Gyógyszeretet | 23.
december 09, 2016
Már egy hete, mióta megtudtam, hogy
annyira nem oké minden, mint ahogy én gondoltam, ami miatt a kelleténél
többször pattintottam le Jaebumot. Emiatt ő is távolságot tartott, mintha azt
hitte volna, valami megváltozott. Nem érintett meg sehogy sem, nem volt köztünk
pár felületes beszélgetésnél több, de ez nem azért, mert nem volt hozzá kedvem,
hanem... ah, papa várt a kórházban.
Szegény nincs a legjobban, viszont a
humora még mindig megvan. Mosolyogva fogadott mindig, én pedig igyekeztem
kilépni az életképtelenségemből, ami mint mindig, most sem jött össze teljesen.
A lényeg akkor is az, hogy állítólag
lassan kijöhet, bár ez akkor sem segít azon, hogy napokig senki nem szólt egy
szót sem erről.
Iszonyatosan felidegesítettek vele, és
szerintem mondanom sem kell, hogy eléggé nehezen álltam szóba utána anyuékkal.
Jogom lett volna tudni erről már a legelső pillanatban.
***
Írtam a hét elején egy alig hármas
dolgozatot, amit most kaptam ki nemrég. Csak szemezek azzal a rohadt
osztályzattal, mindeközben azon kattogok, ha mamáék nem akkor jönnek, amikor,
ismét lehetett volna egy ötösöm, ha tanulok.
Nem, mintha akkora probléma lenne ez az
egész, hiszen jobb, mint egy egyes, ami miatt étvágyam sem lenne.
– Nézz már magad elé. – Valaki a
vállával konkrétan nekem ront, ahogy elmegy mellettem, én pedig csak ekkor
nézek fel a lapomból, amin plusz pontokat kerestem már teljesen feleslegesen. –
Hülye Choi.
– Jackson. – Az nem igazán lep meg, hogy
ki ekkora suttyó már megint, viszont az, hogy Bambam véd meg engem, eléri, hogy
megtorpanjak.
Csak nézem tanácstalanul, ahogy az az
őrült teljesen értetlenül mered az egyik legkisebb felé, aki hirtelen azt sem
tudja, mit mondjon.
– Szóltál?
– Hagyd már békén. – Mintha most unta
volna meg teljesen az egészet, a törpe ismét felszólal, aminek hála már Mark is
kissé kíváncsian néz végig rajtuk.
Fogalmam sincs, Jaebum hol van már
megint, talán Juniorral valahol, de most jól jönne, ha közbeavatkozna. Nem
tetszik nekem ez az egész.
– Bambam? – Jackson totálisan elveszti a
fonalat, mintha a halálhírét hozták volna, pont olyan fejet vág.
– Gyerekesen viselkedsz. – Ahogy a kicsi
ismét megszólal, az én lábam akaratlanul is hátrébb visz tőlük, majd mikor
ismét felcseng valamelyikük hangja, már nem bírok ottmaradni.
Az idióta szívemet próbálom rávenni a
normális tempóra, miközben igyekszem nem arra gondolni, hogy egy ilyen
kisfiúban több bátorság van, mint bennem úgy alapjáraton.
***
– Nos, akkor hova menjünk enni? – Anya
izgatottan szólal meg elől, miközben apa mellette vezet, én pedig hátul,
középen ülve meredek ki a szélvédőn.
Nem mondanám, hogy minden a legnagyobb
rendben köztünk, ugyanis iszonyatosan neheztelek rájuk. Utálom magam érte, és
tudom, hogy az lenne a legjobb, ha végre elmúlna, de ezt nem én irányítom.
Apa ezt nem is próbálja rendbe hozni,
mert tisztában van vele, hogy úgysem menne, anya vele ellentétben viszont
mindent bevetett eddig.
A kedvenceimet főzte, elhívott
mindenhova, vett két új fülhallgatót még úgy is, hogy tudja; engem soha nem fog
tudni megvásárolni. Mégis itt ülök velük, és azért vagyunk együtt megint, hogy
kiengeszteljenek, mert hazudtak nekem majdnem egy héten át biztosan.
Már csaknem ismét belelovalom magam
ezekbe a teljesen felesleges, mégis felháborító gondolatokba, mikor a telefonom
rezegni kezd.
Számomra ismeretlen számot ír ki, amitől
SMS-em jött, amit abban a hitben nyitok meg, hogy biztosan a szolgáltató az. De
nem. A szemeim konkrétan rugóznak az üzenet tartalmán, felfogni sem akarom azt,
ami most megtörténik.
