Ikerláng - 4.
január 01, 2018
Wheein
– Mit műveltek veled? – Wheein idegesen csattan
fel, bármennyire jó, hogy Skypeon keresztül ismét láthatom, most valahogy nem
tetszik ez az arckifejezése.
Épp Messengeren beszéltünk, ő pedig mint
mindig, természetesen most is kiszúrta egy fél szavamból, hogy valami nincs
rendben, és egyből látni akart, mennyire vagyok kikészülve. Hozzátenném, hogy semennyire, de ezt hiába
mondom neki, mert nem hiszi el.
– Hát... – Az íróasztalomra könyökölve
kissé előrébb hajolok, amíg ő kitartóan bámul, mintha lefagyott volna a
rendszer. – Vannak tanítás utáni szakkörei az iskolának, én meg elmentem tegnap
délután, mert volt zene. És ottragadtam. – Megrántom a vállam, majd megállok,
mert nem értem, miért torzul el még jobban az arca, miközben én tök nyugodtan
beszélek. – Jim felhívott fél hatkor, hogy most azonnal menjek haza, nem
szóltam, hogy kimaradnék, én meg a fejéhez vágtam, hogy majd indulok, ha
végeztem. Erre kiakadt, és... mire hazajöttem, még idegesebb volt. Elkezdtünk
veszekedni, nem hagytam magam, és az lett a vége, hogy felküldött a szobámba
azzal a szöveggel, hogy nem kapok vacsorát, amíg így viselkedek.
– Most csak hülyítesz. – Hátradőlve a
székében a szemöldökét vonogatja, amíg bennem felszínre törnek a tegnapi
emlékek. Még egész visszafogottan meséltem el, hiszen még ajtót is csapkodtunk,
vagyis inkább csak én, de ez részletkérdés.
Nehogy már azt higgye, megmondhatja, mit
csináljak.
– Mindegy. Felidegesített, ennyi.
– És azóta ettél valamit egyáltalán? – A
fejét csóválja, az én tekintetem pedig reflexszerűen az órára téved.
Szombat este hét is elmúlt már, én pedig
egész nap nem csináltam mást, csak irodalomra tanultam, mert állítólag kedden kétórás
felmérőnk lesz belőle. Két hete vagyok itt, és máris bombáznak ezekkel.
– Persze, ettem.
– Youngjae. A Sunshine-om vagy, egy fél
pillantásodból tudom, mikor hazudsz. – Morog, szinte gyilkol a tekintetével, de
jelenpillanat nem igazán hat meg, interneten keresztül nem tudja rám hozni a
frászt. – Fogadni mernék, hogy ki sem tetted a lábad a szobádból egész nap.
– Nem kell tőlük semmi. – A számat húzva
reagálom le a szavait, amire hitetlenül mered a szemeimbe, ha itt lenne,
legalább egy tockossal gazdagabb lennék.
– Aha, de enni meg kell. Ha hisztizel és
lázadsz, egyikőtök sem lesz előrébb.
– Miért, te mit csinálnál a helyemben?
Teljesen tisztában vagy vele, mit tettek velem anno.
– Jó, de... – Megakad, a haját igazítja,
mint mindig, mikor a megfelelő szavakat keresi. – De te most rájuk vagy utalva.
Nincsenek ott a szüleid, se mi, csak te.
– Köszi, hogy emlékeztetsz.
– Ah, nem úgy értettem. Kibírhatatlan vagy
éhesen. – A szavaival ellentétben egészen meglágyul a hangja, mert igenis
élvezi, ahogy a szemeimet forgatom. Talán megnyugodott kicsit, hogy nem vagyok
magam alatt, csak egy Choi Youngjae féle sztrájkba kezdtem. – De... inkább
mesélj valamit. Milyenek? Vannak, akik közelednek feléd?
– Egy agyvérzés és egy csomó dolgozat. –
Fúj egyet, ahogy elpoénkodom, ami akaratlanul is megmosolyogtat. Szeretem
nézni, mikor kiborítom.
– Most komolyan.
– Hát még mindig... egyedül vagyok. De az
igazgató kedves. Kedvelem.
– És a zeneszakkörön? Még ott se?
– Nem, képzeld, tegnap lementem, de nem
volt ott senki. Jaebum mondta, hogy másfél éve megszűntették, de még így is be
lehet menni. Van egy csomó hangszer, hárfa, hegedű... meg úristen, egy
hatalmas, gyönyörű fehér zongo...
– Várj, ki az a Jaebum? – Már kezdek
teljesen belelkesülni, de ő úgy dönt, meg se hallja, inkább félbeszakít abban a
pillanatban, ahogy rájön, mi nem stimmel abban, amit mondok.
