Gyógyszeretet | 26.
december 09, 2016
– Mi történt? – Apa konkrétan lihegve,
teljes sokkban trappol végig a kihalt folyosón, és meglátom rajta azokat az
érzelmeket, amiket a legnehezebb pillanataiban sem mutatott nekünk.
Retteg, fél és aggódik, a nyakkendője
kibontva, az ingje félig kint a nadrágjából lóg rajta, miközben a világ összes
negatív érzése az arcára vetül.
Már mellettem áll, érzem, hogy mennyire
menni akar, csinálni valamit.
– Nem tudom, apa, egyszerűen csak...
rosszul lett. Kicsit veszekedtünk, utána...
– Ah. – Mély levegőt vesz, az arca elé
teszi a kezeit, és így áll pillanatokig.
Innentől nem szól egy szót sem, csak
síri csendben szenvedi el magát az egyik narancssárga műanyagszékhez, amire
lerogy a kórteremmel szemben, ahol anya van két orvossal együtt, majd csak
mered le maga elé, mintha minimum meghalt volna.
A szívem összeszorul ma már nagyon
sokadjára, és nem csak attól a vegyszeres levegőtől van hányingerem, ami a
torkomat marja.
Apa szerelmes. Ennyi év után is képes
lenne megveszni anyáért, és ezt hiába nem tudja kimutatni, mint az átlag
emberek, ezt akkor is mindenki látja.
– Az én hibám? – A hangom felsérti a
számat belülről, annyira fájnak a saját szavaim.
A reményt teljesen elvesztve ülök le apa
mellé, épp annyira akarok zokogni, mint anya otthon. Nekem ez már annyira sok,
meg akarok ettől az egésztől szabadulni végre.
Ah, és én még megígértem Jaebumnak, hogy
írok neki Twitteren, ha végzek a tanulással, de ezek után remélem, nem fogja
magára venni. Holnap szerda, és úgyis... látni fogom.
– Miért lenne a te hibád? – Apa teljesen
értetlenül szólal meg egy egész perc hallgatás után, ami épp elég volt ahhoz,
hogy még jobban hergeljem magam belül.
– Veszekedtünk, és...
– Ne gondolj erre. – A mély hangja most
egyáltalán nem rekedt, nem érzem azt a poros, fájdalmas élt benne, amit mindig.
– Anyád mostanában túl sokat aggódott. Az apja miatt, ott a munkája, aztán
veled összeveszett kétszer is. – Nem akarom elhinni, hogy az én tulajdon apám
az, akinek ennyire elered a nyelve. Igaz, mióta ideért, meg sem közelítette a
valódi énjét, amit mindig mutat, meglepődnöm sem kéne.
Erre már nem tudok semmit sem mondani, csak
magamban mantrázom azt, hogy minden rendben lesz. Hogy anya meggyógyul, hogy
nincsen baja se neki, se a kistestvéremnek a hasában.
Meghalnék, ha lenne.
Próbálom elterelni a figyelmemet, ezért
megnyitom a Twittert, és már mennék az üzenetekhez, mikor a telefonom rezeg,
miszerint Jaebum írt nekem. Ebben a szent pillanatban.
MeobMeob
I.
@mubmub_i
Még
mindig magolsz, Chibi?
Nem
hagynak menekülni a jegyzeteid?
Megmentselek?:D
16/11/16, 18:38 PM
Annyira jólesik, hogy tudom, legalább
vele minden rendben. Most is humoránál van, és oldja is bennem kicsit a
feszültséget mindezzel.
ChibiJ
Choi
@cucumber_chjae
Nem
igazán
Nem
vagyok otthon;;
16/11/16, 18:39 PM
MeobMeob
I.
@mubmub_i
Valaki
más szöktetett meg?
16/11/16, 18:41 PM
Már a fejemet csóválom, már majdnem meg
is mosolyogtat, amitől ezer százalék, hogy nagyon fájna az arcom jelenleg.
Inkább meg sem próbálom.
ChibiJ
Choi
@cucumber_chjae
Nem,
te bolond
Anyát
be kellett hozni a kórházba, mert rosszul lett
16/11/16, 18:42 PM
MeobMeob
I.
@mubmub_i
Mi?
De
jól van?
Mi
történt?
16/11/16, 18:43 PM
ChibiJ
Choi
@cucumber_chjae
Még
én sem tudom, mi baj
Majd
megbeszéljük, oké?
