Gyógyszeretet | 25.
december 09, 2016
Csak ülök a saját, ostoba érzéseimmel,
miközben a szemeibe nézek, és próbálom ezt az egészet megérteni, feldolgozni,
és nem átkozni magam egyfolytában.
Egyszerűen nem értem, mégis hogy
kérdőjelezhettem meg két perccel ezelőtt, hiszen belegondolva ez... aish,
érezhető volt. Az, hogy ő is hasonló helyzetben van, mint én, hiszen annyi
mindent mondott.
Rengeteg olyan dolog hagyta el a száját,
ami így visszagondolva konkrétan szánalmas, hogy már akkor nem jutott ez eszembe.
Ráadásul ott van az is, amiket tett.
Folyton velem volt, amikor tehette,
hazakísért, lemondta a találkozóit Jacksonékkal olykor, még akkor is mellettem
volt, mikor egyszerűen már nem tudtunk miről beszélni.
Megcsókolt.
Igen, többször, és én olyan ostoba
voltam, hogy a saját érzéseim elnyomták a gondolatokat a fejemben, ezért nem
értettem soha, mit miért csinál.
Létezik nálam nagyobb szerencsétlen?
– Mondj valamit. – Hatalmas hallgatás
után felsóhajt, kicsit közelebb jön, de épp csak annyira, hogy ne fulladjak
meg.
Most először történik meg, hogy ő nem
akarja kimutatni, mi jár a fejében, de én mégis látom a szemeiben. Fél,
ráadásul nagyon, és hiába kéne megnyugtatnom, az igazat elmondanom, nem tudok a
néma tátogásnál többet.
– Fiúk!
– Egy gyors kopogás után felcsendül Junghae hangja az ajtó túloldaláról, ami
tökéletesen kettévágja ezt az egész helyzetet. – Youngjae, meddig maradsz?
Vacsoráig? Ugye itt eszel? Mert akkor úgy főzök. – Ahogy ő beszél odakint,
Jaebummal nem nézünk máshova egymáson kívül, bár a sokk miatt én most nem is
nagyon tudnék mást csinálni.
Végül,
hogy válaszoljunk is, én biccentek alig láthatóan, és hiába nem teljesen
észrevehető ez a válasz, tudom, hogy neki tisztasor, mit akarok.
– Itt
eszik.
–
Rendben! – Az apja még egy rövid kis reagálással megajándékoz, viszont fogadni
mernék, hogy utána már itt sincs az ajtó előtt.
–
Kérlek, mondj már valamit. – Jaebum pár pillanat múlva teljesen kétségbeesve
szólal meg ismét, még közelebb jön, mintha nem lenne így is fullasztó a légkör.
Épp
olyan légszomj jön rám, mint amikor a nyakamat csókolgatta, ami most ezer
százalék, hogy vörös a fogai miatt. Ennek még a gondolata is teljesen kicsinál.
Hogy maradok én életben így?
– Remélem,
attól vagy megnémulva, hogy nem jutsz szóhoz, és nem azért, mert nem tudsz
hogyan visszautasítani. – Végül egy feszült, cseppet sem boldog somolygás telik
tőle, ahogy a tarkójára simít, és inkább a falat nézi pillanatokig. – Ugye nem értettelek
félre? – A homlokomat ráncolva nézem a tehetetlenségét, ugyanis egyetlen olyan
beszélgetés sem rémlik, amikor én vissza akartam volna tartani, vagy kétségek
közé taszítottam.
Istenem,
még vissza is csókoltam, előtte pedig még be is vallottam neki, hogy érzek
iránta valamit. Igaz, azt Twitteren, de utána a szemeibe is.
–
Jaebum. – Ahogy megszólalok nagy nehezen, a szemei megtalálják a tekintetemet,
és úgy néz rám, hogy már vibrál a belsőm tőle. Folyton ez van.
Pár
pillanatra még csak meg sem próbálok levegőt venni, viszont mikor tudom, hogy
úrrá tudok lenni a kezem remegésén, az ujjai után nyúlok. Épphogy csak megállapodok
a kézfején, ő megrögzülten mered le rá, majd ismét vissza a szemeimbe teljesen
összezavarodva.
Nem is
tudom, mégis mire számított.
– Miért
nem vagyunk együtt? – Miután teljesen felfogja, az előbbi mozdulatom mit is
jelent, a hangja teljesen megnyugodva cseng fel. A kérdése mögött mégis van egy
kis csalódottság, amit azt hiszem, én is átérzek.
