Gyógyszeretet | 21.
december 09, 2016
Azóta nem is beszéltem Bambammel, csak
köszöntünk egymásnak a suliban. Miután sikerült elhagynia a Jackson témát,
egész élvezhető volt a társasága, sőt. Jó érzés volt eltölteni az időmet
olyasvalakivel, aki egy kicsit sem emlékeztet Jaebumra.
Jó, talán nem kellene vele beszélnem, de
sajnos nem tudok mit tenni. Ha keres, akkor keres, nem tudom azt mondani, hogy
kerüljön el. Hülye lennék.
Ember vagyok, jólesik a társaság.
– Minden oké? – Apám dörmögő hangja
konkrétan fejbe ver, és egy laza szívinfarktust hoz rám.
– Miért ne lenne?
– Mert már több mint fél órája a kanapén
ülsz, és a kikapcsolt tévét bámulod – mormogja megállva a kanapé mögött.
A múltkori beszélgetésünk után már nem
érzem annyira kínosnak azt, ha ketten vagyunk egy légtérbe. Valamit megtört
azzal, hogy pár napja felhozta JB-t, és ez iszonyatosan megkönnyíti a vele való
beszélgetést.
– Fáradt vagyok.
– És depressziós.
– Apa! Miért lennék az? – Teljesen
felháborodva fordulok felé, ugyanis ez szó szerint felháborító.
Mindenkinek vannak mélypontjai, de attól
az életkedvem ugyanúgy megvan.
– Mert én is ilyen voltam, mikor
belezúgtam anyádba. – A szemöldökét vonja fel, és ismét érzem; kezd kínos lenni
a szituáció. Ez nem valami pozitív.
Erre már nem is tudok mit mondani, csak
próbálom megemészteni, hogy az apám ismét beszélgetést kezdeményezett velem, és
nem az időjárásról volt szó.
Tényleg megborul az egész világom.
***
– Bevásároltam bőven, de hagytam otthon
pénzt is, ha valami esetleg még kéne. – Anya hangján hallom, hogy kapkod,
valami mással is foglalkozik.
Mindig ez van, valahányszor elmegy egy
hétvégére a barátnőihez akár egyedül, akár apával. Úgy jön haza a boltból,
mintha egy hétre menne el két éjszaka helyett, és nem kevés wont is hagy rám.
Remélem, hogy már nem fog kétóránként
hívogatni, hogy minden rendben van-e, hiszen mégsem vagyok már tizenhárom.
– Anya, ugye tudod, hogy ma még
találkozunk? – Lemondóan sóhajtok fel, miközben tovább ácsorgok a fiúmosdóban,
és a saját tükörképemet figyelem.
Nagyszünet van, mindenki ebédel, és
általában ilyenkor nagyon kevesen jönnek a harmadik emeletre mosdóba, ezért
szeretek itt lenni.
– Nem biztos, mert te négyre érsz haza,
péntek van. Mi meg lehet, háromkor elindulunk már. – Még egy halk szitokszót is
elejt, mikor valószínűleg valami nem úgy sül el, ahogy azt akarta, majd hallok
is egy halk csörömpölést. – Minden rendben lesz veled, kicsikém? Nem lesz rossz
egyedül?
– Anya, kérlek. – Csak halkan motyogok,
ahogy hallom nyikorogni az ajtót magam mögött, de nem csinálok mást a
mosdókagyló támasztásán kívül. – Nem fogok sírni, mert egyedül hagytok
hétvégére. Könyörgöm.
– Jó, én csak nem szívesen fosztalak meg
a társaságomtól.
– Ez rendben van, de nem kell izgulni.
Nem vagyok tízéves. – Konkrétan morgok már, hiszen az áldott állapotának
köszönhetően még jobban aggódik, mint eddig.
Pár pillanatig nem is kapok választ,
érzem a levegőben, hogy kezd megsértődni, ami miatt már a szemeimet forgatom.
Ennek az ellenségeskedésnek az a vége, hogy a tekintetem a tükrön állapodik meg
megint, de nem magamon.
