Gyógyszeretet | 28.
december 10, 2016
Hát,
drágáim, ez a nap is eljött. Utolsó résznél járunk, viszont még jövök nektek
egy bónusz fejezettel. Köszönöm azoknak, akik végigkövették ezt a
történetemet:)
– Mire számítsak? – JB mély levegőket
véve próbálja lenyugtatni magát, bár nem igazán jön össze szerencsétlennek. Rá
sem ismerek most, ebben az állapotban.
– A hiperaktív anyámra és a homofób
apámra. – A vállamat rándítva közlöm a nyilvánvalót, amivel egy cseppet sem
nyugtatom meg. Csak kétségbeesett szemekkel mered az enyémbe, látom rajta
eluralkodni azt az aggodalmat, amit soha nem mutat. – De nyugi, már találkoztál
velük. Miért izgulsz?
– Nem izgulok, csak... nem tudom, mire
számítsak. – Erre már nem mondok semmit, csak elfordítom a kulcsomat a méregzöld
kapu zárjában, amire Jaebum szinte a kezem után kap. – Ugye a légpuska még a
garázsotokban van? – Fogalmam sincs, miért suttog, és miért pont most jön ki
rajta ennyire ez az egész.
Egész nap egy árva kis jelet sem adott
arról, hogy ennyire izgulna, most meg nem tud megmaradni a saját testében.
– Anya nem hagyja, hogy fegyver legyen a
házban. – A szemeibe nézek, ezzel támasztom alá a kijelentésemet, amit ő
elhisz. Kifújja a levegőt, megnyugszik, mintha egy kicsit még a belső
feszültsége is alábbhagyna.
Jaebum mindig összeszedett, határozott,
tudja, mi merre hány méter. Miért pont most van ennyire szétesve? Hiszen
anyuékkal tényleg találkozott korábban, és azóta is csak annyi változott, hogy
egy pár lettünk.
Végül egy szót sem szólva nyitom ki a
kaput, és meg sem állok addig, amíg a bejárati ajtó elé nem érünk. Tudom, hogy
ismét hezitálni akar egy kicsit mögöttem, de mielőtt megállíthatna, lenyomom a
kilincset, és egyből belépek a házba.
– Sziasztok! – Hangosabban szólalok meg,
hogy a hangommal elnyomjam a már mellettem ácsorgóban a kételyeket pár
pillanatra, de nem érzem úgy, hogy összejönne.
– Máris itt? – Anya egy ezer wattos
vigyorral, köténnyel a derekán siet ki a konyhából, amíg mi a cipőt és a
kabátot szenvedjük le magunkról. – Még kell egy fél óra a húsnak, ugye nem baj?
Nem vagytok éhesek?
– Nem baj, anya. – Mivel egyedül én
vagyok képes válaszolni, mély levegőt véve nyitom ki a számat, majd Jaebum
alkarja után nyúlok, ahogy magam mellé húzom. – Apa?
– Nem kell suttogni, a szobánkban van. –
Anya elmosolyodik, majd sarkon fordul, és a nappaliba megy, ahol máris leül a
fotelbe, és hagyja, hogy mi ketten a kanapéra telepedjünk. – Kacsát csinálok,
az jó? Jaebum?
– Nekem tökéletes. – Fogadni mernék,
hogy még egy feszült mosoly is szétterül az arcán, amit anya szinte már
fájdalmasan néz végig. Ő is érzi, hogy valami nem oké.
– Ugye nem Woomyeon miatt vagy ilyen
csendes? Youngjae apja nyers egy kicsit, de majd megszokja ezt az egészet.
– Remélem. – Ahogy ez az egy szó
elhagyja a száját, a keze a lábamon landol, a combomat melegíti tovább a
tenyere. Nem mutatom, de belül beleborzongok az érintésébe leginkább azért,
mert tényleg egyre többet enged meg magának.
– Nano, mikor lesz vacsora? – Apa a mély
hangjával sétál ki a szobájukból, és hiába vagyok neki háttal, tudom, hogy
azért hallgat el egyből, mert látja, ki ül az ő kanapéján.
Anya tegnap szólt neki a mai estéről, de
azt hiszem, az ilyen dolgokra nem lehet felkészíteni őt.
– Szia, apa.
– Jó estét, uram. – Egyszerre fordulunk
hátra hozzá, és ahogy az enyém, úgy a mellettem ülő szája is egyből kinyílik,
viszont ő nem kap válaszul szemforgatást. Apu csak áll egy helyen, JB-t nézi,
majd az orra alatt mormogva indul tovább a konyhába.
