Angyalpor +16
december 09, 2016
Hola^^ Oké, őszinte leszek. Mint ahogy már a
legtöbben ismertek, általában a komolyabb témákat szeretem boncolgatni ficikben
(lásd; KyungJeong, NamJin) -, és bár mondjuk egy része ennek a fejezetnek is az
-, amikbe imádok mélyebben belemenni, de most nem ez lett a vége. Most csak
felhasználtam egy erős szerelemhez, ami előttetek veti le a maradék gátlásait
is^^
Ezt erősen ajánlom az olyanoknak, akik odavannak az
ilyen tipikus szerelmes történetekért, mert ez is ilyenre sikeredett.
Senkit ne ijesszen meg a figyelmeztetés, semmi
lelket romboló nincs benne:D
Jó olvasást:)
Figyelmeztetések: drog (csak
a hatásai, konkrét használatát nem írtam bele), erotikus tartalom
Mintha ezer év telt volna el azóta, hogy
megismertem őt. Emlékszem a legelejére; mikor nekem jött a metrón félig
kómásan, hajnali hat előtt. Én buliból tartottam hazafelé, ugyanis a fiúkkal
kifújtuk magunkat letudva azt a rengeteg vizsgát a hátunk mögött.
Viszont Youngjae közel nem volt ilyen
szerencsés. Táska volt a vállán, füzetek a kezébe, amikbe annyira belemerült,
hogy nem figyelt oda, hova lép.
Szerintem mondanom sem kell, hogy nem
voltam valami elnéző és segítőkész teljesen lefáradva, épphogy kijózanodva, de
ő annyira nyomott volt, hogy fel sem fogta, hogyan szólok hozzá.
Ez
volt a szerencsém.
„–
Figyelj már oda, könyörgöm. – A hangom méregként siklott végig a vagonon,
egy-két ember felénk is kapta a fejét, viszont ő nem. Csak szusszant, félig
lehunyt szemekkel pillantott vissza rám, ami után már nem tudtam bunkó lenni
tovább.
Túl szép volt, amit
láttam.”
Nem is tudom, mire hasonlított legelső
ránézésre, majd akkor, mikor másodjára, harmadjára láttam ugyanazon a metrón.
Csak az a tompa ragyogás lengte körül, ami már olyan korán sem hagyta magára.
Valami más volt rajta, benne, nem értettem, hogy miért ragadt le rajta a szemem
újra és újra.
Mindig eggyel előbb szállt le, ahol én,
csaknem tíz megállón keresztül figyelhettem őt. Ahogy ritkán evett, a füzeteit
bújta vagy csak zenét hallgatva próbálta túlélni azokat a fagyos reggeleket.
Túl gyorsan teltek a napok, volt, amikor
már csaknem elfeledkeztem róla, de ilyenkor valamiért hazafelé is láttam. Nem
tudtam mire vélni, hogy az égiek játszadoznak-e velem, vagy ez csak puszta
véletlen. Viszont... ah. A gondolataim már kínosan sokat kóvályogtak körülötte,
és rá kellett jönnöm, hogy nem igazán fog sikerülni, hogy kiverjem a fejemből.
Olyannyira elfoglalt, hogy egy gyengébb
pillanatomban a számat is kinyitottam. Jacksonnak és Marknak eredt el a nyelvem,
megemlítettem, hogy van az a bizonyos fiú a metrón. Mindig fehér Adidas van a
lábán, van, amikor egy halványrózsaszín pulóvert visel a kabátja alatt, és
szép.
Mindig is utáltam ilyen jelzőkkel
illetni fiúkat, hiszen ha már férfi, akkor helyes lehet maximum. De ő gyönyörű
volt.
Mondanom
sem kell, hogy itt csesztem el az egészet, ezek után már csak napok kérdése
volt, mikor kötök ki mellette. Természetesen nem magamtól, ugyanis nem volt
bátorságom. Gáz vagy nem, de akkor huszonegy éves létemre nem mertem, mert így
visszagondolva talán úgy éreztem, hogy van mit veszítenem.
„–
Ő az, JB? – Jackson a szőke haja alól bámult rám, miközben nem épp
visszafogottan szólalt meg.
–
Fogd már be. – Szinte sziszegtem, hiszen nem kevesen bámultak ránk miatta.
Mindenesetre Mark élvezte a helyzetet a maga csendes, visszafogott stílusában,
miközben a később beavatott Jinyoung csak néha felhorkantva jelezte, hogy
köztünk van.
Ritkán
volt olyan, hogy arra mentek délután, amerre én, de azon a napon nem csak az a
három, hanem ő is ott volt. Pár méterre ült tőlünk, egy könyvet olvasott
bedugott fülekkel, teljesen elmerülve a betűkben.
–
Nem mész oda?
–
Minek?
–
Mert állításod szerint lassan már négy hónapja bámulod a metró másik végéből?
Nem akarlak lelombozni, de ez kezd beteges lenni.
–
Ezt alátámasztanám. – Még Mark is becsatlakozott, egy kicsit sem könnyítette
meg az akkori helyzetemet.
–
Nem akartok leszállni? – Rosszallóan bámultam mind a hármójukat, viszont ők rám
sem hederítettek.
–
Mi nem, de ő igen. – Jr még felé is bökött a fejével, amivel elérte, hogy rá
emeljem a tekintetemet.
A
szokásos hófehér deszkás cipőjében állt már az ajtók előtt várva azt, hogy a
metró hamarosan megálljon. Még ma is emlékszem, mennyi gondolat rohamozott meg
azokban a pillanatokban.
