Ikerláng - 7.
január 07, 2018
Sajog mindenem, ahogy félig élve, de végre
kinyomom az ébresztőmet, ami már harmadjára ráz fel. A tegnap történtek után
nem tudtam elaludni, azt hiszem, hogy egy kicsit felzaklatott, hogy megtette,
komolyan megütött.
Nem tudom, ez normális reakció-e,
mindenesetre meg kell erőszakolnom magam, hogy kikeljek az ágyból. A hajamat
túrom, a szememet dörzsölöm, miközben lassan az ajtóm melletti kis tükör felé
csoszogok, de végig az jár a fejemben, hogy inkább meghalnék, minthogy iskolába
menjek.
Egy nagyobbat ásítva végül a saját
szemembe nézek, viszont hamar elillan ez a maradék akaratom is. Egy nagyobb
lila folt van az arcom bal oldalán, ami annyira irreálisnak tűnik, hogy muszáj
a tükörbe bújva közelebbről is megnéznem.
Kihagy a szívem egy nagyobb ütemet, ahogy
ez végképp tudatosul bennem, majd kissé félve, de megnézem a karomat, azon
hátha látszik-e valami. Viszont nem, egy kis pirosabb folton kívül ott semmi,
aminek legalább egy kicsit meg kéne nyugtatnia, de nem, valahogy nem javít a
helyzeten.
Tudom, hogy az átlagnál is vékonyabb bőröm
van, de hogy ennyitől így nézzen ki, az nem lehet. Vagy... ekkorát ütött? Hogy
ez legyen belőle?
A saját hajamat markolva fordítok magamnak
hátat, és csak azon jár az agyam, mit kezdjek vele. Ha valaki bent megkérdezi,
mi történt? Ha Jaebum az, aki...? Olyan érzésem van, hogy simán átlátna rajtam,
nem akarom ennek kitenni egyikünket sem.
Pillanatokig csak kattogok, hogy mit
tehetnék, minden esetleges ötlet felmerül bennem, aztán eszembe jut valami.
Egyből a bőröndömért sietek, a szekrényem tetejéről lehalászva pedig a titkos
zsebeket kezdem kipakolni.
Csak gondolatban van meg, hátha mikor
Wheeinnel pakoltam össze, ő betette azt az alapozót, amit még tőle kaptam
lassan négy éve, de még mindig majdnem félig van. Nagyon ritkán használom, csak
ha valami nagyobb ünnepség vagy esemény van, és most pont kapóra jönne.
Szinte érzem, ahogy egy hatalmas kő esik
le a szívemről, hiszen megérzem azt a hűvöset az ujjaimnak simulni, viszont
pillanatokig csak szemezni tudok vele. Nem tudom, ez megoldás lehet-e, hogy segít
bármit is, de hirtelen nincs jobb ötletem.
Bele kell törődnöm, hogy a bújkáláson
kívül nincs más lehetőségem. Bár igazából annyira nem érdekel már, hogy mi lesz
velem ezek után, úgysincs értelme semminek, amíg itt vagyok.
***
– És akkor mivel kezdjük? Mondjuk én
angolból jó vagyok, azt hagyhatnánk a végére.
– Igen, abból én is. – Halkan helyeselek,
nem igazán adódott alkalmam, hogy feloldódjak Mark mellett. Jó, tény, hogy még
csak negyedórája ülünk egymás előtt, de én nagyon is érzem magamon, hogy ott az
a rohadt alapozó rajtam, tisztában vagyok vele, hogy nem viselkedik úgy, mint a
bőröm.
Mondjuk ebben az állapotban a tegnapi nap
hamar eltelt, ugyanis mint mindig, most is inkább zenét hallgattam a többiek
mellett, Jaebumot meg nem láttam. Nem volt bent, pedig Jacksonék minden
szünetben a folyosókon rohangáltak, és valamiért ettől egy kicsit megnyugodtam.
Lehet, hogy lebetegedett, de jobb, ha otthon
szenved, minthogy én bujkáljak előle egész nap. Kiszámíthatatlan, nem tudom,
mikor lenne képes odajönni hozzám, és tuti, hogy egyből rákérdezne, mit kentem
a fejemre.
– Akkor szerintem kezdjük a legnehezebbel,
mert a többi úgyis hamar megvan. Mondjuk matekból nem tudom, pontosan hogy
oldjuk meg az egészet, de valahogy muszáj lesz. – Előre hajolva mormog,
miközben a nem rég kaparintott könyvbe merül, amiben szerintem a világ összes
egyenlete benne van.
Mark próbálkozik, a toll kattog a kezében,
miközben én csak magam elé bámulva ülök, és csak Jim jár a fejemben. Tegnap
délután találkoztam vele, de addig voltam hajlandó egy légtérben lenni vele,
amíg nem pakoltam tele egy tálcát a vacsorámmal, utána inkább a szobámba
húzódtam vissza.
