Ikerláng - 9.
január 13, 2018
– Jössz majd pénteken velünk valahova?
Tudom, hogy akkor zongorázni mész le, de jó lenne, ha te is velünk tartanál. –
Mark hangja szakítja félbe a könyvtár kellemes csendjét, ráadásul úgy, ahogy
nem igazán számítottam rá.
– Oh. Hova?
– Még mi sem tudjuk.
– Hát nem is tudom, Jimék nem igazán
örülnének neki. – A vállamat rántom, majd az arcomra simítok, ahol már a hűlt
helye van már csak annak a „hibának”. Ő mégis úgy figyeli ezt az ösztönös
mozdulatot, hogy hirtelen nem tudok mit mondani.
Szerintem sejti.
– Nem kedvelitek egymást – mondja halkan,
szinte suttogva, ahogy nem mer a szemeimbe nézni, csak a könyvet bámulja maga
előtt.
– Hát... régi sztori. – A vállamat rántom,
legyintek, miközben egy mosollyal próbálom alátámasztani az egészet, viszont ő
még csak felém sem néz, hogy láthassa az erőlködésemet. – Inkább a szüleimé és
az övé.
– De a mostanihoz neked van közöd. – Végül
leteszi a tollát, és nyíltan a szemembe néz, valószínűleg nem kevés bátorságot
kapart össze magában ahhoz, hogy kérdőre vonjon. – Talán... bántott?
– Mi? Nem. – Elhűlve viszonzom a kitartó
tekintetét, és hirtelen fogalmam sincs, hova tűnik belőle az a mosolygós Mark
Tuan.
– Láttam az arcod. – Határozott, szerintem
még csak nem is pislog, csak szüntelenül az arcomba mered, hátha betör. Viszont
mindezek ellenére még most sem jön ki több a torkán halk szavaknál, ami kicsit
mégis reményt ad. – Ahogy azt is, hogy reagálsz, amikor szóba jön. Kezet emelt
rád.
– Nem, Mark, bármitől nézhet ki úgy az
arcom. És egyáltalán honnan...
– Este hatkor már nem takar semmit azaz
alapozó, amit reggel hétkor raksz fel. – Kissé elkomorodik, a szája egy vonallá
préselődik, és most bánom meg először igazán, hogy egy okos gyereket kaptam
magam mellé. – Nem vagyok hülye.
– Nem történt semmi.
– Youngjae, kérlek. Én csak segíteni
szeretnék. – Egyik pillanatról a másikra szinte könyörög, a levegő pedig csak
egyre fagyosabb, ahogy belefeszülök a témába. Nem, ez az egész nincs rendben. –
Rendszeresen...
– Nem. Nem rendszeres, sőt még egyszer sem
történt meg. Jim nem bánt. – Kicsit nagyobb indulattal szólalok meg, ami félbe
vágja a próbálkozását, és egy mély levegőt véve fordul vissza a jegyzetei felé.
Én meg csak azon agyalok, hogy... hogyan
jött rá. Mégis hogy tudta kikövetkezteti, a végén szent meggyőződéssel
kijelenteni és tényként kezelni az egészet? Hogy működik ez a gyerek?!
– Hát rendben, én csak... Mindegy.
***
– Szia kincsem, mi újság? – Anya hangja
fáradtan cseng, szinte nekem kell ásítanom tőle.
Nem tudom, mi lelte, hogy ennyi kihagyás
után ismét felemelte a telefont, de nem is nagyon érdekel. Csak az számít, hogy
minél hamarabb letegyük, és visszamehessek enni, mert felfordul a gyomrom, már
három órája nem ettem.
– Semmi különös.
– Hogy megy a suli? Minden okés? A jegyeid
milyenek?
– Jók, sokat tanulok.
– És barátokat szereztél már? – Mély
levegőt vesz, tudom, hogy csaknem fáj neki a kérdés, ahogy felteszi. Viszont
tudom, hogy a válaszom még inkább le fogja szögezni, amit talán nem igazán várt
tőlem.
– Igen. Van egy-két srác, akikkel jó
beszélgetni néha. – Néha, amikor nem vájkálnak a magánéletemben, amiről
senkinek nem kell tudnia.
