorosan átölel. – Milyen rég láttalak. – Talán túl szorosak is a karjai, de ez övé nem igazán zavar. Jólesik a közelsége, mégis csak az anyám. – Hogy érzed magad?
– Én... voltam már jobban. – A tarkómat vakargatva lépek el tőle végül, viszont azt már kevesebb türelemmel állom végig, ahogy apa is megölelget. Tőle nem vagyok hozzászokva, és ez így jobb is.
Nem vagyunk olyan közel egymáshoz.
– Mindig mondtam, hogy messziről kerüld a sportokat. Tudod, hogy egyikhez sem értesz. – Apa oktató hangját hallva csak egy nagyobbat nyelek, de jelenleg nincs ahhoz energiám, hogy a szemeimet forgassam.
– Ami azt illeti, ő nem játszott, drágám. Jaebum mondta, hogy véletlenül találta el. Nem is figyeltél? – Amint az anyám, a saját tulajdon anyám ejti ki azt a bizonyos nevet, én összerezzenek, és kissé kikerekedett szemekkel meredek rá. Még magam sem tudom, miért.
– Mit mondtál, anya?
– Hogy Jaebum... – Épphogy kiejti a száján ezt az egy nevet ismét, én feltartom a kezem jelezve, hogy ne folytassa.
Összezavarom a viselkedésemmel.
– Hol van? – kérdezem egy hatalmasat nyelve, miközben a fejem egyre jobban fáj, a lábaim pedig gyengülnek. Aludnom kell.
– Hát, nem tudom... miután becsöngettek, azt mondta, mennie kell. De kedves fiú, a barátod? – Anya hangjába reménység költözik, amitől az arcom fintorba rándul. Erre most mit mondhatnék? Lombozzam le? Nekem nincsenek barátaim, ő is teljesen tisztában van ezzel.
– Mennyi az idő? – Az öreg nőhöz fordulok, aki még mindig mellettem áll, inkább nem is válaszolok anyának. Nem értem, mégis mit várt tőlem.
– Már vége a nyolcadik órának is – mondja ismét csak mosolyogva, már szinte nekem fáj tőle az arcom.
Még vagy fél órán át zaklatnak anyámék, mire meggyőződnek róla, hogy túlélem, és elmennek. Végre.
Én pedig fáradtan taposom a lépcsősorokat a fájdalomcsillapítónak hála már nem olyan fájó fejemmel. Másfél emeletet mászom még meg, mire felérek a szobáig, és egészen nyugodtan nyitok be.
Épphogy becsoszogok, és becsukom az ajtót magam mögött, a lábaim megtorpannak. Alig látok ki a fejemhez szorított törölköző alól, ami már nem olyan hideg, mint amilyennek kéne lennie, de ez most nem igazán érdekel.
Leköti az a figyelmemet, hogy JB reflexszerűen áll fel Jackson ágyáról, rajtunk kívül pedig még egy kibaszott pók sincs a szobában valószínűleg.
– Jól vagy? – Nagyobbat nyelve lép felém egyet, majd összeszedve magát közvetlenül elém sétál.
Eszembe jut a testnevelés, amikor... Miért gondolok erre? Még mindig? Az ég szerelmére.
– Voltam már jobban – makogom halkan, amire ő csak elveszi a fejemről a kezemet, ezzel együtt pedig a törölközőt is. A kellemetlen anyagú rongyot nézi, miközben elhátrál, majd sarkon fordulva a fürdőbe megy.
Értetlenül rogyok az ágyamra, de még ennyi is elég, hogy megszédüljek egy kicsit. Ah, azt hiszem, aludnom kéne.
– Ne haragudj. – Ahogy leül mellém, a fejemre szorítja a törölközőt, ami most már hideg és nyirkos, nem értem, miért nem hallottam, mikor megnyitotta a csapot. – Nem rád céloztam, csak túl közel voltál a palánkhoz. – Érzem magamon a tekintetét, aminek hála csak az ölemet bámulom, miközben arrébb is húzódom tőle.
Olyan... furcsa ez az egész.
– A... többiek? – Fogalmam sincs, miért suttogok, de csak így jönnek ki a szavak a számon.
– Jackson azt mondta, itt megvárhatlak, ők kint vannak valahol. – Még a vállát is rándítja, én pedig nem bírom ki; végül felnézek rá, bár igaz, ezt is csak pár másodpercre. – Vörös az arcod – jegyzi meg egyből, amitől köpni-nyelni nem tudok hirtelen.
Oh, Jézusom, ezért érzem olyan forrónak?
– N-nem, dehogy – dadogom még távolabb húzódva tőle, amire ő a vállamra teszi a kezét. Ledermedek.
– De igen, látom. Talán lázas vagy? – A nyakamra simítja a kezét, hiszen a fejemen most nem tudja megnézni, mennyire vagyok meleg a törölköző végett, ami miatt úgy hőkölök hátra, mintha lángolna.
– A-aludni akarok! – fakadok ki elakadó hangon, viszont ő csak a homlokát ráncolja.
– De... jól leszel? – A kezét az ölébe ejtve néz rám tovább, amíg én csak bólogatni tudok. Egy hang sem jön ki a torkomon.
Talán egy fél perc is beletelik, mire feláll, még utoljára visszanéz rám, majd kimegy. Én pedig egyedül maradok.
A sokk rajtam nagy, a fejem ismét kezd lüktetni, miközben teljesen ledermedve bámulom a padlót a lábam alatt.
Elképzelhető, hogy Jaebum... tetszik nekem?

