Ikerláng - 6.
január 05, 2018
– És Jim akkor most a nagybátyád, ugye? – Jaebum
zsebre tett kézzel sétál mellettem már a lépcsőn felfele, ugyanis valahogy
odaragadtunk mind a ketten. Jólesett végre nem magamban zenélni, és bár ő hiába
mondja azt, hogy nem nagy játékos zongorán, mégis elég jól ment neki.
– Igen. Az. – A táskámat a vállamon
szorongatva csak az utat figyelem magam előtt, olyan tiszta, hogy már csaknem
látom magamat benne.
– Nem vagy oda értük.
– Ezt honnan veszed? – Zavartan nézek fel
rá, egy kissé talán megijedek, ugyanis nem terveztem bármit is mondani senkinek
erről az egészről. Inkább megtartom magamnak.
– A vacsorán nem voltál a toppon.
– Köszi, kedves vagy.
– Hát ez van. – Elvigyorodik azon, ahogy lereagálom
a bóknak nem mondható megjegyzését, amit alig látok idebent. Már lassan este
hat van, és hiába nyár, idebent nem olyan jók a fényviszonyok. – De most
komolyan. Össze se tudom hasonlítani az akkori énedet a mostanival.
– Te is szarul néztél ki, ha így jobb. – A
szemöldökömet felvonva nézek rá, amire ő csak a fejét csóválja azzal a
levakarhatatlan pimaszságával. Van benne valami furcsa, ami egyre világosabb a
számomra, mégsem értem.
Már a földszinten járva eléggé befelé veszem
az irányt, de ő követ ahelyett, hogy hazamenne. Soha nem értettem az ilyen
barátkozási vágyakat másokban.
– Az nem lehet. Biztos csak a rosszkedved
láttatta ezt veled.
– Persze, teljesen egyértelmű. – Mély
levegőt véve állok meg a szekrényem előtt, teljesen odaszegezem a figyelmemet,
amíg ki nem nyitom és veszem ki a könyveimet, amikből még ma este tanulnom
kéne. – Nem hiányolnak otthon?
– De, de hát nem kaphat meg mindenki
egyszerre.
– A feltűnő egodtól agyrázkódást kapok. –
Nem tudom, hogy éri el, de kicsalogat belőlem egy széles mosolyt, kicsit jobb
kedvet szerzett nekem ezzel a mai délutánnal.
– Ez jár annak, aki le akar rázni. Tök jól
elbeszélgettünk, miért vagy ilyen távolságtartó?
– Mert nem akarok barátokat szerezni. – Pont elég volt az eddigieket otthon hagyni.
Van annyi eszem, hogy ezt már nem teszem hozzá, viszont ő tisztán érzi, hogy ez
ott lóg még a levegőben.
– Az ember társas lény, ezt nem igazán
tudom elhinni.
– Nem is kell. – Becsukom a szekrényem
ajtaját, majd ahelyett, hogy elindulnék, szembe fordulok vele. Érdeklődve
kutatja a szemeimet, mintha próbálna megfejteni, és bosszantja, hogy nem megy
neki.
– Szerintem ezt még magadnak is csak
próbálod bemagyarázni.
– Tök jó, hogy három óra alatt jobban
kiismertél, mint én magamat – mondom vontatottan, már majdnem halkan, de tudom,
hogy kiült a szórakozottság az arcomra. – Melyik rezdülésemből olvastad ki?
– A tekintetedből. – Megrántja a vállát,
majd a szekrényeknek dőlve egy pillanatra félre néz. – Szerintem félsz
valamitől. Talán a magánytól, ezért nem értem, miért tartasz távolságot
mindenkitől.
– Ez nem ilyen egyszerű. – Valójában
mégis, és eléggé meg is lep, hogy így kiolvasta belőlem. Néha még Wheeinnek is
kell egy kis idő ahhoz, hogy így ráérezzen, bár lehet, Jaebumnak csak
szerencséje volt. Mindegy, erről se nagyon kell tudnia. – Bonyolult.
– Szerintem fel tudom fogni.
– Nincsen mit. Lényegtelen. – Csak a
fejemet rázom kissé, amiből tudja, hogy itt le is van zárva a téma, még ő az,
aki előbb elindul.
– Merre mész haza?
– Fél óra busszal. A külváros felé.
– Akkor a másik irányba mész. Mindegy,
majd máskor megyek az agyadra.
