Izzó hideg | Napraforgó
július 09, 2017
Sziasztok:)
Nem tudom, mit keresek itt már megint, ráadásul nem a
Fehér liliommal. Mindegy, ez szó szerint kipattant a fejemből, és lehet, később
megbánom, de most jó érzés közzétenni.
Jó olvasást^^
Nem igazán tudom megmagyarázni, miért pont ezt a zenét tudom hozzá ajánlani, engem egyszerűen a megjelenése óta fogságban tart ❤ A lényeg, hogy nem kell párhuzamot vonni a
szöveg és a történet között:)
~
Olyan érzés lehet megkapni azt, amire a
legjobban vágysz, mint amikor benned süt ki a nap, és érzed, hogy olyan dolgok
indulnak el, amik az egész életedet fenekestül felforgatják. Azért imádkozol,
hogy örökre így maradjon, és minden egyes pillanatodat beárnyékolja majd a
rettegés, mert bármikor elveszítheted.
Nekem még ez a féle szenvedés is sokkal
jobban tetszik, mint a mostani felállás. Nem is tudom, mióta vagyok ennyire
tehetetlen, de már úgy érzem, mintha minimum évek óta tartana. Alapból nem
vagyok egy kellemes személyiség idegesen, ráadásul hamar felkapom a vizet,
robbanékony vagyok, és egy percig sem gondolkozom, mielőtt felemelném a
hangomat, viszont így még nehezebben maradnak meg mellettem az emberek.
Bár a fiúk hozzászoktak már ahhoz, milyen
heves és hirtelen vagyok, de ez a feszültség jelenleg teljesen más. Mióta...
aish. Mióta bejelentette, hogy elmegy. Na, az volt az a pillanat, amikor
teljesen elvakultam, és szinte éreztem, ahogy a szívem megreped, azóta pedig
bárhova megyünk, bármit csinálunk, nem tudok úgy viselkedni, mint egy teljes
értékű leader.
Már közel sem vagyok egy olyan frontember
a kamerák mögött, akire minden helyzetben támaszkodni lehet, hetek óta úgy
érzem, hogy kezdem elveszíteni magamat. Ami ennél is szánalmasabb, hogy minél
inkább bevallom magamnak, miért... aish, ki miatt nem vagyok önmagam, a hideg
külsőm még fagyosabb lesz.
Ezt érzem, észrevettem, hogy senki nem tud
közelíteni, mert elcsúszik a jégen, amit a ridegségem varázsolt körém. Talán
jobb is, amíg nem teszem túl magam ezen az egészen.
– Fiúk, húsz perc múlva indulunk, addig
szedjétek össze magatokat. Időre megyünk. – Épphogy tudtunk venni két mély
levegőt, miután betettük az öltözőnkbe a lábunkat, a menedzser hyung egyből
utasít, ami végképp megcsinálja a hangulatot. Mindenki egyhangúan nyög fel,
hiszen hiába vár ránk annyi IGot7, mára túl sok volt ez az egy fansign is.
Aki épp nem eszi a hidegtál maradékait, az
épp halkan beszélget, majd miután a Never Ever is felcsendül a hangszórókból, kezd
mindenki beleolvadni ebbe a negyed órás pihenőbe. Úgy tűnik, egyedül az én
agyam pörög, és csak arra tudok gondolni, hogy még a három macskámmal is
magányosnak érzem magam.
– Jaebum, ne bámulj, egyél. – Mark hangja
szakít ki a gondolataimból, csak ekkor veszem észre, hogy a tekintetem kin rugózott már megint.
– Köszi. – Elveszem a felém nyújtott
tányért, ami láttán a gyomrom egyből képes lenne megemészteni saját magát.
– Szóval... – Halkabban szólal meg, ahogy
lassan mellém ül, és miután a torkát is megköszörüli, a tányéromba nyúl. – Jobban
vagy?
– Eddig is jól voltam.
– Nem, nem voltál. És ezek szerint most
sem. – Felsóhajt, már a fejét csóválja, miközben úgy néz rám, mintha tudnom
kéne, miről beszél. – Az teljesen normális, hogy Youngjae elköltözik,
előbb-utóbb mindenki elmegy. Ettől még semmi nem változik. – Rám mosolyog, én
pedig igyekszem nem teljesen fennakadni azon, amit mond.
