Robbanás - 아름다운 깊이 +18

december 13, 2016

Sziasztok:) Iszonyat rég írtam felnőtt tartalmú történetet - ami ennyire ilyen lett volna (?) -, de meg kellett bosszulnom valamit. Valakit.

Ui.: Beleőrülök, de sajnos a jelenlegi gépen, amin dolgozni tudtam, nincs Word, ezért a Bloggerre voltam utalva. Hát látszik is. Ez a borzalom nem engedett normálisan formázni, ezt nézzétek el nekem.


Marian Hill Deep c. zenéjével olvassátok! :)

Jó olvasást ^^



„Szeretem, ahogy érezteted, hogy mindig akarom
Utálom, ahogy érezteted, hogy mindig te jársz a fejemben
Elvesztem a nyomot és az időt, és elfelejtek lélegezni
Látnom kellett volna emelkedni a vizet, és most túl mélyen vagyok”
− Marian Hill - Deep

᠎
– Youngjae? Miért nem vagy még kész? – Menedzser hyung hangja széttépi a csendet, és minden maradék, fakó nyugodtságot kiöl a testemből. Nem tudok neki mit válaszolni, hiszen ha magyarázkodni kezdek, csak rosszabb lesz a helyzet.
Már így sem vagyok teljesen egész, egy részem a munkába veszett, az értelmetlen, fekete szövegekbe, amik elmossák az agyamat. Nem tudok tisztán gondolkodni ilyen körülmények között.
– Nehezen megy.
– Mi olyan nehéz ezen? Ez csak dalszöveg. – Miközben beszél, úgy pattognak rajtam a szemei, mintha elment volna az eszem és minimum a harmadik világháborút idézném elő a tompa tehetetlenségemmel. Tudom, hogy ideges, hogy lassan kifutunk a végtelen időből miattam, de nem tehetek róla.
Nem ért meg, pedig ha valaki, akkor ő nagyon tudja, mennyi hajtépéssel jár sokszor ez az egész. Egy dalt nem egy súlytalan csettintéssel rak össze az ember, és kezd felidegesíteni, hogy az előbbi életlen, fáradt mondat elhagyta a száját.
– Ez nem megy ilyen könnyen. Ha nem jön az ihlet, akkor nem jön, rosszat pedig nem akarok kiadni a kezeim közül. – Maró levegőt veszek, úgy próbálom lenyugtatni önmagam, de az, hogy a nyakamba liheg a sötét türelmetlenségét rám is átragasztva, még fele annyira sem megy a koncentrálás, mint a céltalan számonkérése előtt.
– Szedd össze magad, és ne okozz csalódást. Egyre több ember vár rátok napról napra. – A szavaival csak tovább árnyékolja a lehetetlen frusztrációt bennem, amit tudom, hogy soha nem tenne, ha minden az elvártak szerint menne. Viszont lassan tényleg elúszik minden, mert ha halasztani kell a csapat visszatérését, akkor az összes létező koncertet és műsort is át kell szervezni, ami teljesen szétbombázná az amúgy is nehezen összerakott beosztásunkat. És az egész miattam lenne.
Nincs erre szükségem.
– Rendben. – Legszívesebben hozzávágnám, hogy ezzel a zaklatott sürgetéssel semmit nem segít, és felrobbanok, ha nem tudok kicsit fellélegezni, de nem teszem. Csak nyelek egyet, mélyre nyomom a csapongó káoszt magamban, és ismét a kusza szavaknak szentelem mindenemet, amik a fejemben nagyon nem akarnak helyremenni.

