Ikerláng - 5.
január 02, 2018
– Mikor érnél rá? Jó lenne egyeztetni. –
Mark mellettem sétálva beszél hozzám, épphogy elszabadultunk a tesi teremből, máris
jött utánam. Nagyon lelkesnek tűnik, és valamiért egész szimpatikus is. Viszont
épp ez a bajom az egésszel, nagyon nem ezt akartam.
– Hát igazából... bármikor. – Megrántom a
vállamat, amire ő csak bólint, majd máris előveszi a telefonját, megnyit rajta
valamit, majd a kezembe nyomja.
– Megkeresed magad, kérlek? Jó lenne, ha el
tudnálak érni Facebookon. Meg a számodat is megadhatod, ha nem lennél fent,
amikor egyeztetni szeretnék veled. – Tök természetesnek hat minden szava, és
olyan laza könnyedséggel gesztikulál hozzá, hogy meg sem kérdőjelezem, csak egy
kis hezitálás után teszem, amire kért. – Jövő héten már kezdhetnénk, mit
szólsz?
– Rendben, csak ha lehet, pénteken ne.
– Ahogy eszembe jut, hogy nekem a zeneszakkör régi termében a helyem, ez egészen
akadozva, de gondolkodás nélkül csúszik ki a számon.
Hirtelen megtorpan, és egészen addig nem
értem, amíg az egyik szekrény felé nem fordul, és ki nem nyitja előhalászva két
könyvet és egy füzetet. Én pedig, miután bejelöltem magamat és még a számomat
is beírtam, visszaadom a telefonját, és vadászok a pillanatra, mikor léphetek
le. Ugyanis éhen halok nem meglepő módon.
– Oké, akkor péntek kilőve. Majd írok
neked, oké?
– Rendben. – A szám se rebben, úgy mondom
ezt ki, de nem néz rám furcsán, csak mosolyog, annyi kedvesség ül a szemében,
amennyi talán el sem fér egy emberben. Bármilyen közvetlen, egy vontatott,
halvány mosolynál nem telik tőlem több, majd egy bizonytalan szia után sarkon
fordulok.
Még érzem, ahogy néz, de nem foglalkozom
vele, hiszen hamar bekebelez a tömeg, ami ellepi a folyosót ismét.
Van mitől... tartanom? Kedvesnek tűnik,
ezzel nincs baj, én csak nem akarok közel kerülni senkihez, mert nem szeretném,
ha bármi is ehhez a helyhez kötne.
***
Itt van szerda délután alig fél négy, én
pedig itt szenvedek a zárral, hogy bejussak a telepakolt táskámmal. Bár kétszer
megfordult a fejemben, hogy ide se jövök, mivel szinte felrobban a levegő a
feszültségtől, ami péntek óta minden kis zugba beette magát.
Még vagy fél perc beletelik, mire bejutok
a kapun, majd ahogy a bejáratiajtón is, abban a pillanatban üvölt fel a telefon
a zsebemben. Megállok egy pillanatra, majd egy kelletlen sóhaj után rászánom
magam arra, hogy felvegyem, miután leszenvedem magamról a cipőimet.
– Igen?
– Szia kicsim, hogy vagy? – Anya hangja
boldogan cseng, legalább ő helyettem is jól érzi magát. – Nem válaszoltál az
üzeneteimre.
– Ja igen, nem volt rá... időm. – Motyogva
indulok fel a szobámba, csak egy fél pillantást vetek a konyha felé, ahonnan elég
hangos csörömpölés szűrődik ki.
–
Hát jó. – Ennyit mond, hiszen tudja, hogy nem mondtam igazat. Haragszom rájuk,
és ez nem is fog egyhamar változni miattuk, ez pedig csak az ő hibájuk. –
Milyen a suli? – Végül lerendezi ennyivel, mivel nem nagyon szúrhat le. Ennyi
erővel én is megkérdezhetném, hogy az elmúlt majdnem három hétben, mióta itt vagyok,
miért most hív először.
Jó, azt aláírom, hogy minden nap írt, én pedig
napokig vártam a válaszokkal, de ez nem ugyanaz, minthogy valaki felemelje a
telefont, hogy hallja is a másik hangját. Állítólag a fia vagyok, bár erről
apuval szerettek kicsit elfeledkezni, mikor a házasságukat kellett rendbe
tenniük, ami Jimék miatt ment tönkre.
– Húzós.
– Vannak már barátaid? – Lassan tér vissza
az erő a hangjába, miközben én már az ajtót csukom magam után, és egyből az ágyamnak
esem táskástul, teljesen kimerülve.
