Fehér liliom | 3.
december 10, 2017
Sziasztok^^ Tudom, hatalmas a kihagyás, amit nagyon
sajnálok. Viszont most sikerült visszatérnem ide, és azt hiszem, még jobban
bele vagyok veszve ebbe a párosba, mint előtte bármikor 😃
Jó olvasást^^
Jaebum
Másfél óra telik el, mire Youngjae végleg
leereszti mindkét kezét, és tudom, hogy akkor se lenne képes ismét belekezdeni,
ha kést szegeznék a torkához. Valamiért ez a gondolat majdnem megmosolyogtat,
hiszen halál furcsa, hogy tizenhét évesen, már az önvédelem alapjainál teljesen
kifullad.
Én meg lassan tizenkilenc vagyok, és
mondhatjuk, hogy már túlvagyok a legjaván. Hiszen annak az időnek mégis csak
vége, mikor még heti három-négy meccset is simán bevállaltam a suli és az
edzések mellett.
– Elfáradtál?
– Azt hiszem egy kicsit. – Pihegve
támaszkodik meg a térdein, miközben mindenhova néz, csak a szemeimbe nem.
Valamiért tartja a távolságot már az elejétől kezdve, de nem értem, miért, nem
emlékszem, hogy bántottam volna egy kisebb mozdulatommal is.
Talán csak ellenszenves neki a rideg
külsőm.
– Jaebum oppa! – Az ismerős, nagyon is vékony
hangra megfagy a levegő egy fél pillanat alatt, az én lelki szemeim elé csúszik
egyből Jisoo arca. Pár pillanatra még állok így, Youngjae szenvedését figyelve,
aki sokkal inkább már a ring végébe figyel.
Mély levegőt véve fordulok végül én is
oda, és egyből egy hatalmas vigyor fogad, a felfogott szőke haja, és a viritóan
színes felsője, majd az a túlbuzgó energia, ami átfolyik a köteleken, és egyből
előttem terem.
– Jinyoung mondta neked, hogy későn
végzek.
– Tudom.
– Akkor miért vagy itt? – A hanglejtésem
nem épp úgy jön ki, ahogy én azt terveztem, de mindenesetre így legalább hozom
a megszokott formámat. Mert igen, ehhez értek; hogy kell kiborítani valakit pár
másodperc alatt.
– Gondoltam, eléd jövök, hogy kicsit felvillanyozzam
a zsúfolt napodat. – Egyből egy törölközőért nyúl, majd a nyakamhoz nyomja,
viszont annyira nem tetszik a hirtelen közelsége.
Nem tudom, miért, mindig ilyen voltam. Nem
nagyon értékelem, ha feleslegesen nyúlkálnak a magánszférámba.
– Épp edzés van. – Jr átkiabál a másik
ringből, ez pedig pont elég ahhoz, hogy a tekintetem áttévedjen. Ott áll a
kötelek mellett Wheeinnel a háta mögött, aki értetlenül szemez valószínűleg
Youngjae-vel.
Az én fejemben pedig csak most
realizálódik, hogy hiába végeztünk, akkor is a szerencsétlennel foglalkoztam.
– Szólhatnál Juniornak, hogy ne legyen
ilyen kemény velem.
– A ti dolgotok, hogy viselkedik. – Mély
levegőt veszek, hiszen ezt mindkettő a fejemhez vágja, de nem tudok mit kezdeni
ezzel. Rajtuk múlik, hogyan bánnak egymással, semmi közöm hozzá. – És most légy
szíves menj ki, mert még dolgom van.
– Jól van. – Pillanatokig csak áll még egy
helyen a száját biggyesztve, majd hirtelen felindulásból felém lép, átkarolja a
nyakamat, és olyan sebességgel csókol meg, hogy fel sem fogom, mire vége.
Csak szobrozok teljesen ledöbbenve, amíg ő
elhátrál, majd egy utolsó, kihívó pillantást küldve nem csak a ringet hagyja
el, hanem a termet is.
Kell még pár másodperc, mire összeszedem
magam, és Youngjae felé fordulok, aki csak két másodpercre mer csak a szemeimbe
nézni. Szerintem ez neki is épp olyan kellemetlen volt, mint nekem.
Mégis mi volt ez? Nem a barátnőm, hogy ezt
bármikor megtehesse ráadásul emberek előtt.
– Akkor mára ennyi volt. – A hangom beporosodva
cseng fel, és azt figyelem, ahogy ő áll egyik lábáról a másikra, és a kezeit
bámulva bólint. Már épp indulna el, pedig érzem, hogy mondanom kéne még valamit
neki, mert azért tény, hogy szereztem neki egy rohadt kínos helyzetet ezzel. – Mikor
jössz... legközelebb?