Lassan
vége a látogatási időnek, és haza kell mennem, mert tuti, hogy anyát bent
tartják
Akkor
felhívlak
16/11/16, 18:43 PM
MeobMeob
I.
@mubmub_i
Haza
kell menned? Egyedül?
Apukád?
16/11/16, 18:45 PM
ChibiJ
Choi
@cucumber_chjae
Tudod,
milyen apa
Ha
kell, felgyújt valamit, hogy maradhasson anyával
16/11/16, 18:46 PM
MeobMeob
I.
@mubmub_i
De
bolond vagy
Eléd
megyek, jó?
16/11/16, 18:47 PM
Csak nagyokat pislogva meredek a
telefonomra már teljesen kizárva a külvilágot. Igyekszem feldolgozni, hogy már
megint bármit megtenne ez a fiú, de az a helyzet, hogy eléggé nehéz.
Bármi van, egyből ott terem. És még
csodálkozni fognak, ha úgy hozzánövök, hogy egyedül életképtelen leszek.
ChibiJ
Choi
@cucumber_chjae
Ne
Jaebum,
tényleg nem kell
16/11/16, 18:49 PM
MeobMeob
I.
@mubmub_i
De
nem vagy jól te sem, ugye?
16/11/16, 18:50 PM
Melyik
kórházban vagytok?
Szent
Mária?
16/11/16, 18:52 PM
Mivel tudom, hogy a szó szoros
értelmében semmi esélyem nincs ellene, ezért beletörődök, hogy igenis idejön.
Nem, mintha zavarna, tudjuk, hogy mennyire nem... De nem akarom, hogy miattam
ne pihenjen, ne foglalkozzon magával vagy az apjával.
ChibiJ
Choi
@cucumber_chjae
Igen
16/11/16, 18:39 PM
MeobMeob
I.
@mubmub_i
Akkor
fél óra és ott vagyok, jó? Kint várlak majd
16/11/16, 18:41 PM
A fejemet fogom lassan, és nem csak
azért, mert ilyen rohadt hihetetlen az egész, hanem azért, mert az ég folyton
ideküldi. Komolyan, ez lehetséges?
– Hozzátartozók? – Az ajtó nyikorog,
majd a nagy némaságot egy férfihez képest vékony hang küldi melegebb
éghajlatra, ezzel elérve, hogy mind a ketten egyszerre álljunk fel apával.
– A férje vagyok, ő a fiúnk. – Ahogy apa
válaszol, magamban hálát adok érte, hogy nem nekem kellett megszólalnom.
Valószínűleg nem ment volna.
– Rendben, én Dr. Shim Yoona vagyok, a
kezelőorvosa. – Bemutatkozik, kezet ráz mind a kettőnkkel, majd a feje
tetejéről a szemei elé tolja a szemüvegét, miközben a csíptetős noteszén
lapozgat. – Sajnos a felesége majdnem elvetélt, ami az első három hónapon belül
gyakori dolog. – Ezekre a szavakra becseng a fülem, de azzal nyugtatom magam,
hogy majdnem. Csak majdnem.
– De... mitől? Vagy... – Apa teljes
tanácstalanságban szenved, a szokásostól eltérően egy normális, határozott válasza
nincs.
– Sok minden okozhatja. Vírus, fertőzés,
rendellenesség... A felesége esetében belgyógyászati probléma.
Magasvérnyomás-betegsége volt, de egy ideje elhagyta a gyógyszert, mert azt
mondta, nem volt problémája. A terhesség viszont teljesen összezavarja a
hormonokat, és mint a legtöbb terhességnél, itt is okozhat ilyen betegségeket
főleg, ha valaki hajlamos rá. – Csak beszél és hadar, biztos vagyok benne, hogy
ez a nő nagyon fáradt. Mégsem ráz le, csak kitartóan mondja úgy, hogy mi is
értsük. – A lényeg, hogy vérzés nem volt, csak kezdetleges hasi görcsök, amik
lehet, hogy ijesztőek voltak, de nem okoztak kárt a magzatban. Egy hajszálon
múlt. Van, amikor a test jeleket küld csak, lehet, pár órával később viszont
már nem lett volna ilyen szerencséjük. – Itt rám néz, elemzi magában az
arcomat, majd egy lassú, kedves mosolyt mutat, amitől hirtelen nem kapok
levegőt. Vele találkoztam össze először, ahogy egy orvost keresve cipeltem a
kezemben. Ő vette át anyát, és rohant vele el, nem csoda, ha megjegyzett. – Ha
nem hozod be, nagy baj lehetett volna. Még csoda, hogy bírtad vinni, nagyon
szép dolog volt. – Még pár pillanatra a vállamra is teszi a kezét, majd ismét
apára néz, aki az előbbi megjegyzés előtt értetlenül áll. – Tíz perc, és vége a
látogatási időnek, de bemehetnek hozzá nyugodtan, majd falazok. – Felsóhajt, és
menne is el, ami nekem is épp elég ahhoz, hogy az ajtóra szegezzem a
tekintetemet.
