Fehér liliom | 5.
december 16, 2017
Nem tudtam mit kezdeni magammal, meg a fránya
ötleteimmel, úgyhogy két részt hoztam, hogy minél hamarabb eljussunk az
izgalmas részekig😃
Jó olvasást^^
Jaebum
– Mint valami fertő, úgy nézett ki az a
hely. És haljak meg, simán beköltözött volna, ha nem vágjuk tarkón. – Jinyoung
hitetlenül magyaráz valamiről, ami már azt sem tudom, mikor hogy kezdődött,
csak élvezem, ahogy beszél.
Itt ülünk kint egy kicsi kávézó előtt, ami
még Jackson fejéből pattant ki több mint egy órája. Nem igazán rajongtam azért,
hogy emberek közé jöjjek, de csak az eleje volt nehéz. Amint leültünk ide, azóta
folyik a szó mindhármunk szájából, és valamivel jobban érzem magam.
Nem érzem azt a bezártságot, bár még így
is olyan, mintha kicsit kívülálló lennék. Pedig tudom, hogy nem vagyok az.
– Komolyan, undorító volt. Huszonkét éves
a srác, és ennyi esze van. – Ismét a hangját hallom, amire Jackson egy halk
nevetéssel válaszol, az én agyam pedig már a semmin pörög.
Lassan kezd a figyelmem teljesen más síkon
mozogni.
– Én ráhagytam volna. Ha bírja a koszt,
akkor bárhova költözik, akkor is az lesz körülötte. – Minden szó üres, halál
komolyan azt se tudom, pontosan kiről van szó.
Csak bólogatok csendben, miközben a
tekintetem a mellettünk elhaladó embereken cikázik, és a semmit mondó arcukat
figyelem, mégsem jut el az agyamig, mit látok. Minden annyira egybefolyik.
– Hé! Choi. – A hangos szavak kivirítanak
az autók zajából, a nagy tömeg kellős közepéről, amire egyből odakapom a fejem.
A szemeim le is ragadnak, hiszen meglátom azt a két ismerős arcot, akikkel
csütörtökön találkoznék legközelebb.
Youngjae-ék épp ebbe az irányba sétáltak
volna, csak jött egy csapat srác, aki odaszólt. Egy nagyobb gyerek felé is lép,
nem hallom, mit mond, csak Wheein ideges arca ad valami jelet arról, hogy
valami nem okés.
– Menj innen Jihoo. – Szó szerint
kivágódik a hang a torkából, amíg Youngjae csak áll némán, és nem tudja, mit
mondjon. Egyből leesik, hogy fél, és valamiért kezd elindulni bennem a harag.
Nem tetszik a helyzet.
– Jobb dolgom is van ennél. – Végül
megszólal, én pedig meglepődök, mennyire szúrós a nyelve. A hangsúly, a szavak,
ami kijön a száján egyáltalán nem illik a visszafogott személyiségéhez.
Épp kerülné ki őket Wheeint maga elé
terelve, de az egyik srác a karja után nyúl, és nem hagyja tovább menni. Én
pedig hirtelen a székbe gyökerezem, pedig talán fel kéne állnom, hogy elküldjem
a halálba azt a pár rohadékot. Még úgy is, hogy tudom, semmi közöm nincs hozzá.
Miért érdekel egyáltalán?
– Nem érzed magad merésznek? – A Jihoo
gyerek arca befeszül, de választ nem kap, csak áll gyilkos tekintettel, ahogy
az a vékony kar eltűnik az ujjai közül, majd mind a ketten felszívódnak a tőlünk
két méterre lévő zebrán átvonuló tömegben.
Még pislogok párat, mire visszafordulok Jacksonék
felé, és azon agyalok, mégis mi a vér történt itt ebben a fél percben. Túl
védtelennek tűnt, egyszerűen annyira törékeny az egész fiú tetőtől talpig úgy,
ahogy van, hogy nem tudom, képes lenne-e valaha megvédeni magát rendesen.
Jó, mondjuk ha négyen szállnak rá, azt még
megértem, de ő még egy légynek sem merne ártani. Nem baj, csütörtökön ez lesz
az első, ráveszem, hogy megüssön.
– Kik ők? – Jackson végül meg is szólal,
de választ egyáltalán nem kap. – Csak azért kérdezem, mert mind a ketten tátott
szájjal bámultatok oda.
– Hangosak voltak. – Jinyounggal egyszerre
nézünk egymásra, meglep, hogy ő is épp annyira tűnik tanácstalannak, mint én.
