Fehér liliom | 4.
december 16, 2017
Sziasztok^^ Igyekeztem, bár érzelmileg megterhelő
napokon vagyok túl, úgyhogy örülök, hogy egyáltalán laptopot tudtam a kezembe
venni xd
Jó olvasást^^
Youngjae
Mint valami borzalmas rémálom, olyan volt
az elmúlt pár napunk Wheeinnel. Minden egyes rohadt számonkérést egyszerre
időzítettek, és ki más felelt volna folyton, ha nem mi? Nem, mintha nem
készültünk volna fel, de én alapból mindig minden miatt izgulok, és ilyen
helyzetekben képes vagyok otthon felejteni az agyamat.
Viszont ottvan a jobbik fele, hogy a
kémián kívül minden tantárgyból van elég jegyünk, és egy ideig békén hagynak
végre. Lehet, hogy abból a tárgyból megbukok mondjuk, de legalább a többi
megvan.
Nem viccelek, mindig keményen tanulok,
mert mint tudjuk, elég nagy elvárásokkal kell együtt élnem, de az a rohadt
kémia mindig kifog rajtam. Gyűlölöm, egyszerűen lehetetlen feladat, hogy
megtanuljam.
Még csak elmondani sem merem a szüleimnek,
mert már így is épp elég kicsi vagyok hozzájuk képest. És arról ne is
beszéljünk, hogy egyetemre sem akarok menni, ezer százalék, hogy élve
temetnének el.
– Te mikor mész a Fight!Boxba? – Legjobb
barátnőm fáradt hangja szakít ki a gyomorzsugorító gondolataimból, ami még egy
pofon így ma estére. Nem igazán szeretek odamenni, Jaebum annyira hűvös,
tartózkodó, és őszintén szólva, talán egy kicsit félek is tőle.
– Jó kérdés, két napja nem is néztem fel
Facebookra, pedig mondtam, hogy jelöljön be. – Makogva veszem elő a
telefonomat, miközben csak azon kattog az agyam, hogy lehet, már keresett is
engem.
Csak a Messengert használom, hogy
beszélgessek néhány emberrel, akit esetleg véletlenül érdeklek. Azon kívül az
Instagram az életem, ott élem a „szociális” életem javát, ha épp nem Wheeinnel
vagyok, vagy egy könyv felett vért izzadok.
– Na?
– Ah, hát persze. – A számat húzva jelölöm
vissza, bár nem azért, mert vele lenne bajom. Csak valamiért mindig ottvan
bennem az aggodalom, hogy leszúr, és most még nagyobb teret hagyok arra, hogy
interneten is megtalált.
Jaebum Im
Szia, csütörtökön ráérsz? 😊
Nagyokat pislogok a smiley használatán,
meg azon, hogy abban a szent pillanatban ír nekem, ahogy ismerősök leszünk.
Mintha egy teljesen más ember lenne, mint élőben. Itt valamiért eltűnik az a
kellemetlen félelem belőlem.
Youngjae Choi
Négy körül érnék oda, ha az úgy jó neked
Jaebum Im
Rendben, akkor várlak 😃
Pár pillanatig még ülök némán, a
homlokomat ráncolva, majd Wheein arca elé tolom a telefonomat, hogy megnézze,
amit nem igazán akarok megérteni. JB soha nem mosolyog élőben. Vagyis igazából egyszer
láttam halkan nevetni, amikor Jinyounggal beszélt valamiről. Teljesen
átváltozott az arca, az egész kisugárzása, mintha ez a kemény, hűvös külső csak
álca lenne. Talán... az is? Lehetséges lenne?
Annyira lefagyaszt a ridegsége, hogy még
nem igazán jutottam el odáig, hogy ezen gondolkodjak.
– Mi az?
– Ez az az Im Jaebum, aki élőben képes
lenne a puszta szemeivel torkot vágni?
– Azért, mert mosolygós fejet küldött? –
Legjobb barátnőm vigyorogva néz rám, ahogy eltolja magától a kezemet, és a
szemeit forgatja. – Miért olyan fura ez?
– Mert engem ki nem állhat.
– Ugyan már, csak te hiszed ezt. Azért,
mert face to face elég nehezen mutatja ki az érzéseit, még nem azt jelenti,
hogy utál. Csak egy kicsit... kemény pasi. Férfias. – A végén vesz egy mély
levegőt, és a torkát köszörülve legyezi meg az arcát. – Egy nagyon jó pasi.
