Gyógyszeretet | 22.
december 09, 2016
A nappalin uralkodó félhomálytól mind a
ketten elcsendesedtünk, mint az elmúlt órákban már ezerszer. Folyton ez volt;
szó követte a másikat a kanapén ülve, félig a tévét bámulva, de fel sem fogva
azt, mi megy benne, aztán pedig a betűk fogytak, és a csend maradt.
Egész éjszaka beszélgettünk, és minden
egyes hang, ami elhagyta a torkát, teljesen megnyugtatott belül. Éreztem, hogy
jó helyen vagyok, hogy ő is... ha bárhol lehetne a világon, akkor is ezt a
kanapét választaná.
Nem mondta, de tudtam, ahogy most is.
Hiszen vagy hatodszorra maradtunk néma csendben, és jelenleg most is csak a
tévé halk hangja tölti be a teret, de Jaebum nem kelt fel, hogy hazamenjen.
Inkább itt ül már hajnali negyed ötkor még mindig mellettem.
El fog telni fél óra, és valamelyikünk
ismét meg fog szólalni, mint eddig mindig.
Jólesik a társasága, főleg úgy, hogy nem
igazán terveztem, hogy valaha még szóba állunk. És ha ez még nem elég, ismét...
meglépte. Megcsókolt, és már meg sem próbált úgy tenni, mintha nem kellett
volna.
Nem igazán tudom, hogy jelenleg mi is
van kettőnk közt pontosan. Én többet érzek, ez tisztasor. És többet is akarok.
– Ah. – Jaebum halkan sóhajt, ahogy
felcsörren a telefonja, ami minden álmos pislogást kiver a szemeimből. Csak
érdeklődve figyelem, ahogy ő fogadja a hívást, és azon agyalok, vajon ki
zaklatja ilyen rohadt későn. Vagy már korán? – Szia, apa. – Az arcát kezdi
dörzsölni, ahogy felül, és a térdére könyököl. Minden mozdulatából lerí,
mennyire fáradt. – Én? Én Youngjae-nél vagyok. Elfelejtettem szólni, ne
haragudj.
– Semmi baj, fiam. – Ezt a pár szót
tisztán hallom a vonal túlsó végéből, ami meg is nyugtat. Ezek szerint nincsen
kiakadva, nincs miért izgulnom.
– Ah, elfelejtettem. Mikorra megyünk? –
Hátraveti magát a kanapén, széttárt lábakkal terül el, majd csak makog valami
teljesen érthetetlen dolgot az orra alatt. – Jól van, apa, akkor indulok. –
Miután leteszi, sóhajtozva fordítja felém a fejét, én pedig csak ekkor veszem
észre, hogy végig bámultam szegényt.
– Minden rendben?
– Persze, csak elfelejtettem, hogy ma a
nénikémhez megyünk este hat körül ilyen családi cuccra. Apa most ért haza az
éjszakázásból, és meglepődött, hogy nem vagyok otthon. – Miközben beszél,
lassan felkel, a haját túrva még pár lépést is megtesz az előszoba felé.
– Akkor most mész? – A hangomból kisebb
csalódottság cseng ki, amit nem igazán tudok hova tenni még én sem. Könyörgöm,
lassan tíz órája itt van, hogy nem lehet elég belőle?
– Sajnos igen. Muszáj aludnom minimum
nyolc órát, mert le fogják szívni az életerőmet. – Még egy pimasz vigyorra is
futja neki, amivel megmosolyogtat, erre pedig rohadt büszke.
Úgy csillog mind a két szeme, hogy képes
lenne megvakítani vele.
– Még itt vagy?
– Merész vagy, Choi. – A fejét csóválva
indul el végül a lába, én pedig nagy nehezen felkelek, hogy legalább kikísérjem
szerencsétlent.
– Mindened megvan? – Mire utolérem, már
a dzsekije rajta van, a falnak döntve a vállamat nézem végig, ahogy a cipőjét
is felszenvedi magára.
– Azt hiszem. – Fújtatva egyenesedik ki,
a kissé már szétesett hajába futtatja megint az ujjait, majd megáll.
Velem szembe, engem nézve, amitől nem
igazán kapok levegőt.
– Szia. – A fogaim a számat rágják
belülről, miután ezzel az egy szóval próbálom indulásra késztetni, majd egy
halvány mosolyt is eleresztek, ami végül megteszi a hatását.
A keze a kilincsre téved, és már hátat
is fordít nekem, de itt megáll. Nem mozdul többet, én meg lassan megőrülök.
