Ikerláng - 3.
december 31, 2017
Az órarendemet tanulmányozva állok az
egyik terem előtt, ahol papíron a következő órám lenne, mégsem látom egyik
osztálytársamat sem, sőt tulajdonképpen már senki mást sem a becsöngő
felzendülése után. Szerda óta szinte mind a tizenhárman bejelöltek a közösségi
oldalakon, de egyikük sem írt rám azzal a szándékkal, hogy megismerhessen.
Nem is számítottam másra, meg most halál
őszintén, kedvem se lett volna hozzá, de jelenleg határozottan jól jönne egy
kis segítség. Úgy érzem magam, mint amikor ötévesen elvesztem a
bevásárlóközpontban, és két órán át bőgve rohangáltam a sorok között, mire
megtaláltam az anyukámat.
Ez mennyire szánalmas?
– Ez a terem felújítás alatt van. – Egy
kemény női hang zökkent ki a gondolataim javából, szinte el is mosolyodik,
ahogy lesápadva kapom felé a fejem.
Hosszú fekete haja felfogva ül a feje
tetején, miközben szüntelenül markolja a fehér ingjét, amibe talán kétszer is
beleférne, amit legszívesebben megkérdőjeleznék, de próbálom inkább csak a
szemüvege felett méregető tekintetét tartani.
– Nekem most angol órám lenne, nem
mondták, hogy...
– Maga biztosan az új diák. – Végül
meglágyul az arca, amire csak biccentek, de a biztonság kedvéért még egy kis
ideig értetlenül bámulok rá, mivel nem nagyon értem, honnan tudja ezt mindenki.
– Tudja, ez egy kicsi iskola, alig van száztizennyolc tanulónk, itt mindenki
ismer mindenkit. – Mint aki a fejembe lát, úgy beszél, nekem meg hirtelen
koppan a dolog, és felfogom, hogy emiatt akadt meg rajtam a portástól kezdve a
konyhásokig mindenki. – Jöjjön, péntekenként ilyenkor összevont órája van a
végzősöknek. Eligazítás van a közeledő érettségi miatt.
– Oh. – Egy halk sóhaj szakad ki a számon,
majd szinte az árnyékaként követem minden léptét, ahogy elindul egy szűkebb
folyosón, aminek a végét egy lépcsősor zárja.
Ez a harmadik napom idebent, és még most
is teljesen el vagyok tévedve, bár ez tőlem nem szokatlan. Már csak az a
kérdés, mikorra rázódok végre bele ebbe az egészbe.
– Én Song Hyekyo vagyok, az egyik
történelem tanár. Bármikor jöhet hozzám, ha valamit nem ért, vagy nem tud
mástól segítséget kérni. – Félig hátrapillant rám a válla felett, én pedig csak
bólogatok némán, alig nézve rá. Ezer százalék, hogy totál furcsának gondol,
ezek után már meg sem próbálk egy szónál többet kihúzni belőlem, én meg
halálosan hálás vagyok ezért.
Csak a cipőjének a kopogása ütközik a
falakba, ahogy megkérdőjelezhetetlenül magabiztos léptekkel vonul fel a
lépcsőn, majd épphogy felérünk, jobbra egy kétszárnyú ajtó előtt megtorpan.
Hátranéz rám, egy gyenge pillantás mindössze, majd máris benyit olyan hirtelen,
hogy az a közel negyven szempár mind ránk szegeződik odabent.
Az igazgatónő is megáll, egyenesen az
arcomba mered, de nem látok rajta haragot, csak egy mély levegővétellel fordul
vissza a többiekhez.
Ha nem csal a megérzésem, akkor a
testnevelésteremben vagyunk, és az egész évfolyam a félkörbe helyezett padokon
ül. Én pedig mit tehetnék? A kiugrani készülő szívemmel ülök le a legszélére,
ahol a lehető legtávolabb vagyok mindenkitől, és igyekszem figyelmen kívül
hagyni azt a rengeteg tekintetet, ami rajtam rugózik.
