Gyógyszeretet | 24.
december 09, 2016
Jaebum nem viccelt, ez a ház tényleg
iszonyat kicsi, a nappali egy tévéből és két fotelből áll, ahonnan három ajtó
nyílik. Ezen kívül még egy keskeny kis lépcső visz a második emeletre, ahonnan
már csak pár lépést lehet tenni, és csak két lehetőség van, merre is menjen
tovább az ember. Az egyik ezer százalék, hogy az ő szobája.
Valamiért egész kellemes érzés lesz úrrá
rajtam, jólesik ez a szűkös tér, ahol nincs egy felesleges négyzetcentiméter
sem. Egészen elfeledteti velem pár pillanatra azt, mennyi minden kavarog most
bennem, ami miatt idebújtam a világ elől.
– Már itt is van? – Egy mosolygós, és
talán túlságosan is fiatal férfi töri meg a csendet, ahogy kiszambázik az egyik
ajtó mögül, aki egyáltalán nem emlékeztet Jaebumra. De miért is vártam volna?
Hiszen nem a biológiai apja. – Szia, biztos te vagy Youngjae. Im Junghae vagyok, JB apja. – Meglep, hogy a
becenevén hívja őt, de nem akadok fenn rajta.
Jelenleg a belső remegésem jobban
foglalkoztat.
– Örülök, hogy találkoztunk. – Makogás
az egész főleg úgy, hogy még meg is hajolok közben.
Nem értem, miért vagyok ilyen zavarban.
Talán amiatt van, mert a légkör tényleg egyre furcsább, mintha valami
készülődne. Ez lenne a vihar előtti csend?
És ugye nem beszélek be magamnak már
megint egy csomó mindent?
– Apa, mi felmegyünk, jó? – Jaebum karja
a derekamra téved, ami csak még inkább fokozza az egészet; valami robban a
levegőben, amit mintha csak én éreznék meg.
Szokatlan, forró mozdulat volt az
előbbi, ami elindította azt, ami az elmúlt két hétben is izzott már a távolság
miatt.
Ez a valami pedig... most itt dübörög
bennem, a levegőben, az ő karjában. Megfeszül, és egyből tudom, hogy az előbbi
gondolatom nem igaz, hogy valamit Jaebum is érez, hiszen az érintése megéget
mind a kettőnket.
Tudja, hogy valami nagyon más.
– Miért? Had ismerjem már meg egy
kicsit. – Junghae a fejével az egyik ajtó felé biccent, ami felé el is indul,
én pedig mit tehetnék? Miután egy tehetetlen pillantást vetek a mellettem
állóra, az apja után megyek.
– Remek. – JB valamiért mormogva követ,
amit egészen addig nem értek, amíg ki nem érünk az apró konyhába, ahol
kényelmesen maximum két ember fér el.
Valamiért tetszik, hogy ilyen szűkös a
hely, a nagyobb házakat azért nem szerettem sosem, mert ezerszer nehezebb
belakni őket. Innen következik az, miért nem használok a szobámon és a kanapén
kívül mást otthon.
– Ne hisztizz, kicsi fiam. – Junghae még
fintorra is húzza a száját egy olyan szemét mosollyal, amit Jaebum biztosan
tőle tanult. Mindezt egyedül én értékelem, amit egy kárörvendő, szinte
láthatatlan vigyorral mutatok. Eddig minden egyes alkalommal az én anyám hozott
kellemetlen helyzetbe. Épp itt volt az ideje, hogy ez fordítva is megtörténjen.
– Jaebum rengeteget beszél rólad.
– Apa. – Épphogy nekem intéz egy teljes
mondatot, JB kissé elhalkulva szól közbe. Mondania sem kéne, rá van írva, hogy
fél. Tart attól, hogy az apja valamit elkotyog, amit biztosan minden
szerencsétlen gyerek átélt már életében a barátai előtt.
– Most mi az? – néz a fiára egyből
Junghae, a szemöldökét felvonva. – Ennek az ellenkezője hazugság lenne.
– De senki nem kérte, hogy légy őszinte.
– Az őszinteség jó – szólalok meg én is
a végére egészen elhalkulva, amit csak az apja értékel. MeobMeob is veszi a
lapot, csak az a baj, hogy ő szinte megöl egy fél pillantásával is.