– Woomyeon.
Nem tudom, hol kezdődött el az este; már
akkor, mikor meghívtam Jaebumot magunkhoz, vagy csak akkor, mikor apa azt
kérte, hogy hívja őt a nevén. Anyuval nem is tudtunk mit reagálni erre,
mindenesetre az biztos, hogy nem kevés feszültségtől szabadított meg mindenkit
ezzel.
Viszont hű maradt magához, hiszen azon
az egy kis kedvességen kívül semmi mást nem engedett meg magában. Néha
megszólalt, ha pár mondatnál többet eresztett el, akkor meg érezhető volt a
hangjában, hogy nagyon éreztetni akarja; ő a főnök.
Szerintem mondanom sem kell, hogy rohadtul
összejött neki.
– És Jaebum, te mit tervezel OKJ után?
Mi szeretnél lenni? – Anya egy kisebb csendet szakít meg, miközben egy kedves
mosollyal néz a barátomra.
Minden egyes porcikájából sugárzik az
elfogadás és a szeretet. Imádom anyut ezért.
– Menedzser. Szeretnék egyetemre menni
jövőre.
– Menedzser? – Édesanyám szemei szó
szerint felcsillannak, rám pillant, de ép csak annyira, hogy egyből tudjam,
mire gondol. – Esetleg menedzselhetnéd majd Youngjae-t is. – Teljesen
meggondolatlanul hagyja el ez a száját, amire ő is csak később jön rá.
Ahogy az én arcom elkomorodik, ő úgy
mered rám bocsánatkérően, amit már apa is kicsit nagyobb életerővel néz végig.
– Miért?
– Semmi, csak... egy visszatérő poén. –
Anya még legyint is egyet, így próbálja ellensúlyozni a hirtelen megborult
nyugodtságot a levegőben.
Viszont Jaebum nem hülye, egyből rám néz,
látom az arcán, ahogy pár másodperc múlva pedig az egészet összerakja a
fejében.
– Én úgy tudtam, hogy Youngjae nem
szeretne énekelni. – Szegénynek fogalma sincs, milyen témába megy bele jobban,
hiába világos, hogy menteni akarja a helyzetemet. Mindenesetre anya arca
átváltozik, mintha tetszene neki, hogy legalább nem egyikünk nem hátrál ki a
beszélgetésből.
– Sajnos. Pedig gyönyörű hangja van.
– Anya.
– Most mi az? Igazam van. De elég volt
egy csalódás neki egy vén bolond miatt, és itt tartunk. – Erre már egyikünk sem
mond semmit, most már mindenki egyetért azzal, hogy nem kell ezt tovább
feszegetni.
Én nem borulok ki úgy, ahogy normál
esetben tenném, a szüleim pedig nem lovagolnak tovább ezen az értelmetlen
témán. Ennek felmerülnie sem kellett volna.
– Kihozzuk a desszertet. – Apa a torkát
köszörülve áll fel, és egy jelentőségteljes pillantással rohamozza meg anyámat,
mielőtt a konyhába nem menne. Ennél több nem is kell, pár pillanattal később
már kettesben ülünk az asztalnál eléggé nehéz csendben.
– Őszintén, eléggé unfair, hogy csak én
nem hallottalak énekelni. – JB a feszültségoldás végett dönt úgy, hogy ezt
mondja, és alapjáraton ezer százalék, hogy ez nem jönne be, most mégis elér
vele valamit.
Csak egy láthatatlan, lemondó
mosolyfélét engedek el, a fejemet csóválva.
– Most kérjek bocsánatot?
– Hát minimum. – Ahogy ránézek, ő
hátradől, és már csaknem pislogás nélkül mered a szemeimbe.
– Nem vagy vicces.
– Nem is viccnek szántam. – Az arca
hirtelen komolyra vált át, a keze mégis rajtam ér célba, úgy melegíti a lábamon
pihentetett ujjaimat, mintha lángolna.
– Na, remélem, nincs senkinek mogyoróallergiája,
mert akkor jobb, ha most előkészítem a mentők számát. – Anya szakít félbe
minket, egy olyan vigyor játszik az ajkain, mintha pár perce misem történt
volna.
Most az egyszer ennek nagyon is örülök.
– Mi felmegyünk egy kicsit, jó? – Már
több mint húsz perce, hogy a desszertet is befejeztük, és az óta itt ülünk az
asztalnál már ezer témán átrágva magunkat.