Utána
menjek? Leszólítsam? Komolyan ennyire gyáva lennék? És nem mellékesen; teljesen
elment az eszem?
–
Na, menj oda.
–
De mit mondjak? – Kétségek közt tengődve adtam fel a tiltakozást, mikor már
nyikorgott alattunk a szerelvény, a hangszóróból felszólalt a megálló neve, a
mellkasomban pedig történt valami addig teljesen szokatlan.
–
Csak menj. – Nem kaptam normális választ, csak két tenyeret a vállamon, amik
szó szerint kitaszítottak, mire ismét becsukódtak az ajtók.
A
többi megállóval ellentétben ott soha nem volt nagy tömeg, viszont akkor
annyira zavarodott voltam, hogy hirtelen nem láttam a megszokott, világosbarna
hajat, a sötétkék kabátot.
Az volt az első
alkalom, hogy túllendültem a megszokott bámuláson, és tenni akartam valamit.”
Utána két hétig nem mertem semmit
csinálni. Csak amikor tehettem, előtte ültem le, miközben a fejemben ezer meg
egyszer fordult meg a gondolat, hogy leszólítom.
Nem
volt mit tagadni, tetszett nekem. Ez az érzés egy idő után túlságosan is
kinőtte magát bennem ahelyett, hogy felszívódott volna, talán ez adta meg az
utolsó löketet.
„Nem
csak, hogy leültem mellé reggel háromnegyed hatkor a metrón, de valami, ami
ezer százalék, hogy nem én voltam, a kezemet mozdította. Csak megböktem a
vállát, amire ő kíváncsian nézett rám kivéve a fülhallgatóját, közel nem olyan
fáradtan, mint az előtt négy és fél hónappal.
–
Szia, Jaebum vagyok. – Elővettem a szokásos mosolyomat, ahogy a hangom
kisiklott a torkomon, és hirtelen élveztem azt a feszengést és idegességet, ami
belülről konkrétan meg akart ölni.
–
Youngjae. – Értetlen volt, zavarodott, viszont nem nézett el a szemeimből,
ahogy óvatosan becsukta a füzetét az ölében. Lassan viszonozta a gesztust, és
akkor, abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy soha életemben nem láttam
még olyan gyönyörű mosolyt, mint az övé.
Már akkor tudtam, hogy
két végkimenetele lesz ennek az egésznek. Vagy iszonyatos fájdalmat okozok
magamnak, vagy a világ legboldogabb embere leszek.”
Onnantól kezdve minden olyan... gyorsan
történt. Teltek a hetek, lassan a hónapok is, és itt volt a nyár. Már
undorítóan meleg volt kint, én pedig végeztem a második évemmel is az egyetemen.
Mint megtudtam a reggeli
beszélgetésekből, Youngjae is egyetemista volt, az első évét taposta, és a
rengeteg tanulástól volt olyan nyomott mindig. Kellett egy kis idő, mire
feloldódott a közelemben, és elkezdett megnyílni, mintha egy kész örökkévalóság
telt volna el, mikor nem csak felületes dolgokat árult el magáról.
Az összes létező közösségi oldalon
megtaláltuk egymást, és igaz, beletelt vagy egy hónapba, mire el mertem hívni
valahova. Teljesen egyértelmű, hogy én többet gondoltam bele, viszont neki
fogalma sem volt arról, hogy randiként tekintettem a találkozásainkra. Ez is
csak akkor realizálódott bennem, mikor már kínosan késő volt, és hatalmas
pofára esés.
Akkor tudatosult a fejemben, hogy a
délutáni bubuzások, a ramen evések neki szimpla barátkozási vágyat takartak,
mikor tökre belelkesülve mesélte; randizik valakivel.
Megismert egy lányt, akivel egyszer
találkozott csak, de nekem akkora érvágás volt, hogy nem tudtam kettesben lenni
vele ezek után. Csak annyi szerencsém volt, hogy Jacksonékkal is kezdett jó
viszonyba kerülni, és én is megismertem az ő barátait.
Youngjae egy ideig csak az ő közelükben
tudott igazán felnevetni, amit kilométerekről is hallani lehetett, viszont
Markék betörték.
Innen
visszagondolva sajnálom, hogy nem én csalogattam ki teljesen a csigaházából, de
akkor annyira fájt közvetlenül mellette lennem, hogy már meg sem környékeztem.
Ezt ő... aish. Észrevette, és az volt a legutolsó lépés, amit megléptem. Utána
már minden csak rajta múlt.
„–
Bummie, beszélhetnénk? – Otthagyta a fiúkat a szüleim házában, és kijött hozzám
az erkélyre, ahol régen Jacksonnal a fél kertet felástuk. – Valami baj van? –
Mellém könyökölt a korlátra, kérdőn meredt rám, viszont én nem tudtam hirtelen
mit mondani.
Csak
az járt akkor is a fejemben, hogy ő egyáltalán nem úgy gondolt rám, mint ahogy
én közeledni akartam felé. Többet akartam.
–
Mi lenne?
–
Furcsa vagy. Hetek óta mindig kihátrálsz a társaságból, ha ott vagyok. – Mindig
egy visszafogott, nagyon lassan haladó fiú volt, viszont akkor nem kertelt.
Nyíltan kimondta azt, ami talán neki volt a legkellemetlenebb. – Valami rosszat
tettem?
–
Nem. – A szemeit néztem, láttam, hogy nem hisz nekem, de én nem akartam
magyarázkodni.