***
„Majd máskor”. Mintha tervben lenne, bár
attól tartok, ez az ő fejében így is van. Fejben már eldöntötte, hogy zaklatni
fog, és lehet, hogy nem ismerem, ebben szinte ezer százalékig biztos vagyok.
Az arcomat dörzsölve próbálom elterelni a
vasárnap délelőtti gondolataimat a péntekről, és épphogy belekezdenék mondjuk a
történelembe, a telefonom ebben a pillanatban csörren meg.
Kissé megnyugszom, mikor anya helyett Wheein
nevét írja ki, nem is várok olyan sokat azzal, hogy egyáltalán felvegyem.
– Sunshine, szia. Hogy vagy? – Hatalmas
meglepetésemre Solar az, aki beleszól, majd egyből hallom, ahogy a többiek
halkan felkuncognak. Ki vagyok hangosítva.
– Sziasztok. Jól, épp tanulok, vagyis csak
próbálok.
– Vasárnap? Ilyen korán? Pihenhetnél is
egy kicsit. – Hwasa mormog a többieket megelőzve, teljesen biztos, hogy tele a
szája megint. Talán ő az az ember, aki hozzám hasonló módon imád enni.
– Nyakunkon az érettségi.
– Ah, hagyd már. Inkább mesélj valamit. Milyen
ott?
– Zsúfolt. – Egy szóval lerendezem a
válaszadást, ami után egy kisebb csend áll be. Mindegyikük teljesen tisztában
van azzal, mennyire gyűlöltem még a gondolatot is, hogy ide kell jönnöm.
– És az osztálytársaid? Vannak szép
lányok?
– Nem épp a csajozás a fő célom pont itt.
– Uh, most szinte hallottam, ahogy
forgatod a szemeidet. – Moonbyul felszisszen, majd elhangzik valami halk poén,
ami után nevetésben törnek ki.
– Nem ér úgy kicukkolni, hogy közben itt
vagyok én is.
– Wheein csak azt mondta, hogy reméli, ha
már felszedsz valakit, akkor az pasi lesz, mert eddig mind a kettő barátnődet
utálta.
– Kuss már, Hwasa. – Hangos szavak követik
egymást, majd mint egy vérbeli olasz családnál, mindenki egyszerre próbálja a
saját igazát megvédeni, én pedig itt vagyok egyedül, és csak az jár a fejemben,
mennyire hiányzik ez a kezelhetetlen ösztrogénbomba otthonról.
– Befejeztétek? Van ennél sokkal fontosabb
dolgom is.
– Szép, nem hogy örülnél annak, hogy
felhívtunk. – Solar puffog, szinte látom magam előtt, ahogy képes nézni.
Teljesen kizárt, hogy komolyan lehessen venni. – De mi igazából pont arról
beszéltünk, hogy nem jönnél-e haza valamelyik hétvégén. Itt aludnál
valamelyikünknél, és... gangelnénk. Rongálnánk, gyújtogatnánk.
– Jól hangzik. Majd megbeszélem Jimékkel.
– Helyes. Mi tárt karokkal várunk.
***
Némi jókedvvel töltött el a tegnapi nap,
megfogalmazni nem tudom, milyen jólesett hallani, ahogy az a négy őrült hogy
nevet egymáson. A tudat pedig, hogy ők otthon ezt mindennap átélik, én pedig
most is itt szobrozok az egyik ajtó előtt az osztályommal magam körül a
becsöngőre várva, egy kicsit talán le is lomboz.
Mindenki beszélget mindenkivel, jó a
hangulat közöttük, de én halálosan kívülállónak érzem magam. Ez nem feltétlenül
baj, mert én is érzem, egyszerűen tudom, hogy ez nem az én közösségem, és ide
nem tudnék beilleszkedni egyhamar.
– Hé, Youngjae! – A fülhallgatómban hömpölygő
nyugodt dallamokon át is hallom a nevemet felcsengeni, amire ösztönösen kapom
fel a fejem, és nézek Markra, aki már előttem áll. – Szia, pont ma akartam írni
neked a beadandókkal kapcsolatban. Mondjuk szerdán ráérnél?
– Persze. – Közel sem tudom viszonozni azt
az orbitálisan nagy mosolyt az arcán, de egy egészen kicsit összejön. Mintha
érezné is, hogy nem vagyok olyan megrekedt, mint a múltkor, még a felkaromat is
megpaskolja.
– Király, a könyvtárban háromkor. – És
ezzel fogja is magát, még elereszt egy halk köszönést, majd visszamegy... oda.
