Gyógyszeretet | 27.
december 10, 2016
Sziasztok:)
Tudom, sokat kellett
várni erre a részre, sajnálom. Sok volt a dolgom, amikor épp lett volna időm és
energiám egyszerre, hogy leüljek írni, mindig jött egy művtöri vagy töri
dolgozat, ami miatt nem jött össze. Viszont most sikerült összehoznom, jó
olvasást az utolsó előtti fejezethez^^
– Ah, éhen halok. – Anya sóhajtozva
vonul át a nappalin vagy hatodjára, hogy a konyhába menjen, de tudom, hogy most
sem enni. Csak állni fog a hűtő előtt, ami nem mellesleg dugig van, viszont
ezer százalék, hogy nem talál majd olyat, amit szívesen megenne. – Youngjae.
– Hm?
– Nem főznél nekem valamit? – Megáll a
kanapé mellett, miközben kislányosan pislog le rám, mintha a szülő-gyerek
kapcsolat most felborult volna.
– Mit szeretnél? – Máris állok fel, és
indulok kifelé, amire egy hálás mosolyt kapok válaszul.
– Nem tudom.
– Nem lesz egyszerű... – Magamnak
sóhajtok fel, ugyanis már most érzem, hogy nem lesz könnyű dolgom ma este. –
Valami könnyűt?
– Nem is tudom. – A száját húzva csoszog
el a sarokba állított, egyszemélyes kisasztalhoz, hogy leüljön, mindeddig én
már a hűtőt pakolom kifelé.
Nem kérdezek többet, csak a kezem mozog,
bár fogalmam sincs, mit csinálok. A lényeg, hogy hamar kész legyen, és ő
ehessen.
– Mondd csak... – A torkát köszörüli, ahogy
megszakítja a nehéz csendet, ami eddig simogatta a fülem. – Mi a helyzet
Jaebummal? Nem beszéltünk róla már nagyon rég. – Ahogy ő beszél, a szavakkal
játszik, az én agyam épp olyan lassan dolgozza fel mindezt.
A kezem le is áll hirtelen, ahogy eljut
a tudatomig, pontosan miről is van szó, és őszintén, kissé bepánikolok. Anyának
fogalma sincsen arról, hogy mi már együtt vagyunk, ugyanis alkalmam nemigen
volt még elmondani neki a nagy veszekedés, a kórház, a majdnem elvetélése óta.
– Hát... – Nagyobbat nyelve nézek hátra
rá a vállam felett. – Mi igazából járunk egymással.
– Mi? – Teljesen leblokkolva mered rám,
ami miatt nem bírok tovább a szemeibe nézni.
Istenem, kezdek zavarba jönni már csak
attól, hogy erről kell beszélnem? Ez annyira gáz.
– A barátom.
– Mégis mióta? És miért nem tudok róla?
Hogy történt ez? Te... te kezdeményeztél vagy ő? – A tengernyi kérdés elnyomja
a hangokat, a szavakat a számban. Nem tudok mit mondani hirtelen, mint valami
igazi életképtelen.
– Akkor történt, amikor kaptam azt az
SMS-t a tehetségkutatóról... Hozzá mentem át lenyugodni, és ez lett a vége vagy
mi. – Csak motyogok a magyarázatomat darálva, viszont anyám épp elég türelmes
ahhoz, hogy kivárja a végét. – Nem volt megfelelő a helyzet azóta, hogy
elmondjam. Nem hiszem, hogy apa örült volna, ha benyögöm az egyik családi
vacsora közben. – Még a vállamat is megrántom, ahogy ránézek ismét, viszont az
nem segít a helyzetemen, hogy olyan, mintha nem is venne levegőt.
– De te akartad? – Tudom, hogy teljesen
másképp hagyja el a száját, mint ahogy akarná, de nem akar megsérteni egy „neked
volt ehhez bátorságod?” kérdéssel.
– Ő kezdeményezett. – Nem vagyok
hajlandó ennél jobban kifejteni, hiszen már a gondolattól kinövi magát bennem
az az energia és erő, és energia, mint akkor, Jaebum szobájában.
– Értem. – Végül elmosolyodik, mikor
sikeresen elfojtja magában a kislányos örömét, amiért felettébb hálás vagyok
jelenleg. – És jól megvagytok?
– Persze. – Itt már kissé gyanakodva
figyelem, ahogy az asztalon játszik az ujjaival, és szinte csak azt figyeli.
Anyám sunyi.
– Nem akarod áthívni? Egy vacsorára.
– Egy vacsorára, ahol a terhességtől
megbolondult anyám és az erőszakos, nem kicsit homofób apám is ott lesz? Inkább
kihagynám.