–
De valamit csak elrontottam. – Elkenődve bámult le a kezeire, a száját alig
rezdítette, ami túlságosan lekötötte a figyelmemet. Már nem hallottam semmit
abból, amit elkezdett motyogni az orra alatt, csak az járt a fejemben, hogy túl
aranyos, ártatlan és elérhetetlen. – Figyelsz rám?
–
Rohadt életbe – morrantam fel kissé hangosabban, aztán valami elképesztő
ostobaságot műveltem. Olyasmit, amit normál körülmények között soha nem tettem
volna meg ennyire természetesen, valamit, ami csakis annak volt betudható, hogy
már tele voltam a saját önmarcangolásommal.
Ki
akartam törni, megmutatni neki. És meg is tettem.
Túl
gyorsan mozdultam olyannyira, hogy ő is csak akkor jött rá, mi történik, miután
már vége volt. Csak fél másodperc volt az egész, az, ahogy odahajolva az
ajkaira csókoltam, mintha világ életemben ezt csináltam volna.
Nem
éreztem bűntudatot, mégis tudtam, hogy talán felelőtlenség volt, de akkor
annyira elégedett voltam magammal, hogy nem sikerült volna úgy tenni, mintha
hiba lett volna.
–
E-ez mi volt?
–
Egy majdnem csók.
–
Összezavarsz. – Az arca elvörösödött, eltűnt minden olyan szín róla, ami
egészségesnek mutatta.
–
Tetszel nekem, Youngjae. – Bár hiába vallottam be azt, ami már hónapok óta
nyomta a szívemet, tudtam, hogy mégsem voltam teljesen őszinte.
Több
volt annál, minthogy tetszett.
–
É-én?
–
Van itt más, akihez kellett négy hónap, hogy le merjek mellé ülni a metrón? –
Minden egyes szavam után, mintha egy kiloval kevesebb lettem volna, ahogy
elillant belőlem a feszültség. Jó érzés volt végre kiadni magamból. – Randizz
velem.
–
Jaebum... – Próbálkozott a szavakkal, mondani valami értelemeset, de nem tette.
Csak némán tátogott, a hangjával, a betűkkel küzdve, mikor végül feladta az
erőlködést.
Egyszerűen csak egy
zavart, alig látható mosoly terült szét az arcán, és a szavakat elhagyva
bólogatott.”
Emlékszem minden egyes olyan pillanatra,
mikor már hivatalosan is randiztunk. Ő zavarban volt, abban az időszakban a
szokásosnál is többet mosolygott leginkább a furcsa helyzet miatt.
Vagy hat randin voltunk túl, mikor
legelőször megfogtam a kezét, de nem azért, mert féltem. Csak tudtam, hogy
Youngjae nagyon lassan halad, visszafogott ilyen téren, és nem akartam sok
lenni neki.
Viszont
mikor már éreztem, hogy nevetségesen sokat húzzuk azt, ami konkrétan már
tapinthatóan jól érződött kettőnk közt, nem hagytam neki több teret. Ott volt a
szikra köztünk, ráadásul nem is kicsi; miután elkezdett úgy tekinteni rám,
ahogy én is rá, csaknem robbant a levegő, valahányszor egymás mellé
keveredtünk.
„Meg
akartam érinteni, szinte égett a bőröm attól, hogy nem tehettem meg miatta.
Viszont nem akartam, hogy úgy érezze, ráakaszkodom, ezért még tartottam két
lépés távolságot. Még úgy is, hogy a kilencedik randin voltunk túl, és a házuk
előtt szobroztunk. Már egy párként.
Olyan
csillogó szemekkel tudott rám nézni teljesen elvarázsolva, hogy bennem valami
lehetetlent indított el. Felégetett belülről.
–
Köszönöm. – Csak ennyit mondott, a kezemet még mindig nem engedte el, pedig már
percek óta a hidegben álltunk.
–
Mit?
–
Hogy ilyen... türelmes vagy. Tudom, hogy nehéz velem.
–
Könnyű veled. Inkább... nem megcsókolni nehéz. – Még egy féloldalas vigyort is
villantottam, de benne csak tovább fokozta a feszültséget. Érezte már, hogy
nagyon itt az ideje annak, hogy több legyen kettőnk közt.
Tudtam,
hogy ő is akarta, csak félt. Nem merte meglépni, vagy szimplán csak hagyni,
hogy én megtegyem, mert túl sok gátlása volt.
–
Csak hogy tudd, én amúgy... nem ellenkeznék. – Szégyellősen simított a nyakára
egy töredék másodpercre, miközben szinte suttogott, ami engem teljesen
leblokkolt. Konkrét felhatalmazást kaptam arra, hogy közeledhessek felé, és
hülye lettem volna kihagyni.
A
kezeim a derekára csúsztak, már nem volt energiám bármit is mondani. Őt
akartam, méghozzá ott és abban a percben. Piszok elégedett is voltam, mikor nem
rezzent össze, ahogy magamhoz húztam, hogy tartotta a szemkontaktust, hogy a
vállamon pihentette a kezeit.
Talán
túlságosan is elnyújtottam minden pillanatát, de már olyan rég vágytam rá, hogy
nem tudtam hamar túlesni rajta. A szám szinte az övéhez forrt, ahogy felégettem
a köztünk lévő távolságot, és megtehettem azt, amiről addig csak fantáziáltam.
Felszusszant,
ahogy lassú csókot kértem tőle, és hosszas hezitálás után, de viszonozta azokat
az apró csókokat, amik az ajkait melegítették. Átölelt, szinte már követelőzve
húzott le magához, mikor ő is megérezte azt a mézédes vágyat, ami beborította
az egész számat.