– Nincsenek. De van egy hatalmas zongora
az alagsorban, vele elég jól kijövök.
– Youngjae, egy hangszer nem elég
társaság.
– Otthon lennének barátaim, csak úgy
mondom. Ezt nem én akartam így. – A szúrkálódásomra csak felsóhajt, tisztában
van azzal, hogy nem akarom bántani, csak ez kijár neki.
– Ezt még sokáig fogom hallgatni, ugye?
– Igen, úgy tűnik. – Félig a párnámba
bújva beszélek, miközben akaratlanul is átfut az arcomon egy halvány mosoly,
amit ezer százalék, hogy kihall a szavaimból.
– Megérdemlem.
– Egy kicsit.
– És Jimék? Ők... milyenek veled? Jól
kijöttök? – Félve vált témát, én pedig még annyira se tudok hirtelen
válaszolni. Most mondjam el neki, hogy milyen feszültség van itthon péntek óta?
Igen, kell, hogy egy kicsit éreztessem vele a neheztelésemet, de nem akarom annyira,
hogy aggódjon.
– Minden okés. Minden – makogom félszegen,
amiről tudja, hogy nem vagyok őszinte, de hatalmas meglepetésemre nem
kérdőjelezi meg. Mintha tudni se akarna róla, ez pedig felér egy pofonnal.
Ha eddig úgy éreztem, hogy magamra
maradtam, akkor most egyenesen halálosan egyedül vagyok ezzel a problémával.
Hiszen még az anyám is hátat fordít.
***
Halkan dúdolva trappolok le a
lépcsősorokon, miközben az SMS-t írom Jimnek, hogy ne várjon haza egyhamar.
Végre péntek van, és az enyém lesz a zongora, amit bűn eldugni abban a kis lyukban.
Mondjuk lehet, hogy csak fél hatig lesz
időm, hiszen ha ismétlődik az előző hét, akkor Jaebum betoppan, úgyhogy...
talán jobb lenne, ha még egy fél órával előbb elindulnék haza.
Nem telik el pár pillanat, máris kapok egy
rövid okét válaszként, majd egyből a táskámba temetem a telefonom, ahogy a
talpam az alagsor padlójához ér. Már messziről a kilincset szuggerálom,
miközben csak a zene jár a fejemben, amibe nyakig belemerülhetek úgy, hogy
semmi más nem számít erre a két órára.
A táska már félig lelóg a vállamról, ahogy
végre benyitok, viszont a pár másodperce felmerült gondolataim itt és most
elvéreznek. Jaebum ott ül a zongora előtt, viszont nem ér hozzá, csak bámul rám
szinte pislogás nélkül, ami miatt kinövi magát egy gondolat a fejemben, miszerint miattam van itt.
– Bocsánat, azt hittem, egyedül leszek.
– Maradj egy kicsit. – Egyből felszólal,
ahogy már csuknám is az ajtót magam után a terveimet temetve, és nem tudom,
hogy a hangja vagy a határozottsága teszi, de megállok, a nyakamra simítva várok
még én sem tudom, mire.
– Azt hittem, később jössz majd, mint múltkor
– Ja, nem. Téged vártalak, csak tudni szeretnék valamit. – Még a vállát is megrántja, olyan könnyedséggel jelenti ezt ki, én pedig nem értek semmit. – Gondoltam megkérdezem, mi bajod velünk.
– Azt hittem, később jössz majd, mint múltkor
– Ja, nem. Téged vártalak, csak tudni szeretnék valamit. – Még a vállát is megrántja, olyan könnyedséggel jelenti ezt ki, én pedig nem értek semmit. – Gondoltam megkérdezem, mi bajod velünk.
– Oké – motyogom halkan, eléggé meglep, hogy ilyen kereken kijelenti azt, ami zavarja őt. Mindenre számítottam, csak erre nem. – Nincs bajom veletek. Tényleg.
– Biztos?
– Igen. – Ki kéne hátrálnom, tisztában vagyok vele, valami miatt mégis itt maradok. Ráadásul teljesen tudatában vagyok annak, ha tíz másodperc múlva nem hagyom faképnél, ide ragadok. – Talán jobb lenne, ha visszajönnék később.
– Biztos?
– Igen. – Ki kéne hátrálnom, tisztában vagyok vele, valami miatt mégis itt maradok. Ráadásul teljesen tudatában vagyok annak, ha tíz másodperc múlva nem hagyom faképnél, ide ragadok. – Talán jobb lenne, ha visszajönnék később.