***

Belegebedek a papírok pocsékolásába, lassan már a hatodik landol az íróasztal melletti bézskukában. Hetek óta más sem trappol a fejemben, csak az új dalunk, aminek a szövege semmi pénzért nem akar összejönni.
Nem értem, miért nem megy, egyszerűen bele tudnék őrülni ebbe. Csaknem három órája görbedek a tollamat szorongatva, de egy használható, világos gondolat nem esik ki a fejemből. Feszültnek érzem magam, hiszen az elvárások nagyok, félek, hogy halhatatlan csalódást okozok azzal, hogy hallgathatatlan lesz.
Csalódást a rajongóinknak, a fiúknak... Jaebumnak. Bár ezek az intenzív, sárga érzések mindig megrohamoznak egy comeback előtti időszakban, de ez a mostani valami kegyetlen. Azt sem tudom, mióta, de csak toporgok egy helyen, miközben az elmúlt álmatlan éjszakáim lebegnek előttem ismételten.
Még az sem inspirált, hogy Jaebum mellett lehettem, aki minden erejével, a végsőkig támogat, mióta... aish, egy pár vagyunk. Már lassan egy végeláthatatlan éve mondhatom a barátomnak, ami több megvilágításban is lehetetlennek tűnik. Kezdve ott, hogy szürke hónapokig nem tudtunk egy szót sem váltani egymással, mert nem értettük, mi történik kettőnk közt, hogy mi az a sokkoló vonzalom, ami csaknem a semmiből jött, majd átívelve olyan kríziseken, mint például kisebb-nagyobb veszekedések.
Nem is tudom, hogyan jutottunk el idáig, talán az egészet Jacksonnak köszönhetjük, vagy Yugyeomnak, talán Bambamnek és úgy az egész bandának. Tényleg fogalmam sincs, hogyan történt, egyszer már csak arra ébredtem, hogy kettesben vagyok a leader-rel a stúdióban.
Az egyik zene alapjával szenvedtünk, mind a ketten idegesek voltunk, feszült a levegő kettőnk között, ahogy az indulat irányított mindent. Aztán egyszer csak arra eszméltem, hogy az ő szájából veszem a levegőt, amitől majdnem megfulladtam.
Életem első olyan csókja volt, amibe teljesen belevesztem.
Elmosolyodom a mézes emlékektől, amik miatt ismét egy kisebb önmarcangoláson esek túl, mivel nem a fullasztó munkámmal foglalkozom. Be kéne fejeznem, tényleg vinnem kéne valamire, ha nem akarom hallgatni a menedzser ezerszínű szitkozódását a lassúságom miatt. Már csak az kéne, hogy még jobban rám szálljon a kiadóval együtt.
 – Még mindig ezt csinálod? – Ahogy szétpttan mögöttem az ismerős hang, végigfut a hátamon a hideg, és megfeszül a toll az ujjaim között. – Miért nem lazítasz egy kicsit? – Két fülledt lélegzetet tudok venni, mire megérzem Jaebum kezeit a vállamon, az állát a hajamban, az érdes hangját a füleimben.
Ha az nem lenne elég, hogy az érzékem a zenéhez jelenleg valamelyik nyirkos zugban várja a világ végét egy ismeretlen helyen, ráadásként őt is elhanyagoltam az elmúlt hetekben. Meg is említette nem egyszer, de nem tudtam mit kezdeni a helyzettel.
– Ne jutok semmire.
– Mert nem hagyod magad levegőhöz jutni. – Megéget az érintése, ahogy végighúzza a tenyerét a vállaimon, a karjaimon, konkrétan magamban érzem a belőle áradó telhetetlenséget. Mert többet akar.
Pár pillanatra lehunyom a szemeimet, próbálok némi vastag önuralmat erőltetni magamra, de hiánytalanul kudarcot mondok. A munka helyett már csak rajta kattog az agyam, és ahogy ismerem, pont ez volt a célja.
– Te is tudod, hogy rossz vége lesz, ha nem fejezem be. – Halk, szétporladt motyogás szakad ki a torkomból, aminek hála a kezei eltűnnek rólam, és már azt hiszem, hogy itt is hagy, de még érzem a tarkómon a parázsló tekintetét. Borzalmasan melegem van tőle.