– Ez mi?
– Micsoda? – Anya kíváncsian néz rám
hátra a visszapillantó tükörből, vele és apával ellentétben én viszont nagyon
nem vagyok kiegyensúlyozott.
– „Tisztelt Nevező, az Iconic Talent
nevű tehetségkutatónkra jelentkezésedet elfogadtuk és rögzítettük. Kérlek,
jelezz vissza, melyik időpontban hívhatjuk, hogy megbeszéljük az előválogató
dátumát.” Ezt az SMS-t kaptam. – Már lassan kikelek magamból, mert eszembe jut
az a kis szórólap, amivel anya állított haza pár hete, amin ez a név szerepelt,
és azt akarta, hogy jelentkezzek.
Ezt is csak azért, mert rávett, hogy egy
énekórát vegyek, és máris azt hitte, hogy ezt... szabad.
Hát kibaszottul nem.
– Anya, ez mi?
– Én esküszöm, nem akartam rosszat. – A
hangja menthetetlenül elcsuklik, ahogy már a válla felett néz hátra rám, bennem
pedig őrjöngeni kezd a düh. Nem értem, mostanában mégis mi a halál van vele.
– Te komolyan beneveztél erre a
hülyeségre?
– Youngjae...
– Nem, hagyjál! Egyáltalán ki vagy te?
Titkolózol, és ilyen idiótaságokat művelsz a hátam mögött. Ha nem hallottam
volna meg, hogy rosszul vagy, akkor azt sem tudnám, hogy terhes vagy, igaz?
– Youngjae!
– Nem, anya! Itt kettőnk közül csak én
lehetek most rohadtul kiborulva. – Hirtelen felindulásból, fújtatva csatolom ki
magam, a telefonomat szorongatva, majd leszarva azt, hogy egy hatsávos úttesten
állunk a piros lámpánál, én kinyitom az ajtót.
Kiszállok, minden egyes mozdulatommal
próbálom érzékeltetni, hogy most iszonyatosan utálok mindent.
– Youngjae, elment az eszed? Szállj
vissza! – Szó nélkül hagyom anyám kétségbeesett hangját, csak a remegő
kezeimmel küzdve sietek a járda felé, amire az utolsó előtti pillanatban teszem
fel a lábam.
A kocsik pedig elindulnak, egy sor
dudálás után pedig már csak a monoton zajok lepik el a belváros ezen részét.
Anya ezzel átlépte a legtilosabb határt
is, azt, ami két méter széles volt kibaszott vörössel meghúzva.
Tudja, mindig is nagyon jól tudta, hogy
ezt nem játsszuk velem, hogy ez egy olyan dolog, amivel nem viccelünk, nem
szórakozunk, főleg nem kíséreljük meg, hogy a hülyegyerek véletlenül is
énekeljen.
Komolyan, és még neki állt feljebb!
Rengeteg az ember, sokan bámulnak is
engem, de pont nem érdekel. Engem csak az foglalkoztat, hogy anyámnak tényleg
az agyára ment a terhessége, amit már sehogy nem tud kimagyarázni.
Erre már nincs mentség, és egy ideig nem
is akarom őt látni.
Sokáig gondolok arra, mi tévő legyek,
viszont mielőtt valahol felbukkannának a szüleim, elindulok valamerre egy
buszmegállót keresni. Már csak az a szerencsém, hogy a bérletem a személyim és
a diákigazolványom mellett van mindig nálam, és haza tudok menni.
A telefonom rezegni kezd, én pedig
egyből felemelem, hogy kinyomjam, hiszen egyértelmű, ki akar kétségbeesetten
utolérni.
Egyik hívása sem érdekel, csak magamon
kívül nyitom meg a Twittert, amin a legelső, aki felbukkan, az Jaebum. Nekem ez
már a végszó, megnyitom az üzeneteket, belül pedig azt mantrázom magamban, hogy
nem írhatok neki.
Nem zaklathatom, az elmúlt napokban nem
is foglalkoztam vele. Nem fair, ha én ezek után hirtelen keresni kezdem, mert
nekem adódott egy kis problémám.
Aztán lassan leesik... igen, nekem bajom
van. Nem egy és nem kicsi, amit már nem tudok úgy feldolgozni, mint akkor,
mikor az egyedüllétre voltam szoktatva.
Ez a gondolat vesz rá végül, hogy írjak
neki vagy ezerszer és milliószor töröljem ki. Nem akarok konkrétumot írni,
egyedül azzal vagyok tisztában, hogy szükségem van rá.