Honnan tudja, mi bajom? Ez ennyire
egyértelmű lenne? Talán ő is látja?
– Ha tudnám, miről beszélsz, még akkor sem
reagálnék erre. – A hangsúlyom csaknem az én torkomat is elvágja, de hirtelen
észre sem veszem azt az indulatot magamon.
– Hát rendben, de szerintem beszélnetek
kéne erről... Nem egészséges, hogy egy szót sem váltotok, pedig mind a
kettőtöknek van valami baja.
– Neki mi baja lenne?
– Az, hogy neked van valami nyűgöd. Nem
szólsz hozzá, kerülöd, még két másik macskát is hazahoztál Nora mellé. Bármit
mondasz, ez nem egészséges. – A vállát rántja, miközben én azon agyalok, hogy
Mark csendes, ritkán szólal meg, de olyankor képes mindent a feje tetejére
borítani.
***
Az ég kint dörög, néha egy kisebb villám
hasítja fel az eget, amíg én ülök egyedül az ágyamon, és azt nézem, ahogy a
három macskám épp egymást öli a vacsorájuk után. Mindig ilyen elviselhetetlenül
hiperaktívak, mintha helyettem is élnének ilyenkor. Persze az én agyam most is
csak feleslegesen kattog, mint egy elmebetegnek, aki próbál kijutni a saját
fejéből.
Nem tudom, mi a rosszabb. Az, hogy végignéztem,
ahogy összecsomagolt és elment, vagy az, hogy azóta mintha engem is magával
vitt volna. Bármi van, nem vagyok jelen, csak az jár a fejemben, hogy vajon hol
van, mit csinál. Hogy kivel.
Igen, már a legelső alkalomnál volt
valami... valami kis szikra. Valami, ami annyira összezavart akkoriban, hogy
meg sem próbáltam nyitni felé, hiába tudtam, hogy lassan ideje lesz, mert már
hónapokra voltunk a debütálástól. Tudtam, hogy ebből nekem csak rossz
származhat ki, és rohadjak meg, pont így történt.
Megismertem, közel engedtem, belém égett
és most egyedül vagyok. Annyira egyedül, hogy talán nem is érzek napok óta
mást, csak csendet. Az elején kezdődő vihart felváltotta a nyugodt fájdalom, és
most már csak az jár a fejemben, hogy kell nekem. Mert azt hiszem, tényleg szerelmes
vagyok.
– Jaebum, bejöhetek? – A halk kopogás után
már az ajtóm nyikorgása öli meg a gondolatokat a fejemben, és ahogy felnézek,
Mark aggódó tekintete vág léket a koponyámba.
– Már félig úgyis bent vagy. – A
stílusomon már fent sem akad, csak elengedve belép, az ajtót becsukva pedig még
neki is dől.
– Kicsit már izgulunk érted.
– Izgultok? Kik? És minek? Mondtam, hogy
jól vagyok.
– A fiúk beszéltek róla kint a konyhában,
hogy látják ezt az egészet. Mármint, hogy szét vagy esve, és nem tudják, miért.
– Már meg sem próbál meggyőzni az igazáról, mind a ketten tudjuk, hogy nem mond
hülyeséget. Mindenesetre eléggé fájna ezt beismerni.
– Nem kell velem foglalkozni.
Koncentráljatok magatokra, és minden rendben lesz.
– Ja, elmondásod szerint már most minden
okés, de még mindig úgy alszol az ágyadban, hogy a másik felét szabadon hagyod.
– Mert ott alszanak a macskáim.
– És ott aludt anno Youngjae is, mikor még
szobatársak voltatok, meg pár alkalommal, mikor átjött télen. Nem vagyok hülye.
– Beljebb lép, már meg sem kérdez, csak leül mellém, és azt figyeli, ahogy a
macskáim kifárasztják egymást. – Ez már beteges. Miért nem beszélsz vele?
– Még csak alkalmam sem lenne rá. Mindegy.