– Nem
tudom. – Még a fejemet is csóválom, és már azt hiszem, bennem lassan minden
normalizálódik, de nem. Hiszen megfogja a kezemet, a száját belülről harapdálva
csúszik közelebb, én pedig meghalok ettől a tömény romantikától a levegőben.
Úgy ér
hozzám, mintha összetörhetne.
– Youngjae.
– Már olyan kicsi a távolság, hogy már csak felváltva tud a szemeimbe nézni,
jobban is látom azt a veszett akaratot az övében. – Leszel a barátom? – Szinte
suttog, ahogy az orra már csak egy fél pillanatra van az enyémtől. Fogalmam
sincs, hogy ez, vagy a konkrét kérdése teszi, de az arcom lángolni kezd.
Zavarban
vagyok, és szinte ezer százalék, hogy az arcom van olyan vörös, mint az ő
szája.
Végül
tudatosul bennem, hogy megállna a szívem, ha válaszolnom kéne, ezért csak
bólintok, de egyszerűen nem jut még el teljesen az agyamig, ez pontosan mit
jelent, hogy mivel jár, hogy egyáltalán mi folyik itt.
Velem
ellentétben Jaebum az első pillanatban érzi a súlyát, amit egy olyan hálás
mosollyal mutat, amitől túlcsordul a szívem.
Az ujjai
a kezemet szorítják, majd csak arra eszmélek, hogy vészesen közel hajol, már
magamon érzem, ahogy levegőt vesz, és már várom... ah, annyira akarom, hogy megtegye
megint, mint múltkor, de végül nem a számon csattan a csók.
Az
arcomat melegíti egy kész örökkévalóságig, amit lehunyt szemekkel élvezek, és
csak ezekben a pillanatokban realizálódik bennem, hogy mostantól ehhez kell
szoknom. Ugyanis Im Jaebum a barátom.
***
Múltkor
éjfél után értem haza Jaebumtól, és még azt is elfelejtettem arra a pár órára,
hogy anyámra nagyon pikkelek. Persze akkor már nem találkoztam vele, így
szombat reggelre szépen, lassan visszajött az ellenszenvem.
Utálok
anyával rosszban lenni, egy kezemen meg tudom számolni, hányszor volt már ilyen
mosolyszünet kettőnk közt, de nem tehetem meg azt, hogy kibékülök vele. Akkor
azt fogja hinni, hogy nincs abban semmi rossz, amit ő csinált, ezt pedig nem
akarom.
Igenis
értse meg, hogy ez az én életem, az én döntéseim, és ha én nem akarok énekelni,
akkor nem fogok.
Az
arcomat dörzsölve haladok le a lépcsőn, viszont ahogy meglátom anyát a
kanapénál ácsorogva, miközben a plédet hajtogatja, elszorul a szívem.
Még csak
el sem mondtam neki azt, amiről már a gólyatábor óta szót ejtünk néha.
Jaebumról.
De mégis
hogy lett volna lehetőségem megbeszélni vele azt, ami az elmúlt éveim után a
legjobb, ami történt velem?
Nem,
hogy pár éve, de még három hónappal ezelőtt is teljesen lehetetlen lett volna
ez az egész. Ha valaki akkor mondta volna, hogy JB egyszer szerelmes lesz
belém, körberöhögtem volna azzal a lendülettel.
– Szia.
– Anya csak egy fél pillantást küld felém, ahogy észrevesz, én pedig ebben a
pillanatban rázok magamba egy kis határozottságot. Látom rajta, hogy még mindig
nincs bűntudata, pedig lenne miért. – Még mindig nem szólsz hozzám?
– Ne
erőltesd, jó? – Végül csak felsóhajtok, ahogy a számat húzva indulok a
konyhába.
Mintha
kissé sápadt lenne, nem tűnik úgy, mint aki teljesen rendben van, de nem
foglalkozom igazán vele. Felnőtt nő, ha valami nincs rendben, mondaná nekem, és
tudná, hogy mit csináljon.
Nem egy
olyasvalaki, akit félteni kéne.
– Ez már
nagyon gyerekes. – Ahogy ismét megszólal, én megtorpanok még a nappali végében,
majd próbálok nem teljesen kiakadni.
–
Gyerekes? Én vagyok a gyerekes? – Jó, tudom, hogy igaza van, de nem beszélhet
úgy, mintha csak én viselkednék tizennégy évesként.
Egyikünk
sem csinálja jól, ezt bevallom, de nem tudom másképp csinálni, ha ő is ilyen
makacs.