– Mármint mit? A megszállottságodat a munkával kapcsoltban, vagy az elzárkózásodat tőlem? – Ahogy felfogom, mit is mond, hogy milyen hangsúllyal teszi, és mit akar ezzel elérni, elfelejtem, hogyan kell levegőt venni.
Hirtelen nem tudok mit mondani, ezért közelebb hajol, a zajtalan levegővétele a fülemben visszhangzik, miközben ő mellettem támaszkodik két oldalt az asztalon. Képes lenne felrobbanni, érzem, mennyire hozzám akar érni, de mégsem teszi, ezzel meg elveszi azt a maradék értelmes gondolatot is a fejemből.
– A munkáról beszéltem.
– És a munkád mellé fekszel le esténként? – Csöpög a hangjából a türelmetlenség, ami normális esetben szórakoztatna, de jelenleg a torkomat szorongatja. Most le vagyok szúrva, és gyűlölöm, mikor neheztel rám. – Már beleőrülök a várakozásba. – Az ajkai a fülem mögötti vékony bőrt ingerlik, az ujjai alig érintik a karomat, ahogy ismét végigsimít rajtam.
Kiráz a hideg, összerándul a belsőm, és kitágul a mellkasom a hirtelen jött forróságtól, ami a megmaradt kitartásom torkát is elvágja.
– Jaebum-ah.
– Hagyd, hogy segítsek. Én kitisztítom a fejed szívesen. – Már a nyakamon érzem a meleg szavait, én pedig feladom, belül szétmegyek, eltűnök, felrobbanok. Már ha akarnék, sem tudnék tovább az értelmetlen mondatokkal foglalkozni, amiknek a nagyja már a szemetesben poshad.
– A többiek is itthon vannak.
– Csak Markék, de ők is mennek el moziba negyedóra múlva. – Az oldalamon fulladnak le a tenyerei, kissé hátrébb hajol, hogy megrögzülten figyelhesse az arcomat. Nem kell sokáig szuggerálnia, a tekintetem szinte betegesen gyorsan ég az övébe, ahogy felé fordulok, és innentől kezdve mind a ketten tisztában vagyunk azzal, hogy a comeback többet még csak gondolatban sem fog felmerülni a mai este folyamán. – Hagyd a munkát.
– Ühm... – Ahogy a nyakamat kezdi csókolgatni, az én szemeim leragadnak, és csak nesztelen hümmögés szakad fel a torkomból, de az is alig. Kezd elvarázsolni az a tompa, bizsergető érzés, amiben túl rég volt részem utoljára, és ez egyedül az én hibám.
Akaratlanul is ránézek, mikor elhajol, és a kezemet szorongatva húz fel a most kényelmetlen székből, majd nyom úgy a falnak, hogy a szívem nem csak a torkomat, de az egész belsőmet is kiszakítja a helyéről. Elém áll, csupán egy fél levegővétel választ el attól, hogy teljesen magamon érezzem, hogy megfojtson a belőle áradó energia, hogy minden önkontrollomat elveszítsem.
– Tudod, hogy gyűlölöm, mikor nem foglalkozol velem. Szeretek önző lenni, ha rólad van szó. – Megmarkolja mindkét csuklómat, de nem okoz fájdalmat, nem erőszakos. Tisztában van vele, meddig mehet el, ahogy azzal is, hogy ezzel az egésszel igazságtalanul hergel belül, ami lassan végigsöpör az egész testemen.
 Olyan régen voltunk együtt utoljára, hogy már nem is emlékszem, milyen, mikor teljesen elveszünk egymásban.
– Legyél önző. – Hirtelen csúszik ki a számon ez a pár halvány hang, miközben már a mellkasán járnak a tenyereim, aminek hála számtalan, végtelen pillanatra megáll. Egy töredék másodperc alatt fut végig a tekintete az arcomon, tükröződik a szemeiből az az önelégültséget, ami miatt én is már csak vöröset és bordót látok magam előtt.
– Az vagyok. – Az utolsó pár szó szinte már értelmetlenül szabadul ki a torkából, miközben akadozva mozdul. A szája az enyémhez ragad, én pedig összerezzenek, egyből valami izzó izgalom telepszik a mellkasomra.
