Ikerláng - 10.
január 13, 2018
Dupla testnevelés óra van az összes végzős osztálynak egyszerre, ami valamiért őket ez piszok boldoggá teszi, viszont én ezt annyira nem tudom átérezni. Wheeinnel amikor csak tehettük, inkább ellógtunk, mivel elkövették azt a hibát, hogy vagy a nap elejére, vagy a végére tették. Ha meg épp nem jött össze a dolog, egyszerűen leültünk egy padra, és néztük, ahogy a többiek kosaraznak, aminek még a gondolata is taszított.
Tipikusan azok voltunk mindig is, akik képesek egy rossz lépéssel kinyírni magukat, egyáltalán semmi érzékünk nincsen a sportokhoz. Talán épp ezért ülök most is az egyik bordásfalnak tolt minigerendán, és azon agyalok, vajon mit kéne tennem ahhoz, hogy egyik játéknál se legyek kereszttűzben.
Három felé lett osztva a terem, és mindenhol mással nyomorítják egymás életét. A kézilabdát és a focit még megértem, viszont a kidobós eléggé irreálisnak tűnik még most is. Mégis ki élvezi, hogy egy rohadt labdával dobálják?
– Hé, nem ér!
– De igen, törődj bele. – Egy számomra ismeretlen gyerek hitetlenkedése kelti fel a figyelmemet, majd az, ahogy Jaebum egy pillanat alatt leszavazza szerencsétlent, ami már önmagamon kívül is megmosolyogtat. Hogy mekkora paraszt tud lenni.
– Szerintem kezdjük előröl. – Jackson az, aki a labdát felvéve a térfeleket elválasztó pad felé sétál, miközben kissé nehezebben veszi a levegőt. Komolyan nem értem, ez a játék miért jó. – Válasszunk új csapatot, mert ti ketten megeszitek egymást.
– Youngjae, nem jössz? – Jackson épphogy befejezi, Mark amint kiszúrja, hogy üveges tekintettel bámulok arra, fellelkesülve vágja hozzám a szavait, belőlem pedig a maradék élet is elillan.
– Kizárt – vágom rá egyből talán egy kicsit le is sápadva, amit muszáj mind a hármójuknak egy szemét vigyorral lereagálniuk. Kiröhögnek.
– Pedig igazán jöhetnél. Nem mindenki játszhatna velem egy csapatban. – Jaebum Jackson ki nem mondott szavai elé vág, már reflexszerűen kötelező a szemeimet forgatnom rá. – Ezt most jól láttam?
– Igen, ha a kamu egodat fitoktatod, ez az ára.
– Az igen. Valaki végre beolvas, Jae-Extra-Bum? – Jackson hangosan felröhögve ver a vállára, mivel szerencsétlennek az arca egy pillanatra eltorzul, de valamiért nem az én torkomat kezdi elvágni a puszta tekintetével.
Én meg csak azon a becenéven gondolkozom, ami esküszöm, valamiért illik is rá. „Extra”.
– Most komolyan. Gyere. – Kell pár pillanat, amíg elnyomja magában a lobbanékonyságát, és már elrendeződött arckifejezéssel fordul felém. Velem miért nem olyan durva, mint a többiekkel? Ezt soha nem fogom megérteni.
– Nem, köszi. Hidd el, hogy mindenki jobban jár, ha a seggemen maradok.
Az öltözőben ülök halál egyedül, hiába van még hátra legalább negyed óra az egészből. Markék megunták egymás dobálását, és úgy döntöttek, hogy feljönnek zuhanyozni. Hülye lettem volna kihagyni az alkalmat, hogy elszabaduljak onnan.
A cuccaim mellett szobrozok egy füzetet bújva, hiába tudom, hogy ma már nincs is ilyen órám. Bőven elég a gondolat, hogy nemsokára érettségi, lelkiismeretem van, valahányszor nem tanulok.
– Te már megint magolsz? – Jaebum hangját hallva összerezzenek, hiszen egy szempillantás alatt nyírta ki a kellemes csendet idebent.
– Muszáj.
– Na de ennyit? – Amíg ő beszél, lassan, de biztosan végre hajlandó vagyok elszakítani a tekintetemet az ölemből, viszont abban a szent másodpercben ezt meg is bánom, ahogy meglátom.
Félmeztelen, csupán egy törölköző van a csípőjére tekerve, és szó szerint ömlik róla a víz. A fejem konkrétan belezsibbad, az állkapcsom lebénul, miközben kikerekedett szemekkel fordulok vissza a füzetem felé.
Mi... mi történik?
– Nem öltözöl fel? – A hangom esküszöm, megremeg, miközben azzal a valamivel küzdök, ami itt van a mellkasomban.