– Jövő héten hétvégén számítok rád.
– Miért?
– Jacksonékkal leszek. Azt szeretném, ha
ott lennél.
– Kizárt. – Még én magam sem tudom,
miért vágom ezt rá ilyen hirtelen, de megteszem. Ezzel el is érem, hogy
hátranézzen rám és a homlokát ráncolja, ezer százalék, hogy pár másodpercen
belül elkezd majd győzködni is, arra pedig semmi szükség. – Ezerszer próbáltad
ezt az egészet megoldani Juniorékkal, és ezer meg egyszer lett kudarc a vége.
Te is tudod, hogy katasztrófa lesz a vége, erre meg egyikünknek sincs szüksége.
– A múltkori óta ez más...
– Már miért lenne az, Jaebum? – Rajtam a
sor, hogy kíváncsian méregessem, egyszerűen nem akarom megérteni, miért nem
hagyja annyiban végre ezt az egészet. – A múltkor én csak rohadt gyáva voltam.
Nem azért nem rúgták ki őket, mert ilyen nagylelkű vagyok.
– De igen, Youngjae. – Kissé felkapja a
vizet, ahogy felém fordul immár egész testével. – Te jó vagy. Le merem fogadni,
hogy a lelkiismereted nem engedte, csak e mögé a szöveg mögé bújsz el. Ismerlek
már, hiába akarsz meggyőzni. Tiszta vagy és ártatlan.
– Úgy beszélsz rólam, mintha egy földre
szállt angyal lennék, ped...
– Mert nekem az vagy. Oké? – Olyan
hirtelen szakít félbe, hogy már meg sem próbálom folytatni az előbbit. Csak
kissé ledöbbenve nézem, ahogy pár másodperc erejéig a földre mered teljesen
tehetetlenül. – Fogadd már el ezt a tényt, könyörgök. – A fejét csóválja, már
kissé türelmetlenül mered vissza a szemeimbe. Azt hiszem, kezdem
felidegesíteni.
– Nem megy – makogom a számat alig
rezdítve, aminek hála a vonásai ellágyulnak, és egy nagyobb sóhajjal fújja ki
magát.
Végül otthagyja az ajtót, lomha,
elnyújtott léptekkel sétál elém, viszont nem ér hozzám. Ebbe bele tudnék őrülni
minden egyes alkalommal.
– Miért olyan nehéz elhinned? Úgy
ismersz, mint aki szemrebbenés nélkül hazudik?
– Nem. – Még a fejemet is megcsóválom,
ahogy rávágom a választ, ami után már tényleg tanácstalan lesz. Nem tud hova
tenni magában, ez az érzés pedig kölcsönös.
– Akkor?
– Csak te mindig... jókat mondasz rólam.
Mikor megkérdezted, hogy van-e bennem bármi rossz is, meg most ez. Én csak...
tényleg nem értem. Tele vagyok rossz tulajdonságokkal. – Úgy mered rám ezek
után, hogy abszolút semmit nem tudok leolvasni az arcáról, ez pedig megőrjít.
Nem tudom, jót mondok-e, vagy totális baromság hagyja el a számat. – Naiv vagyok,
visszahúzódó, önbizalom hiányos, néha elviselhetetlen, makacs, gyáva, lenyelek
minden sértő dolgot, amit a fejemhez vágnak ahelyett, hogy kiadnám magamból. És
ha ez még nem elég, hamar feladom, elég egy egészen kicsi kudarc, és soha
többet nem lehet rávenni dolgokra. – Végighadarom kicsit nehezen, de sikerül
kimondanom azokat a dolgokat, amikkel senki nem nézne szembe szívesen. De, hogy
őszinte legyek, az, hogy szembesülök saját magam által a negatívumaimmal, már
nem esik olyan rosszul, mint ahogy pár hónapja történt volna.
Már azt hiszem, most őt is
rádöbbentettem minderre, hiszen a csend szinte beköltözik az előszobába, de
nem. Jaebum lassan elmosolyodik, én meg már lassan a hajamat tépem, mert
folyton ezt csinálja. Teljesen kiborít.
– Te tényleg nem látsz belém.
– Nem! Már hogy látnék? Soha nem tudom,
épp mire gondolsz, csak annyit tudok, hogy biztos nem az, amire én számítanék.
– Jobb is, hidd el. Nem hinnél a
szemednek.