Az alsó ajkamba harap, majd egy olyan cukros csókba hív, amitől a lábaim reszketni kezdenek, és egy szívdobbanásnyi idő alatt vesztem el saját magamat. Édesen felmorran, ahogy viszonzom minden kisebb rezdülését, és már magunkon kívül simulunk egymásnak, mintha egy testben lenne a helyünk.
– Jaebum?
– Youngjae. – Erőtlenül a csókba sóhajt, előre billenti a csípőjét, és én... én megszédülök, arany fénycsíkok húznak el a szemem előtt, miközben rendetlen hangon nyögökfel. – Hiányzol. – Eltompulva válik el a zsibbadó számtól, miközben erőteljesebben nyomja nekem merevedését, az én testemet pedig ez vágja el végleg a rózsaszínbe fulladt tudatomtól.
– Te is nekem. – Dübörögve jönnek ki a szavak a számon, ahogy megadom magam, ő pedig halványan elmosolyodva hajol el tőlem, hogy diadalittas, fehér tekintettel nézzen végig az arcomon. Észhez sem térek rendesen, az ujjai már a combomat markolják, és olyan könnyedén emel fel és rak az íróasztalra, hogy papírkönnyűnek érzem magam.
Elém áll, az egyik ködös pillanatban még a keze a nyakamtól kezdve a combomig vándorol, a másikban pedig már csak a cipzár üvöltő hangját hallani, és a nadrág fakó súrlódását, ahogy leveszi azt magáról. A szemein átüt a köd, hogy már nem uralja magát, mint amikor a vér szaga elbénít egy hidegvérűt.
Remegő tüdővel figyelem, ahogy a tekintete átégeti a hasztalan felsőmet, amit szinte fájdalmas gyorsasággal tép le rólam, és fekete szemekkel szívja magába a torkomat mérgező pihegésemet.
– Sikítani fogsz. – Egyik kezével a mellkasomat simogatja, miközben a nyakamra suttogja a szétporladó szavait. Mintha mit sem számítana a tócsává olvadt életem, az a maradék lélek, amit még nem végzett ki brutálisan. – Túl sokat vártam rád, pedig nagyon is tisztában vagy vele, mekkora gyönyört tudok okozni neked. – Az ajkai felégetik a bőrt a nyakamon, ahogy szív és csókol, a vállgödrömhöz érve pedig halványan megharap előidézve bennem, a fejemben, a gyomromban, a mellkasomban egy robbanást, amitől szétszakad a rózsaszín tudatom. – Édes a bőröd. – Ismét szabadjára enged egy vibráló vigyort, majd a csuklómat megragadva a trikója alá rejti az ujjaimat.
Lebénult agyam csak ebben a halhatatlan pillanatban döbben rá, hogy azt akarja, hogy megérintsem, viszont a selyemként viselkedő bőre a tenyerem alatt nem hagy mozogni. Csak a fakó izmait simogatom a hasán, egészen lent érzem dübörögni a telhetetlen szívét, ami engem akar.
Már maga a gondolt is bizserget, a nadrágom bolyhos anyaga pedig már dörzsöl és szűk, amitől nem férek el. Csak mocorgok egy helyen a megkönnyebbülést keresve, de tudom, hogy azt csak tőle kaphatom meg.
– Sz-szűk. – Amint a rajtam uralkodó képzavar miatt elkezdek kuszán dadogni, egy feltüzelt sóhaj kíséretében egyből a nadrágom korcán teremnek az ujjai, mintha kész lenne arra, hogy tönkretegye, letépje, és kegyetlenül essen nekem.
– Youngjae... – A vastag száját harapva veszi le magáról a felsőjét, és hajítja a szoba valamelyik távoli sarkába, és ebben a pillanatban érzem azt igazán, menyire ki vagyok szolgáltatva neki. Uralkodik felettem úgy is, hogy nem akar, birtokol és irányít, én pedig mintha nem is lennék magamnál, a meztelen felsőtestét meglátva türelmetlen nyöszörgés vágja fel a torkom. – Akarsz engem.
– Jaebum-ah. – Kihívóan bámulok fel a sötét szemeibe, ugyanis megint azt csinálja; zavarba akar hozni, és bármilyen régóta az enyém, még mindig elő tudja hozni a vöröset az arcomon. – Kérlek, ne húzd az időt. – Már majdnem szánalmasan könyörgök, ahogy az ujjai a szürke nadrágomba marnak, és vontatottan próbálja elérni, hogy a pihegésem lihegésbe csapjon át.