***

Napok teltek el azóta, hogy JB egy kosárlabdával szó szerint levett a lábamról. A púp a fejemen már teljesen visszahúzódott, a fejem már nem fáj, csak néha, egy egészen kicsit megszédülök. Állítólag ez normális, ezért nem is aggódom.
Ismét hétfő van, az elmúlt nyolcvannégy órát szinte csak az ágyamban töltöttem. Még csak zenét sem tudtam kapcsolni, hiszen a fejem szétszakadt volna tőle, emiatt még Jacksonék is visszafogottabbak voltak. Csendesek, figyelmesek.
Ez meglepett. Azt hittem, mindent ugyanúgy csinálnak majd, mint eddig, nagyokat röhögve, hangosan. De nem. Még azt is megkérdezték, jól vagyok-e, hogy van a fejem. Én pedig válaszoltam. Magamtól, a nélkül, hogy könyörögniük kellett volna. Ebédet és vacsorát hoztak nekem az ebédlőből, még nekem is vettek néha valamit, mikor boltba mentek.
Egészen... furcsák voltak.
Legszívesebben visszafeküdnék az ágyamba, hogy ugyanígy teljenek tovább a napjaim, de nem tehetem. Ismét hétfő van, itt ülök a padot koptatva, azt jegyzetelve, amit a tanár mond. Viszont sokat nem fogok fel belőle, azon jár az agyam, ami pár napja felmerült bennem.
Lehetetlen lenne, hogy nekem tetsszen egy... fiú? Jó, még soha nem figyeltem meg úgy senkit, szerettem egyedül lenni, arra gondolni, hogy csak én vagyok.
Ha most próbálom ugyanezt, valamiért Jaebum akkor is becsúszik a lelki szemeim elé. Szóval... lehetséges? Pont egy fiú?
Érzem, hogy ez még nagyobb fejfájást okoz nekem, mint az agyrázkódásom, aminek lassan nyoma sem marad, csak egy halványsárga kis folt. És a szédülésem, ennyi.
Ez mégis hogy lehet? Nem értem. Hiszen nem is ismerem őt, csak néha beszéltünk, viszont még akkor is olyan furcsán éreztem magam.
Talán van benne valami, ami megfogott. Az, hogy olyan... nagy tekintélye van. Magabiztos. Kemény. És... gondoskodó.
Megvédett, ott volt, mikor bajom esett, hiába miatta. Még azt a szerencsétlen borogatást is kicserélte a fejemen.
– Choi? – Amint a tanár hangja szokatlan módon cseng fel, én felkapom a fejem, velem együtt pedig még vagy ketten. – Mármint Youngjae. – Mikor pontosít, kinek is szólt, a másik kettő a füzete felé hajol, én pedig tovább bámulok fel teljesen értetlenül. – Válasz?
– Mi volt a... kérdés? – Ez épphogy kicsúszik a számon, mögöttem máris hallom, ahogy BamBam felkuncog. Jól szórakozik.
– Órai munkát akarod, hogy osztályozzam? – Amikor a tanár szemöldöke felszökik, én némán tátogva próbálok néhány szót kinyögni, de félek, rosszat mondok.
– Mit jelent a radikalizálódás – hallom magam mögül a suttogást immár Yugyeom torkából, ami igazán meglep.
– Szóval... radikalizálódás? – nyögöm halkan, a tarkómra simítva, amire a tanár biccent jelezve, hogy megúsztam. – Agresszívvá válás. – Nem gondolkodom rajta sokat, mire kicsúszik a számon, ezután pedig ugyanúgy megy tovább az óra, mint ez előtt. – Köszönöm – mormogom hátranézve a fiúkra, akik csak mosolyognak. Nem értem, miért. Hogy tudnak így viselkedni velem még mindig?
Már a kezemet teszem össze, mikor végre csöngetnek, talán túl gyorsan is állok fel, hiszen a fejem megszédül, és pár pillanatra visszahuppanok a helyemre.
– Jól vagy? – BamBam kérdő hangját hallva összerezzenek, majd csak bólintok egyet oda sem nézve. Nagy sóhaj hagyja el a számat, mikor végre megállok a két lábamon, viszont amint sarkon fordulok, hogy kimenjek, nem igazán tudok mozdulni. Itt állnak előttem. – Esetleg... nincs kedved eljönni velünk? Egyet sétálni a városban. – Bhuwakul a vállát rántja, én pedig hirtelen nem tudok mit mondani erre.
Csak állok némán tátogva, amire Yugyeom a kezeibe veszi az irányítást, és a vállamat átkarolva kezd kifelé terelgetni.
– Na, nem fogod megbánni. Csak te és mi hatan. Most komolyan, jövünk egy sushival azok után, amit Jackson és JB csináltak. Az egyik zaklat, a másik pedig agyon ver egy labdával. – Lemondóan csóválja a fejét, nekem pedig most esik csak le igazán, mi a helyzet. Ők tényleg kíváncsiak rám. Valóban azt akarják, hogy beszéljek végre velük. Miért?
– Én... én... – Halkan makogva próbálok válaszolni, viszont hirtelen még ez is félbeszakad, mikor kiérünk, és meglátom a banda többi részét a folyosó másik végén.
Hát mindjárt sírok, nekem ez így sok.
– Szóval igen? – Yugyeom olyan lelkesen szólal meg, hogy mindenki felénk néz, én pedig egyből már a fejemet csóválom, és kibújok a colos karja alól.
– É-én ilyet nem mondtam! – Ellenkezem egyből, amit lereagálva először csak a szemöldökét vonja fel.
– Egyetlen indokot mondj, hogy miért nem. – Mikor már a karjait is összekulcsolja maga előtt, én meg akarok szólalni, esküszöm, rá akarok vágni valamit, de nem megy. – Helyes. Akkor fél óra múlva találkozunk a suli előtt. – Még a vállamat is megveregeti, majd BamBammel együtt indul is Juniorék felé, amíg én inkább az ellenkező irányba szedem a lábam gyorsvágtában.
Jesszusom, én ezt nem akarom. Egész nap azért imádkoztam, hogy letudjam a mai napot, erre most, hogy végre az utolsó órát és végig szenvedem, jön ez... basszus.