Rám sem nézett, úgyhogy még csak esélye
sem volt kiszúrni, hogy tulajdonképpen a fél fejem miatta lila. Hiába takar
valamennyire az alapozó, mégis látszik, hogy valamit el akartam rejteni, és
olyan, mintha senkit nem izgatna a dolog. Úgy érzem magam alatta, mint aki már
alig haldokolva fekszik a hatalmas tömeg kellős közepén, mégsem veszi észre
senki, hogy nem élek. Teljesen egyedül vagyok.
– Youngjae, itt vagy? – Csak az ujjait
látom, ahogy meglengeti előttem a kezét, ez pedig rávesz, hogy felkapjam a
fejemet, és a kíváncsi szemeibe nézzek. – Jól vagy? Fáradtnak tűnsz.
– Igen, keveset aludtam. – A vállamat
rántom, kicsit nagyobb hanggal válaszolok, hogy meggyőzzem, ami úgy tűnik,
beválik, mert nem kérdez többet. A szívem mégis a torkomba ugrik, mikor egy
pillanatra csupán, de az arcomra pillant, és itt, ebben a pillanatban tudom,
hogy érdekelni kezdte az egész. – De... mindegy, csináljuk, azért vagyunk itt.
– Végül egy halvány mosoly is kitelik kicsit a könyv fölé hajolva, amire nem
mond ismét semmit, csak viszonozza az előbbi gesztusomat.
– Rendben, de ha inkább el szeretnéd
halasztani, akkor csak szólj, még van két és fél hónapunk a leadásra.
– Nem kell, tényleg. Itt vagyok.
– Oké. – Szinte suttog, levegővétel közben
csúszik ki a száján, majd felém fordítja azt a hatalmas könyvet, és a tollával
mutogatva kezd beszélni. Elég nehezen tudom felvenni a fonalat, de sikerül belerázódnom
annyira, hogy ne figyeljek másra a kötelességeimen kívül.
Eltelik egy, majd kettő óra, és azt veszem
észre, hogy egyre inkább elfeledkezem magamról. Ismét az érettségi előtti
hajtásnak élek, és már fáj a kezem a jegyzeteléstől úgy, hogy tudom, ez még
csak a kezdet.
– Jó, szerintem mára elég. – Mark adja fel
előbb, az arcát dörzsölve dől hátra a székben, és néz körül a halál üres
könyvtárban. Látom rajta, hogy teljesen lefáradt, és totál működésképtelen. –
Kivagyok.
– Átérzem. – Még biccentek is, ahogy
hezitálás nélkül söprök mindent a táskámba, majd nyúlok a telefonomért, ami
szerint már hat óra is elmúlt már több mint tíz perccel. És itt ugrik be, hogy
nem szóltam Jiméknek, hogy kimaradok, bár amennyi kontaktunk volt az elmúlt
napokban, nem hiszem, hogy annyira hiányol.
– Jó veled dolgozni, féltem, hogy egy
önfejű sznobot kapok. – A fejét csóválva áll fel, miközben követi a példámat,
és összepakolja a holmiját, de bármilyen fáradt, még így is mosolyog. Mint
mindig. – Ha így haladunk, nem kell az utolsó pillanatig húzni az egészet.
– Az jó lenne. Nem szeretnék emiatt is
stresszelni az érettségi előtt. – Kipasszírozok magamból néhány szót, majd
ahogy a szemembe néz, szinte egyszerre indulunk el kifelé.
Bármennyire rossz bevallani, szívesen
töltöttem vele ezt a pár órát, nem éreztem magam olyan feszélyezve. Mark
kedves, és pluszban meglágyítja az az örök mosoly az arcán.
– Amúgy miért is jöttél át ebbe a suliba?
Nem volt jó a másik?
– Ohm, nem... – Hamar kizökkent ezzel a
kérdéssel, és hirtelen már csak azt veszem észre, hogy elhagyott a hangom. – A
szüleim elutaztak fél évre, és idekényszerültem.
– Tényleg, valami ilyesmit meséltek
Jacksonék is. Pont ott voltak vacsorázni, mikor te jöttél vagy mi. – A vállát
rántja, legyint, úgy viselkedik, mintha ez egy teljesen jelentéktelen dolog
lenne, és talán az is, de engem hirtelen fejbe ver a dolog. Ezek szerint
beszéltek rólam. Bár nem kéne fennakadnom, hiszen új vagyok, akkor furcsa
voltam, ez normális dolog. Nem? – Ja, igen, mielőtt elfelejtem. JB azt
kérdezgette, vajon bejelölhet-e Facebookon, és már gondoltam, akkor inkább
szóba hozom ma, mert kezdett az agyamra menni vele.
– Oh. – Ennyi szökik ki a számon, ahogy ér
a következő „pofon”, ami az előző után szerintem már jogosan döbbent le. –
Hát... persze. Nyugodtan.