Életem talán
legszerelmesebb csókját kaptam akkor.”
Az egyik kisasztalt támasztom a zsúfolt
nappaliban, és hiába vagyok egy olyan helyen, ahol konkrétan levegőt venni nem lehet
úgy, hogy valaki ne könyököljön belém, nekem akkor is ezeken a régi dolgokon
jár az eszem.
Rég voltunk már kiereszteni a gőzt főleg
így, heten, de jelenleg nem igazán van ehhez hangulatom. Viszont eljöttem, mert
hívtak, és mert... aish, Youngjae.
Visszagondolva, hogy honnan indultunk,
szinte hihetetlen hogy már lassan fél éve egy pár vagyunk. Mégis fel tudom
eleveníteni a legelsőket a fejemben. A legelső beszélgetést, a legelső
kézfogást, a legelső csókot.
Hirtelen kibillenek a múlt
felidézéséből, ahogy az angyalarcú vigyorbombám előttem terem már eléggé jó
állapotban.
– Jól érzed magad? – Túlüvöltöm a zenét,
miután nekem esik az ügyetlensége miatt, de ezzel is csak annyit ér el, hogy a
derekánál fogva tartsam meg. Imádom megérinteni.
Viszont azt még feldolgozni sem tudom,
hogy kettőnk közt... ah. Csóknál több nemigen történt. Már öt és fél hónapja a
barátom, és ez alatt az idő alatt derült ki, hogy ő sokkal lassabb tempót
diktál annál, mint ahogy azt a legelején gondoltam.
És én még azt hittem, hogy a kilencedik
randinkon elcsattant első csók volt túl sok idő.
– Nagyon! Nem jössz táncolni velem?
– Majd kicsit később. – Mosolyogva húzom
közelebb, a hirtelen közelségemet pedig nem tudja máshogy lereagálni; elnéz a
szemeimből.
Igen, talán túlságosan érződik rajtam,
hogy már iszonyatosan akarom azt, amit ő már hosszú hónapok óta húz. Viszont
nem támadom le, csak lazábbra veszem a kezeim szorítását, hogy ne fulladjon meg
tőlem.
– Én Bambammel leszek addig, jó? – Végül
ismét a szemeimbe néz, a mosolya őszinte, érzem rajta, hogy most felszabadult.
Nem feszült, nem görcsöl rá arra, hogy tulajdonképpen rajtunk kívül senkit nem
ismer itt, de könyörgöm, ez csak egy ártatlan házibuli.
– Rendben. – Az ujjaim megfeszülnek már
a csípőjét markolva, miközben viszonzom azt az angyali mosolyát. Egyszerűen nem
értem, hogy lehet valaki ilyen tisztán és ártatlanul szép. Ráadásul fiú létére.
– Majd megkereslek. – A számat beharapva nézem, ahogy lassan elenged, majd
eltűnik abba a nagy tömegbe, ami még nekem is szokatlan itt.
Furcsa ismét itt lenni, és nem csak
ezért, mert iszonyat rég voltam utoljára szórakozni. Egyszerűen rengeteg az
olyan srác, akiket még csak látásból sem ismerek, ennyi erővel egy diszkóba is
belóghattunk volna.
– Na, még egy sör? – Jinyoung vigyorogva
bök a fejével a konyhapult felé, ami alig másfél méterre tornyosul mellettünk
tengernyi piával a tetején.
– Nem, az előbbi kettő bőven elég volt.
Kösz.
– Basszus már. A Choi az oka? – Még a
szemeit is megforgatja, de tudom, hogy már semmiféle rosszallás nincsen benne,
mint ami korábban. Egyszerűen csak a megszokás.
– Youngjae-nek hívják, Junior – morranom
le abban a tompa zajban, ami a konyhát uralja. Ide nem jut úgy a zene, épp
ezért szobrozunk itt egy ideje, hogy legalább beszélgetni tudjunk, ha már...
aish, táncolni nincs kedvem.
Pedig nem tagadom, nem egyszer fordult
meg eddig a fejemben, hogy elkapom Youngjae-t a tömegben.
– A Choi már ráragadt.
– Csak te hívod így. És utálja. – A
rosszalló morgásom folytatódik, amit ő határozottan élvez. Csaknem szétcsúszik
a vigyora az arcán. – Amúgy is már majdnem két órája elrabolta a törpe. Azóta
is csak egyszer láttam. Megkeresem.
– Ah, istenem, az apja vagy, JB? – Ahogy
leteszem az üres poharamat, már indulnék is, de Jr nem hagy. A vállamra teszi a
kezét, úgy állít meg egyből, mintha minimum az életemet mentené meg.
– Csak meg akarom nézni, él-e még.
– Minek? Ha Bambamet és Yugyeomot „rettegés”
nélkül beereszted ide tizenkilenc éves létükre, akkor Youngjae-t mégis mi a
vérért olyan nehéz elengedni? – Szó szerint kioszt, ami mondanom sem kell,
rohadtul nem tetszik. Leginkább azért, mert talán igaza van.
– Mert mondjuk Youngjae a barátom, és
vigyáznom kell rá? – Egész szépen kimentem magam, már azt hiszem, hogy teljesen
bombabiztos magyarázatot adtam, de ez a hülye akkor is elneveti magát. – Most
mi van?
– Ki vagy te? – Még a fejét is
megcsóválja, a vállát a falnak dönti, ami jelzi, hogy eléggé becsiccsentett
már. – Amikor az egyik régi nőddel jöttünk bulizni, két alkalommal is itt
hagytad, nem még hogy megnézted, jól van-e.