– Készen vagy? – Épp az ágyamat igazítom, mikor Jackson a vállamra csap, amitől mindenem összerezzen. Észre sem vettem, hogy bejött a szobába. – Hallottam, hogy ma velünk tartasz. – A hajamba borzol, még a hátamat is megveregeti, mire ellép tőlem.
– Én... nem igazán... – Nagyot nyelve hallgattatom el magam, így már nem igazán hiteles az amúgy is bizonytalan dadogásom.
Miért nem vagyok ennél többre képes?
– Ne már, Youngjae. Már ne mondd le. – Jackson hangjába szigor költözik, hirtelen még el is szégyellem magam tőle. – Még JB is várja, hogy végre két okénál többet halljunk belőled. Pedig ő nem igazán van oda az emberkért. – Pillanatok kérdése, mire ez eljut az agyamig, hirtelen már csak zavart érzek magamon. Miért mond ilyeneket?
– JB... Jaebum?
– Igen, ő. – A fejét oldalra biccentve néz rám, mikor felé fordulok, majd csak egy lomha, széles mosoly terül szét az arcán.
– Miért akarjátok ennyire, hogy menjek? – Gyorsan váltok témát, még a nyelvem is több szót enged ki a számon, mint általában, csak, hogy a gondolataim másfelé igyekezzenek.
– Mert egy, szobatársak vagyunk több mint egy hónapja és még két évig, és kettő; mert kellemetlen, hogy egyáltalán nem ismerünk. – A válasza kielégít, teljes mértékben. Ezután inkább már egy szót sem szólok egészen addig, amíg már kint nem vagyunk a hűvös levegőn. Ekkor is csak egy sziát nyögök a többiek felé, akik mintha kicsit meglepődnének, hogy tényleg itt vagyok.
Szerintem mondanom sem kell, hogy számomra a legmegdöbbentőbb.
– Merre megyünk? – Mark izgatott hangját hallva átölelem magam, nem igazán tudom, hogy kéne viselkednem. Én ehhez... annyira nem vagyok hozzászokva. Lehet, már előre kijelenthetem, hogy szenvedni fogok a mai nap további részében.
Már eléggé messze járunk a sulitól, mikor Yugyeom karja ismét a vállamon landol, és vigyorogva bámul le rám.
– Az minek? – Amint a kezemre bök, csak akkor veszem észre, hogy itt a könyvem... A könyvem, amit mindig is olvasok, már évek óta megvan.
– Én... észre sem vettem, hogy elhoztam – hökkenek meg egy kicsit, ami után egyből megérzek a hátamon egy tenyeret. Miért fogdosnak?
– Ne csodálkozz, Yugyeom, folyton olvas. Azon csodálkozom, hogy nem nőtt még hozzá. – BamBam még a szemeit is megforgatja, miközben ezek a szavak elhagyják a száját. – De mi is ez? – A hangja hirtelen új erőre kap, majd olyan gyorsan kapja ki a kezemből a könyvet, hogy szinte fel sem fogom. – Kék lótuszvirág? – A szemöldökét felvonva néz rám, amit lereagálva csak kikapom a kezéből életem legszebb fénysugarát, és magamhoz szorítom. – Agyonhasználtad már, mi? – céloz itt arra, hogy a borító sarkai eléggé megviseltek, a gerince kopott, a lapok meg már kezdenek besárgulni.
– Igen. – A számat beharapva kényszerítem magam, hogy ne mondjak többet neki, amire ő csak mosolyog.
BamBam olyan... kisfiús.
– Hagyjátok már élni szerencsétlent. – Mikor Jackson felmorran, Yugyeomék elengednek, én pedig megkönnyebbülten kapok levegő után.
– Mondod te, aki folyton basztatta. – Junior még a szemöldökét is felvonja kissé, amíg én azon agyalok, hogy kerültem ebbe a társaságba. Mégis hogy? Most komolyan.
– Jól van, szerintem innentől senki ne zaklassa, halljátok? – Mikor valamelyikük ismét a vállamra teszi a kezét, Jaebum igencsak hangosan morran fel, szinte éget az érintése még a pulóveremen keresztül is, ahogy az alkaromnál fogva húz hátrébb tőlük. – Csak menjetek előre. – Még a szabad kezét is fellendíti, amit a többiek csak a szemüket forgatva reagálnak le, viszont teszik azt, amit a csapat feje mond. – Ne haragudj miattuk, vérbeli parasztok tudnak lenni.
– Kezdem megszokni. – A vállamat rántom, és már csaknem köszönném meg neki az előbbit, mikor a könyvem ismét eltűnik a kezemből.
– Bocsi, mindjárt visszaadom. – Még egy halvány mosoly is az arcára szökik, ahogy kinyitja, majd belelapoz. Végül megáll a keze, a homlokát ráncolja, pár pillanatra még a száját is beharapja. Az én szívem meg mindjárt feladja. Talán... tényleg tetszik nekem. Egy fiú. Bármennyire ki kéne ennek borítani, nem érzek semmit a térdremegésen kívül. – A bukott kék lótuszvirág, még a nevét sem tudom ennek a virágnak, az egyetlen, ami ringott az éjszakában...
– Körökben, mint egy gyermek játéka. – Ahogy elkezdi felolvasni, nem tudom megállni, hogy ne fejezzem be helyette. Ezzel talán meglepem, alig akarja visszaadni nekem a könyvet. Viszont mikor már a kezemet nyújtom érte, végül megszán.
–Tényleg fura vagy. – Egy fél mosollyal az arcán a tarkójára simít, amíg én próbálok kicsit felébredni.
– Ja... – A szemöldökeimet kicsit felemelve a járdát bámulom tovább, hiába kéne odafigyelnem, hogy ne menjek neki senkinek.
– Ezt nem sértésből mondtam. – Egyből felcseng a hangja, olyan furcsán, hogy még csak behatárolni sem tudom. – Tényleg, ne haragudj.
– Semmi baj. – A karomra simítok, összehúzva magam fél szemmel ránézek. Engem figyel, hirtelen bármit megadnék azért, hogy a fejébe láthassak. Még csak sejtésem sincs, mire gondolhat.
– Aranyos vagy – jelenti ki, miután diszkréten, minden feltűnés nélkül végig mér, amitől én hirtelen nem tudok mit mondani. Csak küzdök a szavakkal, mint egy szerencsétlen.
– Dikk. – Jackson még horkant is egyet, ahogy hátranéz ránk, viszont mikor JB egy eléggé szigorú pillantással fenyegeti meg, az a bolond inkább előre fordul.
– Mint már mondtam... parasztok. – Egy gondterhelt sóhaj hagyja el a száját, ahogy ujjait a tarkójánál kulcsolja össze, úgy pillant le rám néha-néha. – A fejed hogy van? – Szinte hallom a hangjában a megkönnyebbülést, mikor újabb témát talál, amíg én azért küzdök, hogy legalább egy épkézláb mondatot ki tudjak nyögni.
– Egészen... jól – mondom egy kisebbet nyelve.
– Hogy őszinte legyek, még mindig egy kicsit lelkiismeret furdalásom van miatta. – Hallom a hangjában a görcsös mosolyát, amit gyorsan meg is nézek, a szemem sarkából.
– Túléltem. – Még legyintek is egyet, a vállamat rántom, mintha semmiség lenne az egész. Talán... az is.
– Amúgy az anyukád aranyos.
– Az apám már kevésbé. – Nem értem, honnan jön, mégis kicsúszik a számon, aminek hála előröl halk nevetés szűrődik hátra.
Jesszusom, ha ezt bárki hallotta volna a családból, már nem lenne fejem.
– A nagy családszeretet. – BamBam vigyora vagy ezer wattos, amit csak oldalról látok, ahogy Jacksonra néz. Néha nem tudom, hogy rajtam, vagy „velem” nevet.
– Mi lenne, ha nem hallgatóznátok? – Jaebum mennydörgő hangjára elől csönd lesz, majd a felháborodott morgást hallani csak többek szájából is.
– Könyörgöm, tudtommal nem csak veled jött, hanem az egész bandával. Te sajátítod ki, nekünk is annyi jogunk van hallani, mint neked – pufogja Yugyeom a fejét csóválva, amitől megáll a vérkeringésem egy pillanatra.
„Te sajátítod ki...”