– Jó, oké. Ez nem járható út, fogtam az
adást. – Végül a szokatlannál is lazábbnak tűnő apja beadja a derekát végig a
fejét csóválva, majd olyan hirtelen vált át egy teljesen más témára, mintha totálisan
megszokott lenne.
– Most már tényleg felmegyünk. – Jaebum
immár halvány mosollyal rugaszkodik el a pulttól, bár a jókedvéhez ezer
százalék, hogy hozzájárult az a két bögre rumos kakaó, amit Junghae sorban
gyártott beszélgetés közben.
Épp csak annyi alkohol volt benne, hogy
teljesen ellazítson mindenkit, amire mondanom sem kell, mekkora szükségem volt.
Utána már jöttek egymás után a beszédtémák, és egy kerek óra eltelt, mire
eljutottunk idáig.
Meglepett, hogy ők ketten mennyire egy
hullámhosszon vannak. Az első kakaóm után pont úgy tudtam beszélni Junghae-vel,
mint a fiával, mintha nem is én lettem volna.
Felégetett néhány gátlást bennem ez az
egész, és egyáltalán nem érzem kellemetlennek. Mintha... aish, tényleg nem is
én lennék, és valahogy mégis magamra ismerek.
– Ahogy érzitek. – Végül megkapjuk az
engedélyt, ami után olyan gyorsan leszek kiterelve a konyhából, hogy csak
kapkodom a fejem, mint valami idióta.
– Miért sietsz ennyire? – Nem kapok
választ, csak követem az ő lépteit már felfelé a lépcsőn, amivel párhuzamban
egyre inkább érzem eluralkodni magamon azt a rohadt feszültséget megint.
Annyi mindent el akarok mondani, de
tudom, hogy semmit nem fogok tudni.
– Ülj csak le. – Épphogy beteszem a
lábam a nem is olyan kicsi szobájába, ő becsukja mögöttem az ajtót, ami mögül
pont most zendül fel hangosan a zene.
– Ez mi?
– Apa zenét hallgat.
– Blues? – Eléggé hitetlenül kérdezek,
ugyanis nem éppen ezt néztem ki belőle.
– Igen, imádja. Meg... nem olyan
vastagok a falak. Tekintettel van ránk, és nem óhajtja kihallgatni, miről
beszélünk itt fent. – Ismét halványan mosolyog, amíg én a majdnem kétszemélyes
ágya felé szenvedem magam.
Meg merném kockáztatni, hogy ez a ház
legnagyobb helyisége.
– Jófej. Bárcsak az én apám lenne fele
ilyen laza. – Halkan makogok, amit ő le sem reagál, csak ahogy én, úgy ő is
leül.
– Bárcsak te lennél fele ilyen laza. – A
felhúzott térdein pihenteti a kezeit, ahogy kissé előre hajol, és úgy néz rám.
Én mindeközben a falat támasztom a hátammal, és értetlenül meredek rá. – Érzem,
hogy valami nem teljesen oké. Feszült vagy, de nagyon.
– Csak összejött néhány dolog. – Még a
vállaimat is megrántom, de őt annyira nem tudom átverni.
Felvonja az egyik szemöldökét, a fejét
csóválja, és konkrétan léket vág a fejembe a tekintetével.
– Lent még azt mondtad, az őszinteség jó
dolog. Akkor te miért nem vagy az? – Erre nem tudok mit mondani, valami
épkézláb magyarázatot keresek, mert úgy érzem, túl sok mindent kéne a fejére
zúdítanom. Nem akarok panaszkodni. – Youngjae, miért vagy ilyen? – Egészen
elhalkul, talán még soha nem akarta ennyire, hogy megszólaljak végre.
Viszont nekem eszembe jut minden, amik
az elmúlt egy hétben történtek. Papa, az a rohadt tehetségkutató, amiről
úgyszintén anya tehet, és Jacksonék.
– Én csak el szeretném engedni a sok
hülyeséget. Jó? – Majdnem a torkomon akadnak a hangok, ahogy kissé közelebb
hajol, látom az arcán, hogy megért.