Jackson és Jaebum körébe, ahol nem szokott sokat lenni, de a mai nap el sem
szakadt tőle.
Talán túl sokáig ragad oda a tekintetem,
ugyanis JB mintha megérezné, és egyenesen az arcomba bámul, szinte látom, ahogy
megáll egy pillanatra, és már indulna el erre, amikor felszólal a csengő, és
mindenki beindul a saját termébe.
Hirtelen nem tudom eldönteni, hogy
örülök-e ennek vagy sem, mindenesetre az ég úgy döntött, hogy ma nem kell nekem
társaság.
***
– Youngjae, nem tudsz erről valamit? –
Épphogy beteszem a lábam a lakásba, Jim egyből lerohan, miközben egy törött
tányért tart az egyik kezében. Én meg csak állok értetlenül, táskával a
hátamon, majd egy gyors fejcsóválás után végre leszenvedem magamról a cipőmet.
– Nem, nem járok a konyhába.
– Pedig valaki eltörte.
– Hát sajnálom, de nem én voltam. – A szemöldökömet
összevonva nézek a szemeibe, majd indulnék fel a szobámba, de ő ezt nem így
gondolja.
– Hé, nem fejeztem be. – Először csak
elkapja az alkaromat, viszont ahogy megpróbálom kirántani, az ujjai olyan
erősen markolnak rám, hogy mind a kettőnk bőre belefehéredik.
– Engedj el. Jézusom.
– Figyelj. Én sem szeretem, hogy itt vagy.
Próbáltam jól hozzáállni, de veled lehetetlen.
– Akkor csak hagyj felmenni a szobámba.
– Majd akkor, ha beismered.
– De nincsen mit! Jim, hagyjál már. –
Fújva húzom magam felé a karomat a szabadulás reményében, de nem akar elengedni.
Egyszerűen megránt, ezzel pedig eléri, hogy megszeppenve nézzek fel a szemeibe.
Régen is ilyen... erőszakos volt? Soha nem
emelt kezet se apámra, se senkire. Ki ez az ember? Talán nem is volt paranoia,
mikor idejövet csak az járt a fejemben, hogy álca a kedvessége.
– Youngjae.
– Ha ennyire nem akarod, hogy itt legyek,
akkor miért vállaltál be? – Végigszánt az arcomon az ideg, ahogy durván kapom
fel rá a tekintetemet, viszont ő nem válaszol. Csak áll némán, és totál
egyértelmű, hogy azt hiszi, nem látok bele a fejébe. Viszont ez itt és most
megdől, hiszen... tudom. Ránézek, és látom, mire megy ki az egész. – Neked csak
kellett egy szívesség, amit soha nem tud majd eléggé visszatörleszteni, ugye?
– Neked ehhez semmi közöd.
– Ugyanolyan szemét vagy, mint anno.
Semmit nem változtál. – Majdhogy nem köpöm a szavakat, és már azt hiszem,
elérek vele valamit, viszont nem azért enged el, hogy faképnél hagyhassam. A
következő pillanatban lendül a keze, és egy hatalmas pofonnal próbál helyre
tenni.
– Kibaszott tiszteletet a saját házamban.
– Most ettől hatalmas férfi lettél. – Az
arcomra simítva mérem végig az arcát, majd a magamba fojtott haraggal és
gyűlölettel indulok fel a lépcsőn, és zárkózom be a szobámba.
Nem érdekel, hogy ezek szerint ma sem
vacsorázom, egyedül csak az jár a fejemben, hogy kezet emelt rám. Megütött,
amitől ég az egész arcom, és még ahhoz is jónéhány pillanat kell, hogy egyáltalán
visszaszökjön a vér a karomba.
És ezek után mi lesz? Én ezt elmondhatom bárkinek
is? Anyának, apának... Wheeinéknek?
Jó, átléptem egy határt. Egy durva határt,
ezzel teljes mértékben tisztában is vagyok, de ehhez nem volt joga. Nem vagyok
senkije, hogy ezt meg merje lépni.
Viszont ezek után már csak lejjebb lesz? Még
itt kell lennem több hónapot, mégis mit fogok csinálni? Nem bujkálhatok minden egyes
nap, miután hazajövök az iskolából. Egy pillanatra azt hittem, kezd egy kicsit
jó lenni az elmúlt napokból ítélve, de nem. Nem, mert ilyen emberekkel kell
együtt élnem.
0 megjegyzés