Már épp itt volt az ideje, hogy
kinyissam a számat, majd egyből fel is állok, mielőtt valaki marasztalni
akarna. Jaebum vállára teszem a kezem, aki érti, mit akarok, és követi a
példámat.
– Köszönöm a vacsorát, nagyon finom
volt.
– Egészségedre. – Anya épphogy válaszol
a szokásos kedvességgel az arcán, én már fél lábbal kint vagyok az étkezőből,
és a szobám felé tartok. Jó lesz végre kicsit elvonulni, mert őszintén... hh,
én sem szoktam hozzá, hogy ennyit beszéljek a szüleimmel egyszerre.
Egyikünk sem nyikkan meg, egy fél hangot
nem ereszt el, amíg a lépcsőn szenvedünk, egyedül akkor hagyja el az én
torkomat egy megnyugodott sóhaj, mikor már csukódik utánunk az ajtóm.
Az első, amit megcélzok, az az ágyam,
amin hanyatt dőlve pillanatokig csak a plafont bámulom.
– Nem hiszem el, hogy ezen is
túlvagyunk.
– Ne is mondd. – Egyből kapom a választ,
ahogy besüpped mellettem a matrac, ez vesz rá arra végül, hogy lassan, de
felüljek.
Pillanatok telnek még el, mire igaz, mi
csak halkan, de meghalljuk, ahogy lent bekapcsolják a tévét. Ez végképp
megnyugtat, hiszen apa is olyan jól tűrte ezt az egészet, hogy a szobája
helyett a kanapét választotta.
– Elfáradtam. – Ennél több nem jut ki a
torkomon, minden további hangot konkrétan belém fojt az, ahogy Jaebum engem
néz.
Szavak nélkül, eléggé sokatmondóan mered
rám, kissé félrebiccentett fejjel, valamin piszkosul agyalva. Nem tudom
hirtelen hova tenni ezt, de úgy tűnik, hogy nem kell sokat várnom. Szinte már
szóra nyitja a száját, hogy kimondja.
– Mi az?
– Végleg feladtad?
– Mit? – Nem terveztem, de kérdéssel
válaszolok neki, ami után besípol a csend köztünk.
– Az éneklést.
– Ne kezdjed te is, kérlek.
– Anyukádék nagyon meggyőzően tudnak
erről beszélni. – Félig magyarázatnak szánva beszél, miközben kissé közelebb
húzódik, és marja maga alatt a lepedőmet. Ismét azt érzem, mint a múltkor. Hogy
a szívem kirobban a testemből a levegővel együtt.
– Tudom.
– Még nagyon fiatal vagy ahhoz, hogy ilyen
hamar lemondj egy ilyen dologról.
– Nem értem, hogy jött ez most neked. – Még
kissé a fejemet is csóválom, hogy a lehető legjobban kimutassam azt, mennyire
összezavar.
Úgy tűnik, veszi a lapot, de nem
hajlandó témát váltani.
– Úgy érzem, hogy valami nagy dologról
mondasz le, amiről nem szabadna. Pedig még nem is hallottalak énekelni. – A
szemöldökeit összevonva hagyja, hogy a saját szavai őt is megkavarják egy
kicsit, valószínűleg már ő sem nagyon tudja követni az egészet. – Ígérd meg,
hogy megpróbálod majd.
– Nem tudom, erre mit mondjak. – Az
ujjaim összeszorulnak a nadrágomon, pár pillanatra csak azt figyelem, ahogy az
anyag gyűrődik rajtam. – Nem menne még, nem véletlenül nem...
– Ne, én nem azt mondtam, hogy ezen a
tehetségkutatón indulj. – Egyből félbeszakít, ahogy leesik neki, mit akarok
mondani, és ezzel belém is fojt minden szót.
– Akkor?
– Én azt szeretném, ha majd ismét
nekikezdenél. Nem most, hanem majd pár év múlva, amikor megint lehetőséged lesz
rá. Ígérd meg, hogy akkor majd megpróbálod. – Amint az utolsó szó is elhagyja a
száját, szinte már nyomasztó az a csend, ami ránk telepszik. Nem is tudok
válaszolni, mit mondani, csak azt figyelem, ahogy ő megunja a szótlanságomat,
és közelebb hajol. – Ígérd meg.
– M-megígérem. – Konkrétan kapok a
levegő után, ahogy megtorpan egy leheletnyi kis távolságot hagyva, ami már fáj.
Viszont még tennem sem kell ellene, hiszen miután elereszt egy önelégült, apró
vigyort, a szája az enyémhez ég.