– Nem értettem, mi történt. Hirtelen
olyan lettél egyik napról a másikra, mint a kapcsolatunk legelején, amikor
mindenféle módon távol akartál tartani. – Nem néz a szemembe, miközben beszél,
nekem ennyi pedig bőven elég, hogy most azonnal akarjam a figyelmét magamon.
Nem, mintha így ne kapnék belőle.
– Sajnálom, nem a te hibád.
– Ide menekülsz?
– Tessék? – A hirtelen váltás kissé
összezavar, ami miatt ő mély levegőt vesz, mintha kezdene türelmetlen lenni.
– Hozzám menekülsz a problémáid elől? –
Megfejthetetlen hangsúllyal kérdez, ami végett már fogalmam sincs, hogy
jelenleg ezt most rosszallóan tette-e fel, vagy sem. – Az teljesen világos, hogy
nem szeretnél beszélni az okáról, ezt tiszteletben tartom. De az érdekel, hogy
miért pont itt vagy.
– Nem tudom, erre mit mondjak. – Tanácstalanul
mozdítom a számat, amire ő egy féloldalas mosollyal válaszol legelőször.
Tényleg fogalmam sincs, mi játszódik le
a fejében.
– Szétrobbansz a feszültségtől. – Végül
nem faggat tovább, hanem felém nyúl, az ujjai pedig a karomon landolnak, amiket
szorosan egymásba fonok. – Zárkózott vagy.
– Sajnálom.
– Ne kérj bocsánatot. – Megrázza a
fejét, nekem pedig kiugrik a szívem attól, hogy tudatosul bennem, hol is
vagyok. Jaebum ágyán. – Ha nem beszélsz róla, magadat mérgezed. Meg kell
szabadulnod ettől. – Lassan feltérdel, a tenyere már a felkaromon pihen, és
ahogy a lenti zene, úgy a heves gondolataim is egyre hangosabbak.
– Nem értelek.
– Segítek. – Kisebbet nyel, ahogy
végignéz az arcomon, és életemben először talán tudom, mi fut át az agyán, és
ez iszonyatosan megijeszt. – Segítek boldognak lenni.
– Jaebum. – Úgy érzem, megfulladok,
ahogy kiejtem a nevét, amivel ő nem foglalkozik. Csak hozzám ér egyre több
helyen, de sohasem úgy, hogy megöljön vele.
Közelebb hajol, már fullasztóan kicsi és
egyszerre nagy a távolság kettőnk közt, mintha eldönteni sem tudnám, pontosan mi
történik egyáltalán.
– Csináljunk valami rosszat.
– De te mindig azt mondod, hogy nem fog
történni semmi rossz. – Nem tudom, miért, de válaszolok. Talán ez a mérhetetlen
energia és vibrálás teszi, ami szétfeszíti a falakat idebent.
– Akkor csináljunk valami...
– T-tilosat? – kérdezem, ahogy a keze a
derekamra csúszik, és igen, már teljesen világos, hogy mit akar.
Nem tudom, jó ötlet-e, hogy készen
vagyok-e, hogy... szabad-e.
Nem tudok semmit sem.
– Miért lenne tilos megérintenünk egymást?
– A tekintete az enyémbe forr, soha életemben nem volt részem ilyen mély és
intim pillanatban, mint most. Csak elképedve meredek rá teljesen kifogyva a
szavakból, hiszen ő egy szempillantás alatt kiirtott mindent a fejemből. – Csináljunk
valami gyönyörűt.
– Gyönyörűt?
– Ne kérdezz folyton, Youngjae. Csak
fogadd el a dolgokat. – Felsóhajt, az ujjai a felsőmbe mélyednek, ahogy belém
kapaszkodik, mintha természetes lenne, hogy így von közelebb magához. – Mindig
akadékoskodsz.
– Honnan jön ez az egész? – Elvesztve a
fonalat, tehetetlenül „tűröm”, ahogy az érintése éget a pólómon keresztül, de
tudom, hogy még nagyon is visszafogja magát.
Magamon érzem, mennyire tenni akar
valamit.
– Onnan, hogy eleget néztelek messziről.