– Várjon, kérem! – Apa még az orvos után
szól, amíg én kifújom magam, mély levegőt veszek, és nélküle nyitok be.
Anya ül, a hasát simogatva néz fel
lassan, ahogy pedig meglát, egy hatalmas mosoly terül szét az arcán. Nekem meg
nem kell több, a kinti sírhatnékom most a szemeimet égeti, a torkomat kaparja,
mert így kell látnom őt.
– Gyere ide. – Megpaskolja maga mellett
a takarót, ami elég ahhoz, hogy a lábam elinduljon. Odaülök a mellette lévő
székre, és igyekszem feldolgozni a látványt.
Az egész akkora sokk volt az első
pillanattól kezdve, hogy nem tudtam eddig feldolgozni, most pedig csak még
valóságosabb az egész.
– Ne haragudj. Kérlek, nem akartam, hogy
ez legyen a vége. – A hangom megremeg, és ez annyira szánalmas, de nem tudok
mit tenni ellene.
– Nem tehetsz róla, te bolond. – Teljes
hitetlenséggel néz rám, szinte látom a felgyülemlett könnyeket a szemében,
ahogy ő is elérzékenyül. – Szeretlek, Youngjae.
– Én is, anya, annyira sajnálom.
***
– Nem tudom, te mit tennél a helyemben,
de én kezdek kicsit aggódni. A kórház óta nem szóltál két mondatnál többet. –
Jaebum hatalmas csend után szólal meg, mikor már az utcánkban sétálunk.
Szegény tíz percet várt rám, de
egyáltalán nem volt türelmetlen. Sőt, egyből megölelt, én pedig szárnyaltam
abban a pár másodpercben, ahogy hozzám ért.
Normális, hogy így érzek?
– Elfáradtam.
– Mondd el, mi történt, jó? – Felsóhajt,
érzem magamon, hogy mennyire kíváncsi már főleg, mikor már a méregzöld kapu
előtt állunk, ami szinte beleolvad jelenleg a koromfekete kertbe a sötét miatt.
Felé fordulok, mély lélegzetet veszek,
és a szemeiből a földre nézek, de nem jön ki semmi a torkomon. Most gyülemlik
fel bennem minden érzelmem korábbról, amikkel egész álló nap küzdöttem, de most
nem tudom visszatartani.
Csak a fejemet csóválom, a nyakamra
simítok, de nem tudok semmi olyat mondani, amit kéne. Kiürült a fejem.
– Csak...
– Na, hé! – Ahogy elcsuklik a hangom, ő
egyből fogja az adást, először a kezem után nyúl, ahogy közelebb húz magához,
majd mindkét tenyere az arcomat fogja közre. Annyira édes az érintése, óvatos
és figyelmes. Különlegesnek érzem magam tőle. – Ne sírj. – A hangja eléri, hogy
ránézzek végre, de még azután sem enged el, csak azt a pár könnycseppet törli
le a hüvelykujjával, amit már tényleg nem tudok visszafojtani.
Olyan ragaszkodást érzek rajta, amit
eddig még nem.
– Én csak megijedtem. – Még a vállamat is
megrántom, sikerül elzárnom a csapot, és összeszednem magam pár pillanat
erejéig. – Veszekedtünk a tehetségkutató miatt, és aztán rosszul lett, csak...
ah. Közel volt ahhoz, hogy elvetéljen, de időben be tudtam vinni őt. Még csak azt
sem tudom, mit műveltek vele, hogy minden rendben van. – Teljes bizonytalanság
cseng a hangomból, félek, hogy valami olyan hagyja el a számat.