– Már nem is próbálok ellenkezni, csak halkan elmorgok pár szót, ami úgy tűnik
hatalmas súlyt levesz a válláról. Legalább nem tagadok olyan tapló stílusban,
mint egy igazi seggfej.
– Ami azt illeti... pénteken bent lesz a
városban, az anyukájának segít a virágboltban. Ő fog zárni. – A végén még a
torkát is megköszörüli, mintha minimum egy NASA titkot árult volna el.
Még csak rám sem néz, csak reménykedik
benne, hogy összeszedem magam, és helyes döntést hozok. Túl jól ismerem már.
***
Itt állok az ajtó előtt, ahol bent még ég
a villany, viszont az ajtón már ott lóg a „Zárva” tábla. Az üvegen át figyelem,
ahogy Youngjae a vázákat tologatva énekel, hirtelen bármit megtennék, hogy
halljam is a hangját.
Mióta ismerjük egymást, az anyukája ezt a
virágüzletet vezeti, és mióta hagynak néha levegőhöz jutni minket a zsúfolt
menetrendekkel, ő előszeretettel jött be segíteni. Imádja a virágokat, az
illatát, de leginkább azt, hogy az édesanyjával lehet néha pár órára.
Tudom, hogy egyedül van bent, talán épp
ezért állok még mindig kint a közvilágítástól homályos utcán, ugyanis nem merem
itt hagyni a sötétet, hogy végre beszéljek vele.
Ez az önmarcangolás megöl, és mielőtt
végleg felemésztene, és elvenné a maradék férfiasságomat is, a kezem már az
ajtót nyitja, Youngjae tekintete pedig egyből ideugrik. Egy kis hezitálás után,
túllépve a hirtelen sokkon lassan el is mosolyodik, mintha nem hinne a
szemének.
Leteszi azt a váza fehér liliomot, kiegyenesedve
figyeli, ahogy bejövök, és az ajtót becsukva magam mögött felé merek menni
kemény két lépést. Tudom, hogy az egész kapcsolatunk, az én lelki épségem, és
talán a GOT7 sorsa is ezen az estén múlik.
– Reménykedtem benne, hogy még itt vagy.
– Hát, szerencséd van. – A hangja sima,
még mindig meglep, mennyire mély tud lenni.
Már nem figyel rám, hanem a virágokkal
foglalkozik tovább, de tudom, hogy azon agyal, mit mondhatna nekem. Hetek óta
nem beszéltünk azt a pár felületes mondatot leszámítva, amit kényszerből
váltottunk a banda miatt.
– Ja. Hatalmas mázli.
– Olyan... furcsának találom ezt.
– Tessék?
– A virágokat. Mármint... – Nem tudom,
milyen felindulásból, de elkezd erről beszélni, én pedig hálát adok neki, hogy
nem nekem kellett kezdeményezni mondjuk a lehető leglelombozóbb témával. –
Annyian jönnek be ide egy nap, rengeteg mindent vesznek, de fogalmuk sincs a
jelentéséről. Mondjuk... tudtad, hogy van, aki napraforgót visz temetésre?
Ilyen hülyeséget. Az a virág köztudottan a rajongást, az erőt és a mély
szerelmet szimbolizálja. – Kissé felháborodva beszél, egészen elcsodálkozom
most is azon, mennyire benne van a kis saját világában. Vannak dolgai a
fejében, amiket talán soha nem fogok megérteni.
– Felháborító.
– Te most szarkasztikus vagy? – Egy
hitetlen vigyorfélével néz felém, majd egy szál virágot kivéve a többi közül
már végleg rám figyel. – És miért jöttél? Holnap kemény napunk lesz, pihenned
kéne.
– Ahogy neked is. – Két lépést teszek az
egyik fal felé, amire éppen nincs felfüggesztve semmilyen polc vagy kiskosár,
és nekidőlve szinte a földre csúszom.
– Valami baj van? – Látom, hogy egy teljes
pillanatra átváltozik az arca, hogy hagyja felszínre törni egy kicsit az
aggodalmat, és maga mögött hagyva mindent egyből csatlakozik hozzám. Mellém ül,
talán túl közel is a két vödörnyi virág között, ami még az ő illatát is majdnem,
hogy teljesen elnyomja.
