Ikerláng - 2.
december 27, 2017
A ruháim már a szekrényben pihennek, a
könyveim, a személyes kis dolgaim pedig az ágyamon hevernek. A kép a
szüleimről, a barátaimról, minden, ami egy kicsit is az otthonomra emlékeztet.
Tudom, hogy csak fél évre jöttem, teljesen
tisztában vagyok vele, mégis olyan érzés, mintha száműztek volna. Még csak
feleleveníteni sem akarom, mi történt anno, hogy most miért ilyen nehéz ez az egész.
Már éhes vagyok, a gyomrom korog, talán az
éneklés után az evés a kedvenc dolgom az életben, mégsem lennék képes egy
falatot sem lenyelni az új helyzet miatt. Mondhatnák, a fejemhez vághatná
mindenki, hogy túlreagálom a helyzetet, de nem. Senkinek fogalma sincs erről,
és soha nem is lesz.
– Youngjae! Gyere, kész az ebéd. – Jinah
hangja tör utat az ajtómon keresztül, én pedig összerezzenek. A saját kezemet
markolva állok fel és indulok le, pedig tudom, hogy jelenleg nincs mitől
tartanom.
Csak a hangok adnak némi jelet, merre van
az étkező, hiszen nem nagyon volt még esély arra, hogy körbevezessenek.
Mindenesetre összeszedem magam annyira, hogy a fejemet felemelve lépjek be a koromfekete
járólappal beborított, tágas szobába, ahol egy minimum nyolc személyes asztal
foglal el majdnem minden helyet.
Már mindenki az asztalnál ül, Jim,
Ricky... az a két fiú, akik közül valamelyikük biztosan Jackson. Csak veszek
egy mély levegőt, nagynehezen elfoglalom az utolsó helyet az asztalnál Jinah
és Sophia között.
– Fiúk, ő Youngjae, az öcsém fia. Idejött
az utolsó pár hónapra, ha jól tudom, az évfolyamtársatok lesz. – Jim mosolyogva
beszél, amíg én az előttem ülőkre pillantok, akik zavartalanul bámulnak rám. –
Ők pedig Jackson és JB.
– Hello. – A szőke vigyorogva köszön, amíg
a mellette ülő csak szobrozik, és szerintem nem is pislog, ahogy az arcomat
méregeti. Még csak sejtésem sincs, mi járhat a fejében, szinte vibrál a fekete szeme,
ahogy a tekintetünk találkozik.
– Hívj Jaebumnak. – Végül megszólal, a
hangja pedig pont olyan szokatlan, mint az a két anyajegy a bal szeme felett és a tökéletesen belőtt fekete haja.
Nem tudok mit mondani, csak biccentek, és
érzem, ahogy a mellkasom összemegy egy egészen kicsit. A tányéromra nézek, a
tarkómra simítva ülöm végig, ahogy szednek nekem, majd még beletelik pár
pillanatba, mire sikerül felemelnem a kanalat.
Belemerülök a tányéromba, tudom, hogy
beszélnek, halkan nevetnek, de én nem vagyok a részese a dolognak. Elfáradtam fejben,
nagyon le szeretnék már pihenni.
– Majd megmutathatnátok Youngjae-nek a
várost egy kicsit. – Ahogy meghallom a nevem, felkapom a fejem, amire mindenki
rám néz, Sophia meg olyan arcot vág, mintha valami rosszat mondott volna. –
Vagy legalább az utat a suliig.
– Ez egy jó ötlet. Jó lenne, ha nem
egyedül lenne itt is. – Erre a megjegyzésre Jimre szökik a tekintetem, és
próbálok rájönni, hogy ez vajon utalás volt-e bármire is, főleg a hangsúly,
amivel mondta. Mert történetesen, soha nem voltam egyedül, a barátaim mindig ott
voltak nekem. Nem értem, ez mi volt.
Bár úgy tűnik, senki más nem lepődik meg,
lehet, csak bebeszélem magamnak a dolgot. Legalábbis nagyon remélem.
– Persze, majd körbevisszük. – Jackson a
szőke hajába túr, rám villant egy vakítóan fehér mosolyt, és úgy viselkedik,
mintha amúgy nem kapnának agylobot a távolságtartásomtól.
– Úgyis van még három nap a szünetből, sok
mindenre lesz időtök. – Hátradölve hallgatom, ahogy ők épp az életemet szervezik,
és próbálok nem hangot adni a dolognak. El tudom dönteni, mivel töltöm az
időmet, és valószínűleg egyedül is eltalálok a suliig.
Jesszusom, mióta vagyok ilyen ellenséges?
Ez nagyon nem én vagyok.
***
Bár úgy telt az a vacsora, ahogy, mégsem
lett több abból a városnézésből egy gondolatnál. Mondjuk nem voltak egyáltalán
unszimpatikusak, de nem akarok barátkozni. Csak csendben végigvinni ezt a maradék
pár hónapot a suliból zavartalanul, minden bonyodalom nélkül.