Egyenesen az ajtóra meredek, ahol ott
áll... Jr. Egyedül.
Engem néz, látom az arcán, hogy nagyon
hezitál. Végül a lába megmozdul, felém lép egyet, és most először látom
meginogni a sziklaszilárd önbizalmát, amit nem tudok hova tenni.
– Tudod mit? Most úgy veszem, mintha
semmit nem mond...
– Később visszahívlak, jó?
– De... – Meg sem várom, hogy befejezze,
csak a hatalmas gombóccal küzdök a torkomban, ami majdnem, hogy megfojt, hiszen
Junior még közelebb jön.
Semmit nem tudok leolvasni az arcáról,
hogy mit gondol, hogy mit... akar. Csak abban vagyok biztos, hogy félek tőle.
Pillanatokig még csend van, ő nem szól,
én pedig a mosdókagyló oldalát markolom úgy, hogy lassan feladja a vérkeringésem.
Ha nem remegne a lábam, akkor már itt hagytam volna.
Már látom, hogy nyitná a száját, és még
egy lépéssel mellém is kerül, viszont ekkor az ajtó újra nyílik. Két ismeretlen
srác jön be, akiknek a szeme egyből megakad rajtunk, majd miután egymásra néznek,
tovább is haladnak, de valamiért valami borzalmas érzés kerít hatalmába.
– Mit akarsz? – Végül én vagyok az, aki
megtöri a csendet, és igaz, hogy csak félig, de Jinyoung felé is fordulok.
Halk vagyok és visszafogott, mint
mindig, most is hiányzik belőlem minden határozottság. Nem is értem, hogy
vagyok még életben.
– Megköszönni. – Ő kihúzza magát, és egy
pillanat alatt olyan határozott és kifogásolhatatlan lesz, hogy ismét
felülkerekedik rajtam az érzés, ami akkor uralt, mikor megvertek hetekkel
ezelőtt.
– Mit? – Próbálom nem kimutatni, hogy
teljesen ledöbbent, de az a helyzet, hogy mindenre számítottam, csak erre nem.
– A múltkorit. Kirúgathattál volna.
– Nem miattad csináltam. – Nem tudom,
honnan jön ez az ellenséges hangnem, de egyszerűen annyi... visszafojtott
érzelem és düh van bennem, hogy ilyenkor eléggé nehezen megy, hogy megtartsam a
vérnyomásomat a normálison.
– Tudom. – Még a vállát is megrántja,
látom, ahogy megcsillan a szeme. Tud valamit, vagyis... aish, talán mindent.
Azt, hogy Jaebum nem csak egy srác nekem, aki barátkozott velem, és biztosan
azt gondolja, hogy a hozzá fűződő gyengéd érzelmeim miatt tettem azt, amit.
Tény és való, hogy ez mind benne volt a
pakliban, nem is kicsit, de a fő ok akkor sem ez volt.
– Rendben. – Végül eljutok odáig, hogy
zsebre tegyem a telefonomat.
Ő tovább néz rám, látom, hogy még akar
mondani valamit, emiatt pedig még a kíváncsiságom is akkora lesz, hogy simán
felülmúlja a félelmemet.
Majdnem egy perc telik el, mire hátralép
egy szót sem szólva, én pedig tudom, hogy le van zárva a téma. Felveszem a
földről a táskámat, és a dübörgő szívemmel küzdve megyek ki, mielőtt el nem
ájulok ettől a nagy izgalomtól.
Ez mégis mi volt?!
***
Itt állok a nappaliban teljesen egyedül,
az egész ház kong az ürességtől.
Azt hittem, ha úgy érek haza, hogy nincs
itthon senki, csak lerúgom a cipőmet, bekacsolom a tévét, és felhangosítom,
hogy legyen egy kis zaj, miközben a vacsorámat csinálom. De nem.
Már percek óta kővé dermedve szobrozok,
és próbálom figyelmen kívül hagyni ezt a kellemetlen érzést.