ChibiJ
Choi
@cucumber_chjae
Jaebum,
itt vagy?
12/11/16, 16:11 PM
MeobMeob
I.
@mubmub_i
Én
mindig
Ugye
nincs baj, Chibi?
12/11/16, 16:12 PM
Nem is értem, honnan van akkora mázlim,
hogy legalább ő egyből válaszol, mindenesetre ez egy rohadtul megnyugtató dolog
a számomra most. Viszont itt elakadok, hiába van péntek, lehet, neki valami
programja van, és... és én megzavarom.
Mindemellett az is leköti a figyelmemet,
és elgondolkoztat, hogy csak Twitteren hív így. Nem, mintha baj lenne, csak...
furcsa.
ChibiJ
Choi
@cucumber_chjae
Tudunk
találkozni?
12/11/16, 16:14 PM
MeobMeob
I.
@mubmub_i
Most
jól értem, hogy maga Choi Youngjae hívott el engem? Önszántából?
12/11/16, 16:15 PM
ChibiJ
Choi
@cucumber_chjae
Kérlek,
most ne humorizálj
Ráérsz?
12/11/16, 16:17 PM
MeobMeob
I.
@mubmub_i
Itthon
vagyok
Megijesztesz
.-.
12/11/16, 16:18 PM
ChibiJ
Choi
@cucumber_chjae
És...
átmehetnék?
12/11/16, 16:20 PM
Az egész életem lepereg előttem, hiszen
teljesen biztos vagyok abban, hogy egyből látta, amit írok, mégsem válaszol.
Valamiért félek attól, hogy
visszautasít, ami miatt elfog a kétségbeesés, viszont ekkor rezeg a telefonom,
mintha az életemet mentette volna meg.
MeobMeob
I.
@mubmub_i
Persze
Persze,
hogy átjöhetsz
Mindjárt
leírom a címet, a lényeg, hogy majd egy nagyon kicsi, kétemeletes, fekete házat
keress
Nincs
kint a házszám
12/11/16, 16:24 PM
***
Itt állni a házuk előtt, és a kiugrani
készülő szívemmel küzdeni nem tartozik a kedvenc tevékenységeim közé jelenleg.
Úgy érzem, hogy meghalok már csak attól, hogy a csaknem már tényleg feketére
festett ház előtt szobrozok.
Nem tudom, mi ez az érzés bennem, hogy
miért reagál ennyire túlzón a testem arra, hogy most nem Jaebum jött elém,
hanem én állok az ő otthonuk előtt.
Félelmetes ez az egész számomra, talán
azért is, mert valami furcsa van a levegőben.
Végül megunom a céltalan ácsorgást, és
végigcsoszogva az előkerten, nagy nehezen eljutok a kétemeletes, de nagyon
keskeny ház bejáratáig.
Sokáig járatom a tekintetemet az ajtón,
mire mellette megtalálom a krémszínű csengőt. Szinte végighasítja a levegőt az
éles hangja, ahogy megnyomom, ami után nem is kell sok.
Talán tíz másodperc telik el, amíg
kinyílik az ajtó a lélekvesztő nyikorgásával, és... aish. Előttem terem egy
melegítőnadrágos, kinyúlt pólós Im Jaebum, akinek a haja minden más esettel
ellentétben most szanaszét áll, az arca nyomott még az este hat óra ellenére
is, mégis egy ezer wattos mosollyal fogad.
Azt hiszem, most állt meg a szívem.
– Szia. – Még mindig a fülig érő
vigyorával köszön, ami már akaratlanul is kezd sunyivá válni. A szinte már
kellemetlenül szokatlan légkör pedig csak tovább nő emiatt, félek attól, hogy
hamarosan már az is kevés lesz, ha a számon veszem a levegőt.
– Miért örülsz ennyire?
– Ez az első alkalom, hogy A Choi jött el hozzám. Ez megér ennyit.
– Miközben beszél, eláll az útból, amit kihasználva már bent is vagyok a
kellemetlen hideget kint hagyva.
– A Choi? – mosolyodom el, bár ennek nem
igazán kéne tetszenie. Jacksonék hívnak mindig így.
Nagy nehezen leszenvedem a kabátomat,
majd a bakancsomtól is megszabadulva vagy három centit megyek össze. Mindez nem
zavar, csak a kávébarna falakat figyelem, amiken virít az a pár hófehér polc
tele könyvekkel és bekeretezett fényképekkel.
0 megjegyzés