***

Még mindig, ennyi idő elteltével is Yugyeom szavai csengnek a fülemben, azok, amiket Jaebumnak intézett. Erre már senki nem mondott semmit, addig tartott a kínos csend, amíg Junior fel nem vetette, hogy mehetnénk inni valamit.
Későn értünk vissza, egyből mindenki is rohant a saját szobájába, hiszen a szokásos létszámellenőrzésig alig volt tíz perc. Nekünk pedig még a szobát is rendbe kellett tennünk.
Nem tudom, miért lepődöm meg rajta, de a fiúk egyre többet keresnek, hívnak el ide-oda. Én mégis a könyvemet választom szinte mindig, amit ők sokszor meg is jegyeznek nekem. Alig volt két hete az egész, de már vagy ezer helyre el akartak rángatni, aminek csak a töredékébe mentem bele, és azt is... JB miatt. Azt hiszem, élvezem a közelségét. Mintha biztonságérzetet adna.
Még én sem értem, miért, csak... jó vele lenni.
– Szia. – És tessék, elég volt csak rá gondolnom ismét, az ő hangja cseng fel egyenesen mellőlem.
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – A homlokomat ráncolva csukom össze a könyvemet, miközben az ölemben heverő fülesemet markolom. Most nem tudtam zenét hallgatni, lemerült a telefonom.
Eddig nem láttam itt senkit. Itt, a kis padon, ezen az eldugott helyen.
– Én csak... hh. Mondjuk úgy, hogy általában tudom, merre vagy. – A fejét oldalra biccentve mosolyog rám, nekem pedig ennyi épp elég, hogy csak és kizárólag az ölemet bámuljam tovább. – Már megint ez a könyv? – A keze a szemeim elé kúszik, ahogy azt az ölembe teszi, pontosabban rá a könyvemre.
Nem kapok levegőt, az jár a fejemben, hogy a keze nagyon... nagyon rossz helyen van.
– Még mindig ez a könyv – javítom ki végül, amire ő csak halk nevetéssel válaszol, viszont mikor nem nézek rá, felemeli a fejemet.
A szemembe néz, csak engem, rám. Az én szívem pedig mindjárt kiugrik.
– Mi a jelentősége? Nem értem, miért olvasod ezt folyton. – A homlokát ráncolja, de látom a jókedvet a szemében.
Mégsem tudok vele úgy foglalkozni, ahogy kéne, hiszen hiába veszi el az ujjait az államról, az érintését még most is érzem.
– Kék lótusz. – Hümmögve elemzem magamban a szavakat, amik eddig az elmúlt éveimet végig kísérték. – Emlékszel arra, amit a múltkor... felolvastál?
– Nem az egészre. – Érzem, hogy rám figyel, miközben a kis padon kicsit közelebb húzódik. Megremegek tőle. – Talán elmondhatnád. – Amint ezt felfogom, ismét az ölembe bámulok, nem akarok ránézni. Zavarban vagyok. – Most komolyan. Kérlek.
– A bukott kék lótuszvirág, még a nevét sem tudom ennek a virágnak, az egyetlen, ami ringott az éjszakában... Körökben, mint egy gyermek játéka – mormogom halkan, a felkaromat dörzsölve.
– Szóval, miért kéne erre emlékeznem? – Mikor már teljesen felfrissítem az emlékezetét, ismét megszólal. A fülemet simogatja a hangja.
– Az egyetlen virág, ami ringott az éjszakéban, körökben, mint egy gyermek játéka. Én vagyok az a virág. Más vagyok, mint ti. – Végül csak a fejemet csóválom, egy visszafogott mosollyal. Nem hiszem el, hogy ezt kimondtam.
– Az biztos, hogy te... kivétel vagy.

***

Úgy érzem, kicsit már fullasztó az, hogy annyi év magány után most egyszerre hatan is vannak, akik nem hagynak élni. Talán ezért örülök annak, hogy végre itt az őszi szünet, és eltűnhetek egy hétre a szüleimnél.
Viszont... még ez előtt túl kell esnem egy közös estén. Csak ezt kell túlélnem, és holnap délután mehetek is haza.
Csak ez az egy este... Azokkal a fiúkkal, akik itt ülnek körülöttem elég nagy jókedvvel.
A Han-folyótól nem messze egy kisebb park van, aminek a másik felén rengetegen vannak az új játszótér miatt, ez a része pedig igencsak kezd a feledésbe merülni.
Ezt kihasználva pedig itt ülünk... Eléggé szokatlan oldottsággal.
– Jackson annyira... furcsa – makogom halkan BamBamnek, aki eléggé meglepődik, hogy hozzászólok, de végül csak elmosolyodik.
– Kicsit ivott. – A vállát rántja, majd a hajába túr, mégis érzem rajta, hogy nincs oda ezért.
– Mi? – Érzem, hogy a hangom kicsit elvékonyodik, ahogy a tekintetem Jacksonra szökik. – Én... észre sem vettem. Mégis mikor?
– Még idefelé jövet. Téged lefoglalt, hogy a járdát bámuld. – Yugyeom is becsatlakozik a beszélgetésbe, ahogy leül BamBam másik oldalára. – Bár Jackson bírja a legjobban. Ahogy elnézem, Mark már csak vihogni tud, Junior lassan kidől, JB meg... na, rá még szavak sincsenek. – Úgy tűnik, annyira el voltam foglalva a saját gondolataimmal, hogy csak most, ezeket a szavakat hallgatva veszem észre.
Igazuk van. Azok négyen ott nagyon jól szórakoznak, ráadásul Jr táskájából kivillan pár üveg teteje, az én agyam lezsibbad egy kis időre. Apa mindig azt mondta, járjak nyitott szemmel... Kezdem megérteni, miért. Így mindenről lemaradok.
– És ti? – Kicsit megijedve nézek rájuk, amire két teli vigyor a válasz.
– Csak egy... kicsit. Pár korty. – BamBam a vállát rántja, legyint, vigyorog.
Én pedig megkönnyebbülök.
Hirtelen felkapom a fejemet, mikor hangos csörömpölés üti meg a fülem, majd csak a szemeimet forgatom, mikor hangos röhögés követi a hangzavart. Úgy érzem, nem igazán vagyok oda ezért. Határozottan kiábrándít.
– Sétálok egyet – mormogom halkan, ahogy felkelek, majd a pulóverem ujjának alját gyűrögetve sietek el onnan. Nem értem őket... miért? Miért kell ezt csinálni?
Mikor már kezdek életemben először feloldódni, tenniük kell valamit, amitől csak menekülni akarok. Nem vagyok kész a részeg emberek hülyeségeire.
– Youngjae! – Meglepetten torpanok meg, mikor meghallom a nevemet, és nagyokat pislogva meredek arra a srácra, akitől ismét olyan hevesen kezd verni a szívem. – Hova mész? – JB mosolya szétcsúszott, a szemei vibrálnak, és annyira látszik, hogy nem tudja kontrollálni magát, hogy attól félek, a végén nekem kell rájuk vigyáznom.
– Haza akarok menni. – Magamat átölelve szólalok meg végül, amire hirtelen megjelennek az apró kis ráncok a homlokán.
– Mi... miért? – A tarkójára simít, még egyet felém lép, majd a keze máris az alkaromon landol, hogy ne tudjak elmenni. Megfulladok a közelségétől.
A közvilágítás lassan felkapcsolódik, az arcát világítja be, azt, amin az a ködös, halvány tekintete ül a szemeit villogtatva, nem is tudok sokáig elszakadni a látványtól.
– Én ezt... nem akarom – csóválom a fejemet, miközben a többiek felé mutatok.
– De én jól érzem magam veled. – A szívem majd’ egy teljes ütemet kihagy, ahogy ezt mondja, bár a gondolataim a talajon tartanak.
– Nem is foglalkozol velem – ráncolom a homlokomat, amire a fejét csóválja, és a karomra szorít. Furcsa, furcsa magamon érezni.
– De igen, egész este figyeltelek. Mindig figyellek. – Közvetlenül elém lép, megcsapja az orromat az alkohol illata, ami belőle árad. – Folyton a földet bámulod, ahelyett, hogy felnéznél, a karodat dörzsölöd, az ajkadat... az ajkadat rágod. – A fejét oldalra billentve beszél, a tekintete pedig letéved a... a számra.
Nem kapok levegőt.
– E-eressz el, kérlek. – Nagyot nyelve próbálok hátrálni, megijeszt, hogy ilyen. Annyira, annyira megrémiszt. – Jaebum, haza akarok menni.
– Miért? – Érzem, ahogy türelmetlenség költözik a hangjába, értetlenség és indulat. A frászt hozza rám, most már nagyon. – A kurva kék lótuszvirágod mennyivel jobb? – Ahogy az ujjai kegyetlen módon szorulnak meg rajtam, az én életem a szemeim előtt pereg le, hirtelen akkora haragot érzek, hogy... képes lennék megütni.
Neki fogalma sincs, mennyit jelent nekem az a könyv. Fogalma sincs semmiről.
– P-paraszt...
– Youngjae! – Ahogy sarkon fordulok, azon vagyok, hogy itt hagyjam, de ő megelőzi a dolgot. A karomat nem tudom kitépni az ujjai közül, sőt, az ő torkát még egy morranás is elhagyja.
Én pedig ledermedek.
Ahogy visszaránt, a másik keze a derekamon landol, magához von, és ami a leghihetetlenebb... Ahogy az ajka a számon landol, ahogy a forró levegőjét rám fújja, az én lábaim megremegnek. A szívem össze-vissza ver, a lelkem ismeretlen zsongásba kezd, miközben a szemeim leragadnak. Csak állok egy helyen hagyva, hogy az ajkamat szívja és harapja, a keze a derekamat ölelje, és olyan jóleső morranást intézzen a viszonzatlan csókba, amitől csaknem összeesem.
Pillanatok telnek el, mire elhúzódik, az arca fintorba rándul, majd elenged. Ellép, elhátrál, és úgy néz rám, hogy... hogy fáj.
– J-Jaebum?
– Most már mehetsz a rohadt lótuszodhoz. – Az arcára nem ismert keménység költözik, amíg bennem már minden szál összekuszálódik.
Megcsókolt, JB megtette, amiről még csak soha... soha, semmiféle jelet nem adott. Nem éreztette, hogy ez valaha be fog következni.
– De... t-te... – A szám remeg, az, ami zsibbad és ég. Remeg. Ő pedig megfordul és... elmegy. Egyszerűen itt hagy.