Neked szükséged van egy biztos pontra az életedben, mert nem tudod, hol a
helyed, nekem meg éreznem kell, hogy szükség van rám. Én biztonságot adok, te
pedig értelmet annak, hogy még most is bejárjak az iskolába. – Olyan könnyedén
mondja ki a nyilvánvalót, hogy pár pillanatig fel sem fogom ennek a súlyát.
Hogy amit mond, mit jelent, és mennyi kérdést hoz fel bennem. – Nem tudom,
érzed-e, de most pont olyan nehezen türtőztetem magam, hogy ne támadjalak le,
mint amikor két héten át el kellett mennem melletted a folyosón.
– É-érzem. – Megremeg a hangom még úgy
is, hogy semmilyen kis suttogás az egész, ami viszont neki a végszó.
Már nem mond semmit, az ajkai a szám
sarkán landolnak, amik végig simítják az arcomat az állkapcsomon át, majd
megállnak a nyakamon. Gyenge és alig érezhető csókot nyom a most túl érzékeny
bőrömre, ami miatt a szemeim már maguktól ragadnak le, és ha akarnék, sem
tudnék ellenkezni.
Lebénulva ülök, a kezeim remegve, de az
oldalán érnek célba, amit ő biztatásnak vesz.
Próbálom arra fogni, hogy annak a
minimális rumnak a hibája, hogy most ezt teszi, de valahol tudom, hogy annak
ehhez semmi köze. Ő magától ér hozzám, önszántából csókolgatja a nyakamat, és
harap belém, ami miatt már csillagokat látok.
Im Jaebum éppen most szívja ki a
nyakamat.
És én hagyom.
– Megfulladok. – Szó szerint levegő után
kapok, túlzott érzéseket vált ki belőlem ez az egész. Sok olyan dolgot, amit
nem tudok kezelni, ami meg fog ölni, ha innen tovább jutunk.
Nem akarom.
– Jól vagy? – Megérzi, hogy nincs
rendben valami, hiszen elválik a nyakamtól, és csak épp annyira távolodik el
tőlem, hogy ne szívjuk el egymás elől az oxigént, amiből jelenleg nekem
úgysincs sok.
– Én ezt nem így akarom. – A felsőjéből
a vállára csúsznak a tenyereim, már félve nézek a szemeibe, hiszen én most...
Visszautasítom. Konkrétan felajánlotta magát, még kezdeményezett is, erre én riadót
fújok.
– Nem így?
– Én többet akarok annál, mint ami most
van kettőnk közt, de nem ilyen értelemben. – Felváltva nézek a szemeibe, félek
attól, hogy most először nem ért meg. – Neked... neked ez csak ennyi? Testiség
érzelmek nélkül? – Eszem ágában sincsen számon kérni őt, én csak tisztázni
akarom a dolgokat.
Mert rettegek, hogy valamit
félreértettem.
Lassan megért, ahogy a köd elszáll a
fejéből, a légzése normalizálódik úgy, ahogy, és a sarkára ül. Engem néz, csak
a szemeimbe, mintha lehetetlent kérdeztem volna.
– Túlzásba estem.
– Nem válaszoltál. – Kerülni akar és
hárítani, nem válaszolni a kérdésemre, ami most nagyon nem tetszik. Nem
könnyíti meg az életemet.
– Ez az egész a fejemben túl összetett.
– Hatalmasat nyel, mintha olyan témát hoztam volna fel, amiről ő is nehezen
beszél. Ez furcsa, ha bizonytalan lesz, akkor én eltűnök a kapcsolatunkból. Ez
általában az én reszortom.
– Miért nem vagy hajlandó normálisan
válaszolni? Csak egy szó, igen vagy nem?
– Youngjae...
– Jaebum!
– Istenem, szerelmes vagyok beléd,
érted? – Ahogy az ő torkán kicsúsznak a szavak, bennem úgy reked meg minden
hang, kiszáradnak az ereim, kiürül és egyszerre telik meg teljesen a szívem.
Nem tudom elhinni, hogy komolyan ezt mondta. Fogalmam sincs, hogy a beszélgetés
elejétől mégis hogyan jutottunk el idáig. – Nagyon szerelmes vagyok, és akarlak
téged.
0 megjegyzés