– Azt hittem, Jinyoung párti vagy. – A
sunyi megszólalásomra szúrós pillantással vág arcon, ami már majdnem
megmosolyogtat.
– Sunshine, mind a ketten jó pasik. De ezt
te is látod. – A vállát rántja, miközben úgy néz rám, mintha teljesen
egyértelmű lenne.
– Nem nézegetem őket.
– Ja, a fiúkat szereted, és azt mondod,
hogy még csak fél pillanatra sem futott végig a szemed egyikükön se? Teljesen
hihető. – A szemöldökét emeli, a hangja szarkasztikusan cseng, én pedig hirtelen
nem tudok mit mondani. – Főleg JB-n, aki másfél órán át rohangál a közvetlen
közeledben.
– Abban a kilencven percben általában
igyekszem nem meghalni, nem érek rá arra, hogy egy tízes listán próbáljam
bemérni, hányas.
– Hát minimum tizenegy. – A semmibe mered,
majd elvigyorodik, tuti, hogy azon van, hogy kiborítson. Nem nagyon jön össze,
csak veszek egy mély levegőt, és arra gondolok, mit fogok enni, ha hazaértem.
Lehet, hogy fél órája ettem utoljára, de nem számít, a kaja mindig minden
felett áll.
***
– Mikor lesznek nyílt napok? Tudom, hogy
van még egy éved, de jobb lenne, ha tisztában lennél vele már most, hol akarsz
majd tovább tanulni. – Apa hangja éhesen cseng, most mégis elhagyja azt a
tipikus férfi hisztit, ami kibírhatatlan, mikor üres a gyomra.
Sőt, még mosolyog is, miközben az
asztalnál ülve néha rám pillant az újsága fölül.
– Nem igazán... tudom. – Halkan makogok,
miközben a kezeimet bámulva próbálok valami normális magyarázatot kitalálni. Ő
orvos, anya meg az egyik legnagyobb cégnek a könyvelését vezeti, hogy adhatnám
be, hogy tulajdonképpen egy teaházban képzelem el a jövőmet?
Egy olyan kis boltban, aminek a tervei már
készülnek, és Wheeinnel együtt akarok belevágni. Mindig érdekelt a botanika, és
imádok ezekkel foglalkozni. Talán ezért néz ki úgy a szobám egyik sarka, mint
egy boszorkánykonyha. Tele van szárított növényekkel, és mind a négy falamnak
borsmenta illata van.
– Akkor kezdj el érdeklődni, mert ha
kinézel valamit, annak a követelményeit mind teljesítened kell jövőre. Meg
persze idén is jó lenne. – Apu pimaszul vigyorog, ilyenkor bele sem látok a
fejébe, vajon mit gondolhat. Fogalmam sincs, mi jár a fejében, én csak
rettegek, hogy hatalmas csalódást okozok majd nekik. Sőt, ebben teljesen biztos
vagyok.
– Rendben. – Ennyivel lerendezem, majd
anyura nézek a szemem sarkából, aki már pillanatok óta engem néz, miközben az
egyik tálban kevergeti a vacsora felét.
Nem tudom leolvasni az arcáról, mégis
egyáltalán milyen érzelem van rajta, csak abban vagyok biztos, hogy összeszorul
a torkom. Már akaratlanul is minden egyes kis mozzanatuktól úgy érzem magam,
hogy soha nem leszek az a tökéletes gyerek, aki a legjobb egyetemen végez, és
mindig mindenkit leköröz, bármibe fog.
Egyszer még belefulladok ebbe a
kényszerbe.
***
Jaebum
Még csak kedd van, de már úgy érzem, hogy
egy év telt el a hétvége óta. Az edzőteremben élem az életem, azokat a kis
tizenkét éves gyerekeket próbálom tanítani, akiknek az anya túlságosan fél
hivatásos bokszolóhoz vinni a fiát.
Jobb is ez így, én pénzt kapok érte, ők
pedig kiugrálják magukat, és nem kell egy kávézóban szívnom egész álló nap.
Inkább foglalkozom a gyerekekkel, úgyis sokkal szófogadóbbak, mint egy velem
egyidős. Odafigyelnek, mert jók akarnak lenni, ezért még csak olyan ridegnek
sem kell lennem.
Bár nem itt képzelem el a jövőmet, egy év
múlva jó lenne valami hozzám illőt csinálni. Már csak az a baj, hogy fogalmam
sincs, mégis mit akarok az élettől.