***

Utálom ezt... az egészet. Megcsókolt, én hagytam. Annyira, annyira remegtem. Ahogy most is, még mindig, valahányszor rágondolok. Az alkohol ízét még mindig érzem, még mindig remegek.
Tudom, hogy igenis ő nagyon tetszik nekem. Jobban, mint kéne, a csók után pedig már azt hiszem, hogy... Ezt már nem tudom visszafordítani. Nem tudok tenni ellene, és az őszi szünet is tökéletesen bebizonyította ezt.
Bunkó volt, megbántott, én mégsem tudok haragudni rá. Annyira nem.
Ebben a hét napban túl... sok minden történt. Bennem.
Már az sem érdekelt, hogy anya miket mondott, hogy apám mekkora bunkóként viselkedett, az érzéseim elnyomtak mindent.
És még most is, csak arra gondolok, hogy hogyan fogok a szemeibe nézni. Tudom, hogy ivott, hogy nem volt teljesen magánál, de... ez... Ilyen még nem történt velem. Soha.
Nem volt még olyan, hogy valaki, egy ilyen fiú, akitől remegek, egyszerűen csak így megcsókoljon. Annyira... lehengerlő volt.
És most itt állok ismét a Jacksonékkal közös szobám előtt, és csak egy valami jár a fejemben; új szobatársakat akarok. Új iskolát, új osztályt, akik szarnak rám.
Még csak benyitni sem próbálok, az ajtó magától kinyílik. BamBam ezer wattos vigyora kúszik elém, majd maga mögé néz, még engem is félre tol az ajtóból.
– Hé, figyeljetek... menjetek, majd megyek utánatok. – A hangja furcsán cseng, a szavait követve pedig Mark és Yugyeom lép ki a szobából egy vidám köszönéssel.
Még csak viszonozni sem tudom a dolgot, ahogy BamBam utánam nyúlva behúz a szobába, és hangosan csapja be az ajtót utánam.
– Mi... mi van? – Értelmetlen makogásomra az arca még jobban kivirul, a vállamra csap.
– Haver, miért nem mondtad, hogy... meleg vagy? – A végét már csaknem elsuttogja, amitől az arcom eltorzul, a bőröndöm kicsúszik a kezemből, és úgy nézek rá, mintha megőrült volna.
– Tessék?
– Figyelj, eskü, semmi gáz vele. – A kezét védekezően tartja fel, miközben az én fejemben egyre nagyobb a zavar.
– Mégis... honnan veszed ezt?
– Láttam, mikor JB megcsókolt. – Most már suttog, nem értem, miért, de az arca kivirul. Én vele ellentétben elkomorodok, eszembe jut, ahogy magához húzott és... És. Megcsókolt.
– A... az nem... nem az volt, aminek... látszott. – A fejemet csóválom, szinte levegőt is elfelejtek venni, ahogy ezek a szavak fájdalmat okozva csúsznak ki belőlem.
– Youngjae! Ne már. Láttam. – A vállamba bokszol, a fejét oldalra biccenti, lelőni sem lehetne. – Tetszik?
– JB? H-hát...
– Csak bökd már ki!
– Igen – vallom be végül egy mély levegőt véve, a homlokomra simítva.
Jézusom, és most... mi lesz? Magamnak is alig mertem bevallani, BamBamnek pedig egyszerűen... ostobaság volt. Bassza meg.
– Most mi a baj? – A jókedve lassan lelankad, ahogy nem örülök vele, amúgy sem értem, miért kéne kicsattannom a boldogságtól.
– Ez... bonyolult.
– Mégis miért lenne az? Teljesen egy... – Hirtelen elhallgat, majd olyan gyorsan fehéredik el az arca, hogy először azt hiszem, kilép a testéből. Hiszen az ajtó halkan nyikorog, ahogy mögém néz, szinte látom a szemeiben tükröződni az alakot, aki megzavar.
– BamBam, miért vagy ilyen fehér? – Junior hangja cseng fel, amitől akkora kő esik le a szívemről, hogy szinte a padlót is kettétöri alattam.
– A frászt hoztad rám. Azt hittem, hogy... – Tudom, hogy akarja befejezni, és nagyon örülök, hogy nem teszi. Utána lenne miért magyarázkodni.
– Hát... oké. – Jr hangja furcsán fut ki a száján, rá sem nézek, de szinte biztos vagyok benne, hogy a homlokát ráncolja. – Mindegy, Markék mondták, hogy mindjárt jössz, de gondoltam, azért felnézek. Amúgy, szia, Youngjae. – A nevemet épphogy meghallom, máris a kezemet felemelve intek neki, majd Bhuwakult kikerülve az ágyamhoz sietek. Aludni akarok, és meg nem történtté tenni ezt a beszélgetést vele.
– Te nem jössz, Youngjae? – Válaszként csak horkantok BamBamnek, akinek a hangján érzem, hogy előre tudta; nemet mondok. Mégis elhívott, azt már nem értem, miért.
Az a helyzet, hogy félek találkozni JB-vel. Nem akarom, hogy a lábaim feladják a harcot.