Jó, nem Mark hibája, hogy érdekli, miért
néztem ki úgy, hiszen ha Jim nem emel rám kezet, akkor nem kéne titkolóznom
sem.
– Nem mondod, ezt jó hallani. – Egy
pillanat alatt kivirágzik a hangja, konkrétan visszatér belé az erő. Olyan,
mintha az édesanyám lenne, mégis olyan érzés néha, mintha azt sem tudnám, ki ez
a nő.
Tisztában vagyok vele, hogy ez nem
egészséges, de ez van. Nem voltam közel a szüleimhez gyerekkoromban Jinahék
miatt.
– És ti hogy vagytok?
– Hát igazából ezért is hívtalak. –
Megköszörüli a torkát, bennem meg most fagy meg a vér, pedig még csak azt sem
tudom, miről van szó.
– Minden rendben? Történt valami apuval?
– Nem, nem, jól vagyunk. Az a helyzet,
hogy kicsit később tudunk hazamenni, mint godnoltuk.
– Pontosan mennyivel később? – kérdezem
gyanakodva, amit ő hirtelen nem tud lereagálni. – Én hazamegyek érettségi után,
ez biztos. Nem maradok itt.
– Csak egy hónapról van szó.
– Jó, akkor azt az egy hónapot kihúzom
egyedül is.
***
Bár úgy beszéltem Markkal, ahogy még két
napja, most mégis itt sétálok mellette a kihalt utcák egyikén, miközben Jackson
és Jaebum két méterrel előttünk hangosan röhögnek valamin szinte egymásra
borulva. Magamon kívül mosolygok a látványon, amíg próbálok kezdeni valamit a
pulóverem ujjával.
Igen, már ősz van, és hiába szeptember,
nincs olyan jó idő, mint ilyenkor kéne lennie.
– Szeretnék bocsánatot kérni tőled.
– Miért? – Ahogy Mark megtöri a csendet, a
homlokomat ráncolva kapom felé a fejemet, viszont ő nem néz rám vissza.
– Nem kellett volna erősködnöm. Sajnálom.
– Semmi baj. – Még a vállamat is
megrántom, majd a számat beharapva fordulok előre, mikor megajándékoz egy fél
pillantással, amiben minden benne volt. Az aggodalomtól kezdve az idegességig
szó szerint minden. – Ők mindig ilyenek?
– Persze. – Ahogy hirtelen témát váltok,
és a két őrült felé bökök, ő csak sóhajt egyet, mint egy elfáradt harmincas,
egyedülálló anya, aki nem tud már mit kezdeni velük. – Csendesebb vagyok,
úgyhogy ilyenkor ritkán vagyok partner az emberek nyugalmának megzavarásában.
– Igen, azt látom. – A mondatom felét
félbeszakítja az a gyomorból jött, hangos röhögés, ami Jackson torkát csoda,
hogy nem töri fel, majd csak egy mély levegőt véve gondolok bele abba, hogy én
is ilyen vagyok-e Wheeinék mellett.
Tudom magamról, hogy nem vagyok halk
típus, ez pedig elgondolkodtat azon, hogy lehet, egy kicsit változtatnom kéne
ezen, bármennyire élvezem a jókedvüket.
– Jaebumnak éppen ideje volt már, nem rég
kaptuk vissza ezt az énjét. Eléggé hiányzott már.
– Miért, mi történt? – Érdeklődve fordulok
felé, amire látszólag ő lefagy, talán olyat mondott, amit nem igazán... kellett
volna. Vagy én nem tudom, mindenesetre csak hangtalanul tátog pár pillanatig.
– Mindegy, nem beszélünk erről.
– Szóval inkább hagyod, hogy kinyírjon a
kíváncsiság? Vagy kérdezzek rá én Jaebumnál?
– Ne, ki fog nyírni. – Pánikolva nyúl a
karom után egy pillanatra, majd nyög egyet, és a hajába túr. – Nagyon
lobbanékony, egy pillanat alatt felhergeli magát, és akkor nincs olyan ember,
aki visszafogja. – Amíg ő kétségbeesetten beszél, én eltorzult fejjel próbálom
ezt a lehetetlen információt feldolgozni magamban. Ugyanarról az emberről
beszélünk? – Mindegy... Egy éve kiderült valami, és a suli eléggé gázul
viselte. Kiközösítették, nem beszéltek vele, elkerülték csak mert nem tetszett
nekik. Annyira lenyomta ez a három hónap, hogy alig tudott kijönni belőle.
