Ikerláng - 8.

január 07, 2018


Mi mást csinálnék szombat késő este, ha nem épp az álmatlansággal küzdve néznék valami mocskot a tévében? Tisztában vagyok vele, hogy ehelyett tanulhatnék is, de annyit volt a kezemben könyv a mai nap folyamán, hogy nincs még egy bekezdéshez sem idegrendszerem.
Csak fekszem a párnámba olvadva, így este tizenegy után a szarkasztikus, beteg humorral játszadozó animációs sorozatokat bámulva, és azon agyalok, mennyi mindent csinálnék szívesebben. Talán még Markkal is szívesebben boncolgatnám a sinus tételt, minthogy egyedül legyek.
– Mi a... – Ösztönösen kapom fel a fejem, amikor a kis dohányzóasztalom berezonál attól, ahogy a telefonom rezeg, szinte megállt a szívem. Hunyorítva oldom fel, majd nyitom meg az értesítést, és szinte feltódul a gyomrom a torkomba, ahogy meglátom, mi történik.
Jaebum az, ismerősnek jelölt, én meg hirtelen nem tudom, mit csináljak. Jó, egyértelmű, hogy vissza fogom igazolni, de miért pont... most? Már bő három napja, hogy Mark „engedélyt kért”, akkor miért húzta idáig?
Mindenesetre erőt veszek magamon, visszajelölöm, majd alig telik el pár pillanat ezután, felugrik a feje a jobb felső sarokban. Rám írt. Mi van vele? Mi van velem?! Miért viselkedek... így?

Jaebum Im
Én meg már azt hittem, ma már nem lesz hozzád szerencsém 😃

Youngjae Choi
Hát vannak ilyen piszok mázlisták

Jaebum Im
És még te cukkolsz az egom miatt
Mindegy, én csak gondoltam, jó lenne kicsit
Beszélgetni
Vagy mi

Zavarodottan ír, pillanatokat vár, mire egyik szó után küldi a másikat, én pedig kicsit furcsának érzem. Mintha nem tudná, mit írhatna, ez viszont így nem jó, ez az én dolgom lenne. Én vagyok kettőnk közül az életképtelenebb.
Talán csak fogalma sincs, hogyan közelítsen, mert képes vagyok egyik pillanatról a másikra egy áthatolhatatlan falat állítani magam elé.

Youngjae Choi
Szóval a magányos éjszakáidon nincs jobb dolgod nálam? Azt hittem, a tökéletes embereknek nincsenek ilyen problémái