– Az más volt, te is tudod.
– Ja, akkor nem voltál ennyire
gusztustalanul szerelmes.
– Gusztustalanul? – Már kezdek kissé
felháborodni a nyersségén, de tudom, hogy nem sértésnek szánta. Ez a szerencséje.
– Ja. Ez az egész köztetek túl nyálas
és...
– Őszinte?
– Az. – Még biccent is, ahogy kinyögöm
az általa is keresett szót. – És már kicsit beteges, mennyire függsz tőle.
– Ez nem igaz, el tudok szakadni
Youngjae-től akkor, amikor én akarok. Mint például most.
– JB?! – A konyhában lévő pár ember
közt, és az itt lévő tompa zenét átvág az az ismerős hang, amire Jinyounggal
egyszerre kapjuk oda a fejünket. – Jaebum!
– Mi az? – A homlokomat ráncolva nézek
Yugyeomra, aki csaknem remegő lábakkal szenvedi el magát ide.
– Youngjae rosszul van vagy... nem
tudom. – Szinte a lelkét kileheli szerencsétlen, miközben az én agyam kikapcsol
pár pillanatra ezt hallva. – Kint van a ház előtt Jacksonékkal, mintha nem
is... – Kapkod, hadar, annyira belezavarodik a gondolataiba, a hangjába, hogy a
szavak elakadnak a torkán.
Hirtelen fel sem fogom, mit mond,
viszont a testem előbb tudatra ébred, mint az agyam. A lábaim elindulnak, és
leszarva azt, hogy az emberek többsége itt lány, konkrétan átgázolok a tömegen.
Csak az jár a fejemben, hogy baj van,
hogy szüksége volt rám, és én nem voltam ott. Az adrenalin végigszáguld az
ereimben, meg sem érzem az oldalamba fúródó kezeket, amik az erőszakosságom
miatt cseppet sem fognak vissza.
– Youngjae? – Épphogy kiteszem a lábam a
zsúfolt házból, a hangom egyből kirobban a torkomból, miközben a lábaimat már
fájdalmasan csapom le a földre, amíg oda nem érek hozzájuk.
A tehetetlenség és valami borzalmas
letargia száguld végig az egész testemen, mikor megértem, Yugyeom miért is volt
annyira kiborulva. Youngjae nem tud a saját lábain állni, Jacksonnak dőlve
kapaszkodik, nyöszörög, és mintha fel sem fogná, hol van.
– Én... én mondtam, hogy ne igya meg.
Esküszöm. – Bambam egyből magyarázkodni kezd, ahogy eljut az agyáig, hogy én
vagyok az, miközben némi higgadtságot erőltetek magamra.
Youngjae derekát átkarolva veszem át
Jacksontól, ebben a zavaradottságban pedig még azt is elfelejtem, hogy vannak
körülöttünk. Nem foglalkozom senkivel, se Markkal, se Yugyeommal, egyedül őt
látom magam előtt.
Azt, hogy émelyegve kapkodja a
tekintetét a mellkasomon, hogy az arca teljesen szétcsúszik minden egyes
levegővételénél. Én pedig rohadt dühös vagyok.
Haragot érzek, gyűlöletet magam iránt, a
helyzet miatt, hogy rohadtul nem voltam ott, pedig lényegében ezért jöttem el.
Hogy vigyázzak rá.
– Youngjae, nézz rám. – Halkan szólítom
meg, de nem reagál hosszú ideig, mintha tényleg kikapcsolták volna a tudatát. Csak
nyöszörög, a vállamba mélyeszti az ujjait, mintha ez segítene neki bármit is az
egyensúlyában.
– Nem vagyok jól. – Meglepően érthetően
szólal meg, ez az egy dolog az, ami kissé megnyugtat; legalább azt tudja,
kicsoda. – Mintha nem lenne testem. – A visszafojtott pánikomon az sem segít,
amit mond, amit valószínűleg érez is magában, de nem adom a tudtára.
Nekem kell irányítanom, én vagyok az,
akinek vigyáznia kell rá. Nem őrjönghetek addig odabent, amíg meg nem tudom,
hogy ki tette ezt vele.
– Mi történt?
– Letette egy szám erejéig a poharát az
egyik kisasztalra. Én tényleg mondtam, hogy hagyja ott. – Bambam hadarásából
lerí, mennyire is lelkiismeret furdalása van, de ezek szerint egyáltalán nem az
ő hibája. Ez a bolond volt rohadt felelőtlen.
Még csak az sem érdekli szerencsétlent,
hogy Youngjae-től kérdeztem, viszont legalább kaptam egy rohadt választ.
– Bhuwakul, nyu...
– Ne haragudj.
– Nem haragszom. – Miközben Youngjae
teljes mértékben rám támaszkodik, az arca a vállgödrömben landol, próbálok nem
totálisan kiakadva nézni az egyik legfiatalabbra. – Inkább hívjatok egy kurva
taxit végre.
***
A tegnap este életem legborzalmasabb pár
órája volt. Nem volt elég, hogy Jackson is kellett ahhoz, hogy Youngjae-t nagy
nehezen felcipeljem a lépcsőházban az albérletemig, még utána le is kellett
fektetnem lehetőleg úgy, hogy ne tegyek benne kárt.
Mondanom sem kell, hogy amint a feje a
párnára zuhant, egy pillanat alatt elaludt, de annyira, hogy meg sem mozdult
azóta. Pedig reggel tíz is elmúlt már, én pedig a szokásomhoz híven túlaggódva
a dolgot, csak a kávémmal küzdök.