– Nos, mint már az előbb elmondtam, minden
évben igyekszünk arra, hogy egyre jobb eredmények szülessenek az érettségi
vizsgákon. Az iskola tartaná azt a négy éve
bevezetett szokását, hogy minél családiasabb légkört teremtsen az osztályok
között, és mivel elég kicsi a létszámunk, eddig nagy sikereket értünk el ezzel kapcsolatban. –
Megáll egy pillanatra, őszintén meglep az a csend és figyelem, amivel
megtisztelik őt. Nálunk minimum a társaság fele már rég halk sutyorgásban tört
volna ki, de itt semmi. Még azt is hallom, ahogy a terem másik végében veszik a
levegőt. – Minden vizsgatantárgyból egy öt oldalas házidolgozatot kell
leadnotok egy hónappal az érettségi előtt, és ehhez mindenki egy másik
osztályból kap párt maga mellé. Sok mély barátság köttetett már így, és a
tanulást is nagy mértékben segíti az egymásra való támaszkodás, reméljük, hogy
ez idén is hasonlóképpen bejön. – Olyan könnyedséggel beszél, hogy még talán
levegőt se nagyon vesz, mindaddig bennem meg a vér is megáll. Csak pörög az
agyam, és az jár a fejemben, hogy van-e mód arra, hogy egyedül maradjak, mert
nem biztos, hogy együtt tudnék működni bárkivel is.
Wheeinnel eddig mindig ment, ahogy
Hwasaval, Moonbyullal, de őket már kisgyerekkorom óta ismerem, ott mind tudtuk,
mit tud a másik, ezért nem volt gond azzal, ki melyik részét vállalja a
dolgoknak. De ez más, egy teljesen idegen emberrel ez nem így megy főleg, ha
még csak szimpatikus sem leszek neki.
– Valakinek van valami kérdése esetleg? –
Az igazgató, Kim Minhee magabiztosabb felszólalása ráz vissza kissé, miközben
engem néz jó pár pillanatig. Nem kap választ, már mindenki szedelőzködik, ő
pedig úgy dönt, hogy berekeszti az egész ülést, és felém veszi az irányt. –
Hogy van, Youngjae?
– Jól, köszönöm. – Értetlenül válaszolok,
majd csak még jobban összezavar, hogy még le is ül mellém a kis rózsaszín
mappáját szorongatva.
– Sikerült már felzárkóznia órákon? –
Olyan kedvesen beszél, hogy esküszöm jólesik, de ha megölnének, se tudnám
viszonozni a közvetlenségét. Szorongó ember vagyok, nincs mit tenni.
– Azt hiszem, kezdek.
– És az osztálytársai milyenek? Kedvesek?
Van, aki segít magának?
– Hát... mindannyian nagyon nyíltan fogadtak.
– Talán baj van velük?
– Nem, tényleg nem. Csak nem nagyon vagyok
a részese még ennek. – Megrántom a vállamat, egy halvány mosolyt hagyok
végigfutni az arcomon, amitől szemmel láthatóan kicsit megnyugszik.
– Hát rendben, remélem, hamar belerázódik
az itteni életbe. – Már épp állna fel, a fejében ott a gondolat, hogy megy a
dolgára, de az utolsó pillanatban megáll. Ismét rám néz egy akkora mosollyal,
ami el se fér az arcán. – Megnézte már a programjainkat? Ott biztosan sok
mindenkihez közelebb kerülhetne.
– Nem, de... akkor még ma választok
valamit.
***
Minden
sötét, minden poros, ugrálnak a formák, a tompa színek a szemeim előtt, és kell
jó pár pillanat, mire érzek is valamit. Felemészt a hideg körülöttem, és a
földön ülve figyelem a mellettem elhaladó embereket, akik még csak rám se
néznek.
Egyszerre
rohannak, mégis alig emelik a lábaikat, miközben jelentéktelen pillanatokban is
a táskámon, a ruhámon, a lelkemen taposnak át, mintha semmit nem számítanék.
Hirtelen
úgy érzem magam, mintha tényleg, teljesen megrekedtem volna, a mellkasom a
torkomban lüktetve csak azt üvölti, hogy igen, egyedül vagyok. Csak én,
láthatatlanul és teljesen hátrahagyva, és nincs az az ember, aki most tehetne
bármit is.
Csak
a hideg van nekem és a csend, amiből toporzékolva próbálok kijönni, de minden
szál odaköt, és annál szorosabban fonódik a nyakamra, minél többen lépnek át
rajtam.
De
senki nem segít. Senki nem érti.
Kipattannak a szemeim, ahogy összerándul
minden izmom, és a ködös sötéttel veszekszem a szobámban, miközben a szinte
üvöltő tévém veri ki maradéktalanul az álmot a szememből. Lassan ülök fel, csak
az a szorongás zsong bennem, ahogy a távirányítóért nyúlok, és lejjebb véve a
hangot szó szerint visszaesem a párnámba.