Bőven elég az, hogy teljesen elvesztettem saját
magam, és ez csakis a szüleim hibája. Nekik még másfél hét, mire kimennének Thaiföldre, de nekem már most ide kellett költöznöm, mert „minél hamarabb jövök, annál jobban megszokom
az új helyet”.
Az ágyamon heverésemből, és a plafon
bámulásából a telefonom csörgése szakít félbe, és szinte kirepül a szívem,
mikor meglátom a mindent jelentő nevet.
– Szia, hogy vagy? – Épphogy felveszem,
máris felcseng Wheein tompa hangja, ezer százalék, hogy eszik. – Rég beszéltünk,
hiányzik nekünk a hangod.
– Ti is nekem. – Felsóhajtok, a saját
hajamba túrok, és mindennél jobban vágyom arra, hogy ott legyek. Három napja
vagyok csak Boryeongban, de mintha hetek teltek volna már el.
– Csináltál már valamit? Körbenéztél? Milyenek
veled? – Hadar, levegőt sem vesz, miközben felteszi azokat a kérdéseket, amiket neten is mindig, de tisztában vagyok
vele, hogy csak hallani akarja a hangomban, minden rendben van-e.
– Ha az új szobám belakása annak számít,
akkor igen. – A számat húzva ülök fel, még csak ki se tudok nézni az ablakon,
hiszen szigorúan be van húzva mindkét függönyöm. Mint valami kripta, komolyan.
– Hát nem igazán találkoztam velük, úgyhogy nem tudom.
– Tettek... megjegyzéseket? Vagy valami?
– Nem – vágom rá egyből, miközben visszagondolok a vacsorára, de
úgy döntök, hogy arról az egy megszólalásról nem kell beszámolnom. Felesleges, úgyis csak a saját
akadékoskodásom játszik velem. – Az első este voltam Jimékkel sokat, akkor voltak
vendégek. De ők sem véletlenül adták oda nekem az egyetlen szobát a házban, ami
mindentől el van szigetelve.
– Kérlek, legyél nyitott. – Szinte
könyörög, amire nem akarok válaszolni. Ilyenkor hatalmas szemeket tud mereszteni,
rajtam csüng, amíg nincs hatással rám.
Sokan, szinte mindenki mevádolt már azzal,
hogy mi együtt vagyunk, hogy hogyan lehet, hogy a legjobb barátaim mind lányok,
de én egyikük iránt sem érzek semmit szoros barátságon kívül.
Én sem értem, hogy lehet az, hogy hetero létemre négyen is körülvesznek napiszinten, de soha meg sem fordult a fejünkben, hogy másképp nézzünk egymásra. Olyan, mintha a testvéreim lennének.
– Most mennem kéne, holnap lesz az első
napom, és még össze-vissza áll a fejem.
– Ne terelj.
– Nem terelek, tényleg. Neked is aludnod
kéne már, lassan fél tizenegy.
– De jobb lenne, ha kibeszélnéd magadból
az aggodalmakat. Hogy könnyebben el tudj aludni. – Mint mindig, most is
ugyanazt csinálja; próbál rávenni, hogy az érzéseimről beszéljek, de elfelejti,
hogy nem nőből vagyok. Nálam ez nem úgy megy.
– Nincs miről beszélni. Felkelek,
bemegyek, zenét hallgatok, mikor nem órám van és hazajövök tanulni.
– Youngjae. – Felsóhajt, szinte látom magam
előtt, ahogy elvágja a torkomat a szemeivel. – Kicsinállak.
– Majd keresek egy új énektanárt, azt
hiszem. – Végül beadom a derekamat, nem hárítok teljesen. Vele szemben úgysincs
semmi értelme.
– Az jó, az legyen az első dolgod.
– Mindegy, most már tényleg... megyek.
– Rendben, de kérlek ígérd meg, hogy nem
fordulsz be. Az igazi, hangosan nevető Choi Youngjae-t akarom visszakapni februárban.
***
Itt állok a kora reggeli napsütésben az
iskola előtt az üres táskámmal, és a bő pulóveremben, miközben mindenki az
egyenruhájában van. Sokan sietnek az utolsó pillanatban be, úgy mennek el
mellettem, mintha itt sem lennék, ez pedig most, jelenesetben egy kicsit megnyugtat.
Még várok pár percet itt kint, amíg el nem
tűnik mindenki és a becsöngő a folyosókat is teljesen kitisztítja. Tudom, hogy
még így is az igazgató az első, akit meg kell látogatnom, mégis megkönnyíti a
helyzetemet, hogy nem kell mindenkinek végig bámulnia.
– Késett? – Épphogy belépek, a portás
megállít, én meg nem nagyon tudom, mit mondjak hirtelen. – Nincsen egyenruhája.
– Új vagyok, ma van az első napom. Az
igazgató...