Jaebum Im
A tökéletes emberek megválogathatják, kit engednek be a bűvkörükbe 😃

***

Hol a könyvek, hol a telefonom van a kezemben, ugyanis Jaebum naponta többször ír nekem. Bár igaz, hogy ez is csak néhány mondatcserét jelent, mert nekem tanulnom kell, de ő azt mondta, unatkozik, mivel még mindig otthon fekszik betegen, benyelt valami borzalmat, amiből elég nehezen jön ki.
Valahogy egészen eltűnteti az űrt belőlem ilyenkor, mint amikor Wheein egyik pillanatról a másikra meglep egy hívással, egy SMS-sel, miszerint mennyire jó lenne, ha otthon lennék. Ez pedig érzem, hogy így nem jó.
Nem szabad őt megkedvelnem, egyenesen tilos. Innen is el kell majd mennem, de az a különbség, hogy ide soha többé vissza se jövök majd.
Csak úgy kapkodom a fejemet, hiszen hiába foglal le ez egy egészen kicsit fejben, a napok szó szerint repülnek, és már csak azt veszem észre, hogy szerda révén már megint a könyvtárban szedem össze a cuccomat, miközben Mark csak arra vár, hogy végezzek.
– Nem muszáj megvárnod, de tényleg.
– Tökéletesen belefér az életembe ez a pár perc. – Mosolyog, haljak meg, hogy megint csak mosolyog, ami eléri, hogy viszonozzam is a dolgot. Szinte érzem, milyen boldog lesz belül, ami egy kissé talán zavarba hoz. Hogy lehet mindig... ilyen?
– Köszi. Nem értem, hogy lehetsz mindig ilyen kedves.
– Igen, ezt mindig megkapom. – Halkan, vagy talán csak kínosan, de felnevet, miközben már a lépcsőt koptatjuk magunk alatt.
Mond még pár szót, viszont ezután teljes a csend, amíg végigszenvedjük magunkat az iskolán. Kiérve már fordulnék is a buszmegálló irányába, viszont ekkor meglátom őt. Jim ott áll az autója mellett, ölbe tett karokkal, és a földet bámulja.
– Merre mész?
– Hát értem jöttek... ezek szerint.
– Oh. – Mark odanéz, ahova én, egy pillanatra megérinti a vállamat, mielőtt elindulna nélkülem. – Akkor szia, majd találkozunk.
– Szia. – Halvány hang az egész, majd épphogy kilép a kapun, el is tűnik, én pedig itt maradok egyedül. Vele. Mégis mit akar?
Végül nagy nehezen, de összeszedem magam, egy hatalmas gombóccal a torkomba sikerül elsétálnom odáig. Kissé meglepődve néz fel rám, ahogy megállok előtte, majd csak a torkát köszörüli.
Egyáltalán... honnan tudta, hogy itt leszek? Jó, mondjuk hol máshol lennék, ha nem itt? Hülye kérdés volt.
– Szia.
– Menjünk. – A számat húzva ülök be az anyósülésre, egyből be is övezem magam, mielőtt egy fába hajtana, hogy megleckéztessen.
Jézusom, honnan jönnek ilyen gondolatok a fejembe? Elment az eszem.
– Beszélnünk kéne. – Beül mellém, hosszú pillanatok telnek el, amíg szótlanul beindítja az autót, majd végül felcseng a hangja. Én meg csak bámulok előre, igyekezve azon, hogy ne legyek megint tiszteletlen.
– Nekem nincs mondanivalóm, úgyhogy mondjad, amit akarsz.
– Az alapozó az arcodon?
– Az. – Nem kezd bele, először inkább témát terel, de még csak fogalma sincs arról, hogy beletrafál a lényegbe. Viszont nem tervezem beavatni, már úgyis eltűnőfélben van az a rohadt folt rajtam. – Mit szeretnél megbeszélni?
– A múltkori egy... hiba volt.
– Ezt aláírom – bólintok egy rohadt nagyot, de még mindig nem vagyok hajlandó elnézni a városi fényekről, hogy vele mérgezzem a memóriámat. – És ezzel el is van sikálva?
– Nem, nincs. – Nem látom, de tudom, hogy megcsóválja a fejét, a szemem sarkából pedig csak azt figyelem, ahogy markolja a kormányt. – Nem vagyok erőszakos ember. Vannak hibáim, csúnya dolgaim, de még nem emeltem kezet senkire.
– Akkor rám miért?
– Mert egyszerűen annyira képes vagy felidegesíteni, hogy nem tudom... visszafogni magam. – Összeszorított fogain keresztül szűri az utolsó pár szót, ami miatt teljesen ledöbbenek. – Ne haragudj, de ez van. Olyan vagy, mint az apád ennyi idősen, és soha nem bírtam vele.
– Akkor megkérdezem megint. Miért vállaltál el? – Végül odafordul a fejem, kérdőn méregetem, de belül csak fintorgok, mert keserű lesz a szám íze attól az ellenszenvtől, amit irántam táplál.
– Mert így volt helyes. Sok dolgot elrontottam nálatok.
– Nem, Jim. Te mindent elrontottál. – Félvárról teszem ezt hozzá, mégis akkora súlya van, hogy nem tud semmit mondani, egyszerűen megnémul.
Belül tudom, vagyis inkább úgy érzem, hogy mégsem kárpótlásul engedte, hogy idejöjjek, bármennyire rosszindulatú vagyok. Nem szeretem, és soha nem is fogom.