Azt gondoltam, hogy nem véletlenül kell
nekik önvédelem, de az eszembe sem jutott volna, hogy fényes nappal, a belváros
szívében így képesek betalálni őket az embertömeg kellős közepén.
Vagyis inkább Youngjae-t. Hiszen őt szólította
le az a barom.
– Ők azok, akiket Mark hozott. Az
unokahúga és a legjobb barátja.
– Ah. Értem. – Jackson megvilágosodva dől
hátra, miközben felváltva bámul ránk.
Már nem nézek egyikükre sem, csak próbálok
ezzel a lehetetlen érzéssel kezdeni valamit, ami itt van bennem. Furcsa volt az
egész helyzet, mert úgy éreztem, talán... ah, oda kéne mennem. Még sincs hozzá
semmi közöm.
***
Youngjae
Tegnap még a városban is betaláltak, ma
belehaltam a kémia dolgozatba, ami tuti, hogy borzalmas lett, holnap pedig
jelenésem van a Fight!Boxban. Élből három ok, amiért nem akarok élni.
Fáradt vagyok, félek és nem merek a
szüleim szemébe nézni. Valahányszor elmentek ma mellettem a lakásban, a gyomrom
összeugrott, elzsibbadt mind a két karom, és rendesen hányingerem volt. Mi
lesz, ha kikapom a dogát, és ők kapják az emailt, hogy mégis hogy sikerült?
És mikor beközlöm, hogy nincs egyetem? Se
fősuli, semmilyen továbbképzés? Már az is rizikós volt, amikor a suli mellett
végeztem egy esti tagozatos, fizetős botanikus képzést tavaly.
Nem volt könnyű kimagyarázni, hol vagyok
minden szombaton majdnem négy hónapon át, de talán még az is egyszerűbb volt,
mint a mostani helyzetem. Pedig az összes félretett pénzem elment rá, amit egy
ideig szerettek számon tartani is.
Bár Wheein szavaival élve nincs az a
helyzet, amit ne tudnék kimagyarázni. Viszont neki könnyű ez az egész, mert
senkinek nem tartozik magyarázattal, nincsenek otthon a szülei, hogy falnak
kenjék.
Ezer százalék, hogyha valaki most egy
kicsit is felemelné a hangját velem szemben, ott abban a pillanatban kitörne
belőlem minden. És ez nem lenne, ha a szüleim nem lennének ilyen rohadt kemények,
rettegek attól, hogy összetöröm ezt a tökéletes családi képet rólunk.
– Youngjae! Gyere enni. – Anya felkiált,
és bár tőle félek a legkevésbé, sőt, néha késztetést is érzek, hogy legalább
neki elmondjak mindent, most még az ő közelében is iszonyatosan feszengek.
– Nem vagyok éhes. – Lekiabálok, amit
hosszú néma csend követ. Nem reagál rá semmit, és már azt hiszem, megbékélt a
dologgal, fél perc múlva mégis halk kopogás töri meg a hallgatást, majd az
ajtóm nyikorgása, amit már másfél éve le kellett volna cserélni.
– Minden rendben? Tegnap sem vacsoráztál,
azelőtt meg az elcsomagolt szendvicseidet is hazahoztad. – Finoman beszél,
miközben lassan, de magabiztosan sétál be, és mellém ül az ágyra.
Aggódva méregeti az arcom, én meg úgy
érzem, hogy elájulok a feszültségtől. Bárcsak normálisan kezelnék, hogy más
vagyok, mint ők.
– Nem vagyok lázas – makogom, ahogy a keze
a homlokomon landol, és kissé arrébb is húzódom.
– Velem van baj? – Kétkedve méreget
tovább, én viszont csak néha merek ránézni.
– Nem anya, csak... Mindegy.
– Csak nem színt akarsz vallani? Talán
terhes vagy? – A gyenge poénjára pár pillanatra lehunyom a szemem, és egy olyan
kínos mosoly telepszik az arcomra, hogy szabályosan fáj tőle az arcom. Még csak
azt sem mondtam el, hogy a lányok nem érdekelnek. Ah, jézusom, mennyi mindent
kell még bevallanom? – Most komolyan. Beteg vagy? Vagy történt valami? Rég nem
beszéltünk már egymással.
– Sok a munkátok, nekem meg ott a... suli.
– Igen, tudom. De jól teljesítesz, apád is
mondta, hogy bármelyik egyetemre bejuthatnál, ha összeszednéd magad kémiából. –
És itt vannak ezek a szavak, amiktől ismét a rosszullét kerülget. – Erről majd
beszélni is szeretne veled. Semmi komoly, csak az ösztönző szöveg tőle.