Azon kattogok, hogy ez a rossz álom biztos
annak a két filmnek a hibája, amit lefekvés előtt végignéztem. Mi... mi más oka
lehetne?
A hajamba túrva fordulok a hátamra, még
csak tudni sem akarom, mennyi az idő, úgyse tudnék visszaaludni már, és
elhatározom, hogy a szenvedés helyett leülök tanulni így, szombat hajnalban,
mielőtt megint hagyom az agyamat a mélyvízbe és a rossz gondolataimba ugrani.
Fél kézzel a kislámpámat kapcsolom fel,
miközben egyből a táskámért nyúlok, ami már félig az ágyam alá csúszott, és
leginkább a matek könyvem után kutatva borítom ki az egészet magam elé, viszont
nem az a legelső, amit meglátok. Az az összegyűrt, halványsárga kis papír, amit
még az igazgatónő nyomott a kezembe a legelső napomon, és amit tegnap is a
lelkemre kötött, én mégsem mentem a dolog után.
De most itt az alkalom, legalább
végigfutom a szemeimmel azokat az iskolán belüli programokat, amiknek az
egyikén részt kéne vennem.
Nem találok semmi érdekeset, már élből a biokémiával
kezdenek, a sakkal folytatják, még csillagászat is van, a tekintetem meg úgy
ugrál a szavak közt, hogy még csak felfogni sem tudom, mit látok. Aztán
megrekedek a lényegen; zene.
A szívem egyből kivirágzik, és szinte érzem,
hogy egy nagyobb kő esik le róla. Mióta idejöttem, még csak egy sort sem
énekeltem, és arról már ne is beszéljünk, mennyire hiányzik a zongorám.
Eltelik egy, majd kettő óra, de sokkal
inkább vergődök, ugyanis a fejem mindenhol ottvan, csak itt nincs, ahol kéne. Nem
tudom, merre menjek, hogy egyedül maradjak szenvedni, vagy társaságban szívjam
a fogam.
Egyáltalán lenne olyan ember, akinek van
hozzám türelme? Vagy aki önként jelentkezik arra, hogy terelget az utolsó pár hónapban,
miközben a nyakunkon van az érettségi? Talán nem is kérhetnék ilyet senkitől,
vagy... vagy csak megint én kombinálok? Komolyan az őrületbe kergetem saját
magam.
– Youngjae! Te már fent vagy? – Jinah egy
gyors kopogás után nyit be, amire teljesen ledöbbenve nézek oda. Eddig meg sem
környékezték a szobámat, de most ajtóstul rontott be. – Láttam, hogy kiszűrődik
a fény az ajtód alatt.
– Ja, igen, nem tudtam aludni.
– Nagy kérés lenne, hogy kipakold a
mosógépet? Sokat segítenél vele. – Szinte könyörögve néz rám, én pedig nem
értem, hova tűnt a régi, megvető tekintete, meg az a rosszindulat, ami szó
szerint sugárzik minden porcikájából.
– Nem, dehogy, máris megcsinálom. – Az
arcomat dörzsölve nézek rá, amire ő csak önelégülten mosolyog, majd úgy megy
ki, hogy be sem csukja az ajtómat.
Igen, lehet, hogy közel nem olyan, mint
régen volt, de én nem bízom benne. Gyanúsnak érzem ezt a kedvességet mind a kettőjükben,
és nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzájuk akár egy percre is. Minden
egyes mozdulatukból úgy érzem, hogy ez az egész a vihar előtti csend.
***
Kedd délután van, én pedig itt állok az
alagsorban az ajtó előtt, amire nagy nyomtatott betűkkel ki van írva, hogy zene.
Nem hallok kiszűrődni semmit, mégsem merek bemenni. Egyáltalán van valami módja
ennek? Nem kellett volna feliratkoznom, vagy szólnom előtte valakinek?
Pusztítom még magamat több ilyen
gondolattal, és percekig szobrozok, mire végül magamon kívül mozdul a kezem. A
kilincsre szorítok, és mély levegőt véve nyitok be, viszont csak a néma csend
fogad és a kellemes sötét.
Nincs itt senki ebben a kicsi, nagyon is
zsúfolt teremben, én pedig úgy érzem, hazaértem. Megnyugodva lépek be, miután
felkapcsolom a villanyt is, a poros levegő felvillan körülöttem minden
hangszeren.