Még azon az estén, mikor összejöttünk,
elmondtam neki mindent, hogy miért is mentem oda pontosan. Megértette, hogy
haragszom anyára, de már akkor hangoztatta, hogy nem haragudhatok rá örökké, és
ne hagyjam, hogy ez az egész meghatározza a kapcsolatunkat.
Hallgatnom kellett volna rá.
– Minden rendben most már, oké? – A
tenyerei még mindig az arcomon vannak, így éri el, hogy el se nézzek a
szemeiből. Nem mondom, hatásos módszer. – Vigyáznak rá, és én is rád. – Erre a
befejezésre nem igazán számítottam, arra pedig főképp nem, hogy ő egyre
közvetlenebb lesz velem szemben.
Mármint... aish. Az iskolában is
megfogja a kezem, megölel, és nem érdekli, ki lát meg és ki nem. Normál esetben
viszont közel nem tart ennyi ideig közel magához, nem így, ilyen mértékben.
Nem mond ilyeneket, nem akarja ennyire,
hogy folyton egymáshoz érjünk. Ez csak most van, mert tudja, hogy szükségem van
rá, és ez így tökéletes. Emiatt jelent annyit ez a pillanat.
– Tudom. – Az orromon veszek levegőt,
azt a hideget, amitől más esetben már megfagytam volna. Most viszont forrónak
érzem magam, ami már cseppet sem szokatlan a számomra.
Már nem mond semmit, egy biztató szót
sem, csak egy halvány mosolyt ereszt el, és közelebb hajol. A szája az orromat
érinti, a... az ajkamat, ami a legelső csókunk, mióta egy pár vagyunk.
Talán hihetetlenül hangzik, de tényleg
nem volt több egy ölelésnél eddig, és tisztasor, hogy csak azért, mert nem
akart sok lenni az után, hogy enyhén fogalmazva rám mászott.
Halkan szusszanok, ahogy először csak
pár apró puszit kapok, viszont ahogy az arcomról a derekamra csúsznak a kezei,
a fejét úgy billenti oldalra, és egy szempillantás alatt a világ legmélyebb
csókjában találom magam.
Megremeg a lábam, a vállába, a nyakába
kapaszkodom, ahogy minden mozdulata egyre határozottabb, és nem kapok levegőt.
Küzdök az émelygő elmémmel, viszont még azt a maradék gondolatomat is
elvesztem, ahogy a nyelve utat tör a számba.
Nem hiszem el, konkrétan felnyögök a
meglepetéstől, attól az izgalomtól, ami végigszántja a gerincemet, amitől
bizsereg a hasam, forró a mellkasom, és iszonyatosan zavarba ejt.
Már az sem jut el a tudatomig, hogy
utcán vagyunk, hogy bárki láthat, hiszen nem számít. Csak az érdekel, ahogy
szorít, és nem enged el, hagyja, hogy az ujjaimmal a mindig tökéletes hajába
túrjak, hogy kényszerítsem arra, hogy eszébe se jusson ezt abbahagyni.
Mindezt érzi, morran és sóhajtozik,
miközben az ujjai a hátamba vájnak, mintha még ennél is közelebb akarna tudni
magához.
Nem tudom, mennyi idő telik el így, mire
végül felszusszanva hajol hátrébb, pihegve néz a szemeimbe, amíg én harcolok a
zsibbadó számmal, hogy egy pillanatig se akarjam ezt folytatni.
Nem tudom, mi történt ezekben a
percekben, hogy mi változott, csak ezer százalék, hogyha most akarna többet,
sokkal, sokkal többet, nem utasítanám el. Megbánnám, igaz, hogy holnap már
utálnám magamat érte, de a rohadt életbe. Teljesen felcsigázott.
– Azt hiszem, most teherbe estem. –
Végül még egy elégedett mosoly is az arcára kúszik, ami tükrözi azt a
mérhetetlen önbizalmat, ami amúgy is minden porcikájából sugárzik.
– De hülye vagy. – Még egy zavart,
félénk vigyort is előcsalogat, miközben a kezeim a vállán pihennek meg.
Miért mond ilyen zavarba ejtő dolgokat?
És én mióta vagyok ilyen?
– Jó éjt, Chibi. – Most először hív így,
és erről még azzal sem tudja elterelni a figyelmemet, hogy ismét az orromra
csókol.
Ez a tömény szerelem totálisan kicsinál
idegileg.
0 megjegyzés