Mi lett volna, ha annyit iszom, hogy fel
sem fogom, mi történik vele? Ha meg sem találnak időben, vagy Youngjae tűnik
el? Mégis... ki volt az az idióta, aki mások italába beletesz bármit is?
Bár a legelején is teljesen egyértelmű
volt, hogy drogot tettek a poharába, ebben csak akkor lettem biztos, mikor
utána is olvastam, amíg Youngjae mellettem aludt elég csúnyán kiütve.
Igenis egyértelmű volt, mivel nem ivott
másfél sörnél többet ő sem, még csak részeg sem volt ahhoz, hogy így
viselkedjen. Épp ezért... ah. Mikor az interneten a lehető legrosszabb dolgok
jöttek velem szemben a randidrogoktól kezdve a nemi erőszak-drogokig, már
kezdtem feladni, ugyanis a vérnyomásom már lassan kétszáz volt az idegtől.
Viszont akkor jött velem szembe valami.
Valami, ami bódultságot, émelygést okoz, és testen kívül érzést, mintha lebegne
az, aki használta. Ez pedig az angyalpor.
A pulzusom máris az egekben volt,
viszont az, hogy akkor ott aludt mellettem, lenyugtatott. Tudtam, hogy
biztonságban van, és semmi olyan nem történt vele, ami maradandó károsodást
okozhatott volna benne.
– Jó reggelt. – Az álmos, rekedt hangra
felkapom a fejemet, majd egyből fel is állok a kisasztaltól, amint eljut az
agyamig, hogy a falat támasztva közlekedik a nappaliban.
– Nem vagy jól?
– Émelygek. – Nyögve torpan meg a fejét
is a falnak döntve, ahogy megindulok felé, és úgy nyúlok utána, mintha
bármelyik pillanatban összeeshetne. – Semmire nem emlékszem a tegnap estéből.
Ennyit ittam?
– Nem. – Nagyot sóhajtva tartom tovább,
amíg rá nem veszi magát, hogy kiegyenesedve felém forduljon.
– Akkor? – Értetlenül bámul vissza rám,
ahogy a felkaromba kapaszkodik, túl... gyengének tűnik.
– Valamit beletettek a kóládba, amíg
táncoltál és te megittad. – Ha akarnám, sem tudnám elnyomni a hangomban
uralkodó haragot, ami neki már sok. Csak pislog rám értetlenül, mintha
lehetetlent mondtam volna.
– Bedrogoztak?
– Igen, Youngjae. – Mély levegőt veszek,
próbálok nem olyan idegállapotba kerülni, mint tegnap. Nincs arra szüksége,
hogy rohadtul kiakadjak, és a fejéhez vágjam, hogy hogyan lehet ilyen buta, hiába
érdemelné meg.
– Én csak... – Nagyot nyelve
hallgattatja el magát, mikor kipattan a szemeimből egy kisebb szikra az
idegességtől. – Le szeretnék fürdeni. – Végül felismerhetetlen hangon folytatja
kissé eltérve a témától, de ezt is csak a saját érdekében.
Nem volt rá sok példa, hogy hülyeséget
csinált, épp ezért voltam ritkán dühös miatta, de azt mindig utálta. Soha nem
bírta elviselni.
– Akkor menjünk. – Belemegyek a dologba,
nem feszegetem én sem tovább a saját idegtűrő határaimat. A derekára fonom az
egyik karom, úgy igyekszem elterelgetni a fürdőmig.
– Mármint... együtt? – Lassan kapcsol,
hosszú másodpercek telnek el, mire eljut az agyához az információ.
– Szerinted vagy olyan állapotban, hogy
beengedjelek a zuhany alá, ahol bármin elcsúszhatsz? Kell a halálnak, hogy még
agyrázkódásod is legyen. – Már az ajtót nyitva magyarázok, innentől mintha
sokkal több erő lenne benne, már magától is képes nem életveszélyesen
közlekedni.
Nem tudom, hogy mindenkire így hat-e ez
a szar, mint rá, de őt teljesen kicsinálta. Rohadtul nem boldogít.
– De... egyedül is menni fog. – Zavartan
motyog az orra alatt, miközben nem néz a szemeimbe egyáltalán, nekem pedig itt
hagy alább a mérgem. Kényes témához érkeztünk, ráadásul ő sincs a legfényesebb
állapotában.
– Figyelj, Youngjae. – Mély levegőt
veszek, miközben lassan becsukom magam mögött az ajtót, és pár pillanatra neki
is döntöm a hátamat. – Már öt és fél hónapja vagyunk együtt, igaz?
– Igen.
– Nem egy idegen fog beszállni melléd a
zuhany alá. – Már a felsőmet veszem le magamról, az eszem meg csak azon jár,
miért fél ennyire. Azt megértem, hogy két hét után nem akar lefeküdni velem, de
csaknem hat hónap, az rohadtul hat hónap. – Youngjae. – Akaratlanul is
kicsúszik a neve a számon, mikor kibillent a gondolataimból az, hogy látom;
eléggé elvörösödve kapkodja a tekintetét a padló és a felsőtestem közt. – Most
komolyan, ne már. Már huszonegy éves vagy. – Még a szemeimet is megforgatom, a
következő pillanatban pedig már előtte állok.
– Ez annyira zavarba ejtő. –
Szégyenlősen mormog, a kezeit emeli lassan, óvatosan, ahogy abbahagyja a
tiltakozást, és engedi, hogy levegyem a felsőjét. Igyekszem nem folyton
bámulni, de annyira hozzá akarok érni, hogy nem igazán tudom összeszedni magam.
