Ikerláng - 1.
december 27, 2017
„– Meg
kell tanulnod, hogy van, amikor nincs melletted senki, és nem fogják a kezed,
hogy segítsenek. Mert tudnod kell, milyen, amikor csak magadra számíthatsz, az
egyetlen dolog, amiből erőt meríthetsz, az csak saját magad. – Wheein a földre
szegezett szemeimbe nézett, miközben én csak küzdöttem a bennem dúló
érzelmekkel, hogy még véletlenül se törjenek fel. Viszont bármennyire
igyekeztem, még az ő szavai sem segítettek, hiszen végtelenül egyedül éreztem
magam. Ott, a vonatállomás peremén, azzal a négy lánnyal, akik eddig a teljes
biztonságot jelentették nekem. – Héj, nézz rám. – A vállamra tette a kezét, én
pedig akaratlanul is engedelmeskedtem neki. – Legyél nyitott, rendben? Tudom,
hogy nehéz, de ez a legtöbb, amit tehetsz. Szerezz új barátokat, nevess és
mosolyogj annyit, mint velünk. Nem tetszik, hogy teljesen kifordultál magadból
az elmúlt egy hétben. – Nem mondta, de tudtam, hogy aggódik. Ahogy a többiek
is, de nem mertek megszólalni, csak álltak csendben, végignézve, ahogy Wheein
végül magához húzva megölel, és nem ereszt el hosszú percekig.”
A több mint kétórás utamon, amíg Szöulból
Boryeongba nem érkeztem, csak ez a pár perc zsongott a fejemben. Az, hogy
nagyon hosszú ideig talán most látom őket utoljára, és ki tudja, ez mennyi
hetet vagy hónapot jelent. Hogy egyáltalán lesz-e alkalmam, hogy hazamenjek
csak egy hétvégére, hogy velük lehessek. Lehet, még a karácsonyomat sem tudom
majd velük tölteni, hiszen ideragadok, és ez még a legkevesebb.
Már csupán erre az évre tengernyi tervünk
volt –, hogy együtt tanulunk az érettségire, a végén
egyemberként vesszük át és együtt részegedünk le a stressztől megszabadulva. De ebből kiesek, és nélkülem fognak átesni ezen a
hatalmas mérföldkövön.
Próbálom ezeket a negatív gondolatokat
elterelni, miközben a pályaudvar szélén szorongatom az egy szál bőröndömet a
telepakolt sporttáskámmal, amibe szomorú módon az egész életem belefért.
Legszívesebben felszállnék a legelső vonatra, ami hazavisz a szánalmasan kevés
cuccommal ahelyett, hogy éppen azokra az emberekre várnék, akik éveken át
lehúzták az apámat.
Csak egy bátyja van, de ő mindig is
féltékeny volt a szüleim sikereire, aztán... aztán jött Jinah, a mostani
jegyese, aki pedig csak adta alá a lovat. Összeszorul a gyomrom, ahogy azokra
az időkre gondolok, amikor a folytonos veszekedések voltak, a vérizzadás, a próbálkozások hada, hogy lehetne ezt az egész helyzetet megoldani végre. De nem
tudták, épp ezért szakadt meg a kapcsolatuk teljesen legalább egy éve már.
Az emberek hangosan beszélgetve, néha
nevetve mennek el előttem, és az első tíz perc után már zsong az elkapott
szavaktól a fejem. Kész örökkévalóság telt már el, mióta kiálltam ide, és azt
várom, hogy megérkezzen az az autó, ami a pokolba visz tovább.
Már épp elhatározom, hogy a fülhallgatómat
is előveszem, de abban a pillanatban, ahogy megmozdul a kezem, tőlem pár méterre leparkol egy autó, és hiába nem látom, ki ül a volán mögött, a szívem
és a gyomrom egyként zsugorodik össze. Ezt pedig csak fokozza az, hogy az a
csaknem százkilencven centi magas, egy szimpla fehér felsőt és fekete farmert
viselő férfi kiszáll, és egyből rám néz.
Szinte megfagy a levegő, ahogy a
tekintetünk találkozik, és hirtelen nem tudom eldönteni, mi játszik az arcán.
Egyszerre mosolyog és mégsem, miközben elindul felém, én viszont teljesen
ideragadtam.
Fogalmam sincs, mit keresek én itt.