– Tudom... a szokásos.
***
Már öt perce Jaebumra várok a ring köteleinek
dőlve, miközben a tegnap történtek járnak a fejemben. Az, amit anya mondott, és
a tragédiába fulladt éjszakám, amit sokkal inkább forgolódással töltöttem, mintsem
alvással.
Bár tudom, hogy ez egy jó alkalom arra,
hogy kiadjam magamból ezeket a dolgokat, mégis egy plusz tehernek érzem az
egészet. Megint egy dolog, amiben teljesítenem kell, és itt is ugyanazt a
leszúrást kapom, mint otthon, ha nem sikerül.
Egy merő görcs az egész gyomrom, a torkom,
a kezeim, szinte fáj az állkapcsom, ahogy összeszorítom a fogaimat.
Legszívesebben lemondtam volna a mai napot, de nem mertem. Amúgy is, mivel
magyaráztam volna ki?
Mindaddig, amíg a gyomrom megöli saját
magát, addig hallom, ahogy Jinyoung Wheeinnek magyaráz, hogy tartsa a kezét,
hogy lépjen, hogy figyeljen a légzésére. Köztük annyira simán megy az egész, én
pedig úgy érzem, Jaebumnak sem igazán tudok megfelelni.
– Szia. – Elég kiegyensúlyozottan robban
előttem a hang, ahogy JB épp a ringbe szenvedi magát, majd csak azt figyelem,
ahogy a kellős közepén megállva kiropogtatja a nyakát, a karjait nyújtja, és
engem néz.
Ismét csak egy fekete, kinyúlt trikó van
rajta egy rövid gatyával, és újfent megint vagy kétszer nagyobbnak érzem
magamnál, pedig alig három centivel magasabb nálam.
– Hello. – Késik a halvány válaszom, nem
is merek sokáig a szemeibe nézni. Megint egy rohadt csomó van a gyomromon.
– Gyere ide, nem harapok. – Ahogy magához
invitál, a lábam elindul, nagy nehezen, de sikerül a szemeibe néznem úgy, hogy
nem kapom el a tekintetemet két másodperc múlva. Az arcomat méregeti, ahogy
megállok előtte, kissé mintha a homlokát ráncolná, de egy szót sem szól. Mintha
érezné, hogy felrobbanok. – Gondoltam, léphetnénk előre egy nagyot, és ültetnék
egy kis bátorságot beléd arra, hogy... merj ütni. – Megrántja a vállát, én meg
igyekszem felfogni a szavait, ami jelen esetben igencsak nehezen megy.
– Ezt most hogy érted?
– Üss meg. – A szavaitól felszökik a szemöldököm,
amíg a tekintete az enyémbe ég. Valamiért túl közel érzem magamhoz, és egy egészen
kicsit mintha meleg költözne az arcomba. Nem a rideg Jaebumot látom magam
előtt, aki torkokat tép ki a puszta szemeivel. Ül az arcán valami furcsa, és
hirtelen a múltkori gondolat szökik a fejembe; ő talán nem olyan, mint amit
mutat. – Na. Gyerünk.
– Felejtsd el. – A fejemet csóválva lépek
hátra, de ő követ. Megfogja a kezem, felemeli, és végighúzza a bügykeimen az
ujjait.
– Ezzel üss, mert így nem törnek el az
ujjaid.
– Nem ütlek meg. Kizárt.
– Youngjae, kibírom.
– Nem, mondom, hogy nem.
– De mégis miért? Az utcán, ha neked mennek,
akkor is ezt mondod majd?
– Nem, de te nem tettél semmi rosszat. –
Hitetlenül nézek rá, mintha megbolondult volna, amíg ő csak a szemeit forgatja.
– Szerintem ne várjuk meg, amíg elkezdek
kiabálni. – Megkeményedik az arca, és hirtelen azt a kis jelet, hogy talán
belül nem ilyen hideg, egyből elvesztem.
– Ne üvölts. – Halkan kérlelem, amire a
homlokát ráncolja, mintha érezné, hogy azzal átlépne nálam egy határt jelenleg.
– Sírni fogsz?
– Nem. – Eltolom a kezét magamtól, és
fújtatva lépek hátrébb, amíg ő áll ott tovább egy helyben.
– Pedig könnyes a szemed. – Tanácstalanul
bámul, kezd kicsit talán kétségbeesni. Én pedig most veszem észre, hogy ez a
legteteje a tűrőképességemnek, és alig tudom visszatartani a sírást. Pedig még
csak fel sem emelte a hangját.