***

Péntek délután van, az utolsó órám utolsó pár perce, és más sem jár az agyamban, csak hogy végre lemehessek ahhoz a zongorához, hátha ott el tudok feledkezni az itt töltött egy hónapomról.
El sem hiszem, hogy már ennyi idő eltelt, de tisztában vagyok vele, hogy a neheze akkor is hátra van még. Csak hallgatom az irodalom tanárom végeláthatatlan magyarázását, amit a csengő szó szerint félbevág, így csak áll némán, majd egy lemondó sóhajjal az utunkra enged.
Majdhogynem elsőként hagyom ott a termet, már kezdek belül fellelkesedni, hogy igen, végre történni fog valami. Valami jó is. Célba is veszem a szekrényemet, hogy mindent ottfelejtsek, viszont mikor realizálom, hogy Jaebum ott áll előtte, az egész testével nekidőlve, egy pillanatra megállok.
Kicsit furcsán érzem magam, hiszen már másfél hete nem láttam, és az utóbbi napokban is alig jelentkezett. Most viszont itt van, én pedig kíváncsian szuggerálva megyek oda, és bámulom ki a lelkét.
Ugyanúgy néz ki, mint máskor, mégis mintha kicsit másképp állna rajta az egyenruha, mint bárki máson. Nem tudom, hogy csinálja.
– Segíthetek?
– Oh, szia. – Felemeli a fejét a telefonjából azzal a tipikus vigyorával, és hiába túr a hajába, az ugyanúgy áll, mint előtte. – Téged vártalak.
– Ki se találtam volna. – Arrébb hessegetve, egy hitetlen mosollyal már nyitnám is ki a szekrényemet, viszont egyből úgy is dönt, hogy nem engedi, a tenyerével állja el az utamat. – Mi az?
– Mi a terved mára?
– Hát... a szokásos. Lemenni zongorázni meg talán énekelni egy kicsit.
– Tudsz énekelni? – Egy pillanatra összehúzza a szemöldökeit, a homlokát ráncolja, majd hirtelen visszavált, mielőtt kizökkenteném. – Mindegy, majd jövőhéten bepótolod. Nem megyünk el enni valahova?
– Enni? Mi?
– Ez olyan fura lenne? – Még mindig csak a pimaszsága élteti, csillog a szeme, amibe nem tudok olyan sokáig nézni. – Csak beszélgetni meg ilyenek.
– Hát nem is tudom.
– Egy indokot mondj, hogy miért nem. – Olyan hirtelen ér a kérdés, hogy nem tudok mit mondani, ő pedig győzelemként könyveli el a dolgot. – Oké, akkor menjünk.

– Nagyon sokáig voltál beteg.
– Tudom, már azt hittem, nem is lesz jobb. – Fintorogva válaszol, miközben egy padon ülve esszük a szemét gyorskaja végét, ami felér nekem egy megváltással. Alig fél órája rángatott el magával, addig nem is beszéltünk másról a zenén kívül. Látom rajta, ő is mennyire szereti, és ezt nagyon jólesik látni. – Húha. – Végül csak lefagyva figyel, ahogy talán túl nagyot is harapok, mivel elrágni is nehezemre esik.
– Mi az? – morgom alig érthetően, de ő látszólag tisztán tudja, mit akarok.
– Látom, szeretsz enni. – Továbbra is mosolyog, úgy bámul, mintha nem hinne a szemének.
– A hobbim. – Megrántom a vállam, miután sikerül fulladás nélkül lenyelnem, amivel egy halk nevetést sikerül kinyernem belőle. – A zene után persze.
– Tényleg, még nem is kérdeztem, hogy milyen terveid vannak. Hogy mit fogsz csinálni később? – Egyik pillanatról a másikra vált át, komolyság költözik az arcára, de az a tipikus Im Jaebum ottmarad.
– Ez miért érdekel?
– Ez az ismerkedés része. Vagy úgy gondoltad, hogy végig csak nézni fogom, ahogy eszel?
– Borzalmas vagy. – A fejemet csóválom, majd pillanatokig csak a szeme fölötti anyajegyeivel szemezek. Valamiért annyira illik hozzá, nem is láttam még ilyet korábban. – Hát igazából először hazamenni szeretnék. Utána úgy volt, hogy egyetemre megyek, de azzal várnom kell egy évet, mert félbe maradt a felkészítésem emiatt. – A számat húzva beszélek, miközben azt nézem, ahogy mellettünk elhalad néhány ember hangosan nevetve talán a semmin. – Zeneszakon bármi jöhetne. Producer szeretnék lenni, dalszövegíró, minden, amire lehetőségem nyílik.
– És... énekes?
– Nem, a szereplés nem nekem való. – Egy halvány mosoly csúszik szét az arcomon, amit viszonoz, viszont annyira elgondolkodik rajta, hogy már nem mond rá semmit. – És te?
– Fogalmam nincs. Elmenni innen, az nekem is első. – A nyakára simít, de végig tartja a tekintetemet, valamiért egy csapásra túl közel érzem magamhoz. – Jacksonnal már két éve tervezzük, hogy lelépünk Szöulba, és itt hagyunk mindent. – Úgy beszél, mintha semmiség lenne, ami miatt legszívesebben közbe vágnék, de annyira meglepődök azon, amit mond, hogy elfelejtek beszélni. – Mindig vállalunk ilyen semmilyen, néha fekete munkákat, szórólaposztogatás, vagy... bármi. Össze is jött egy szép összeg.
– Van kitartásotok.
– Ha valaki nagyon akar valamit, azért tűzön-vízen átmegy. – Ezután elnémul, csak figyel engem másodpercekig, majd mély levegőt véve félrenéz a szemeimből. – Nem volt könnyű, de nagy az ismeretségünk ott, úgyhogy eddig úgy van, hogy albérletünk is lesz, ahova tudunk menni.
– Mikor mentek? – Félénken kérdezek rá, miközben csak azon kattog az agyam, hogy talán nincs abban semmi rossz, ha jóban leszünk. Hiszen ezek szerint... ha úgy alakul, nem is kell itt hagynom semmit.
– Érettségi után egy hónappal legalább. Legalábbis remélem, hogy összejön. Addig még munkát kell keresnem.
– Fogsz találni. Ott csak annak nincs, aki nem akar.
– Te is onnan jöttél? – Meglepődik, egy pillantásom pedig pont elég arra, hogy tudja; onnan hát. Nem tudom, miért, de lassan terül el az arcán az önelégültség, amit egy ideig nem is tud levakarni magáról. – És... a barátnőd miatt akarsz ennyire visszamenni?
– Öh, nem... nem. – Meglepődve válaszolok, nem nagyon tudom hova tenni magamban azt, hogy ezt miért kérdezi.
– Csak gondoltam, logikus lenne, ha szerelem miatt nem akartál eljönni.
– Ja, nem, nekem nincs... barátnőm.
– És barátod? – A nyakára simít, még azelőtt elnéz a szememből, mielőtt feltenné a kérdést, amitől én meg kínomban egy kicsit el is nevetem magam. Miért kérdez ilyeneket? Hát, ha meghalnék, se tudnék kiigazodni rajta.
– Melegnek nézel?
– Nem, dehogy, de nem baj, ha az vagy. Egyáltalán nem baj.
– Hetero vagyok. De azért köszi a kérdést. – Egy pillanatra elkomolyodik, vagyis inkább csak pókerarcra vált, én meg csak most veszem észre, milyen szimmetrikus arca van. Viszont az egészet „romba dönti” az a két anyajegye a bal szeme felett, amit úgy tűnik, kötelező folyton felemlegetnem.

