Ikerláng - 11.
január 27, 2018
– Mit gondolsz, ez így jó? – Mark elém
tolja a füzetét, amiben végre matek helyett irodalom van, ugyanis azt előző héten
letudtuk. Tényleg elég hamar a végére érünk, ha megmarad ez a tempó. – Én arra
gondoltam, hogy egy író helyett mondjuk egy kort választanánk. A szürrealizmus
elég érdekel, nem próbáljuk meg? És akkor több költőt és írót is beleteszünk,
összehasonlítjuk őket meg minden. – Teljesen belelkesülve magyaráz, miközben
ott van az a hatalmas vigyor az arcán, mint minden egyes alkalommal.
Nem tudom, mi történt, de mióta bocsánatot
kért a Jimes dolog után, egészen megnyugodtam. Nem firtatja a dolgot ő sem, nem
bámulja a már foltmentes arcomat, mintha semmi nem történt volna.
– Ez jó lesz. – Együtt értően bólogatok,
majd visszafordulva az orosz írók felé, szinte már a kész beadandót látom magam
előtt. Ez a gyerek egy zseni tud lenni néha.
– Hé, tényleg. Mielőtt kimegy a fejemből
ez is. – A karom felé nyúlva szakít félbe, viszont ahogy felé nézek, elveszi a
kezét, és hatalmas szemekkel mered felém. – Jackson nem beszélt veled?
– Nem, miért? – Értetlenül bámulom az
arcát pillanatokig, hiszen még csak fogalmam sincs, miről lehet szó.
– Csinálni fog hamarosan, három hét múlva
egy kisebb összejövetelt maguknál. A szülei nem lesznek itthon, és egyből
feljöttél, mikor erről beszéltünk. Jó lenne, ha eljönnél, biztos jól fogod
érezni magad.
– Oh. – Meglepődve figyelem az arcát, amíg
próbálok csinálni valamit ezzel az érzéssel a mellkasomban. Talán ez az, mikor
valami jólesik? Fura, ezt itt még annyira nem tapasztaltam. – Persze, szívesen
megyek.
– Király. – Még rám villant egy boldog
vigyort, mielőtt a füzete felé fordulna ismét. – Jaebumék nagyon örülni fognak.
Szerda este van, épphogy egy órája
hazaértem magam mögött hagyva Markot és az irodalmat, de már befejeztem minden
házifeladatot holnapra, így van két szabad órám lefekvésig. Nem is tudom, mikor
volt utoljára olyan, hogy ilyen hamar végeztem mindennel, még csak tippem
sincs, mit kezdjek magammal.
Percekig csak ülök az ágyam szélén a
lenémított tévét bámulva, azon agyalva, vajon ér-e valamit az életem, ha nem
kell tanulnom. Már épp szánnám rá magam, hogy elmenjek lefürdeni vagy éppen
enni valamit, a laptopom felvillan, a Skype pedig szinte felsikít Wheein
fényképét mutogatva.
Egy pillanat alatt az asztalom előtt
találom magam, és egy ezer wattos mosollyal fogadom a hívást, ami egy pillanat
alatt megmentette most az estémet a halál unalomtól.
– Szia.
– Sunshine! – Felvillan a vigyor az arcán,
szinte az egész lány ragyog úgy, ahogy van, én pedig egyből tudom, hogy
Jinyoung miatt van.
– Talán nem mesélni akartál valamit?
– De, ami azt illeti, igen. – Felkönyököl,
a két tenyerébe támasztja az állát, viszont az a mosoly nem akar lejönni róla.
– Jinyoung?
– Nem, most nem. – Kissé felemelkedik a
szemöldököm, ahogy még egy fintor is kiül rá. – Na jó, részben. De nem róla
akartam beszélni.
– Hanem?
– Mondd csak, mit csinálsz három hét múlva
szombaton? Van programod? – A szemöldökét emelgeti, szinte sugárzik róla a jókedv, amíg nekem
az jár a fejemben, mégis hogy lenne előre tervem olyan sokára. Viszont ebben a
pillanatban eszembe jut; Jackson bulija.
– De, ami azt illeti, van. Jackson csinál
egy kisebb bulit maguknál és még nem hivatalosan, de félig meg vagyok hívva. De
mi lesz akkor?
– Mondjuk a születésnapod? Vén leszel. –
Értetlenkedve válaszol, amíg bennem felvillan egy kis fény, miszerint igen,
jócskán a szeptembert tapossuk. – Elfelejtetted?
– Nem, dehogy. Csak nem nagyon tartottam
számon. Sok a dolgom.
– Jó, de akkorra mondj le a tanulásról, és
számíts arra, hogy velem rúgsz be. Ugyanis hétvégére odautazom.
– Mi? – Szinte kiugrik a szívem, ahogy ezt
meghallom, amíg ő valami teljesen behatárolhatatlan hanggal adja a tudtomra,
mennyire izgatott.
– Bizony, anyuék elengedtek. Bár, ha
Jacksonék egyáltalán szívesen látnak a bulijukon. Nem ismernek.
– Imádlak. – Egy frusztrált nyögést
kiengedve egy pillanatra lehunyom a szemeimet, miközben bennem valami nagyon a
helyére kerül. Nem hiszem el, hogy látni fogom. – A fiúk biztos nem fognak
ellenkezni, meg majd valahogy lebeszélem Jimékkel is. Addig jó leszek vagy
valami.
– Miért, eddig nem voltál az? – vigyorog a
képembe szinte pislogás nélkül, még csak letagadni sem tudná, mennyire élvezi,
mikor lázadok. – Mit tettél tönkre?
– Néhány délutánját, meg lehet az idegrendszerét
pár évre. – Megrántom a vállam, ő a fejét csóválja, mintha ez teljesen rendben
lenne. Talán úgy is van. – De ajtót már napok óta nem csapkodtam.