– Azért vagyok itt. – Hangosan felnevet, majd csak azt hallom, ahogy megreccsen mellettem a pad, és nem érzek mást, csak meleget. Valami baj van velem?! – Mit tanulsz?
– Töri – makogom, ahogy fél szemmel felé nézek, és igen, még mindig ugyanúgy van; halál vizesen.
– Zavarban vagy? – Hitetlenül vigyorog rám, ahogy összezavarva kapom felé a fejem a lehetetlen vádjára. Mégis miért lennék?!
– Dehogy is, nem.
– Tiszta vörös az egész arcod. – A szemöldökét vonja fel, felém bök, viszont az a piszok önelégültség ottvan a szemén, a száján, minden apróbb vonásán, és tudom, hogy rohadtul meg van elégedve magával. – Bocs, megszokhatnám már, hogy nem tehetem ki az embereket ekkora stressznek.
– Nem vagy vicces. – Fújva morranom le, talán magamat sem értve, amire ő feláll és a fejét csóválva sétál a ruháihoz, hála az égnek el innen. – Csak nem vagyok hozzászokva, hogy meztelen pasik nyomják a testüket az arcomba. Elég kellemetlen.
– Persze, bocsi. – A válla felett vigyorog rám hátra egy pillanat erejéig, majd mintha mit sem számítana, egy laza mozdulattal szedi le magáról a törölközőt, és kezdi el szárítani magát. Mondanom sem kell, hogy a szemeim ismét csak a kusza betűimen rugóznak, miközben csak arra tudok gondolni, hogy neki hogy a fenébe nincs barátnője. Félelmetes lenne tudni, mégis hány lány ülne most itt a helyemen.
Bár lehet, hogy erre a kérdésre választ ad az a titok, amit lehet, soha nem fogok megtudni. Vajon mit csinált? Annyi nője lehetne, ahány ujja, mégis egyedül van.
– Nem értem, mire fel vagy ilyen szégyenlős. Ez tök megszokott a fiúk között, viszont te még csak a felsődet sem merted levenni, amíg mi el nem mentünk zuhanyozni.
– Nem vagyunk egy súlycsoportban. – Mély levegőt véve, vontatottan hagyja el ez a számat, viszont ahogy beáll a csend, muszáj felnéznem, bármekkora veszély fenyeget.
Az ég megkegyelmez, hiszen már a nadrágját húzza, miközben ott áll az öltöző másik felében, és a homlokát ráncolva, szinte pislogás nélkül bámul az arocomba. Tudja, hogy értettem.
– Te komolyan szégyelled a testedet? – Felemelkedik mindkét szemöldöke, hirtelen mintha eltűnne a mindig jókedvű, laza Jaebum belőle. – Attól, hogy te nem sportolsz, nem vagy kevesebb. Sőt, ahhoz képest, mennyire szeretsz enni, túl vékony vagy. Összeszedhetnéd magad. – Hiába beszél így a fejét csóválva, hiába használja ezt a hangsúlyt, engem nem hat meg.
Szeretem magamat, nincs bajom a külsőmmel, de attól még tény, hogy fényévekkel jobban néz ki, mint amire én képes lennék valaha ebben az életben.
***
– Na, mi a helyzet, Sunshine? – Wheein egy ezer wattos vigyorral villan be a képbe, amint fogadom a hívását. Egyedül van, legközelebb megkérem, hogy a lányokkal együtt keressen, mert iszonyat módon hiányoznak már. – Van valami új fejlemény?
– Inkább te mesélj Jinyoungról. Mi van vele?
– Ah, nagyon kedves, Youngjae. – A nevem végét elhúzza, szinte dalol, ahogy egy pillanatra az asztalára borul, és a száját biggyeszti. – Nem bírom.
– Találkozgattok?
– Az elmúlt másfél hétben már legalább hatszor, minden második nap.
– Húha. – Erős meglepettség költözik az arcomra, majd csak félve, de megköszörülöm a torkomat. – És volt már valami?
– Nem, nagyon rendes. Egyáltalán nem tolakodó. – Konkrétan felragyog az arca, és hirtelen annyira irigylem, hogy ilyen gondtalannak tűnik. De legalább nincsenek Jimékhez hasonló problémái, vagy egy olyan piszok kiismerhetetlen srác, mint Jaebum, akin szerintem soha nem fogok tudni eligazodni. – De ne rólam beszéljünk már. Volt mostanában valami?
– Hát, múltkor Jacksonékkal elmentem erre-arra.
– Nem mondod. – Felcsillan a szeme, egyből előre dől, mintha így jobban hallaná, amit mondok. – De ez a többes szám kiket takar?