– Megyünk kávézni? – Minden előrejelzés nélkül vált témát, ahogy ismét visszatér a vigyorához, majd már fel is áll arra várva, hogy kövessem. – Van a plázában egy rohadt jó. Soha többé nem akarsz majd mást inni.

Share This Story

Tags: , , , , , , ,

You Might Also Like

4 megjegyzés

  1. Lali2018. január 7. 16:38

    Szia!
    Örülök, hogy megint ilyen lelkesen (és gyakran) írsz. :) <3
    Nagyon szeretem olvasni az írásaidat, sőt, te inspiráltál, hogy én is elkezdjek írni. ^^
    Nem szeretnék tolakodónak tűnni, de tervezed folytatni a többi oldaladon levő sztorikat? Én szívesen olvasnám azoknak a folytatásait is. :D
    <33

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Katus2018. január 7. 18:15

      Szia, én meg köszönöm, hogy ezt írtad, mert nagyon jó érzéssel tölt el :) Remélem, minél nagyobb szerelemmel csinálod, és mindig ott lesz neked az írás.
      Hát, még nem tudom, igazából még a 2Jae sem volt tervben, nem még hogy a MarkSon, de aztán sikerült kilábalnom a rossz dolgokból, és így hozta az élet. Majd még kitudja, azért tény, hogy mindegyiknek illene egy befejező rész^^

      Törlés
    2. Lali2018. január 7. 19:06

      Rendben, köszi a választ! :)
      (Előbb nem válaszként írtam, azért töröltem :’D)

      Törlés
  2. Papp Brigitta2018. január 10. 0:09

    Szia engem az érdekelne hogy fogod-e folytatni a DaeJae sztorit mert nekem az nagyon tetszett és régóta várok rá

    VálaszTörlés

Rendszeres olvasók

Kiemelt bejegyzés

Úgy érzem, én is meghaltam