– Na, Youngjae. – Drága szülőm
felháborodva szól rám, valószínűleg a rájuk aggatott jelzők nem igazán
tetszettek neki, de nem hiszem, hogy bocsánatot kéne kérnem. Tudja ő is, hogy
igazam van. – Komolyan, hívd csak át. Kedvelem.
***
– Mit gondolsz? Ez jó? – Bambam agy
ötödszörre teszi ki a lábát a próbafülkéből ezzel a kérdéssel, és hiába
bólogatok ismételten igenlő választ adva, ő csak a száját húzza. – Annyira
mégsem. – Nyögve mered a kinti tükörbe, hogy távolabbról is megnézze magát,
viszont ezután megint eltűnik a sötétszürke függöny mögött.
Fogalmam sincs, hogy rángatott el pont
engem vásárolni, de a lényeg, hogy most itt vagyok. Igaz, ha hazamegyek suli
után, biztosan az ágyamban kötök ki pár órára, mire eljönne a vacsora ideje,
úgyhogy sok mindent nem halasztottam el a törpe miatt.
– Mennyi van még hátra?
– Három felső és egy nadrág. – Már a
hallottak betesznek, az arcomat dörzsölve hátrálok el a kitett kis puffig,
amire úgy rogyok le, mintha másfél óra helyett már négyet végigvásároltunk
volna. – Na, és ez?
– Nem. – Ahogy kiteszi a lábát, és
meglátom, szinte fintorba is rándul az arcom, ugyanis ez a sötétkék felső a
fehér madarakkal rajta a fogason még jól nézett ki. Rajta már annyira nem.
– Pont ez nem? – Magán igazgatja a
felsőt, ahogy egyik oldaláról a másikra fordul, úgy méregeti magát a messzi
tükörben.
Már szinte a fejemet fogom, hogy pont
ahhoz ragaszkodik, amire végre nemet tudtam mondani. Komolyan nem hiszem el ezt
a gyereket.
– Ráadásul ez nagyon nem. – Amint a
válasz mellé még a fejemet is csóválom, ő hitetlenül mered rám, majd csak az
arcát felfújva vonul vissza, hogy valószínűleg átvegye.
– Olyan, mintha Yugyeomot hívtam volna
el vásárolni. – Hallom a mormogását, amit nekem szám, viszont nem a
leghangosabb. – Ennyi erővel őt is elrángathattam volna.
– Mondanám, hogy bocsánat, de rosszabb
vagy, mint egy nő.
– Ez nem igaz. – Ismét egy újabb pólóban
teszi ki a lábát, ami szinte ráolvad, mintha minimum rászabták volna. Úgy
tűnik, ezt ő is észreveszi, hiszen konkrétan felcsillanó szemekkel néz rám.
– Ez jó.
– Csak szimplán jó? Semmi kifejezőbb
jelződ nincsen rá? – Miközben beszél, akaratlanul is elvigyorodik, csak ekkor
jövök rá, hogy viccel. Nem is vár választ, csak miután ismét meglesi a
tükörképét, már csak a bokáját látom a függöny mögött. – Amúgy, Youngjae,
Jaebum nem szokott neked Jacksonékról beszélni mostanában?
– Nem, miért? – A szívem hirtelen a torkomba
ugrik, ahogy eljut a tudatomig, mit is mondott. Még egy ilyen gyors és váratlan
témaváltás, és azt is elfelejtem, hogy kell levegőt venni.
– Igazából semmi különös, csak... Olyan
furák lettek mostanában. Nem húzzák a szájukat, ha szóba kerülsz.
– Tényleg?
– Aha. – Már az utolsót fel sem
próbálja, a saját ruhájában hagyja ott a próbafülkét, majd miután felakasztja a
felesleges ruhákat az egyik fogasra, megindul a kassza felé. Én meg mit
tehetnék? Egyből felállok és megyek utána abban reménykedve, hogy mond ennél
többet is.
– Mármint... Jackson is?
– Igen.
– Hát ez fura.
– Tudom, én sem értettem. De mindegy,
inkább legyen így, minthogy folytassák a régebbit.
***
A kinti hideg a kabátom alá költözött,
amíg elértem az iskola bejáratát. Épp két lépést tettem meg, mire betettem a
lábam a kellemes melegbe, úgyhogy még várhatok egy kis ideig, amíg abbamarad a
vacogásom.
A tömeg már nagy, hiszen negyed óra
múlva kezdődik az első óra, épp ezért mindenki sietne befelé, de senki nem
halad semerre. Ettől az ácsorgástól már biztosan a hajamat tépném, ha nem
fagytak volna le odakint az ujjaim.