– Nem tudom. Amikor neked jó. – Megrántja
a vállát, a szemeimbe néz, majd a torkát köszörülve indítja el a lábát végre. –
Jelölj be Facebookon, ott megbeszéljük.
***
Youngjae
– Jó volt a tegnapi edzés. Nem?
– Ja.
– Mondjuk egészen addig, amíg az a csaj be
nem toppant a fenekét rázva. – Wheein elgondolkodva bámulja az eget, amíg én
ülök mellette épp egy szendviccsel szenvedve. – Komolyan, eléggé sok volt,
pedig csak öt percet volt bent.
– Hát egy kicsit tényleg... színpadias
volt.
– Színpadias? Rendesen betöltötte a rohadt
nagy teret a nagy egója. Nem akarom bántani JB-t, de ez a lány első ránézésre
is kibírhatatlan.
– Nem mindegy? Az ő dolga. – Egy hitetlen vigyorral
nézek a legjobb barátomra, aki a homlokát ráncolja, és teljesen elveszik az
emlékeiben.
Jó, mondjuk talán megértem egy kicsit. Valóban
nem volt egy jó élmény, főleg mikor rámászott Jaebumra úgy, hogy még én is
nyálas lettem tőle. Ebből a szögből nézve pedig én sem nagyon értem, hogy
találtak egymásra, hiszen nem igazán hasonlítanak.
De mindegy. Nem érdekel.
– Amúgy most akkor mész majd anyudékkal
azon hétvégén? – Wheein gyors témaváltására felé kapom a fejem, miközben ő érdeklődve
bámul, az én agyam meg csak kattog a helyes válaszon.
Állítólag másfél hónap múlva a szüleim egy
nagyobb rendezvényre hivatalosak, ami az ország másik végében van, ezért egy
hosszúhétvégére gondolták, odautaznak. És engem is vinni akarnak.
Bár mondtam, hogy nem biztos, hogy menni
akarok, még nem dőlt el semmi biztosra.
– Majd még a héten megbeszélem velük, jó? De
szerintem úgyis az lesz a vége, hogy nálatok alszom.
– Vagyis inkább nálam. – Hangosan
felnevet, de teljesen kivehető az a szomorú él belőle, hiszen tulajdonképpen
tényleg szinte egyedül él. A szülei folyton utaznak a munka miatt, van, hogy két
hétre is elmennek, és csak pár napot töltenek otthon. Abban a rohadt nagy
házban.
Szinte egy luxusvillában élnek, amit
állítólag egy jól sikerült üzlet eladásából vettek, bár ez a része engem nem is
nagyon érdekel. Az már sokkal inkább, hogy Wheein mindig annyira egyedül van,
mert a bejárónő az egyetlen, akivel néha találkozik.
– Mikor jönnek haza?
– Nem tudom. – Az arcát figyelem, miközben
ő csak az eget bámulja, és a vállát rántja úgy, mintha mit sem számítana.
– Egyre jobban haragszol rájuk.
– Nem, dehogy. Ez a munkájuk, ez így van
jól. – A hangja egyre távolibban cseng. pedig még mindig alig húsz centire van
tőlem. Ennyi pont elég ahhoz, hogy tudjam, hazudik.
Kinek ne esne ez rosszul? Hogy a szülei
teljesen háttérbe helyezik, és hagyják szó szerint egyedül felnőni a saját
lányukat?
Elég sokáig vitték magukkal, egészen
addig, amíg el nem kezdte a középiskolát. Mondjuk nekem akkoriban rossz volt,
hiszen óvodás korom óta a legjobb barátomnak tartottam, és utáltam, hogy
havonta egyszer láthattam egy hétvégére, mert mindig elvitték. De ez... ez
pedig a másik eset. Mert látom, hogy fáj neki, és még csak nem is beszél róla.
– Te is tudod, hogy ez nem normális.
– Számít ez? – Lassan rám néz, a tekintete
a szemeimbe ég olyannyira, hogy még pislogni sem akarok. – Attól nem jönnek
haza.
– Miért nem mondod nekik?
– Te is tudod, hogy amikor mondtam, akkor
baj volt belőle. Feszültség volt, sírás, ordibálás, és feszélyezve éreztük
magunkat, valahányszor hazajöttek. Ez a szőnyeg alá söprés még mindig
elviselhetőbb.
– Ja, csak a te egészséged megy rá. –
Felsóhajtok, mikor erre már nem reagál semmit, és aztán felvillan néhány dolog
a fejemben, amivel anno is rengeteget traktáltam.
Ha lenne barátja, akkor más lenne minden.
Lenne, aki foglalkozna vele úgy, ahogy igényli, és nem lenne olyan átkozottul
magányos. Mert igen, én hiába vagyok itt vele mindig, tudom, hogy ez nem
ugyanaz.