A tenyere a tarkómon perzsel, a mellkasa
a mellkasomhoz forr, miközben egy olyan lázas csókba invitál, ami miatt nyaktól
lefelé mindenem lebénul.
Most először érzem a legintenzívebben
azt, hogy én ezt... akarom. Sokáig, a lehető leghosszabb ideig érezni szeretném
ezt mellette. Egy életre meg tudnám szokni ezt a biztonságot és szeretet.
3 megjegyzés
Vége???? Hogyan? Mikor? Nenenenene���� annyira imadtam ���� nem szerettem volna, hogy valaha is vege legyen :( nagyon koszonom, hogy sikerult egy ilyen hihetetlenul jo torteneted megirnod! Elvezet volt olvasni! :) Mar alig varom a kovetkezo 2Jae-s tortenetedet *---*
VálaszTörlés~R
Szia Kata!Az érzés leírhatatlan, ami most uralkodik bennem, ahogy elolvastam ezt a történetet. *.*
VálaszTörlésMár bánom, hogy éveken keresztül elkerültem a GOT7-t, semmit sem tudtam róluk, még egy dalukat se hallottam. De amikor októberben belekezdtem egy számomra szokatlan JiKook fic fordítas olvasásába, amiben bizony ott vannak Markék is, hát... kiütöttek. A lelkemnek azóta csak rájuk van szüksége, minden mennyiségben. :-)
Szóval tudtam, hogy nem fogok csalódni, ha tőled is olvasok egy GOT7 ficit, csak kicsit sokáig tartott míg rávettem magam, de ezerszer is megérte. Ezzel a címmel pedig még aktuális is volt, szinte gyógyított. ^^
Először novemberben olvastam el egy éjszaka alatt ezt a ficit. Nem bírtam elmenni aludni, annyira megfogott. ^^ Szeretem, ha egy történet mosolygásra késztet a mindennapokban, ha csak eszembe jut egy-egy részlet. Ès ez a fic ezt elérte. Pillanatok alatt beleszerettem ebbe a párosba és ez mára odáig fajult, hogy az elsőszámú kedvenceim közt szerepelnek. <3 Nos az elmúlt éjszaka ismét álmatlanságban szenvedve olvastam el, az azóta felkerült két utolsó résszel együtt.
,,Ismeretlenül csevegni twitteren" Az alapötletet nagyon szerettem, mindig izgalmas, ha egy ilyen szituációba kerülnek a szereplők, csak ez most nem chat vagy társkereső, hanem egy ,,modernebb" forma. Huhh, nem is tudok mit kiemelni... Annyira aranyos volt Youngjae, ahogy belül mindig ájuldozott Jaebum miatt. Ès JB ,,félelme" apuka miatt. Ez most nagyon bennem maradt, mert vicces, mennyire tartott tőle. :-D Van még egy dolog, ami élénken él bennem. Ez pedig Junior. Hát olyan kis agresszív volt ebben a történetben, ez nekem egy kicsit fura volt, főleg most másodszori olvasásra, hogy már valamennyire tisztában vagyok vele, hogy milyenek. De mindegy is. Szórakoztató volt, bár Youngjae-nek nyilván nem. :-P
Szenvedni fogok, amiért vége lett, nem folytatódik a fic, (tudom, lesz még egy bónusz rész) de elfogadom. Szépen felépítetted, minden részlet a helyén, a vége pedig elkerülhetetlen.
Remélem majd lesz még alkalmam olvasni tőled ezzel a párossal, de amennyire tudom, hogy szereted őket, biztos lesz ilyen. ^^ Különben nem hoztad volna létre ezt a blogot csak nekik. :-) Szinte biztos, hogy elolvasom még párszor, mert ,,könyörög" érte, hogy megtegyem. Azt mondanom se kell, hogy bár nagyon szeretem/szerettem a többi ficid is, de jelenleg ez a kedvencem tőled. :-)
Nagyon köszönöm, hogy olvashattam. Pusz
Ditta <3
Szia!
VálaszTörlésNagyon tetszett ez a történeted. Csak azért tellett három éjszakámba, hogy elolvassam, mert mindig eléggé fáradt voltam, mire időm lett rá, de jobb is így, hogy nem egy, hanem legalább három napom volt megemészteni. Ami miatt számomra fontos lett ez a fici - amellett, hogy az egyik kedvenc párosommal írtad -, hogy nem csak a szerelemből állt a főszereplő élete, hanem családi és személyes problémák is megnehezítették a mindennapjait, ami miatt teljesen életszagú volt.
Köszönöm, hogy megírtad, és hogy olvashattam! <3