– Ja, ő csak egy évfolyamtársam. Amikor
megjöttem, ő meg egy Jackson nevű osztálytársa voltak a vendégek itt vacsorára.
Jimék legjobb barátai, azt hiszem.
– Jackson? Amerikai?
– Nem, ázsiai, de nem tudom, miért ez a
neve. – Megrántom a vállamat, és már váltanék vissza a zenetémára, már nyitom a
szám, de ő felemeli a kezét, hogy bele se kezdjek.
– És aranyosak? Jó fejek?
– Hát nem tudom, Wheein. Másfél órát
voltam velük egy légtérben, és akkor is el voltam foglalva azzal, mennyire
aludni akarok.
– Aa, Youngjae! – A homlokára csap, ahogy
a plafonjára néz, én meg teljesen tisztában vagyok azzal, hogy ismét ki leszek
oktatva. – De azóta nem is környékeztek meg?
– Nem.
– Youngjae.
– Jó, Jaebum talán szólt hozzám két szót,
de haza kellett sietnem. De mit számít ez? Jó nekem egyedül.
– Ja, persze. Pont úgy ismerlek. – A
szemöldöke ismét felszökik, majd épp úgy felkönyökölve, mint én, még a
tenyerébe is beletámasztja az arcát. – Hogy néznek ki? Helyesek?
– Mi? – Hitetlenül elvigyorodom, amit
egyből viszonoz, már a vállát rántja.
– Jó, nőből vagyok. Csak érdekel.
– Ahogy elnéztem, mindketten sportolnak
valamit. Jackson egész laza, szőke haja van, meg szeret beszélni. –
Visszaemlékszem arra a bizonyos vacsorára, azokra a szünetekre, amikor láttam
őket a folyosón hülyülni. Mindig nevetnek és jókedvük van, ettől meg annyira...
honvágyam van.
– És Jaebum?
– Ő helyes. – Egyből elgondolkodom, majd
meglepődve nézek le magam elé, mivel nem tudom, ez hogy jöhetett ki a számon. –
Mármint egy nő szemével biztos az. Van két anyajegye a bal szeme felett. – Meg
mindig ráz a hideg a tekintetétől, de ezt nem tervezem elmondani. Még a végén a
fejébe veszi, hogy félek tőle, az meg még rosszabb, mintha azt hinné, hogy
szemétkednek velem.
– Uh, majd bemutathatsz nekik, ha elmegyek
meglátogatni.
– Ja, persze, majd csak azért megyek a közelükbe, hogy bepasizhass.
Biztosan odalennének az ötletért.
– Én odalennék. – Mosolyog, igazán kifejező
az arca, majd csak elkuncogja magát teljesen elviccelve az egészet. – Ah,
mindegy. Nekem mennem kell, Sunshine, jó? Majd még beszélünk, nagyon jó volt
látni. Kérlek, egyél, jó? És dolgozz keményen.
– Úgy lesz. Ígérem.
***
– Az elmúlt több ezer év egyik
legkegyetlenebb időszakát élte akkor az emberiség. Több millióan vesztek oda. –
A történelem tanárom beszél, én érzem magamon, ahogy a hangjába költözik az az
elszörnyedés, miközben beszél. Férfi létére sokkal közvetlenebbenk tűnik, mint
Song Hyekyo, ami talán ennél a tantárgynál nem annyira szerencsés. Nem olyan
szigorú, nekem pedig szükségem lenne rá. – Valaki esetleg tudja, milyen
szövetségek voltak pon... – Félbeszakadnak a szavak a szájában, ahogy egy
hangos, határozott kopogás után nyílik az ajtó. Az egész osztály egy emberként
néz oda, majd áll fel, ahogy az igazgatónő jön be.
– Bocsánat, Jinwoo, hogy félbeszakítom az
órádat, csak fél perc az egész. – Kim Minhee szavaira a történelem tanárom csak
egy nagy sóhajjal kísérve biccent és leül a székébe, ezzel átadj hivatalosan
is a szót. – Üljetek le. – Végül az igazgatónő ránk néz, és az ajtóban
lecövekelve máris kihajtogatja a rózsaszín mappáját, ami szinte mindig nála
van. – Így, hétfő délelőttre sikerült minden végzős nevet kinyomtatni, és egy
tálba dobni a neveket, úgyhogy a nagyszünetben mindenki jöjjön a testnevelés
terembe, hogy kihúzhassátok azt, akivel a beadandókat kell majd megcsinálni.
Tényleg senki ne maradjon ki, mert tudjátok, hogy aki nem lesz jelen, kap egy igazolatlant.