– Jaebum? Az az Im Jaebum? – Ledöbbenve
bökök felé, amire ő válaszul csak bólogat, majd a vállát rántja.
– Igen, tudom, hogy nem nagyon nézed ki
belőle. Eléggé szégyelli is, pedig ha valamit, ezt rohadtul nem kéne.
– De mi az?
– Az maradjon inkább... titok. Az ő
kedvéért.
***
A hajamat túrva esek be a bejárati ajtón,
azt hittem, hogy ennek a napnak soha nem lesz vége. Más sem járt a fejemben,
csak az a rengeteg tanulnivaló, amivel alig bírtam a hétvégén, és ezt az sem
könnyítette meg, hogy Mark száján majdnem kicsúszott az a bizonyos ”titok”
Jaebumról.
Nem azért kattogok rajta, mert muszáj
tudnom, egyszerűen nem értem, még csak sejtésem sincs, mit csinálhatott, hogy
így viselkedtek vele. És mi az, ami annyira padlóra küldte, hogy ennyi idő
kellett neki, hogy kilábaljon belőle.
– Youngjae! – Egy nagyobbat nyögve
reagálom le Jim hangját, mintha ki lenne éleződve arra, mikor toppanok be. –
Gyere ide, kérlek. – A hangsúlyából ítélve nincs jó kedve, ami az enyémet is
elveszi, miközben a cipőmmel szenvedek.
Kell pár pillanat, amíg leveszem magamról,
majd alig élve, de a színe elé vonulok, ő pedig egyből kikapcsolja a tévét, de
a kanapéról nem áll fel, csak a szemeimbe néz szinte zavartalanul.
– Miért hívtál?
– Hétfő van.
– Igen, tudom. – Értetlenül nézek vissza
rá, de nem úgy tűnik, mint aki bővebben ki akarja fejteni, ez most miért
fontos.
– És hány óra?
– Délután fél hat?
– Pontosan. – Még bólint is, viszont én
még most sem értek semmit abból, amit ezzel mondani akar. Lehet, hogy
skizofrén? Sok mindent megmagyarázna. – Hétfőn már fél négykor itt a helyed.
– Matek korrepetáláson voltam – jegyzem
meg az egyik szemöldökömet felemelve, hiszen már kezdem sejteni, hogy mit akar
ezzel.
– Eddig szerdáról és péntekről volt szó. A
hétfőbe nem mentünk bele.
– Értem, és tulajdonképpen miért kéne az
engedélyetek? – Várakozva meredek a szemeibe a táskámat szorongatva, hiába
tudom, hogy ha így folytatom, kiborítom, a múltkorit pedig nem igazán akarnám
elismételni. – Nem vagy az apám, hogy beszabályozz.
– Amíg ebben a házban élsz, addig be kell
tartanod bizonyos előíráso...
– A te házad, a te szabályaid szöveggel
jössz? – szakítom félbe egyből, amint végleg realizálódik bennem, mit akar
ezzel. – És ezekről miért most hallok először?
– Eddig mindig szóltál, ha később jössz.
– Amennyit kommunikáltál velem az elmúlt
hetekben, nem gondoltam, hogy szükséged van arra, hogy életjelet adjak. Ez is
csak arra jó, hogy belém köss. – Morogva vágom hozzá a szavaimat, majd megunva
az egészet erőt veszek magamon, hogy felinduljak a szobámba.
– Hé, én... nem mondtam, hogy elmehetsz!
– Én meg nem mondtam, hogy érdekel, amit
mondasz. – Hezitálás nélkül vágom hozzá szinte kiabálva, ami először a számra
jön, és még csak az sem érdekel, hogy miattuk nem is hasonlítok ilyenkor arra a
Youngjae-re, aki otthon vagyok.
Elrontottak, nincs mit tenni.
0 megjegyzés