– Félsz tőlem? – Egy hitetlen mosollyal szakít
félbe, ezt pedig csak egy döbbent tekintettel reagálom le hirtelen. Ezt mégis
honnan veszi?
– Miért félnék?
– Mert folyton menekülsz. – Megrántja a
vállát, a koromfekete haja pedig tökéletesen a helyén marad minden nagyobb
mozdulata után is. – Másra nem nagyon tudok gondolni. Hacsak nem vagyok neked unszimpatikus,
amit azért elég nehezen hinnék el, úgyhogy marad az első lehetőség. – A mosolya
egy pimasz vigyorrá növi ki magát, én meg csak szobrozok egy helyen az
egoizmusán pörögve, ami teljesen egyértelmű, hogy csak poén, de annyira meglep,
hogy eltereli a figyelmemet a saját makacsságomról.
– Ja, értem. Bocsánat.
– Semmi baj. Elég rossz lehet egyedül lenni, barátok nélkül. – Még az egyik szemöldöke is
felszökik, hogy nyomatékosítsa a szavait, engem pedig most vág fejbe igazán, hiszen nem valami jó érzés ezt egy ismeretlen ember szájából is hallani. Mindeközben ő a zongorapad egyik felére húzódik, mintha azt mondaná vele,
hogy menjek oda. Én pedig nem tudom, mi történik, csak hagyom magától becsukódni az ajtót, ahogy hezitálva,
de végül elindul a lábam, és észbe se kapok, már ott ülök mellette. Még mindig van
valami ebben a fiúban, amiről nekem fogalmam sincs, hiszen megfogadtam, hogy
senkivel nem állok szóba. Most akkor elment az eszem? – Huh.
– Mi az? – Értetlenül nézem, ahogy a két
anyajegy a bal szeme fölött megnyúlik a kissé tágra nyílt szemeitől, de végre már
a billentyűket szuggerálja helyettem.
– Semmi. – Hiába mondja ezt a fejét csóválva,
ahogy ismét elvigyorodik, szinte hallom a gondolatait. „Mi történt vele, hogy szóba áll velem?” – Nem gondoltam volna,
hogy ezt léped.
– Akkor már ketten vagyunk. – Mély levegőt
véve válaszolok, amire nem válaszol, csak érdeklődve bámul maga elé néha rám
pillantva. Én pedig mit tehetnék? Csak szorongatom az ölembe csúszott táskámat,
és hangosan sóhajtva várom, hogy történjen valami.
Ha Wheein itt lenne, nem hinne a szemének.
Mit keresek én itt?
– Játszhatnánk valamit. Mit szeretsz?
– Mindent a klasszikusoktól kezdve a
legalja popzenék átdolgozásáig.
– Hát az én tudásom elég szűkös, úgyhogy Beethovent
ne várj tőlem. – Egy félvigyor telik csak tőle, ahogy felém néz, majd lenyom
egy billentyűt, aminek a hangja visszaverődik a zsúfolt falakról.
– Nem terveztem azzal indítani. – Nem tudom,
hogyan csinálja, de egészen elhessegeti a nyomorultságomat a lazasága. Feszengés nélkül tudok kibökni egy teljes mondatot,
bár a távolságot még így is kellőképpen tartom. Nem olyan, mintha a lányok lennének
mellettem, de nem is hasonlít arra, ahogy Mark mellett sétáltam a folyosón még
két napja.
– Talán szívrohamot fogsz kapni?
– Mi? – Kérdőn fordulok felé, amit viszonoz,
de az a pimaszság még most is ott van rajta, minden apróbb kis vonásában. Nem
egészen így emlékszem rá arról a vacsoráról.
– Már fehérek az ujjaid, úgy szorítod a táskádat
– mondja még felé is bökve, ezért akaratlanul is lenézek, hogy megbizonyosodjak a teljesen egyértelműről. – Nagyon
szorongsz.
– Ja, igen, én... nehezen ismerkedek. És
nem is nagyon akarok.
– Akkor most miért ülsz itt? – Kitartóan állja
a tekintetemet, hirtelen átváltja a komolyság azt a pimasz grimaszt az arcán,
ez pedig lefagyaszt. Nem tudok mit mondani, pörög az agyam, de sehogy nem
találok egy normális magyarázatot.
– Fogalmam sincs – jelentem ki halkan, eléggé
elgondolkozva, amire már nem mond semmit, de érzem, hogy elég sok mindent
megkérdőjelezne velem kapcsolatban.
0 megjegyzés