Szó szerint a torkomban dübörög a szívem,
hiszen mind a harmincnyolc ember itt áll körülöttem a tesi terem kellős közepén
hatalmas hangzavart csinálva. Zsong a fejem, fogalmam sincs, kit kapok, vagy,
hogy egyáltalán képes lennék-e megmozdulni, ha nekem kell húznom. Csak abban
reménykedem, hogy egy antiszociálisabb embert kapok, akivel a közös munka
kifullad pár Messengeren váltott üzenetben.
Kavarognak a vékony hangú szavak a
fejemben, amik az izgatott lányok szájából esnek ki, még úgy is tisztán értek
minden szót, hogy tartok egy bizonyos tisztes távolságot mindenkitől. Csak állok a végzetemre várva, a táskámat
markolva, és azért könyörögve, hogy jöjjön már valaki, aki lerendezi ezt az
egészet öt perc alatt.
– Csendet, gyerekek. – Épphogy az agyam
átpörgeti az előbbi gondolatomat, máris hallom azt a bizonyos határozott
hangot, ami előző héten épp idehozott engem. – Az igazgatónő nem ért rá,
úgyhogy én vezényelem le a dolgot. – Song Hyekyo egy kisebb tálat markolva
sétál elénk, egy pillantással eléri, hogy egyik pillanatról a másikra mindenki
elhallgasson. – Ki lesz az első?
– Én! – Egy hosszú, vörösre festett hajú lány lép
ki a tömegből, amíg én befeszült izmokkal szobrozok a menekülési kényszeremmel
küzdve. Mégis miért izgulok ennyire? Most komolyan, lassan tizennyolc vagyok,
nem tizenegy.
Eltelik két perc, fogynak az emberek, a
párokat pedig egy alacsony fiú irkálja arra a csíptetős táblára tűzött papírra,
amit Hyekyo nyomott a kezébe nem olyan rég.
Kétszer is előfordul, hogy valaki a saját
osztályából húz, ebben az esetben pedig vissza kell dobniuk, és mást
választani, ez pedig csak még jobban húzza az agyamat. Úgy érzem, soha nem lesz
vége, nem bírom ezt a stresszt.
– Ki a következő? – Felcsendül az a
magabiztos, erőteljes hang, amitől hirtelen visszafelé kezd csorogni a vér az
ereimben. – Choi Youngjae? Jöjjön csak. – A nevemet hallva felé kapom a fejem,
és ebben a pillanatban mindenki elhallgat.
Hirtelen nem jutok levegőhöz, majd egy mély
levegőt véve, a nyakamra simítva szenvedem oda magam. Szinte fáj, ahogy egy
emberként bámulják ki belőlem a lelkemet, viszont igyekszem nem figyelni rájuk,
csak a tálba nyúlok, és kihúzom a legelső papírfecnit, ami hozzáér a bőrömhöz.
– Mark Tuan – motyogom halkan a nevet
Hyekyo szemeibe nézve, amire esküszöm, egy kicsit elmosolyodik.
– Mark?
– Itt vagyok! – Ahogy máris jön a válasz,
a tekintetem egyből odatéved, egy vörös hajú srác hatalmas lelkesedéssel
bámul felénk, nekem pedig hirtelen leesik, ki is ő pontosan. Ha jól emlékszem,
Jacksonékkal szokott lenni néha a szünetekben, és jelenleg is ott áll
mellettük.
Remek. Erre mégis mekkora esély volt?
– Megnyerte magának Youngjae-t. – Épphogy
felcseng ez a pár szó, egy tenyeret érzek a vállamon, amivel csak annyit akar
mondani, hogy menjek oda végre. Az én lábam pedig nehezen, de sikeresen
megmozdul, és egyenesen odavisz, ahonnan egyszerre négy szempár bámul rám nem
túl diszkréten.
– Hello, Mark vagyok.
– Szia. – A táskámba forrt ujjaimat összeszorítva
nézek a szemeibe, de őt nem zavarja a megszeppentségem. Csak mosolyog, szinte
vibrálnak a szemei tőle, miközben az én tekintetem a többiekre téved.
A srácra, akiről fogalmam sincs, kicsoda,
Jacksonra, aki már hozzá beszél, és Jaebumra. Néha rám pillant, mégis a két
haverját hallgatja, miközben valamilyen hétvégi kiruccanásról beszélnek, amíg az én arcomban tombol a forróság és a legszívesebben elmenekülnék előlük, mint mindig, mikor csak meglátom őket szünetben a folyosókon.
Utálok ismerkedni. Én nem tudok ismerkedni.
Van bármi esély arra, hogy sikerülni fog
normális emberként viselkednem?
0 megjegyzés