Kívánom őt, mert felizgat, hogy felettem áll, hogy irányít, hogy olyan férfi mellettem, aki minden egyes bordó mozdulatával katarzist akar okozni. És meg is teszi, képes rá csupán azzal a vad nézésével, amivel felfal, és éhesen mered a lassan meztelen combjaimra.
Nem elég, hogy a nadrágom már valahol a padló mátrixában fekszik, a bokszerem még mindig kellemetlenül szűk. Mintha a fejemben olvasna, valami forrót és izzót érzek a sápadt anyagon keresztül, amitől torokhangon nyögök fel, ő pedig élvezi, ahogy az ujjaim a haját markolják, miközben a csípőm ösztönösen mozdul felé.
– Vedd le! Kérlek. – Az alsó ajkamat harapálva lihegek, az asztal szélét markolom, az ürességtől tompa lapokat gyűröm, amíg lesi minden kívánságomat. Elenged, nem érzem magamon, csak szorosan összezárt szemekkel a sötéttel nézek farkasszemet, ahogy futótűzként szalad végig a testemen a libabőr, és szinte fellélegzek, mikor már nem béklyóz meg a kényelmetlen bokszerem.
Lüktető szemekkel nézek fel rá, még inkább felcsigáz az a sóvárgó fény a tekintetében, ami tudom, hogy épp annyira borítja el az én arcomat is, mint az övét.
Egy szempillantás alatt eltűnik a szemem elől, csak fél kézzel a lábamat simogatja, miközben az alsó fiókokat rántja ki a helyéről. Magamban érzem az ő türelmetlenségét, majd ahogy az ujjai a húsomba vájnak, egy elégikus sóhaj szakad ki a számon.
Csak a csomagolás gyanús hangját hallom, ahogy feltépi, ahogy halkan morranva megborzong a hűvös gumi érintésére, majd ismét visszafordul hozzám. Szinte kiégeti a szememet a helyéről a síkosító mélybordó doboza, már élettelenül tűröm, ahogy az asztal szélére ránt, a vállamat hátradönti, amíg a hátam nem olvad össze jéghideg fallal mögöttem.
 Az ujjai rajtam játszanak, mindenem belezsibbad, ahogy a hideg zselé végigfolyik az ágyékomon, ahogy a lángoló bőre az enyémhez ér, ettől pedig csak szenvedek. Többet akarok, a legtöbbet, de ő nem siet.
– Mm, Jaebum. – A haját túrom, amíg ő a széthúzott lábaim közé költözik, és megérzem az ujjait magamban. A szája kényeztet, a nyelve, a fogai ordító színeket hagynak maguk után, miközben az ujjai bennem mozognak feszítve, keresve a gyönyörömet. Könyörgő nyöszörgéssel kérem, hogy ne hagyja abba, hogy legyen önző, amit reszelős morgással válaszol meg.
– A rohadt életbe, nem tudok várni. – A hangja belemélyül a benne csapongó vágyba, miközben feláll, de az ujjai bennem mozognak tovább, az őrületbe kergetve, a borzalmas lüktetést háromszorosára növelve az alhasamban.
– Kérlek! – A végtelenségig elnyújtott könyörtelen játéka után szinte szétmállik a hangom, ennyi pedig pont elég ahhoz, hogy a maradék türelmétől is megfosszam.
A síkosító nyikorgó hangja üti meg a fülem, félig lehunyt szemekkel, az öntudatom teljes hiányában várom őt, és mikor már azt hiszem, a maradék életerőm is elhagy, megérzem. Megérzem a feszült fájdalmat, a már tompa, kellemetlen érzést, de hamar megáll.
– Nyisd ki a szemed. – A hangja szinte könyörög, gyengéd, mégis követelőzik, aminek nem tudok ellent mondani. Közelebb hajol, mindkét keze engem simogat, a homlokát az enyémnek döntve, pislogás nélkül mozdul ismét. Mérhetetlen lassúsággal tölt ki, amíg az én torkomon a lihegésem robban ki, addig a bőrömbe, a húsomba mélyednek az ujjai egyre nagyobb vágyat kreálva.