– Min agyalsz ennyire? – Jackson
csámcsogva beszél hozzám, miközben a könyökével az oldalamat ingerli. Én pedig
csak morgok, a számat húzva tolom arrébb, és az üres ringeket bámulom.
Már három éve ismerjük egymást, bár egy
évig kint volt Amerikában egy projekt miatt. Végül úgy hozta a sors, hogy Kína
helyett ide jött vissza, mert Dél-Koreába húzza a szíve. Juniorral nagyon
örültünk neki, mert elég sok helyzetben számíthattunk rá még ismeretlenül is
bármit megtenne azokért, akik közel állnak hozzá. Rengeteg dolgon mentünk
keresztül együtt, és mellette könnyebb volt átvészelni a dolgokat.
– A nem létező életemen. – Halkan
sóhajtok, kicsit nyomja a vállamat ez az egész. Úgy érzem, nem vagyok itt
annyira jó helyen.
– Na. Mi a helyzet? – Mosolyogva néz rá,
az én belsőm pedig egy egészen kicsit megpuhul. Kemény, de csupa szív ez a
srác.
– Kicsit el vagyok veszve. Semmi nem jó. –
A fejemet csóválom, nem merek a szemébe nézni. Nem szokásom tanácsokat kérni,
és amikor kéretlenül vágnak dolgokat a fejemhez, még azokat is élből
visszautasítom, úgyhogy most kicsit furcsa ez a felállás jelenleg. Azt hiszem,
Jackson meg is lepődik ezen.
– Mármint hogy érted? Otthon vagy itt...?
– Mindkettő. Nem érzem itt jól magam, úgy
érzem, lenyom ez a környezet. Otthon dettó ugyanez, és nem tudom, min
változtassak.
– Mondjuk ne legyél annyira egyedül. Nem
engedsz senkit közel magadhoz, persze, hogy teljesen el vagy veszve. – Úgy
beszél, mintha teljesen egyértelmű lenne, én mégsem érzem annak. Nekem jó magányosan.
– Az ember társas lény, nem elég, hogy vannak barátaid, hagynod is kéne, hogy
érvényesüljenek melletted.
– Jó, és azt mégis hogy kell?
– Vetkőzd le a ridegséget magadról. –
Megrántja a vállait, én pedig értem, mit mond, de rohadtul nem tudok mit
kezdeni vele.
Mégis hogy ne legyek... ilyen? Könyörgöm.
– Ha ez ilyen könnyű lenne, már megtettem
volna.
– Nem igaz, mert félsz. – Ezekre a
szavakra a szemeibe nézek, most kifejezetten örülök is annak, hogy egy lélek
sincs idelent rajtunk kívül. – Azért vagy ilyen elutasító, mert rettegsz, hogy
bántani fognak. Nem vagy te olyan kemény és érzelmi analfabéta, mint amilyennek
mindenki lát. – Olyan meggyőzően beszél, hogy hirtelen nem is tudok erre mit
mondani. Éppen most vesézi ki minden egyes lélegzetvételemet, mintha minimum
belém látna.
– Mindegy.
– Látod, ehhez értesz. Kihátrálni az olyan
helyzetekből, ahol megnyílhatnál. – A végét elmorogja, majd csak a fejét rázva
áll fel mellőlem a padról, viszont nem hagy itt. Elém áll, ölbe font karokkal
mered rám szinte pislogás nélkül. – De rendben, nem kell kiöntened a lelkedet
nekem. Hívd fel azt a lányt, hátha neki sikerül.
– Ah, ne. – Egyből a tenyerembe öntöm a
fejemet, és egy fájdalmas nyögéssel próbálok megszabadulni legalább fejben
Jisoo-tól.
Mióta volt az a veszekedés köztünk jó pár
napja, mást sem csinál, csak folyamatosan üzenget a barátnőivel, miközben végig
úgy csinál, mintha nem érdekelném többé. Mégis tökéletesen tisztában vagyok
azzal, hogy nem fog eltelni két-három nap, és ismét itt fog lógni a nyakamon.
Ezelőtt nem éreztem ennyire idegesítőnek,
bár Jinyoungék határozottan igen, aminek mindig hangot is adtak. Mégis úgy
érzem, tudnék olyan gyenge lenni, hogy ismét hagynám, hogy kikészítsen. Szánalmas
az egész helyzet.
– Jó, mit szólnál, ha kikapcsolnád az
agyad egy kávé erejéig? Meghívhatnánk Jr-t is, hátha ráér.
0 megjegyzés