Anya nem jön ki a konyhából a fakanállal
a kezében, apa nem dörmög a mély hangján, szinte besípol a fülem ettől a
némaságtól. Társaságot akarok.
Csak veszek egy mély levegőt, és
fájdalmasan nyögve indulok befele megszabadulva a cipőmtől, a kabátomtól, a
táskámtól. Épphogy mindent a helyére is teszek, és nagyjából elfogadom a
sorsomat a következő két éjszakára, felhaladok az emeletre.
A cuccaimat hordom fel, egyenesen a
szobám a cél, aminek épphogy átlépem a küszöbét, rezeg a telefonom. Csak veszek
egy mély levegőt, a hajamba túrok, még csak elő sem veszem.
Vagy anyám, vagy Bambam, de most nincs
erőm beszélgetni. Utána még rosszabb lenne ez a nagy csend a lakásban, ezért
inkább hanyagolom a dolgot.
Már este hét múlt pár perccel, és
őszintén, már egészen megszoktam ezt a nyugodtságot magam körül. Nem zavar
senki, nem emlegetnek fel olyan dolgokat, amikről hallani sem akarok.
Pont jó ez így, lezuhanyoztam, a tévé
előtt ülök, a tea a kis dohányzóasztalon van előttem, és kint csepereg az eső.
Egészen hangulatos.
Épphogy vége a híradónak, máris kezdődik
egy szokásos tehetségkutató, én nyújtózom is egyet és élvezem a magányomat.
Azt, ami eddig csak rossz gondolatokkal töltötte ki a fejem.
– Hé! – Pár pillanatra a szemeimet is
lehunyom, viszont mikor meghallok egy üvöltést nem is olyan messze, szinte
kilépek a testemből. Ha ez nem lenne elég, a következő másodpercben már a
bejárati ajtón dübörögnek, bennem megfagy a levegő, és hirtelen nem tudom,
mihez kezdjek.
A szívem a torkomba ugrik, és nagyokat pislogva
kelek fel, hogy megnézzem, ki a vér akar berontani ide. Veszek egy mély
levegőt, ahogy a kezem a kilincsre téved, és minden életerőmet összeszedve
nyitom ki az ajtót, amit csaknem egyből vissza is csapok.
Ez nem lehet. Az elmúlt napokra ez már
sok! Tényleg... mi történik velem mostanában?
– Jaebum? – A torkomban akadnak a
hangok, a szám kiszárad, a tenyerem izzad, és attól tartok, hogy szívinfarktust
kapok. Az arca teljesen feldúlt, úgy kapkodja a tekintetét az arcomon, mintha
valamit rohadtul keresne, miközben közelebb lép. Mondanom sem kell, hogy a
hirtelen közelségétől nem jutok levegőhöz. – Mit keresel itt?
– Rohadtul nem válaszolsz Twitteren! –
Konkrétan szétveti az ideg, a keze remeg a visszafojtott méregtől, ami
megijeszt. Nem szeretem ilyennek látni.
Akkor... aish! Nem anya és nem Bambam
keresett. Ő volt az.
– Baj van? – Makogok, mint valami
kislány, de nem tudok tenni ellene.
Biztosan alszom, és az elmúlt napok
történéseit csak álmodtam. Ahogy ezt is, nem lehet, hogy... Jaebum itt legyen.
– Te kérdezed? – A szemei csaknem
kiesnek a helyükről, és talán ez az oka annak, hogy végül hátrébb lépek egyet.
– Be... bejössz? – kérdezem eléggé
visszafogottan. Még csak belegondolni sem akarok, mégis mi történt, csak abban
vagyok biztos, hogy ezt nem kint az esőben akarom megtudni. – Jaebum, nyugodj
meg. – Kissé élénkebben szólalok meg, ahogy ő belép, és lassan beleőrül az
idegességbe, miközben a bőrdzsekijét szenvedi le magáról.