– Szuper. Így legalább csöndben marad. –
Vigyorogva fordul felém, jól szórakozik magán, én viszont leragadok azon, ahogy
az utolsó pillanatban, még itt, ebben a félhomályban is az arcomra néz.
Szinte érzem magamon a kíváncsiságát, és
hálát adok azért, hogy ezt nem hozza felszínre.
***
– Szia, kész a vacsora. Felvittem már a
szobádba. – Jinah hangja fogad, meg az, ahogy a nappaliban törölgeti a kis
dohányzóasztalt, de még így is fél szemmel rám néz.
Két perce sincs, hogy hazaértem, olyan
fáradt vagyok, hogy alig tudtam leszenvedni a cipőmet, rendesen le kellett
hozzá ülnöm.
– Köszönöm. – Egy pillanatra nézek csak
rá, viszont a tekintetéből leszűrve semmit nem tud arról, ami hétfőn történt,
mert Jim talán nem olyan büszke arra, hogy kezet emelt rám.
– Várj. – Tovább indulnék, egyenesen a
szobámba, de a hangja félbeszakít, és csak ekkor jövök rá, mennyire vágyom a
magányra, mikor itt vagyok. – Az anyukád küldött pénzt megint, de megkért, hogy
most adjuk oda. Odatettem a laptopod mellé, vigyázz rá.
– Oké, köszönöm szépen. – Végül egy
halvány mosolynak sem mondható valamit is eleresztek, majd olyan hirtelen tűnök
el a lépcsőn, majd fél perc múlva a szobám ajtaja mögött, mintha az a párbeszéd
meg sem történt volna.
Nem törődök semmivel, a legelső dolgom az,
hogy a táskámat az ágyra dobva egyből a laptopom elé ülök, majd megvárva, amíg
a gépem észhez tér, egyből a Skypehoz fordulok. Csak Wheein érdekel, és
megnyugtat az, hogy alig csörgetem, egyből fogadja a hívásomat.
– Youngjae-ah! – Boldogan robban be az
arca a képbe, sugárzik róla, mennyire örül nekem. – Pont rád gondoltam, nem
hiszed el, mi történt.
– Mesélj. – Hátradőlve mosolygok vissza
rá, miközben az asztal szélére tett vacsorám után nyúlok, ami két akkora
szendvics, hogy nem tudom, belém fér-e.
– Te már megint eszel. – Pár pillanatra a
fejét csóválja, válaszul pedig csak a vállamat rántom, mintha ez olyan meglepő
lenne.
– Inkább mondjad, kíváncsi vagyok.
– Mióta elmentél, egyedül járok abba a
kávézóba néha, ahol általában ellógtuk a tesi órákat, amíg nem száműztek. – A
végén egy kis sértettség is van a hangjában, de egy gyors szemöldök vonogatás
után ismét szétterül az arcán a jókedv. – És ottvan az srác, tudod, aki ott
dolgozik.
– Igen?
– Elkérte a számomat. – Izgatottan borul
az asztalra, majd olyan örömmel néz vissza rám, hogy már rendesen én is boldog
leszek tőle.
– Szóval még egy.
– Mi az, hogy még egy? Megcsapkodlak. – Fúj
rám, de látom a szemében a jókedvet. Annyira hiányzik. – Én legalább próbálok
nem egyedül meghalni.
– Inkább mesélj róla, ne sértegess.
– Jinyoungnak hívják, és borzalmas
nevetése van. Esküszöm, de annyira tetszik, olyan, mintha nem is lennének
érzései. – Szó szerint ragyog, miközben beszél, majd hirtelen a telefonja után
kap, ami után egy zavart arckifejezés váltja a boldogságát.
– Ő írt, mi?
– Ő hát.
– Tudni sem akarom, mit. – Célzok itt
arra, hogy az egész arca vörös, miközben magán kívül vigyorog, úgy néz ki,
mintha beszívott volna. – Vele most óvatosabban, jó? Nem kéne megismételni a
fél évvel ezelőttit.
– Nem leszek még egyszer olyan hülye. – A
füle mögé gyűri a haját, halvány grimaszt vág, és még csak meg sem próbál a
szemembe nézni. – Mondjuk ő is húsz éves lassan, tavaly végzett az iskolában.
De remélem, nem olyan éretlen, mint...
– Tudom, ki se mondd a nevét. – Lehunyt
szemekkel, félig teli szájjal szakítom félbe, ugyanis nem akarok arról a
gyerekről hallani. Annyi darabra törte Wheein szívét év elején, amennyire nem
szégyellte, hozzátenném, hogy hónapokig hülyítette.
De annak is vége, az is elmúlt, pedig egy
borzalmas időszak volt. Vagyis megvan az esély, hogy egyszer ennek is vége
lesz, és... hazamehetek.
0 megjegyzés