– Azt hiszem, kezdem elveszteni saját
magam.
– Igen, látom. – Nem nézek rá, de érzem,
ahogy a szemeivel az arcomat fürkészi, a homlokát ráncolja, ami alig látszódik
a szőke hajától. Esküszöm, olyan, mint egy angyal.
Hogy lehet férfi létére, ennyi idősen
ilyen ártatlan és tiszta?
– Talán egy kis idő kell.
– De egyáltalán miért? Szét vagy esve,
mióta...
– Mióta bejelentetted, hogy kiköltözöl. –
A fogaimat összeszorítva nézek rá végül, szinte kihagy egy teljes ütemet a
szívem a fekete szemeitől.
– De nem értem. Mindenki el fog menni egy
idő után, ez telj...
– Úgy beszélsz, mint Mark. – Egy kínos
mosollyal szakítom félbe, hirtelen már nem is tud mit mondani erre. Biztosan
feljött kettejük közt ez a téma, bár jobb, ha nem is tudok róla. – Aish, mit...
mit kéne tennem?
– Kéne bármit is?
– Youngjae. – Mély levegőt véve
szuggerálom tovább, érzem, ahogy a görcs teljesen kinövi magát a gyomromban, és
nem tudom, hogy juthatnék levegőhöz, amíg így bámul rám. – Ez így nincs jól.
– De minden rendben lesz. Ott vagytok
egymásnak, több a hely, már biztos meg is szoktá...
– Mióta kiköltöztél, vettem két másik
macskát Nora mellé, de még mindig magányos vagyok. – A szavaim után szinte
kettészakít a csend, az a döbbenet, ami a szemeiben vibrál, a szóra nyitott
szája pedig csak remeg a magába fojtott reakciótól. Azt hiszem, sikerült
ledöbbentenem. – Nélküled nem megy semmi. – A végén már a szó szoros értelmébe
puszta suttogás csúszik ki a számon, és a zavart szemeiben figyelem magam,
ahogy a késégbeesett énem próbál életet lehelni magába.
– Ezt nem tudom, hogyan értsem. – Hatalmasat
nyel, mintha nem akarna, aish, nem merne gondolkodni. Már rám sem néz, csak
előre fordul azt az egy szál napraforgót szorongatva még mindig.
Ahogy nézem az elfáradt szirmait, csak
arra tudok gondolni, amit mondott róla; a szerelem, az erő, a rajongás. Én is
mindig a nap felé akarok fordulni, Youngjae sem véletlenül Sunshine.
A gondolat egy halvány mosolyt csal az
arcomra, nem tudom eldönteni, hogy ez most véletlen vagy az ég nem akarja, hogy
túléljem ezt a beszélgetést szívroham nélkül.
– Vannak olyan dolgok, amit nem lehet
elmagyarázni. Erre nincsenek szavak. – Szabad szemmel látom, ahogy az állkapcsa
néha megmoccan, tudom, hogy ezer dolgot tart vissza, a legtökéletesebb választ
keresi nekem.
– De én érteni akarom. – Meglep, hogy nem
kezd hárításba, hanem lassan felém fordulva csak bámul a szemeimbe
tehetetlenül, annyira türelmetlenül, hogy már izzik körülöttünk ez a hideg
levegő.
– Nem tudom, hogyan tudnám megértetni.
– Csak próbáld meg. – A szája szinte már
meg sem rezzen ettől a három szótól, csak vár a csendben, mintha ezen múlna
minden. Ezen a pár másodpercen, és azon, hogy én mit teszek.
Az eszem megáll, a szívem mintha
felköltözne a fejembe, és még én sem igazán tudom, mekkora hibát követek el.
Csak mozdulok lassan, a szemeit bámulva, azt figyelve, ahogy a levegővel küzd,
mintha a szíve sem dobbanna ebben a töredék másodpercben.
Egészen addig ég a tekintetem az övébe,
amíg hozzá nem érek, ahogy a karja az enyémnek simul, és szinte robban bennem
az a vágy és akarat, ahogy a szám az övéhez ér. Nem tart sokáig, csupán pár
másodperc, amíg egy hosszúra nyúlt csókot nyomok az alsó ajkára, de még ez is
óráknak tűnik, mintha a kinti zajok is megálltak volna hirtelen.