– Igen, persze. – Hirtelen megvilágosodik,
majd egy halvány mosolyra húzza a száját. Idősebb férfi, szerintem közelebb van
az ötvenhez, mint a negyvenhez, mégis olyan tartása van, mintha bőven
túlhaladta volna a kora önmagát. – Az elsőn lesz a jobb oldali folyosó legelső ajtaja.
– Köszönöm. – Kissé meghajolok, majd gyorsléptekkel
indulok el kapkodva a fejem a falak, a képek, a szekrények közt, hogy minél
inkább ki tudjak igazodni ezen a helyen. Egy cseppet sem hasonlít az előző iskolámra,
talán az a tisztaságillat az oka, ami minden kis zugban ottvan.
Furcsa módon hamar az igazgatói előtt
termek, a nyitott ajtón kopogva hívom magamra a figyelmet, ugyanis az asztal
mögött ülő női alak teljesen a papírokba veszett. Kell még egy kis idő, mire
felemeli a fejét, viszont ahogy meglát, meglepődik, végig kell néznie rajtam, hogy
rájöjjön, ki vagyok.
– Jó reggelt, én Choi Youngjae vagyok, az
új...
– Oh, jöjjön be. – Végül feláll, nem is
hagyja, hogy végigmondjam, és egy hatalmas mosollyal invitál be. Velem együtt
ül le, mikor elé érek, viszont vele ellentétben én teljesen eltűnök az asztala elé állított
székben. – Már nagyon vártuk magát. Örülünk, hogy idejött.
– Köszönöm. – Csak biccentek, és az elmúlt
napokban most először vagyok képes őszintén elmosolyodni.
– Ezek itt a papírok, amit alá kell írnia,
és itt vannak a... könyvei. – Megáll a beszédben, amíg elő nem vesz egy csomagot
az asztala alól, és elém nem teszi. Mindvégig olyan könnyedséggel teszi, hogy
első ránézésre ki nem nézném belőle, hogy ő az igazgató. – Én pedig Kim Minhee
vagyok. Az osztályfőnöke is várja, bár a következő órája nem vele lesz, de
azért a nap folyamán még találkoznak. Itt van az órarendje, az egyenruhája, a szabályzat
és egy tájékoztató a programokról, amiken részt lehet venni. – Ahogy sorolja,
úgy nyomja elém a dolgokat, én pedig nem tudom, merre kapjam a fejem. – A
szekrénye a negyvenötös lesz, lesz mit belepakolnia most, úgyhogy gondolom, jobb,
ha a kódot is odaadom hozzá. – Hadar, mintha nem fogynának ki a szavak a
szájából, én pedig egyre inkább rettegek attól, hogy egyszer kicsengetnek, és
órára kell mennem.
Hamar végeztünk, még ki se csengettek az
első óráról, de én már a szekrényem előtt állok fülhallgatóval a fülemben, az
új egyenruhámban, amit még a mosdóban vettem át. Épp a könyveimet pakolom be, és
elveszek abban, ahogy Chris Martin, a Coldplay énekese madarakról és kudarcba fulladt
szerelemről énekel.
A nyugodt dallamokon át is tisztán hallom,
ahogy kicsengetnek, és alig múlik el öt másodperc, már özönlenek ki a termekből,
és egyből olyan érzésem van, mintha bekebelezne a tömeg. Meg fogok fulladni.
A kiugrani készülő szívemmel nézek körbe csupán
fél szemmel, és szinte belém ég, ahogy mindenki, szó szerint minden egyes
szempár végigfut az arcomon azon agyalva, mégis ki vagyok. Nem törődve velük
már megszületik a fejemben a gondolat, hogy csak magammal törődjek, viszont
ahogy a tömeggel együtt átüvölt egy ismerős hang a halk zenémen át, akaratlanul
is odakapom a fejem, és majdnem, hogy a torkomba ugrik a szívem.
Jackson az, aki pár lépést hátrálva tesz
meg, miközben másoknak magyaráz, olyanoknak, akik mindenki máshoz hasonlóan
totál idegenek, és Jaebumnak. Mintha megállna az idő, ahogy idenéz pont ebben a
pillanatban, én pedig ösztönösen bújok a szekrényembe teljesen, mielőtt
tudatosulna benne, ki vagyok.
Nem szeretném, ha idejönne bármelyikük is.
Lehet, hogy eddig az volt a legnagyobb bajom, hogy egyedül vagyok, de jelenleg
inkább ne legyen mellettem senki, minthogy ismerkednem kelljen. Ez egy ördögi
kör, ami mindig is az életem része volt, mióta az eszemet tudom.
Senkinek nem kívánom ezt a lehetetlen
helyzetet, amikor az egyik lehetőségtől jobban rettegek, mint a másiktól, és
úgy érzem, semmi esélyem nyerni. Mert bármi történik, csak én veszíthetek.
0 megjegyzés