– Neked az, mert túl ártatlan vagy. És
tiszta.
– Mindig ezzel a földre szállt angyalos
szöveggel jössz. – A fejét csóválja, ahogy követi a példámat, és már a nadrágját
gombolja kifelé, amit nem tud lehúzni, mert meginog.
Viszont én épp ezért vagyok itt,
tekintettel rá mögé állok, és úgy szenvedek le minden felesleges ruhadarabot az
érintetlen bőréről. Ő pedig csak áll eléggé befeszülve, nem tudva, hogy mi fog
következni. Komolyan, mintha úgy ismerne, hogy falnak kenem egyik pillanatról a
másikra.
– Az segít, ha megígérem, hogy csak az
arcodat nézem? – A meztelen derekára teszem a kezem, hogy segítsek beszállni
neki a zuhanyzófülkébe, de pár pillanatig egyikünk sem tud mozdulni. Ezer
százalék, hogy ahogy az én bőröm, úgy az övé is izzani kezd, lángol és
konkrétan átégeti a húsát is.
Nem kapok választ, úgy tűnik, hogy nem
hajlandó jelen pillanatban kommunikálni, de nem zavar. Tudom, hogy szíve
szerint rávágná az igent, ezért tisztában vagyok vele, hol vannak a határok.
Néha úgy érzem, a kelleténél is
türelmesebb vagyok, ha róla van szó.
– Hideg. – Összerándul, miután megnyitom
a vizet, és a falra szerelt zuhanyrózsából a vállára zuhan a víz. Egy pillanat
alatt mozdulok, addig állítgatom azt a fertőt, amíg végre elég meleg lesz neki.
– Hé. – Egy meglepett, felvont
szemöldökkel járó vigyor is az arcomra ül, ahogy észreveszem, hogy az ő
tekintete egy fél másodpercre, de igenis elkalandozott. – Ha nekem muszáj,
akkor te is csak az arcomat nézd. – A szavaimra felkapja a tekintetét, nem
elég, hogy előtte állok, még túl közel is, amitől alig tud levegőt venni. – Huncut
vagy.
– Na. – Fújtat is egyet, ahogy az arcára
csókolok, majd ahogy a hátára csúsztatom a tenyereimet, a vállamban kapaszkodik
meg.
– Máskor ne legyél ilyen buta. – Halkan
szólalok meg, hiszen a füle veszélyesen közel van a számhoz, és talán ez az oka,
hogy kirázza a hideg.
Már nem mond semmit, csak bólogat,
amivel még egy mosolyt előcsalogat belőlem. Soha nem értettem, hogy lehet ilyen
könnyen zavarba hozni szerencsétlent, de az tény, hogy mindig is imádtam
ilyenkor. Édes.
A gondolatra kinövi magát a túlzott
szeretetem a mellkasomban, egyszerűen nem tudok nem hozzáérni. A karjaim lassan
átfonják a derekát, de nem húzom magamhoz, csak az ajkaira csókolok.
Nem döbben le, nem hátrál ki, csak
lehunyt szemekkel szusszan, és kissé előrébb tolja az állát, miszerint többet
akar. Talán magán kívüli mozdulat, de engem nem érdekel, hiszen a lényeg az,
hogy csak engem akar.
Ez több mint elég nekem, máris lehajolok
érte, és a lehető legóvatosabban veszem a fogaim közé alsó ajkát, ami miatt egy
halk nyögés csúszik ki a torkán. Ez kikészít, elborítja az agyamat az a
bizonyos köd, ami mögül alig látok ki. Csak őt akarom, és már nagyon, mégsem...
esem neki.
Csak lassú csókot követelek, amit megad,
viszonoz, mintha ilyenkor még édesebb lenne. A bőre, az íze, a levegője, amit
magamon érzek, ahogy a szíve dübörög.
Hosszú percek telnek el így, a mellkasa
már az enyémnek simul, a karjai a nyakam köré tekeredve tartanak szorosan,
mintha nem akarna elengedni. Viszont egy idő után már magamtól hajolok el, azt
nézem, ahogy ő lehunyt szemekkel áll tovább, a zsibbadó ajkait harapdálva.
Nem mondok semmit, nem billentem ki
ebből a nyugodt állapotából, csak fél kézzel a kispolc felé nyúlok, és a
tusfürdőt lekapva nem keveset nyomok a másik tenyeremre is. A bőröm épphogy
ismét az övéhez ér, a szemei kipattannak, és meghökkenve mered rám, hiszen én
szó szerint megfürdetem most.
A hátát simogatom, a vállát, a mellkasát
érintem, amitől csaknem feldorombol, szinte én érzem, mennyire jólesik ez neki.
Ez a békesség az arcán egészen addig
tart, amíg a tenyereim kényes részre nem érkeznek, de nem ellenkezik. Csak
összerezzen, lehajtja a fejét, és a vállamra döntve a homlokát hagyja, hogy a
fenekét fogjam.
– Már nagyon nehéz. – A szavak
kirepülnek a torkomon halkan, amit ő nem tud lereagálni, hiszen tisztában van
azzal, mire értem.
Nehéz visszafognom magam ennyi idő után,
nehéz nem megérinteni másképp, nehéz a határokon belül maradni lassan fél éve.
Viszont tisztelem az akaratát, hogy neki sem a legkönnyebb átadnia magát, és
annyit jelent nekem ez a fiú, hogy még kétszer ennyit is várnék rá.
– Tudom.