– Mindegy, ez egy megoldhatatlan dolog, feleslegesen
beszélünk róla. – Végül egy lassú mosolyra húzza a száját, majd ismét témát
vált, mintha semmi súlya nem lenne annak, amiről most beszéltünk.
***
Jaebum
– Én arról beszéltem, ami a múltkor történt.
– Már vagy ezerszer hangsúlyozom ki ezt a részét, de Jisoo még mindig annyira
érthetetlen. Felidegesít, mert olyan, mintha a falnak beszélnék, az egyik fülén
be, a másikon ki.
– Az egy természetes dolog. A párok
megcsókolják egymást más emberek előtt is. – Ölbe font karokkal áll előttem,
miközben felemelt hangon beszél hozzám, mintha jogosan állna feljebb neki.
Mindeközben a körülöttünk lévő egy-két srác, aki a súlyzókkal szenved próbál
nem idenézni, de Jisoo túl csinos ahhoz, hogy ez sikerüljön.
Bár engem túlságosan nem érdekel, hogy néz
ki. Soha nem az számított, milyen szép vagy helyes arca van valakinek. Persze,
az is fontos, hogy vonzónak találom-e, de az ilyen helyzetekben rohadtul
lényegtelen, mert a két szép szemével nem lesz elviselhetőbb.
– De mi nem vagyunk együtt! – Teljesen
kifordulok magamból, a hangom szabályosan átvágja a feszült levegőt, ahogy ez kibukik
a torkomon. – Nem vagy a barátnőm, és nem is leszel, ha továbbra is ilyen
rohadt kezelhetetlen maradsz.
– Mekkora egy seggfej vagy. – Fújtat, az
arca teljesen eltorzul, majd csak felkapja a lába mellett heverő táskáját, és
szó szerint kiviharzik innen.
Egy pillanatra hatalmas csend áll be, majd
csak Jinyoung elégedett sóhaját hallom, amire muszáj odanéznem. Épp ott áll a
pultos lány mellett, akit mi csak Jessie-nek becézünk. Bőven elmúlt már húsz,
maradjunk annyiban, hogy már közelebb van a harminchoz.
– Végre meguntad?
– Kurvára nem vagy vicces, Junior. – Gyilkos
tekintettel meredek rá, amíg ő csak a szemeit forgatja, mintha magára se venné,
hogyan hívom.
– Pedig épp itt volt az ideje. Ez egy
primadonna, nem értem, egyáltalán hogy kezdhettél el vele kavarni.
– Ez történik, ha valaki túlságosan
magányos. Mindenki jó egy ideig, csak ne legyen egyedül. – Jessie a magazinját
lapozgatva beszél a rekedtes hangján, még csak felénk sem néz.
– Neked is bele kellett szólnod.
– Hé, én csak az igazat mondom. Ez a lány
nem való hozzád, nézd meg, mit hoz ki belőled. Azóta beszélsz ennyire
lekezelően mindig, mióta hagyod, hogy megfojtson.
– Burn. – Jr zárja a monológ végét, amire
csak a szemeimet forgatva indulok le az alagsorba, hogy levezessem valamelyik
bokszzsákon a feszültségemet.
Nem tudom, hogy ezek után mégis mi lesz
kettőnkkel, szinte biztos vagyok abban, hogy nem fogja ennyiben hagyni. Zaklatni
fog, sokáig keresni, én pedig vagyok olyan bolond, hogy megint belemegyek.
Bár... nem vagyok olyan egyedül, Jessie
hiába mondja azt. Nem és kész, én csak egy kicsit hűvösebb ember vagyok, aki
nem szeret érzelmeket kimutatni, és sokan nem tudják ezt kezelni. Ennyi.
Ezért van a boksz, hogy... ne legyek
annyira kibírhatatlan.
2 megjegyzés
Szia Kata!
VálaszTörlésSzerintem azon a borzalmon, ami történt nem lehet csak úgy túllendülni. Elhinni még mindig nem tudom, hogy nincs többé az a csodálatos ember. :'(
Viszont annak örülök, hogy van erőd ismét írni. Köszönöm is, mert a Te írásaidnak külön helye van a szívemben, bármennyire abnormálisan csöpögősnek tűnik. Ahogy az elején írtad, jobban imádod ezt a párost, mint eddig. Hát ezzel én sem vagyok másként. :-D
Alakulnak a dolgok, kívàncsian várom a folytatást.
Ditta<3
Nagyon koszonom, hogy most is irtal, kulon orulok, hogy te meg mindig az állandó olvasóim közt vagy 😊 sokat jelent ez nekem, mert részben miattad is tértem vissza. Köszönöm ❤
Törlés