– Nem.
– De igen. Minden oké? – Meglep, ahogy
közel lép felém, és úgy marad. A kezét emeli, fogalma sincs, hozzám érjen-e vagy
ne, elszaladjon vagy inkább hívjon valakit, aki tudja a helyzetet kezelni.
– Persze, minden. Csak a fáradtságtól van.
– Aha, nem vagyok hülye. – Jelentőségteljesen
méreget tovább, én meg csak most veszem a bátorságot, hogy megtöröljem a
szemeimet. Nem sírok, csak véletlenül hagytam egy kis rést a falaimon. –
Felrobbansz a feszültségtől. Akarsz róla... beszélni?
– Komolyan a személyes problémáimról
akarsz csevegni? – Épp annyira tűnik meglepettnek, mint én, hiszen eddig két
méteres távolságot tartott, most meg hirtelen úgy viselkedik, mint akit
érdekel, mi van velem. Ezer százalék, hogy ő is meg van lepve magától.
Talán itt követem el a hibát, hiszen a szemeim
feltűnésmentesen, de végigszaladnak rajta, ahogy lenézek a lábaimra, és el kell
ismernem, hogy talán tényleg... minimum tizenegyes.
Aish, na és? Mit számít, mennyire vonzó?
Arra tanít, hogy védjem meg magam, ennek nincs jelentősége.
– Figyi, múltkor láttam, ahogy beléd
kötött egy srác a városban, Wheeinnel voltál. Arról van szó? – Ahogy ez
kicsúszik a száján, meglepetten nézek fel rá, és azért imádkozom, bárcsak ez
lenne a legnagyobb problémám. – Elmondhatod, és akkor dolgozunk rajta.
– U-uraltam a helyzetet. – Dadogásban
kötök ki, majd levegőt se nagyon tudok venni, ahogy átváltozik az arca
hirtelen.
Fogalmam sincs, mit keresett ott pont
akkor, hogy hogy volt szemtanúja, de talán jobb is, ha nem tudom, mit gondolt
rólam.
– Akkor se tudtad volna megütni, ha az
életed múlik rajta. – Olyan sima a hangja, hogy libabőrös lesz tőle a karom, de
nem merek hozzáérni. Attól félek, meglátja, és ezzel kapcsolatban is kérdőre
von. Van ebben a srácban valami nagyon szokatlan a számomra. – Ő minden gond
nélkül megütött volna, te őt miért nem?
– Miért kéne megütnöm?
– Hogy megvédd magad. Ezért vagy itt.
– Mindegy. – Végül fújok egyet, amíg ő a
szavakkal küzd, bennem meg csak most tudatosul, hogy nem érzem azt az elvárást
rajta. Ő csak kíváncsi.
– Nem ezért vagy szomorú?
– Nem vagyok az.
– De még mindig könnyes az arcod. – Felém
bök, de már arra sem veszem a fáradtságot, hogy megbizonyosodjak róla.
– Tényleg mindegy.
– Jól van, de... ha esetleg beszélni a...
– A végén félrenéz, majd a torkát köszörülve hátrébb lép, és ismét magára veszi
azt a rideg külsőt, mintha rájönne, hogy véletlenül kedves volt velem. Én mégis
kissé megnyugszom, talán izgatja a lelkemet az, ahogyan közeledni próbált. –
Mindegy, szedd össze magad. Mondtam, hogy nem tűröm a sírást itt bent. – Még
morog a végén valamit, de eljön az a pillanat, hogy minden kétségem eltűnik, és
nem tud átverni.
Azzal, hogy ilyen gyorsan váltott fél
másodperc alatt, teljesen biztossá tett abban, hogy vannak érzései, hiába ingott
meg néhányszor bennem ez a megállapítás az elmúlt percekben. Hiszen... ez egy
nagyon figyelmes gesztus volt felém, bármennyire irreálisnak tűnik az eddigi
viselkedése alapján.
Már csak azt nem értem, miért zárja a
ridegsége mögé azt az énjét, ami meleggé teszi, mint például az előbb. Az egész
pasi egy kész rejtély úgy, ahogy van.
1 megjegyzés
nagyon imádom ezt a könyved is, mint az összeset! elképesztően írsz! remélem valamikor folytatod ezt a könyved is, mivel ez is nagyon szuper! de persze csak akkor, ha van időd és kedved is, én tudok rá várni, mert megéri! ��
VálaszTörlés