– Hát Mark hívott el, tudod, akivel a beadandókat csinálom. Aztán még ott volt Jackson, meg... Jaebum. – Megrántom a vállamat, a nyakamra simítok, majd egyből törlöm is a fejemből azokat a lehetetlen gondolatokat. – Jó volt.
– És hogy-hogy nem viszolyogsz barátkozni velük? Feladtad a sztrájkot? – Vigyorog, szemét módon hergel a szemeivel, amire nem tudok hirtelen többet reagálni egy szemforgatásnál. – Most komolyan.
– Nem, képzeld, még jómúltkor Jaebummal mentem egyik pénteken ebédelni be a városba, meg kávézni...
– Te... mégis... mi rosszat tettem, hogy ezekről nem számolsz be?! Én meg itthon rágom a körmömet, hogy vajon jól vagy-e. Komolyan a pofám leszakad.
– Bocsi, csak nem volt alkalmam elmondani.
– Jó, mindegy, inkább mondjad – pufogva fonja ölbe a karjait, a műhisztije pedig egy fél percen belül el is tűnik róla. Semmit nem változott.
– Szóval akkor kérdezősködött arról, hogy milyen terveim vannak a jövővel kapcsolatban meg minden, és akkor elmondta, hogy Jacksonnal Szöulba fognak költözni az érettségi után. Levett egy terhet a vállamról, hogy nem kell itt hagynom őket, ahogy... titeket.
– Oh. – Meglepve pislog felém, majd egy aranyos mosoly csúszik szét az arcán, ahogy lenéz a kezeire egy pillanatra. – Milyen fura, hogy itthon majdnem tizennyolc éven át csak velünk voltál hajlandó barátkozni, most meg egyszerre három új is van pár hónapon belül.
– Hát nem tehettem semmit, erőszakosak. – Elgondolkozva nézek félre, majd magam mögé, amikor hallom, hogy az ajtóm környékén valami motoszkál a túloldalon.
A homlokomat ráncolom, hirtelen az a gondolat fészkeli be magát a fejembe, hogy Jim képes lenne-e hallgatózni. Megtenné? És ha nem, akkor mit keresne bárki is az ajtóm előtt?
– Mi az?
– Szerintem van valaki az ajtóm előtt. – Suttogva fordulok vissza, majd a fülhallgatómat előhalászva a mellettem szobrozó táskámból beledugom a laptopba, hogy csak én halljam, Wheein mit mond. Nem, mintha lenne mit titkolnom előlük, de attól még semmi közük nincs ahhoz, kivel mit beszélek. – Mindegy, erről jut eszembe. Markékkal voltam, és pont vele beszéltem a semmiről, aztán kilyukadtunk ott, hogy Jaebumnak állítólag van egy titka.
– Mindenkinek vannak titkai. – Homlokráncolva válaszol, mintha ennek nem lenne semmi jelentősége, engem mégis túlságosan lefoglal valamiért.
Talán, mert annyira nem értem azt a fiút, hogy muszáj tudnom, hátha kicsit jobban kiigazodom rajta.
– Olyan, amit egy éve az egész iskola megtudott, és utána vagy három hónapon át kerülték és kiközösítették?
– Mi a fene. – Elképedve mered vissza rám, látom rajta, ahogy az agya elindul, pörög és pörög, mint mindig, mikor általában ki kellett húzni a seggünket egy nagyobb drámából. – Vajon mi lehet az? Mark nem mondott semmit?
– Nem. Azt mondta, hogy nem nagy dolog, csak eléggé konzervatív ez az iskola, és nem nézték jó szemmel. Mindenesetre ezért inkább nem beszélnek róla.
– De téged érdekel.
– Azt hiszem.
– Miért? Téged soha nem izgatnak a pletykák. – A kérdő szavaira a vállaimat rántom, hiszen tulajdonképpen ennek nincsen semmi jelentősége. Érthető okokból feszít szét a kíváncsiság.
– De ő Jaebum. Nem egy noname kislány a másik osztályból, és zavar, hogy titkolózik, miközben belőlem mindent ki akar húzni.
– Na, majd ha megyek hozzád valamelyik hétvégére, kihúzzuk belőle. Leitatjuk vagy valami. – Felvillan valami kis sunyi fény a szemeiben, látom, mennyire izgatott lesz hirtelen, de tőlem nem telik több egy fejcsóválásnál.
Lehet, hogy hagynom kéne ezt a témát, és tisztelni azt, hogy ez Jaebum dolga, de nem fog menni. Valahogy muszáj megtudnom, mégis mit művelt.
0 megjegyzés