***

BamBam teljesen másképp kezel tegnap este óta. Mióta visszajöttek Jacksonnal az este, szinte hozzám sem szólt, csak akkor, mikor a legidősebb elment fürdeni. Kettesben voltunk, ő pedig ezt kihasználta, és addig nyomta nekem a szöveget Jaebumról, ameddig nem nyílt ismét az ajtó.
Nem tudom, tud-e még valaki arról a csókról, bár merem remélni, hogy senki. Akkor Bhuwakul sem viselkedett volna olyan... furcsán velem. Ráadásul Junioron, sem Jacksonon nem láttam semmi árulkodó jelet.
Most mégis mit csináljak? Mióta kimondtam, hogy igen, JB nekem annyira... tetszik, azóta már egy levegővételnyi időm sincs, hogy ne rá gondoljak. Talán az az oka, hogy nem láttam se tegnap este, se ma. Bujkálok, bármennyire is szánalmas dolog.
Még Yugyeomék elől is a szünetekben, nehogy még a végén odarángassanak, és rám kényszerítsék a társaságukat.
Épp ezért van az, hogy most is a fiúmosdó egyik vécéfülkéjében húzom meg magam a kék lótuszvirágomról olvasva, ugyanis attól tartok, hogy a padom már nem nyújt elegendő biztonságot, mióta JB megtalált ott.
– Hé, hova sietsz? – A hangos ajtócsapódás után egy ismerős hang, majd nevetés zökkent ki a szokásos tevékenységemből, ami hatására vagy háromszor majdnem megáll a szívem.
– Ragadok, te gyökér. Szerinted mégis hova, Jackson? – Jaebum hangja morgásra hasonlít, az én arcom lángokban ég, mindenem remeg, és attól tarok, felállni sem tudnék. Ismét itt van.
Több mint egy hete nem láttam.
– Miért vagy ilyen ideggyenge? Már a szünet előtt is alig ismertem rád. – Jackson mormog, érzem a hangjában a kiborulás élét. Valószínűleg kezdi idegesíteni, hogy ezek szerint Jaebum olyan... furcsa?
– Csak... ne faggass már, könyörgöm. Nincs kedvem senkihez. – Ahogy hallgatom a párbeszédet, a lelkemet tudnám eladni azért, hogy csak most ne jöjjenek rá, hogy itt vagyok.
– Ah, jól van, ne haragudj. – Jackson végül beadja a derekát, bár szerintem nem igazán tud majd leállni. Tudom, mert magamon tapasztaltam már párszor. – Amúgy nem tudod, Youngjae hol lehet? Yugyeomék azt mondták, szünetekben felszívódott. – Ezek után a szavak után olyan kongó, kínzó csend áll be, hogy levegőt is csak a legszükségesebb esetekben merek csak venni. Félek, meghallják, és akkor nekem végem.
– Nem tudom. Kérlek, ezt ne most. – Amikor JB eléggé halk hangja eljut a fülemig, szinte egyből az ajtó nyikorgása üti meg a fülem, majd az az után következő némaság.
Még eltelik pár pillanat, mire sikerül némi erőt gyűjtenem, és lassan nyitva ki a lengőajtót, a számat rágva indulok meg a kijárat felé. Viszont a lábaim nem visznek messzire, mikor meglátom a teljesen felismerhetetlen Jaebumot a tükörből, miközben engem néz.
Nem együtt mentek ki. Csak Jackson... nem hiszem el. Hogy nem vettem észre?
– É... én sietek. – Dadogva ölelem magamhoz a könyvem, és máris indulnék tovább, mikor egy meleg tenyér landol a vállamon, ami olyan szorosan tart, hogy beleremegek.
– Hol voltál? – Rá sem ismerek a hangjára, csak berögzülten bámulom a padlót azért imádkozva, hogy had kerüljek ki innen. Annyira... jó lenne. Nem akarom ezt a beszélgetést. – Engem kerültél? A... múltkori miatt? – Ez az a kérdés, ami már végképp betalál, és már nem tudok mit tenni. Csak állok egy helyen, hatalmasakat nyelve. – Annyira sajnálom.
– H-hagyjuk ezt... – Szinte vért izzadok, mire sikerül rávennem magam a beszédre, de még így is csak ennyit tudok kibökni.
– Tudom, mennyire zárkózott és társaságkerülő vagy, nem akartam rosszat neked. Nem akartalak letámadni azzal a... csókkal. – Úgy mondja ki az utolsó szót, hogy végig fut a gerincemen valami fagyos érzés, mégis forrónak érzem tőle a mellkasom. Lehetséges ez?
– Csak... Felejtsük el, jó?
– Azzal semmit nem oldasz meg, ha menekülsz előlem. – A keze lecsúszik rólam, ahogy egyből lereagál, viszont nem várom meg, hogy többet mondjon. Egyszerűen csak elindítom a lábam, és a lehető leggyorsabban tűnök el onnan egy újabb rejtekhelyet keresve magamnak.

