Ikerláng - Előszó
december 24, 2017
Sziasztok 😊
Mint említettem a Fehér liliom bevezetésénél, azt a fanfictiont félreteszem egy
hosszú időre, mert nagyon nem vagyok megelégedve vele. Viszont itt egy ötlet,
ami már régóta nyomja a fejemet, és végre eljött az ideje, hogy elhozzak belőle
egy kis kóstolót.
Nem, nem fantasy, mielőtt valaki érdeklődne, és még
egy megjegyzés: az ottani iskolarendszer szerint náluk egy tanév márciustól
január végéig tart, ennek nagy jelentősége van a történetben. Viszont az érettségi menete másképp fog alakulni, mint a valóéletben.
Youngjae
Érzem, ahogy lenyom és megfojt az érzés.
Mintha üres szavak lennének, amiket anya az előbb a fejembe vert a semmilyen
szavaival, mégis annyira lebénít, hogy hirtelen nem tudok levegőhöz jutni.
Mióta az eszemet tudom, ugyanazok a
barátaim – ott van Wheein, Hwasa, Moonbyul és Solar, akikre az életemet rá
tudnám bízni. Mintha testvérek lennénk, most mégis egy pillanat alatt tűnt el
belőlem ez az erős, biztonságot keltő érzés.
Nem,
nem akarom ezt.
– De anya...
– Ne nézz rám így, nincs más megoldás.
– De igen, mondjuk az, hogy nem költöztök ki
több ezer kilométerrel arrébb engem teljesen egyedül hagyva egy nagy városban
azokkal az emberekkel, akik nem szeretnek. – Majdnem, hogy kiabálva esnek ki a szavak
a számból, a kezeim ökölbe szorulnak, és úgy érzem, hogy az egész világ ellenem
van.
Még csak nem is mondták, egy halvány kis
jelet sem adtak arra, hogy ez meg fog történni, hogy erre valaha van esély.
– Már megbeszéltük velük, várnak téged,
hidd el, hogy ez hosszútávon kifizetődő.
– Nektek, mert undorítóan sok pénzt
kerestek vele kint Thaiföldön. De engem itt hagytok. Velük. – Szinte érzem,
ahogy az utálat kiszivárog a szám szélén, hiszen azokról az emberekről
beszélünk, akik apa karrierjét fúrták évek óta. A saját családja. – Nem lehetne
ezt máshogy? Egy külön lakás itt, dolgozom is, és...
– Ez már végleges, sajnálom. De csak fél
év, és visszajövünk, és te sem maradsz ott örökre.
– De anya! Az utolsó évem kellős közepén!
Az érettségi előtt öt hónappal azt mondod, hogy túléljek egy olyan helyen, ahol
senkit nem ismerek? – A szemeim megtelnek, de bennem ragad minden, pedig a
legszívesebben felrobbannék.
Nehezen oldódom emberek közt, nehezen
ismerkedem, találom meg a közös hangot idegenekkel, és ők elvárják, hogy magamra
maradva eligazodjak egy hatalmas házban, ahol az a maréknyi ember a háta
közepére nem kíván.
– Igen azt. Nagyfiú vagy, hamarosan tizennyolc,
meg tudod oldani. – Próbál keménynek tűnni, a szemeiben mégsem látok túl a
tanácstalanságon, hiszen nincsen hozzászokva, hogy kiborulok. Nem, mintha adódott
volna olyan alkalom eddig, hogy erre egyáltalán esély legyen.
Viszont tudom, hogy ezzel nem oldok meg
semmit, és bármit mondok vagy teszek, ők döntöttek helyettem. És nekem ezt el
kéne fogadnom.
0 megjegyzés