***
Mire Jaebum kitette a lábát a lakásból,
kint már kezdett feljönni a nap. Mintha órákig tartott volna az a beszélgetés
az előszobában, ami még most is a fejemben jár. Fogalmam sincs már megint,
vagy... aish, még mindig, hogy mit hogyan értett pontosan.
Egyszer még tényleg megőrülök miatta.
– Ne azt! Aish, hát meg akarod ölni a
családot, kicsi bogaram? – A két napja történtekből a nagymamám szavai szakítanak
ki, aki hitetlenkedve lohol a hétéves unokahúgom után, aki anyunak próbál
segíteni a konyhában.
Ritkán jönnek meglátogatni, de ilyenkor
mindig egy olyan időpontot választanak ki, ami ezer százalék, hogy senkinek nem
jó. Most például anyának kellett lemondani a nőgyógyászt, nekem pedig tanulnom
kéne holnapra, de túlságosan senki nem izgulja túl a dolgot.
A múltkori dolgozatom után, ha becsúszik
egy egyes, nem hiszem, hogy véresre kaparom majd az arcomat az idegességtől.
Megbukni nem fogok.
Nem tudom, mióta veszem ilyen lazán...
ah, úgy alapból bármit is, de van egy olyan sejtésem, hogy az elmúlt hetek
igencsak hozzájárulnak ehhez.
– Hagyd csak, apánál biztosan jobban főz
– mormogom a mini asztalnál ülve, amire drága nagymamám végre rám figyel.
Anya erre a megjegyzésemre csak szúrós
pillantást küld felém, viszont csak drága nagyszülőm pimasz mosolyával
foglalkozom.
– Régen nem voltál ilyen bátor, Youngie.
– Ő az egyetlen, aki így hív, hála az égnek. Viszont, ha ő ejti ki ezt a
száján, azt nagyon szeretem.
Más inkább ne tegye.
– Tudom. – Egy visszafogottabb mosollyal
nézek le az ölembe, viszont mire a szemeim ismét rajta telepednek le, ő már
előttem ül.
Beszélgetést kezdeményeztem, az elmúlt
két évben erre elég kevés példa volt még családon belül is.
Ha nem anyáról volt szó, nem igazán
lehetett rávenni a kommunikációra.
– Hallottam hírét, hogy szépen tanulsz.
Ez volt az egyik legjobb hír mostanában. – Olyan eltéveszthetetlen büszkeséggel
mered rám, hogy már csaknem az én szemeim csillannak meg tőle.
Sokszor nem értem, hogy lehet, hogy az
egész családom ilyen közvetlen, ezt a kismértékű távolságtartást
valószínűleg... ah, apától örököltem.
– Valami nincs rendben? – A homlokomat
ráncolom, ugyanis nem tetszik az, ahogy egy pillanatra elkomorodik a hangja.
Anya erre már felkapja a fejét, majd
kissé kapkodó mozdulatokkal kezdi eltakarítani azt, ami a kezébe akad.
– Jiji, menj ki, nézd meg, Woomyeon mit
csinál. – Még apához is kiküldi szegény gyereket, aki nem kérdez, csak
cselekszik. Én meg itt maradok ezzel a két nővel, akik egyaránt bámulnak rám
nem túl megnyugtató módon.
– Papa nincs valami jól. – Ahogy
nagyapát a szájára veszi, én kissé értetlenül meredek vissza rá.
Feltűnt, hogy nincs itt, hogy a fenébe
ne vettem volna észre? Hiszen hozzá közel állok a saját módomon, de közel.
Viszont nem kérdeztem, mert tudtam, hogy még mindig dolgozik, és megrendelései
vannak. Gondoltam, otthon maradt... a munkáival.
– Ezt hogy érted?
– Kórházban van egy ideje. – Anya a
száját harapja be, egészen biztosan nem könnyű ez neki, mert nem elég, hogy
szokatlan módon én kissé bensőségesebb kapcsolatot ápolok vele a magam módján,
neki az édesapja.
– Mi? – Hirtelen csak ennyi bukik ki a
számon, tudom, hogy a legrosszabb, amit tehetnék, az az, hogy robbanok. Épp
ezért nem teszem, hogy igyekszem normálisan viselkedni. – Miért nem mondtátok?
Mióta?
– Lassan egy hete. Le volt gyengülve egy
kicsit. – Érzem, hogy a szavai mögött van valami, amit meg akarok fejteni.
Mosolyog, halvány kis gesztus, amivel
azt akarja üzenni, hogy minden rendben. Viszont én nem vagyok hülye, és nem,
valami nem oké, ha ezt nem mondták nekem eddig.
0 megjegyzés