***

A tegnapi incidens után még inkább kerülök mindenkit. JB hiába mondta, hogy ezzel nem érek el semmit, én egyelőre úgy vettem észre, hogy ez mégis csak bevált.
Bár nem értem magam, miért mondtam azt, hogy... felejtsük el. Hiszen még én sem tudom kizárni a fejemből. Mindenesetre akkor, abban a pillanatban ezt éreztem a legjobbnak, hiába fojtom a bennem dúló harcot evésbe.
Látni akarom őt, igen, azt hiszem, kár lenne tagadnom. Mégis csak... furcsa érzéseket hozott ki belőlem.
Ezeket az érzéseket pedig elnyomom magamban, jó mélyen egy tányér kacsahússal szenvedve a kitakarított konyhában, amit a kollégisták suli után is használhatnak. A lyukasra aludt pizsama felsőmben, a nagy melegítőnadrágomban, amit alvásra használok.
Késő van, talán lassan már este negyed tizenegy, de én annyira nem tudtam aludni, hogy muszáj volt valamivel lefoglalnom magam. Lassan viszont ez az elfoglaltságom is kudarcba fullad, hiszen a tányér már üres, egy raklapnyi vizet vedeltem magamba, mégis úgy érzem, nem fogok tudni ma este aludni.
Azt hiszem, itt maradok a félhomályban, abban a kis világosságban, amit a mosogató feletti kislámpa áraszt magából, és várom, hogy eljöjjön a holnap. Maximum, ha nagyon nem fogom bírni a holnapi kőkemény öt órámat, majd kávéval tartom életben magam. Megoldható.
Egy halk nyikorgás térít észhez, ahogy a konyha lengőajtaja nyílik, majd szinte alig hiszek a szememnek, mikor meglátom, ki is jött. Komolyan, az ég ver ennyire?
– J-JB? Mit keresel itt? – A hirtelen jött ledöbbenésem mondatja velem, bár ez őt nem lepi meg. Ahogy elnézem, az ő arca csak fokozatosan vált át kómásból érzelemmentessé, miközben a meztelen felsőtestén megvillan még az a halvány fény is. Csak egy kinyúlt, széthordott rövidnadrág van rajta, amiben valószínűleg alszik.
Nem kapok levegőt, mindenhova nézek, csak rá nem, mikor végre ráveszem magam, hogy eltűnjek.
Nem akarom ezt megint, emlékeznem kell arra, mi volt a múltkor, mikor ugyanezt eljátszotta.
– Ne menj el, basszus. – Olyan indulat cseng a hangjában, ahogy megragadja a karomat, hogy megijedek tőle. Azt hiszem, haragszik rám.
– M-mit keresel itt?
– Te mit keresel itt? Aludnod kéne. – Halkan mormog, miközben az ujjai lassan lecsúsznak rólam, majd lassan, kimérten támaszkodik meg a falon, így a keze elállja az utam. – Én minden este lejövök, de te?
– É... én nem tudtam aludni. De holnap suli. – Még csak átbújni sem tudok a karja alatt, a vállamat megragadva egyenesít ki, maga felé fordítva pedig szigorú tekintettel méri végig az arcom. Nem... nem kapok levegőt. Meg fogok fulladni. – Kérlek, engedj el – suttogom elhaló hangon, a kemény kisugárzásától több nem telik tőlem.
– Nem gondolod, hogy eleget hagytalak már megszökni? – A szemöldökét felvonva mered rám vissza, el tudom képzelni, milyen értelmes fejet vághatok. – Elegem van, hogy folyton eltűnsz, a kurva életbe. – Olyan haraggal szűri a szavait, hogy én a kis csigaházam legmélyébe húzódom vissza, nem, mintha ez most segítene rajtam. – Elegem van abból a rohadt könyvből, a lótuszból, ami mindig sokkal jobb nálam. Mégis mit tud, amit én nem? – Közel hajol, egészen addig, amikor már érzem magamon a belőle áradó idegességet. Csak remegni tudok tőle, némán tátogni, szenvedni a ki nem mondott szavaimtól.
– A... az más. Ahhoz érzelmileg kötődöm, Jaebum. – Ahogy kimondom a nevét, ő kissé megrezzen, ezzel is csak annyit érek el, hogy az ujjai a vállamba vájjanak.
Utálja azt a könyvet. Értem, miért ideges, mégis annyira megijeszt. Nem akartam ezzel az oldalával találkozni soha.
– Egy rohadt könyvhöz? – Lép egyet, olyan közel kerül hozzám, hogy felmelegít a belőle áradó forróság, érzem magamon a levegővételeit, ahogy megtelik levegővel. Ahogy dobban a szíve.
Nem tudok neki válaszolni, egyszerűen csak küzdök a szavakkal, miközben ő lehunyt szemekkel fúj egyet. Szinte fel sem fogom, ahogy a feje hirtelen mozdul, az ajkai az arcomon landolnak, a keze a vállamról a derekamra csúszik, az én mellkasom pedig behorpad az oxigénhiánytól.
Úgy érzem, el fogok ájulni.
Remegő szemhéjaim már csaknem leragadnak, viszont mikor szája a nyakamat perzseli tovább, a keze vontatottan hátratéved, hirtelen észbe kapok.
– E-elment az eszed? – fakadok ki, ahogy a fenekemre markol, de épphogy ellököm magamtól, durván taszít a falnak. A szája az ajkaimon landol, szívja és harapja, a csípője pedig előre billen. Egy csapásra nem kapok levegőt, csak remegek és lihegek attól, hogy úgy ér hozzám, ahogy még soha senki. – Jaebum, f-fejezd be!
– Css! – Indulatosan morran le, mikor a csók után a hangom irritálóan mélyen cseng fel, amivel csak annyit érek el, hogy jóleső morgás hagyja el a torkát. Soha nem gondoltam volna, hogy képes ezt tenni.
Nem tudom irányítani magam, utálom, amiért így reagálok, de a testem a szavaim ellen cselekednek. A lábam remeg, az ujjaim görcsösen marnak a hajába, mikor érzem azt a forróságot az ágyékomba gyűlni, amitől a bő nadrágom egyre szűkebb és szűkebb.
Velem ilyen még soha nem történt, még egy olyan ember sem ért hozzám így, aki e mellett még vonz is magához. Lehengerel, teljesen, mintha minden önkontrollom az ő irányítása alá került volna.
Ahogy megérzi magán az izgatottságomat, egy önelégült sóhajjal hajol a nyakamba, hogy azt szívja és harapja tovább. Úgy mozog nekem feszülve, a csípőjét előre billentve, úgy kínozza a bőrömet, hogy már csaknem fáj a gyönyör, az, amitől már csak csillagokat látok.
El akarom lökni, esküszöm, hogy annyira, annyira akarom, de az, ahogy a csípőmbe markol, a nyakamat ostromolja, majd a kezei ismerkedve indulnak meg rajtam, nem hagy választási lehetőséget. Nyögök és sóhajtozom, magamra sem ismerek.
Az agyam kikapcsol, a gondolataim pedig teljesen megszűnnek a fejemben, ahogy ujjai a pólóm alá nyúlva az alhasamat cirógatják, majd minden akadály nélkül csúsznak a nadrágomba.
– Jaebum! – Bennem rekednek a szavak, a szemeim hatalmasra kerekednek, ahogy ujjai rám fonódnak, és masszíroz. Nem akarom elhinni, hogy ez történik.
– Forró... – dörmögi a nyakamba, ahogy teljesen magabiztosan szorít rá férfiasságomra, majd egy kisebbet rántva rajta eléri, hogy nyüszítve kapaszkodjak belé ennél is jobban. – Nyögjél, hallani akarom, hogy... tetszik. – A hangja elakad, ahogy a lihegése félbeszakítja, én viszont olyan zavarban vagyok ezektől a szavaktól, hogy még a sóhajom is értelmetlen, amit ellenkezésnek szántam.
Rengeteg, számtalan zagyvaság bukik ki a számon, ahogy a fejemet a falnak döntve nyöszörgök, remegek, a hátam kisebb ívbe feszül, mikor érzem, hogy a vágy a testemben robban és vibrál.
Ahogy az ujjai megfeszülnek rajtam, én érzem, hogy végképp legyőzött; a testem megfeszül, a szám a nevét nyögi, ahogy átlépem azt a bizonyos magas küszöböt.
Lihegve dőlök a falnak, a szemeim fájdalmasan nyílnak ki, hogy láthassam az arcát. Engem néz, szinte már kínoz a tekintete, az, amivel az arcomat méregeti.
– M... miért csináltad... ezt? – A szavak a hangos lihegésemen át alig jutnak el hozzá, miközben a kezeim lassan lecsúsznak a nyaka körül, és a hideg falat marom tovább.
Jaebum lassan húzza ki a kezét a nadrágomból, viszont nem lép hátrébb. Nem hagy itt. Csak még közelebb hajol, úgy, hogy ismét alig kapjak levegőt.
– Egy könyv el tud juttatni a csúcsra? Meg tudja tenni veled ezt? – Amint ezek a szavak szokatlanul mélyen hagyják el a torkát, én érzem, ahogy a vörös az arcomról lassan eltűnik, rájövök, mi volt ez az egész; megleckéztetett. Egy kibaszott indokot mutatott, miért jobb a könyvnél. A könyvnél, amire ő féltékeny. – Válaszolj!
– N-nem – nyögöm végül levegő után kapva, aminek hála önelégültség szökik az arcára. Piszkosul büszke magára.
– A kurva kék lótuszod tudja éreztetni veled, mennyire izgató vagy? – A fejét oldalra biccentve hajol még közelebb, az orra az enyémet súrolja, én pedig azt kívánom, bárcsak... bárcsak megcsókolna ismét.
– Nem – válaszolom már csaknem normálisan véve levegőt, miközben a falnak passzírozom magam, egyre távolabb tőle. De nem érek el vele sokat; ő döntött. Ha közel akar lenni hozzám, akkor közel lesz hozzám. Egy szavam sem lehet.
– Egy kibaszott, kurva könyv képes arra, hogy szeressen? – Érzem, hogy erre akkor sem tudnék válaszolni, ha a fél kollégium előtt csinálná meg velem az előbbit, csak némán tátogok attól félve, hogy el fogok ájulni.
Kiugrik a szívem, és meghalok. Annyira meghalok.
– T-te...
– Én? – Nagyot nyelve érinti homlokát az enyémnek, de úgy érzem, feladom. Kilépek a testemből, megfulladok, meghalok. Nem fogom túlélni, ha ezt tovább folytatja.
– Te engem... engem...
– Talán igen. – Az állkapcsa megfeszül, mikor rájön, mit akarok kérdezni, van olyan jó fej, hogy nem várja meg, mire kiszenvedem magamból a dolgot. – Okos fiú vagy, jöjj rá magadtól.
– Én nem tudom. – Legszívesebben a fejemet ráznám, de jelenleg még pislogni is rohadtul félek.
Rettegek attól, hogy válaszolok, és... és kinevet. Nem akarom, hogy csak szórakozzon egy könyv miatt.