– Hallottam. Hallottam, Junior mit
csinált veled a harmadikon a fiúmosdóban. – Fújva fordul felém, a szemöldökét
vonja fel, mikor teljesen értetlenül bámulok rá. – Bántott, és kurvára nem
szólsz!
– De... mi van? – Már tökre elveszítem a
fonalat, egyszerűen nem értem, ez mégis micsoda. – Először is, Jaebum, Jr nem
bántott engem. Másodszor meg, ha így is lett volna, nem kötelességem szólni. –
Ezt épphogy kimondom, olyan vérig sértett fejet vág, hogy inkább csak befelé
indulok, mielőtt megfulladok az apró előszobában. – És mégis honnan vetted ezt?
– Jinyoung tagadta, de erről beszél az
egész kibaszott iskola. Youngjae! Ne hazudj, ne háríts, hanem mondd el az
igazat. – A végén már fogcsikorgatva morog, megfagy bennem a vér is, ahogy
utánam jön, és a vállamnál fogva fordít maga felé.
– Nem bántott engem. Megköszönte, hogy
nem rúgattam ki. – A homlokomat ráncolva nézek a szemeibe, amíg az arca lassan
átváltozik, nekem pedig azon rugózik az agyam, hogy ezt mégis ki kezdte el
terjeszteni.
Aztán... eszembe jut. Bejött két srác
akkor, és már akkor eléggé rossz előérzetem volt. Úgy tűnik, nem hiába.
– Tudod, mennyi melóm van ebbe? Hogy
egyikük se jöjjön a közeledbe? – Mély levegőt vesz, lehunyja a szemeit, úgy
beszél tovább. Megpróbál lehiggadni, hiszen ha már Juniornak nem is, de...
nekem egyből hisz. Bízik bennem. Nem tudom, esett-e bármi is ilyen jól
korábban.
– Nem kell megvédened, Jaebum. – Lassan
átölelem magam, ahogy ő a szemeimbe néz, egyszerűen felismerhetetlen mindaz,
ami a tekintetéből tükröződik. – Ez... már nem tartozik rád. – Konkrétan
fájdalmat okoz, hogy ezt mondom, de sajnos ez az igazság. – Onnantól kezdve,
hogy elköszöntél tőlem két hete a házunk előtt, már nincs közünk egymáshoz.
– Hogy tudod ezt ilyen nyugodtan
mondani? – Kérdőre von, és ez hiába nem hallatszik a hangjából, ahogy néz,
mindent helyettesít. – Bele tudnék... őrülni ebbe az egészbe. – Annyi mindent
mondanék erre... rávágnám, hogy nekem még soha nem volt ilyen rossz, hogy
hiányzik, hogy mindennél jobban akarom őt, de nem teszem. Csak állok egy
helyen, mély levegőt veszek és próbálok nem reagálni sehogy sem. Nem szabad
megtörnöm, mert utána soha többet nem tudnám elengedni. – Miért is... kerüljük
egymást? Miért nem lehet semmi komoly?
– kérdezi már teljesen elhalkulva.
A tekintetem az övét kutatja, keresem a
választ, és hiába nyitom szóra a számat, nem tudok semmit mondani.
A szívem hevessége, a gombostűnyi
gyomrom és a dübörgő vér a füleimben nem hagyják, hogy értelmes gondolatokat
gyártsak.
Megint olyan közel van.
– Jacksonék. – Majdnem egy perc múlva
ennyi hagyja el a számat, amitől mozogni kezd az állkapcsa, magamon érzem, hogy
ő mennyire is ideges.
– Leszarom őket. – Közelebb lép, de nem
tudok hátrálni, bármennyire is kéne. Szó szerint megszűnik a magánszférám,
ahogy tizenöt centiméter távolságból néz a szemeimbe. – Nem tudok elmenni
melletted. Nincs több erőm hozzá. – A tekintete végig szalad az arcomon, a
testtartása, a hangja, a csillogás a szemeiben teljesen megváltozik. –
Lehetetlen elkerülni azt, ami méterekről is jól érződik kettőnk közt.