Alig teszek meg még három lépést, ismét
megtorpanunk, aminek hála már nem meredek tovább az előttem álló tarkójára.
Körülnézek, és ekkor jut el az agyamig, hogy ez a nagy tömeg már nem reális.
Egy fél pillanat alatt elvetem a szokásos reggeli tolongást, ez egy kicsit nagyobb
ennél.
– Jó reggelt. – Hirtelen egy ismerős
hang ütközik a fülemnek, egy mellkas a hátamnak, és simul két kar a derekamra.
Egy pillanatra a vér is megáll bennem, viszont kárpótol az a kellemes illat,
ami belőle árad.
– Jó reggelt. – Egy apró mosoly csúszik
szét az arcomon főleg, mikor Jaebum meleg tenyere az én jéghideg ujjaimra
téved. – Te nem fázol? Nagyon hideg van odakint.
– Már húsz perce bent vagyok, volt időm
átmelegedni. – Az arcát az enyémnek dönti, olyan közel engedi magát hirtelen,
mint tömeg előtt még soha. – Reméltem, hogy már bent vagy, és megtalállak.
– Miért?
– Hát... biztos be akarsz menni órára?
– Ez elsőre?
– Úgy az összesre. – Még a vállát is
megrántja, amíg én próbálom feldolgozni, mit is akar. Ez nekem új.
– Miért? – A homlokomat ráncolva
fordítom felé a fejemet, ami miatt hátrébb hajol, hogy a szemeimbe nézhessen.
Pont nem érdekli, hányan bámulnak
minket, és nem hittem volna, hogy ez ennyire jól fog esni.
– Lógj el velem.
– Pont a vizsgák előtt? Nem tetszik ez
az ötlet.
– Most leráztál? – Felvont szemöldökkel
enged el és lép végül mellém, mint egy vérig sértett kisgyerek.
– Pontosan. Viszont a délutánom úgyis a
tiéd.
– Ez gyönyörű. Oké. – Kissé még fúj is
egyet elpoénkodva, mégis kimutatva, hogy nem erre számított. – De akkor délután
az enyém vagy.
– Igen.
– És terveztél is valamit, vagy...?
– Hát... – A torkomat köszörülöm,
ugyanis hirtelen eszembe jut, anya mit mondott. Azt akarja, hogy JB átjöjjön,
és ezt nem is halogathatom túl sokáig. Előbb-utóbb úgyis nálunk köt ki,
bármennyire nem akarok túlesni az „első igazi alkalmon” a szüleim miatt. –
Átjöhetnél, és ha már ott vagy, maradhatnál is vacsorára.
– Most komolyan maga Choi Youngjae
hívott meg engem?
– Miért olyan meglepő ez? Hiszen együtt
vagyunk.
– Az a furcsa, hogy azt akarod, hogy a
szüleiddel legyek. – Egy önelégült mosoly terül szét az arcán, úgy tűnik,
hirtelen piszok büszke lesz magára. Már csak azt nem tudom, miért. – De oké.
Nekem megfelel.
– Te tudod, mi ez a nagy tömeg? – Ahogy
lebeszéljük a napi programot, áttérek egy számomra jelenleg érthetetlen témára.
Kíváncsian is nézek végig az embereken, akik elállják az utunkat.
– Valami megbeszélés lesz az aulában az
első órában, oda vár mindenki. – Még a vállát is megrántja, úgy tűnik, neki ez
nem nagy dolog. Én viszont igenis kiakadok, ennyi erővel aludhattam volna még
legalább fél órát.
– Ah, remek.
– Én felajánlottam a társaságomat, de ha
neked ez érdekesebb... – Amíg én a számat húzom, JB csak felsóhajt, a fejét
csóválja. Ennél több eddig nem is kell ahhoz, hogy a szemeimet forgassam
miatta.
– Ha ennyire lógni akarsz, ott vannak
Jacksonék.
– Az nem lenne annyira romantikus és
lovagias, mintha téged szöktetnélek meg, nem?
– Lovagias? – Akaratlanul is egy idióta
mosolytól esik szét az arcom, próbálom visszatartani a nevetésemet, ami elég
nehezen megy.
– Szerinted nem az?
– Nem igazán.
– Szép, én itt próbálkozom, te meg
folyton leszavazol. Hol van itt az igazság? – A fránya sóhajtozása ismét feltör
a torkából, egyszerűen képtelen leállni vele. Nem, mintha zavarna.
– Hé, én értékelem, hogy a nyakadat
törve akarsz rávenni, hogy szabályokat szegjek.
– Nem vettem észre, hogy így lenne.
– Jaebum, ne már.
– Jól van, majd este meghálálhatod nekem, Chibi.
0 megjegyzés