– Fogalmad sincs, mekkora gyönyört
tudnék neked okozni, ugye? – A hajába intézem a tompa szavaimat, amik teljesen
lebénítják. Hirtelen még a levegő is benne reked, az ujjai erős reszketésben kötnek
ki, ahogy felfogja, mi is hagyta el a számat.
Már azt hiszem, a témának itt be is
fellegzett, ugyanis még csak egy zavartól telt nyöszörgést sem kapok, viszont
ekkor történik valami. Valami váratlan és tőle lehetetlen; az egész teste az
enyémhez simul mindenhol hozzám ér, és hirtelen minden egyes szívdobbanása az
én belsőmben dübörög.
Eláll a lélegzetem, miközben ő
felsóhajt, és épp annyira szótlan a meglepetéstől, mint én. Viszont amíg nekem
a bátorságától megy el a hangom, Youngjae talán az élvezettől némult meg, mert
érzi azt az izgalmat és vágyat, amitől az alhasam már bizsereg.
– Jaebum... – A nyakamba nyöszörög,
mikor a csípőm kicsit mozdul, épphogy oldalra billen, ez pedig tökéletesen elég
ahhoz, hogy egész testemben megborzongjak.
Nem telik el pár percnél több, és már
érzem, ahogy merevedése nekem feszül, én pedig csak a fenekét markolom. Azért
imádkozom, hogy ne szálljon el az önuralmam, hogy képes legyek visszafogni
magam, és ne támadjam le azt az angyalt, aki a nyakamba piheg.
Mondani akarom neki, hogy nyugodjon meg,
hiába remegnek a lábai, de egyszerűen nem megy. Mély morranásnál nem hagyja el
több a torkomat, a szemeimet szorosan összezárva próbálom elérni azt, hogy ne
bújjon elő belőlem az állat. Ez a fiú gyengédséget érdemel és figyelmet.
Tökéletesnek kell lennie, bármit
művelek.
– Állíts le, ha nem bírod. – A fülébe
intézem a szétszórt szavaimat, amiket alig tudok érthetően kibökni attól, ahogy
a levegőt akarom venni. Mindeközben a kezeim felindulnak a hátán, a bőre minden
egyes kis négyzetcentiméterén végigsimítok, mielőtt meglépném, amitől ő sokkot
is kap.
Az ujjaim kettőnk közt már az alhasát
érintik, viszont mikor a legérzékenyebb pontját égetem meg a puszta bőrömmel,
befeszül. Az ujjai az oldalamba mélyednek, halkan nyög és sóhajt, ahogy a
teljes hosszán végigcsúszik a tenyerem, majd rámarkolok. Óvatosan masszírozom,
élvezem, ahogy lüktet és megremeg a kezeim között, mintha ezzel a pár
mozdulattal minden várakozásom is távozna.
– Jaebum – nyögi halkan a nevemet
elmélyült hangon, miközben az ő ujjai is elindulnak a bőrömet perzselve.
Lehunyt szemekkel iszom magamba azokat az édes érintéseket, amikkel
végigcsókolja a felsőtestemet, viszont hirtelen megáll. Mintha nem tudná,
megteheti-e, csak hezitál hosszú pillanatokig, mire ismét megmoccan.
A keze követi az enyémet, és igaz, hogy
visszafogott, szégyenlős minden egyes kis rezdülése, de szinte a mennyekben
érzem magam, mikor megérint úgy, ahogy én is őt. Sóhajok hada tör ki a számon,
izgatott bizsergés trappol végig a gerincem mentén, ami szinte felrobbant
belülről.
– Ah. – Csak nyögést vagyok képes
produkálni, hiába érzem úgy, hogy szavakkal is dicsérnem kéne a kényeztetését,
de nem megy. Ahelyett egyedül a kezem mozog, az ujjaim ráfeszülnek, és épp
annyira hajszolom a gyönyör felé, amekkora élvezetet okoz pusztán az, hogy így
érzem magamon.
Csupán pár perc is elég mind a kettőnknek
ebben a testen túli állapotban, hiszen nekem pont betesz annyi, hogy ő teszi
ezt velem, hozzá pedig most először ér így valaki. Az ő teste mégis előbb
rándul össze, az izmai megfeszülnek, és hangosan nyöszörögve lépi át azt a
bizonyos magas küszöböt, ami nekem is elborítja a tudatomat.
– Youngjae. – A nevét nyögve élvezek az
ujjai közé, a szabad kezemmel még mindig magamhoz szorítva, ami után már csak a
víz zuhogása, és a lihegésünk tölti be a fürdőszobát.
Az agyam teljesen elködösül, feldolgozni
sem próbálja, ahogy Youngjae levetette magáról az egyik hatalmás gátlását, és
nyitott felém. Csak az lebeg a lelki szemeim előtt, hogy pár perc alatt a világ
legboldogabb emberévé tett, és jelenleg olyan, mintha ez az állapot soha nem
akarna elmúlni.
2 megjegyzés
Egyszerűen imádtam miden egyes szavát! Te és 2Jae túl jó párosítás vagytok! <3
VálaszTörlésVégre olvashattam egy olyan 2 Jaes történetet amely nem Youngjae szemszögéből volt megírva, hanem Jaebuméból! Az ahogy Jaebum beszélt Youngjae-ről, amilyennek ő látta, az a gyengédség, és szerelem amit irányába mutatott, teljesen elvarázsolt és csak olvastam, ittam magamba a szavaid, a torkomban dobogó szívemmel, lélegzetvétel nélkül! <3 Annyira nagyon imádom, ahogy írsz. Minden megszűnik körülöttem, és átjár az érzelmek hada amit közvetítesz a történeteid által <3 Köszönöm! <3
VálaszTörlés