A szó legszorosabb értelmében a levegőért
kap, mintha a világ kifordult volna önmagából, és csak remeg magában, hiába nem
érek már hozzá, ő még mindig lehunyt szemekkel ül kővé dermedve.
Tudom, hogy mondani akar majd valamit, ha
egyáltalán megtalálja a hangját a meglepetéstől. Bár így mélyen belegondolva,
fogalmam sincs, miért van ennyire ledöbbenve, hiszen nekem ez annyira...
egyértelmű. Egyértelmű, hogy így érzek iránta, egyértelmű, hogy nélküle nem
tudok önmagam lenni.
– Kérlek, mondj valamit. – Talán túlságosan
kétségbeesetten töröm meg az óra monoton kattogását, de őt egy pillanatra sem
zökkentem ki abból, bármi is játszódik le benne.
– Mióta érzel így? – Motyog, mintha
igazából azt sem akarná, hogy meghalljam, amit mond. Egyáltalán nem tudok
kiigazodni rajta.
– Mióta is ismerjük egymást?
– Tessék? – A döbbenettől a tekintete
szinte a padlóba ég, a virág a kezében a földön landol, de meg sem próbál utána
nyúlni. – Én nem... nem tudtam.
– Egy ideig én sem.
Hagy időt magának, még vagy egy teljes
percet, amíg ismét mer a szemeimbe nézni, levegőt venni, nem remegni a
gondolataitól, viszont amit ezután tesz, minden mást felülír. Azt, amit eddig én
mondtam, amit tettem, amire valaha is gondolni mertem volna.
Felém hajol gyorsan, de annál
határozatlanabbul, én pedig szinte kilépek a testemből a tudattól; Choi
Youngjae magától, teljes önszántából csókolt meg.
A számhoz simul, de pillanatokig mozdulni
sem mer, ezért teszem meg a második lépést, és forrok az oldalához, minél
közelebb hozzá. Mintha el sem jutna a tudatáig, hogy éppen a csapattársával
teszi ezt, az egyik barátjával, a leaderével, egy fiúval. A keze csak
felcsúszik a mellkasomon, és a pulóverembe markolva viszonozza minden apróbb
rezdülésemet, amivel szinte magához éget.
Tetszik az érintése, hogy ilyen finom és
édes, az, ahogy a bőre izzik az ujjaim alatt, és már szinte attól félek, ahogy
a nyakára simított tenyerem vörös foltot hagy majd maga után.
Egy örökkévalóságig kisüt bennem a nap,
hirtelen melegem lesz, és vibrál, izzik a hideg körülöttünk, ahogy beleolvad a
csókba, halkan sóhajt, húz maga felé. Nem tudom feldolgozni, hogy ez az a
Youngjae, aki halál zavarba tudott jönni pár hosszabb érintésnél a kamerák
mögött, az, akit évekig csak távolról figyeltem, és mindig csak arra gondoltam,
hogy ez a pillanat talán soha nem jön el.
Ezer év telik el, az óra szerint lassan
tíz perc, mire képes hátrébb húzódni, de az ujjai még mindig ugyanúgy a
felsőmbe marva tartják közel hozzám. A szemeimbe néz, de olyan hamar
belevörösödik az arca, hogy a vállamra feküdve próbálja elrejteni előlem.
Szemét módon költözik önelégült vigyor az
arcomra, mintha az elmúlt hetek után nem is én lennék az. Csak azon rugózik az
agyam, hogy ezekben a hosszú percekben minden egyes érzelem benne volt, amit az
elmúlt években magamba fojtottam. És már ő is tudja.
Talán ő is akarja.
2 megjegyzés
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésIMÁDOM
VálaszTörlésImádom az írásaid❤️ Mindig annyira érzelemdúsan írsz és annyira a lelkemig tudnak hatolni! Csodálatos az egész, kérlek még nagyon sokáig folytasd, hiszen van hozzá tehetséged❤️
Még annyi mindent akarnék írni de egyszerűen nemtudok..ㅠㅠ
(Bocsánat az előző kommentem tele volt elgépelésekkel😅)