– Szia Youngjae, hogy utaztál?
– Szia Jim. – Halkan motyogok vissza, a
kérdésére már nem is válaszolva, amit próbál nem lereagálni. Teljesen tisztában
van vele, mennyire nem kedvelem.
Még csak nem is változott semmit, az arca
és a kiállása épp ugyanolyan, mint amikor utoljára láttam, ez pedig még inkább
felidéz bennem régi dolgokat.
– Menjünk, Jinah-ék már csinálják az
ebédet. – Halványan mosolyog, mégis meg mernék esküdni, hogy semmi öröm nincs
benne. Vagy csak... ah, én látom így?
Felkapja a böröndömet, úgy emeli fel,
mintha papírkönnyű lenne, én pedig csak követem a fekete sporttáskámmal, amibe
minden második léptemnél belerúgok. Ha lennének érzései, valahogy úgy érezné
magát most, mint én. Totál egyedül.
***
Nyár van, épp szünet, ezért rengetegen
vannak az utcákon, velem egyidősek és nálam fiatalabbak ujjatlanba annak
ellenére is, hogy teljesen be van borulva az ég. Bármennyire is rossz rájuk
nézni, még így is inkább őket figyelem, minthogy Jimre nézzek.
Csendben vezet, néhány számnál a hangerőt
is feltekeri, engem pedig átjár a zene. Még csak fogalmam sincs, mit fogok
kezdeni az énektanárom nélkül, aki segített felkészíteni a felvételimre az
egyetemen. Most vagy újat keresek, vagy egyedül kell nekifutnom egy portfóliót
összeszedni, amivel tuti nem jutnék be sehová.
Viszont ez mindig itt van velem. Énekelni
bárhol, bármikor tudok, ezt nem vehetik el tőlem.
Nem megyünk sokat, csupán húsz percet
autózunk, mikor végül leáll a motor, ő kiszáll, hogy egyből a csomagjaimért
menjen, én viszont nem tudok megmozdulni. Csak nézem a szemembe lógó fekete
hajamat a visszapillantóban, a hófehér arcomat, és azon agyalok, mennyire
leépültem pár nap alatt. Meg sem közelítem az igazi önmagamat.
– Gyere, már várnak bent. – Behajol a
nyitott ajtaján, majd megvárja, amíg egy határozatlan mozdulattal kiövezem
magam, és ki nem szállok utána a tágas, üres utcára, ahol egy lélek sincs. –
Vendégek vannak nálunk, biztosan kedvelni fogod őket. – A végén egy olyan
halvány valamit görbít az arcára, hogy nem is nézek rá többet, csak a táskámat
átvéve tőle beindulok abba a hatalmas, kétemeletes házba, ahonnan halk
zongoraszó hallatszik ki, majd az, ahogy valaki egy szenvedő szerelem miatt
engedi ki a hangját.
Nem tudtam, hogy szeretik a lassú zenét.
– Remek. – Motyogok, nem engedem, hogy
bármit is halljon, viszont addig nem lépek be a napsárga falak közé a hófehér
bejáratiajtón, amíg mellém nem ér, és meg nem előz.
Nem elég, hogy először velük kell
megbirkóznom, még idegenek is vannak.
– Sziasztok! – Szinte dalolva cseng fel a
hangja, még csak fogalmam sincs, mi járhat a fejében, csak abban vagyok biztos,
hogy tökéletesen tisztában van azzal a feszültséggel, amitől már több mint fél
órája fuldoklom én is.
– Hát csak megérkeztetek. – Jinah szó
szerint új nőként tűnik fel a semmiből, a régi elveszett énjét elhagyva magassarkúban, rúzsban és
ceruzaszoknyában, majd olyan könnyedséggel ölel át, hogy megfagy bennem a vér
is. Egy mosolyt is nehezen, de ezt már végképp nem tudom viszonozni.
– Szia.
– Nagyon megnőttél. – A nekem színjátéknak
tűnő lazaságával elindul a boltíves előszobából, majd egy sápadtzöld nappaliba
terel, ahol vannak mások is, mert hallom a hangjukat, de felnézni nincs kedvem.
– Ő itt Youngjae, Jim öccsének a kisfia. Vagyis már annyira nem is pici. –
Szinte érzem, hogy a torkában mennyire nehezek ezek a jókedélyű szavak, ez
pedig rávesz, hogy rá, majd végre felnézzek. – Ők pedig a legjobb barátaink, Sophia
és Ricky, a fiúk, Jackson meg valahol kint van még, egy barátját hozza ebédre.