– Pedig eddig egész jól ment. – Halk
vagyok, hiába terveztem másképp, bár... ehhez már hozzászokhattam volna.
Ha róla van szó, minden másképp sül el.
– Egész jól? – Fintorba rándul az arca,
már tartok attól, hogy lesz még egy megszólalásom, és megbántom. – Ha neked
egész jól ment, akkor nincs itt keresnivalóm. – Ennyi elég, hogy a torkomon
megakadjon a szívdobbanásom, ami miatt szinte kapok a levegő után. Nem hiszem
el, hogy most tényleg ez történik! – Én is így gondoltam. Látom, hogy hiányzom
neked.
– Jaebum, fejezd be. – Rászólok,
hátrálok, de ő nem tágít, és hezitálás nélkül jön utánam.
– Te is hiányzol nekem. – Őszinte, egy
pillanatig sem kételkedem ebben. Sőt, még alá is támasztja az a megnyugvás a
hangjában, hogy végre elmondhatja ezt. – Folyton te jársz a fejemben. Hogy
vajon mit csinálsz és... kivel... – Felsóhajt, miközben az ujjai lassan végig
futnak a felkaromon, és közvetlenül elém lép.
Megremegek, annyira igyekszem, hogy ne
törjön be, de elbukok.
Igenis igaza van, ez az egész köztünk
egyre... brutálisabb. Nagyobb ereje van lassan, mint a gravitációnak, ezt pedig
tényleg, szó szerint lehetetlen elkerülni.
Nem ellenkezem, csak szaggatottan szívom
be a levegőt, próbálok erős maradni, viszont miatta minden önkontrolom elillan.
Hiszen hozzám ér, a tenyere a felkaromon pihen meg, ahogy előre hajol, és
egészen addig néz a szemeimbe, amíg a szája az enyémhez nem tapad.
Megremeg a belsőm, ahogy az ajkaimon
vesz levegőt, ahogy nem mozdul, csak vár, magához húz, és a karja a derekamon
landol. Mintha porcelánból lennék, a bőröm pedig selyem lenne, úgy simogat és
kezdeményez végre.
A szája mozdul, egy lassú, de annál
forróbb csókba hív, amitől elvesztem saját magam. Már fogalmam sincs, hol
vagyok, hogy ki vagyok, miért vagyok, egyszerűen csak egybeolvadok a szikrákkal
a levegőben.
Átadom magam minden mozdulatának, úgy
viszonzom minden egyes kis rezdülését, mintha függnék tőle. Talán... ah, így is
van, hiszen ahogy a karjai a hátamat fonják körbe, az én tenyereim úgy pihennek
a nyakán, félig az arcélét simogatva.
Elmondani nem tudom, mennyire jó érzés,
hogy ismét érzem ezt.
Percek telnek így el, a gyengéd csókban,
mire kicsit öntudatra ébred, és pár centit hátrébb hajol. Nem nyitom ki a
szemeimet, csak az abnormális pulzusomat próbálom rendbe hozni, de az, hogy
érzem magamon a levegővételét, egyáltalán nem segít.
– Remélem, apád nincs a közelben. Eléggé
elfeledkeztem róluk. – Kissé oldja a dolog komolyságát, amivel meg is
mosolyogtat, és eléri, hogy a tekintetünk találkozzon.
– Anyuék elutaztak a hétvégére,
nincsenek itthon. – Kisebbet nyelek, ahogy a kezeim a mellkasára csúsznak le,
és a zsibbadó számat beharapva hajolok hátrébb tőle.
Látom, hogy élvezi a mosolyomat, le sem
tudja venni róla a tekintetét, és ez az, ami végleg tudatosítja bennem, hogy ez
igenis megtörtént.
Ahogy a beszélgetés a testnevelés
tanárommal, apámmal, az igazgatóval, Jr-rel... Mindezek közül mégis ez a pár
perc tűnik a lehető leglehetetlenebbnek.
0 megjegyzés