***

A konyhában történtek után nem mertem senki szemébe nézni. Se BamBam, se Jackson, se Yugyeom. Jaebumról pedig ne... ne is beszélgessünk.
Szerintem mondanom sem kell, hogy a tegnap este után semmit nem aludtam, most pedig olyan vagyok, mint akin oda-vissza áthajtott a délelőtti busz. Borzalmas érzés, mégis... valahányszor az jut eszembe, ahogy hozzám ért, kiráz a hideg. Forrónak érzem a mellkasom. Nem... nem kapok levegőt.
Még annak ellenére is alig jutok levegőhöz, hogy ismét itt vagyok; kint az udvaron, bár nem egyedül. BamBam és Junior épp hozzám beszél, vagyis csak próbálnak belevonni a dologba, miközben én a földet bámulom. Mint mondtam, nem merek a szemükbe nézni, félek, hogy meglátnák azt, amit annyira el akarok titkolni.
Hogy talán én... komolyabban érzek JB iránt. Talán többről van szó, minthogy tetszik.
Ilyen és ezer gondolat fojtogat, miközben egyik lábamról a másikra állva, a hátam mögött tördelt kezekkel próbálok túlesni ezen a délutánon. Nem értem, miért nem az ágyamban vagyok jelenleg.
– Sziasztok! – Jackson hangja túl intenzíven cseng fel, már reflexszerűen hátrálok el, mikor átveti a kezét az egyikükön.
Beszélgetnek, sok mindenről, miközben Mark is beesik, én pedig legszívesebben még szorosabbra húznám magamon a pulóveremet. Hideg van.
Percek telnek el, mire ráveszem magam, és egy gyors magyarázkodás után felmegyek a szobámba. Jólesik a csend, az, hogy egyedül vagyok.
Sokáig csak ide-oda pakolgatom a cuccaimat, mire végre az ágyamon landolok, viszont amint hallom azt a gyanús, gyűrődő hangot, a homlokomat ráncolva nyúlok a hátam alá.
Pillanatokig szenvedek, mire sikerül kiszednem azt a papír fecnit magam alól, amivel jól megküzdök, mire kihajtogatom.
Először fel sem fogom, mit olvasok, sok, sok, sok idő kell, mire eljutnak a szavak az agyamig.
„A kék lótuszvirág nem tud szeretni. De én igen. És szeretlek is.”
Ez a három mondat, ez a pár szó, kusza betű eléri, hogy egy ostoba, szűzkislányos mosoly költözzön az arcomra.
Tudom, ki írta, tudom, hogy miért. Én pedig úgy érzem, mintha repülnék.
Nem tudom, hogy a tegnap után hogy reagálhatok így, de a párnámat az arcomra szorítom, miközben egy vékony élű nyögés csúszik ki a torkomon, egészen addig ismétlem magamban ezeket a szavakat, amíg végül nem ringatom álomba a bolond lelkemet.

Share This Story

Tags: , , , , , ,

You Might Also Like

0 megjegyzés

Rendszeres olvasók

Kiemelt bejegyzés

Úgy érzem, én is meghaltam