– Amíg ő beszél, én körbenézek, kínosan kíváncsibb vagyok a berendezésre, majd a muszáj miatt
végül a szemükbe meredve intek.
Lehet, hogy Jimék fejébe nem látok bele,
de az ő gondolataikat szinte szóról szóra hallom, hiszen konkrétan minden az
arcukra van írva. „Ennek mi baja?” „Miért nem mond semmit?”
A nagyon nem koreai neveken kicsit
elgondolkodom, hiszen szemmel láthatóan ázsiaiak, viszont inkább nem firtatom.
Csak biccentek, intek, és igyekszem egy inkább barátságos mosolyt erőltetni
magamra, amitől most fáj az arcom.
Szóval itt van két ember, akikkel nem
terveztem egyhamar újra találkozni, másik kettő, akikről fogalmam sincs, kik,
és még jönnek. Csodálatos, pont ez hiányzott még a mai napomból.
***
– Youngjae, egyél valamit. Az ebédhez
még kell legalább egy óra. – Jinah kedvesen szól felém, amíg én csak ülök a
fotelba süppedve, azon agyalva, hogy miért kell itt ülnöm velük, miközben
olyan, mintha jelen se lennék.
– Nem vagyok éhes. – A vállamat rántom,
próbálok semleges arcot vágni a teljes kiborulás helyett, ami egészen össze is
jön abból ítélve, ahogy mind a négyen engem néznek.
– Nem mesélsz magadról egy kicsit
Sophiáéknak?
– Ki szeretnék pakolni.
– Magam mögé mutatok, a szám alig rezdül a szavaktól, amire csak egy halk sóhaj
a válasz. Jim feláll, le sem veszi a szemeit rólam ismét, mintha képes lenne a
szemeivel mindent kifejezni, ami benne van, de én mégsem jövök rá.
– Gyere, akkor megmutatom a szobádat. –
Beletörődött hangon indul el, én pedig magamat meghazudtoló örömmel állok fel,
és követem, hiszen végre nem kell ott lennem.
Az előszobában hagyott cuccaimért megy,
majd a szemben lévő lépcső felé veszi az irányt, aminek olyan, mintha soha nem
lenne vége. Felérve megáll, a rövidebb helyett a sokkal nagyobbra nyúló
folyosót választja, aminek a végében van egyetlen egy ajtó, semmi más.
Nem tudom, hogy elszomorítson vagy örüljek
a gondolatnak, hogy a lakás másik végében leszek messze tőlük.
– Ez lesz a te szobád, és ha minden jól
megy, pár hét múlva a fürdőd is jó lesz. Addig osztoszkodunk a másikon.
– Köszönöm. – Eléggé hangosan szakad ki a
torkomon ez az egy szó, ahogy betolja a bőröndömet a szobába, amire felém
pillant, és igaz, alig, de elmosolyodik.
– Szívesen. – Biccent, miközben velem
együtt méregeti a krémszínű falakat a hatalmas kétszemélyes ággyal a sarokban,
a polcokkal a falon, a bordó függönnyel az erkélyajtón. – Ez a vendégszobánk,
pár hónapja lett kész. Jó, hogy máris használatba veszik. Viszont mondtam, hogy
a fürdő még nem jó.
– Nem baj. – A karomat dörzsölve lépek
beljebb, úgy érzem magam, mint tizedikben a gólyatáborban, amikor minden új
volt, és senkit nem ismertem. Viszont akkor legalább Wheeinéket ott voltak velem.
– Jó, akkor... magadra hagylak. –
Tanácstalanul emeli a kezét, majd a másikjába ütve hátrál egy lépést, nem néz
rám, csak sarkon fordul, és már csak azt hallom, ahogy csukódik utána az ajtóm.
Mély levegőt véve rogyok a falnak tolt
fotelfélébe, ami épp olyan sápadt, mint amilyen én voltam a kocsiban. Csak az jár a fejemben, hogy nem, ez nem
lesz teljesen rendben. Nekem ez nehéz, ők is feszélyezve érzik magukat, és ki
tudja, milyenek lesznek, ha elmennek a barátaik.
0 megjegyzés