–
Figyelj, nem vagy képes megérteni, miért csináltam. Neked akartam jót, Choi
Youngjae, úgyhogy gondolkozz el egy kicsit! – A végén már ijesztően felemeli a
hangját, és ha ez még nem lenne elég, a teljes nevemen szólít.
Ez
minden gyerek rémálma.
– Te nem
érted, hogy miért volt hiba ezt csinálni! – Nem vagyok egy hangos személyiség,
sem heves és indulatos, de jelenleg annyira felbosszant, hogy én sem úgy
beszélek, ahogy azt illene.
– Nem
hiba volt, hanem egy olyan döntés, amit meg kellett hoznom helyetted, mert te
homokba dugtad a fejed, valahányszor ez szóba jött. – Fújtatva vág vissza, a
fehér arcán már szinte virítanak a beesett szemei, és ebben a pillanatban
érzem, hogy valami tényleg nincs rendben.
Borzalmasan
néz ki, eddig a terhessége alatt egy ilyen pillanata nem volt pár hisztin
kívül. Folyton kicsattant és ragyogott a reggeli rosszulléteket leszámítva.
Erre már
nem is válaszolok, csak morogva fordítok neki hátat, hogy lassan délután ötkor
végre egyek is valamit. Már majdnem el is érek a konyháig, viszont ekkor valami
csattan, csörömpöl, és fájdalmas nyüszítés tölti be a fülem.
Ezzel a
lendülettel állok meg, és fordulok anyám felé, aki mellett az állólámpa a
földön hever összetörve, ahogy biztos próbált megkapaszkodni, ő pedig
összegörnyedve mar a kanapé háttámlájába.
Konkrétan
az életem lepereg előttem.
– Anya?
Anya, mi van? – Teljesen pánikba esve sietek oda hozzá, hiszen ő csak
nyöszörög, és lassan már a hangja remeg attól, hogy a sírás kerülgeti.
– Nagyon
fáj. – A hátára tett kézzel próbálom megnyugtatni, de a rohadt életbe, én sem
tudom, mit csináljak. –
Kórházba kell mennem most.
– Anya,
mi a baj?
–
Görcsöl a hasam, nem tudok kiegyenesedni. – Fel sem akarom fogni, mit mond,
hogy hova akar eljutni, de sajnos nem engedhetem el a fülem mellett.
– Hol a
kocsi kulcs?
–
Youngjae, mióta megszerezted a jogosítványod, háromszor vezettél maximum. Hívd
apádat. – A hangjával küzd, miközben mély levegőket vesz, és úgy tűnik, kissé
alábbhagy a fájdalma, hiszen már nem szorítja úgy a kanapé huzatát, hogy
belefehérednek az ujjai.
– Ha nem
tudnék vezetni, nem kaptam volna meg. Anya, még ilyenkor is kötekedsz? –
Hitetlenül morranok fel, miközben úgy indulok a kulcsok keresésére, mintha az
életem múlna rajta.
–
Istenem, csak ne. – Ő halkan motyog az orra alatt, és most... most látom
életemben először összetörni őt.
Fél,
magamon érzem a kétségbeesését, ahogy halkan felzokog, és a hasát átölelve
próbál úrrá lenni magán.
Kiürül a
lelkem, hogy ezt látnom kell, hogy ez történik vele. Ezt az érzést senkinek nem
kívánom.
– Megvan,
anya, gyere. – Épphogy a kulcscsomó a kezembe akad, csaknem felkiáltok, és
majdhogy nem futóléptekben sietek vissza hozzá, viszont ő nem tud megmozdulni.
Nem
tudok mást csinálni, vagy ezerszer végigpörgetem a fejemben a gondolatot fél
másodperc alatt, mire lépek is. Felszívva magam a lábai alá nyúlok, és a lehető
legóvatosabban emelem fel.
Anya
mindig is kicsi nő volt, ezért hálát is adok, hiszen nem vagyok a legjobb
kondiban jelenleg.
A
nyakamat átkarolva kapaszkodik, tudom, hogy mondani akar valamit, de ahogy nagy
nehezen kiindulok vele, nem mond semmit. Egyszerűen már nekem is összemosódnak
a percek, elrepül az a kis idő, amíg kiviszem a kocsihoz, beültetem, majd
visszarohanva a házba összeszedek néhány dolgot, többek között a telefonomat
is.
Hiszen
apát fel kell hívnom, hogy anya nincsen jól. Valami baj van.
0 megjegyzés