Egy hatalmas zongora foglalja el a
legnagyobb helyet, a falnak támasztva pedig még nagybőgő és hárfa is van,
akusztikus gitár félig a tokjában. Mindent centis por takar, kivéve a hófehér
zongorát, amit ezek szerint néha használnak.
A számat beharapva ülök le mögé a táskámat
magam mögé dobva, és ebben a pillanatban teljesen magába is szippant az egész.
Ahogy lenyomom az első billentyűt, és bennem rezeg a hang, végre megnyugszom
belül. Már azt sem tudom, mit játszom, a River Flows In You után minden jön,
amiken éltem az életemet az elmúlt pár évben.
Nem tudom, hogy van-e még ez a szakkör, de
nagyon nem is érdekel, viszont az teljesen biztos, hogy itt fogom tölteni a délutánjaim
nagy részét, mert így legalább nem vagyok olyan... egyedül.
Telnek a percek, talán az órák, mire a telefonom csengése átvág a kellemes dallamokon,
én pedig összerezzenve kapok utána. Majdnem hátraesem a padon, ahogy a
táskámért hajolok, majd már félig a földön támaszkodva emelem a fülemhez a
telefont.
– Youngjae, hol vagy? – Jim hangja
idegesen jut el hozzám, én pedig egy pillanatra megállok. Nem tetszik ez nekem.
– Már itthon kéne lenned, fél hat van.
– Csak bent maradtam zeneszakkörön, és elment
az...
– Nem szóltál, gyere haza. És ha valami
bajod esik, mi meg nem tudunk róla? Hogy számolok el anyádéknak? – Frusztráltan
hadar, én pedig tudom, tisztában vagyok vele, hogy nem ellenem van, engem mégis
teljesen felidegesít.
– Majd hazamegyek, ha végeztem. –
Nyugodtan, higgadtan válaszolok, mégis a szavaimmal ellentétben igyekszem
csonttörés nélkül felállni, és a vállamra venni a táskámat.
– Youngjae, így nem leszünk jóban. –
Sokáig hallgat, mire ismét megszólal, de nem érdekel a türelmetlensége, ahogy
őt sem érdekelte az, hogy tönkretett otthon mindent.
– Elindultam. – Morogva nyitom ki az
ajtót, viszont a lábam és a szavaim is elakadnak, hiszen nem tudok tovább
menni. A szívem a torkomba ugrik attól a két anyajegytől a bal szem fölött, és
csak zavartan nézek mindenfelé, miközben magamat összehúzva próbálok elmenni
Jaebum mellett, aki léket vág belém a tekintetével.
– Helyes. – Még kapok egy fél hangot
Jimtől, majd ő az, aki bontja a vonalat, én viszont lehet, hogy tőle megszabadultam,
amíg haza nem érek, de innen nem tudok egyről a kettőre jutni.
JB hátrál egy lépést végig az arcomat
méregetve, ami annyira kíváncsivá tesz, hogy nem próbálok ismét elindulni.
– Youngjae, ugye?
– Igen. – A halk válaszom mellé egy apró biccentés
is jár, az ő arcára pedig odaköltözik szépen lassan egy forró mosoly, amit még
annyira sem értek, mint azt, hogy mit keres még itt ilyen későn.
– A zeneszakkörre jöttél?
– Hát... igen, de nem volt itt senki.
– Mert megszűntették még másfél éve. – A
vállát rántja, miközben talán túl lazára is veszi a dolgot, ahogy az arcára ül
egy fintor fél pillanatra. – Érdekel a zene?
– Igen, szeretem. – A nyakamra simítva egy
félénk mosolyt eresztek el, amit ő szavak nélkül néz végig, majd a torkát köszörülve
bök az ajtó felé.
– Még tízig itt lehet maradni. Esetleg
még...
– Nem, nem, nekem... nekem haza kell
mennem. – Ijedten hárítok, ismét életbe lép a menekülési kényszerem, amit úgy
tűnik, ő nem nagyon ért. Csak néz rám pillanatokig, majd a hajába túrva lép arrébb
nekem szabad utat hagyva.
– Akkor... szia. – Még elereszt egy gyors
pillantást felém, majd abba a kis terembe bezárkózva teljesen magamra hagy.
Van benne valami iszonyat furcsa. A
múltkor is az ebédnél, most, ahogy... ahogy képes nézni. Teljesen megmagyarázhatatlan
dolog költözik a tekintetébe mindig, de még csak tippem sincsen, mi lehet az.
0 megjegyzés