– Ah, Jaebum. J... Jaebum-ah... – Mindenem megremeg tőle, ahogy egyre szorosabban markolom az asztal szélét, miközben ő, mintha tudná, hogy ezerszínű érzéseket kelt bennem ezzel, élesen morran újra és újra.
Órák, napok telnek el, miközben az erek kidagadnak anyakán, ahogy aprót lök, majd mozdul ismét, újra egészen addig, amíg az asztal reccsenve síkit alattunk, miszerint túl erős. Túl vad, túl sokat akar. De ez minket nem érdekel, végig egymás szemeibe olvadva élvezzük ki, ahogy ő bennem dübörög, ahogy belém olvad, ahogy szétfeszít és mélyebbre és mélyebbre kerül, és én felrobbanok.
– Youngjae!
– Ah, gyorsíts, gyorsíts, Jaebum, kérlek! – A szám szétpattan, ahogy kínzó nyöszörgés süketít meg mindkettőnket, az asztal nyikorgása, az, ahogy a bőrünk csattan és süvít egymáson. Támaszt keresve kapaszkodom meg fél kézzel a nyakában, görcsös izmokkal húzom le magamhoz, miközben eluralkodik rajtam az a földöntúli érzés.
– Istenem. – Lihegve vágja előre a csípőjét, ahogy fáradhatatlanul, felém tornyosulva mozog, ledönt bennem mindent, és nem hagy, nem hagy levegőhöz jutni. 
– Jaebum-ah! – Szinte felsikítanak a szavak a számban, ahogy a végletekig gyorsít. Ki akarok törni, és üvölteni és ordítani, hogy élvezem, hogy szerelmes vagyok, hogy a vágy összes mély színe a lelkemben tombol, vörösre, bordóra festi a falakat, a mellkasomat, azt, ahogy a szívem dobban.
– Sikíts, bébi – hörögve kap az ajkaim után, miközben vörös foltot hagyva maga után a derekamat markolja. – Imádom. Imádom hallani. – A hangja, az ordító suttogása visz fel a legmagasabb pontra, már nem bírom tartani magam. A mélybe zuhanva hátrabicsaklik a fejem, és a vállát, a hátát marva nyögöm a nevét, azt, amit érzek, ami a belsőmet uralja, ami nem akar elengedni. – Youngjae! – A nyakamra nyög, nem látom, de tudom, hogy az arca teljesen eltorzult a dübörgő kéjtől, és élvezi, ahogy a teste egyre többször rándul össze.
– Jaebum! – Mikor már azt hiszem, ennél pusztítóbb gyönyör nem létezhet, az ujjai körém fonódnak, és a legkegyetlenebb módon masszírozva visz el magával. A hátam hirtelen ívbe feszül, és szinte a zihálásomba fulladva lépem át azt a bizonyos magas küszöböt, ahová ő is követ.
Kétszer merül el bennem teljesen, mire szétrobban bennem, a gyönyörű mélységből a magasra jut, és rám rogyva liheg. A derekamat, a combomat, a kezemet szorítja, a nyakamba nyögve próbál levegőhöz jutni, de nem jár sikerrel.
A hátát simogatva vonom magamhoz, a most színorgiában játszó falakat bámulom magam előtt, és azt várom, hogy egy csók erejéig összeszedje a darabokban heverő belsejét.
– Mit teszel velem? – Fájdalmasan nyögve dönti az arcát az enyémnek, lehunyt szemekkel mozdul ismét, és nem hagy válaszolni. A szájával hallgattat el, a nyelvével, ami tovább kavarja az elporladt, felgyújtott, szétrobbant lelkemet.

Share This Story

Tags: , , , ,

You Might Also Like

2 megjegyzés

  1. Divergentfan2017. január 14. 19:01

    Nekem tetszik, de ez nem meglepő. Bocsi a pofátlanságért de nagyon fontos. A pokol angyalának lesz folytatása? Az volt a legelső ficim és nem akarom, hogy ilyen vége legyen... Nagyon remélem, hogy folytatod, rengetegen várják,

    VálaszTörlés
  2. Drms Taehyung2017. április 8. 20:04

    Aranyos lett^.^ A másik blogodon az "Annyi év után"nak mikor lesz folytatása? Nagyon megtetszett és wow*~* Beggin on my knees, hogy legyen folytatás:c Köszönöm❤️

    VálaszTörlés

Rendszeres olvasók

Kiemelt bejegyzés

Úgy érzem, én is meghaltam