– Azért óvatosan ugrálj az idegein, még a
végén annyira kiborítod, hogy felképel. – Hangosan felnevet, viszont az én
arcomra csak a mosoly fagy oda, amiben nulla őszinteség van. Valamiért a
torkomba ugrik a szívem, megrohamoznak a hetekkel ezelőtti emlékek, és nem tudok
mit mondani. – Mi az?
– Semmi. – A fejemet rázva magam elé
pillantok felvont szemöldökkel, viszont amikor ismét Wheein tekintetébe égek, ő
már kissé komoran méreget.
– Most jön az a rész, hogy kiderül valami,
amiről jobb, ha nem tudok?
– Nem történt semmi. – Legyintve
hátradőlök, túllépve az előbbi sokkon pedig egy halvány mosolyt is elengedek,
de ő egyre komolyabbra vált. Túl jól ismer.
– Megütött? – Félve kérdez, mintha
lehetetlen lenne, én pedig máris nyitnám a számat egy értetlen grimasszal,
viszont ebben a pillanatban szinte belemászik a kamerába azzal a gyilkos
arckifejezéssel, amit jó, hogy nem élőben látok. – Ne hazudj.
– Még nem is mondtam semmit.
– De akartál. – Az arca szinte hullámzik a
rajta végigszaladó érzelmektől, de úgy csinálok, mintha nem látnám. Mintha a
semmiért lenne ideges. – Miért nem mondtad?
– Figyelj... – Már kezdenék bele a
tiltakozásba, viszont mikor lejátszom fejben azt a hatalmas veszekedést, amit a
tagadásom követne, feladom. Csak veszek egy mély levegőt, és fél másodpercre
elnézek a szemeiből. – Egyszer történt meg, ideges volt.
– Mit csináltál?
– Tulajdonképpen semmit. De mindegy,
felidegesítettem egy kicsit. Tudom, hogy szemtelen vagyok vele.
– És erre az a megoldás, hogy kezet emel
rád? – Felvillannak a szemei, majd egy kicsit beleremeg a dologba, mintha
kirázná a hideg. – És ez mikor volt?
– Pár hete.
– Pár hete, és te nem szóltál?
– Nem akartalak ezzel terhelni. – A
vállamat rántom, úgy kell visszafognom magam, hogy ne simítsak az arcomra, ahol
már tényleg semmi nyoma nincs, mégis olyan jelenleg, mintha még most is fájna.
– De tudni akarom, hogy mi történik ott
veled. Nem akarom, hogy ott legyél.
– Hát én sem. – Egyből rávágom, viszont
ebben a pillanatban beugrik Jaebum, Markék. Talán miattuk jó itt lenni egy
kicsit, egészen fel tudok oldódni mellettük. – De nincs semmi baj.
– És ha megint megüt? Azt mondtad, nem
tudsz normális lenni vele. És ha megint felidegesíted, hogy ez lesz a vége?
– Az az én bajom. Majd visszafogom magam.
– Úgy, hogy ő közben ugyanolyan seggfej
marad? – Megrándul az arca, mély levegőt vesz, hogy kicsit lenyugodjon, ami
talán össze is jön. Tudom, hogy képes lenne ölni értem, hiszen olyan, mintha az
öccse lennék. – Nem fogja túlélni, ha ez még egyszer megtörténik. Esküszöm.
***
A táska a vállamat nyomja, az egyenruhám
szinte fojtogat, miközben a szekrényemből pakolom ki a könyveimet. Mára
végeztem, és alig várom, hogy hazaérjek végre.
Bár fáradt nem vagyok, inkább ottvan a
fejemben az a sok minden, amit meg kéne tanulnom. Miért nem vagyok képes egy
délutánra letenni a könyveket? Ez tényleg kezd egy kicsit túlzás lenni, komolyan
mondom.
– Hé. – Összerezzenve lépek hátra, ahogy
mellettem a szekrény beleremeg Jaebum tenyerébe, aki most tuti vigyorog az
ijedtségtől a fejemen. – Mész haza?
– Igen, úgy terveztem. – Fél szemmel lesek
rá, viszont úgy mosolyog, hogy nem tudom nem viszonozni. Komolyan ragályos. –
Tanulnom kell.
– Te mindig csak tanulsz. – A fejét oldalra
biccentve beszél, miközben azt figyeli, ahogy próbálom összeszedni magam
legalább egy kicsit.
– Elég hasznos dolog, te is
kipróbálhatnád.
– Héj, én szoktam tanulni. – Kamu
sértettséggel csattan fel, viszont ahogy az egyik szemöldököm felszökik, az a rohadt
pimaszsága egyből a szája szélére költözik. – Okos vagyok.
– Többek között ez is. De mit szeretnél? –
kérdezem, ahogy már a szekrényemet csukom, viszont nincs időm felé fordulni, mivel
ebben a pillanatban el is indul a lába.
– Gondoltam, hazakísérlek.
– De te a másik irányba laksz.
– És? Rég beszéltünk. – A vállát rántja,
szinte átvág az emberek közt, akik elég érdekesen mérik végig újra és újra.
Próbálok nem foglalkozni velük, mintha itt sem lennének, de megint nem tudok másra
gondolni, csak arra a titokra.
– Még a végén ott lyukadunk ki, hogy
nem bírod ki nélkülem? – Hitetlenül vigyorodom el a szarkasztikus kérdésemen,
amit ő nem reagál le, csak ahogy kiérünk a szabad ég alá, és szinte nyakunkba
szakad a beborultsága, összehúzza magát.
Reggel nem volt ilyen rossz idő.
– Azon már túlvagyunk. – Pillanatokkal
később reagál egy sunyi fintorral az arcán, amiről egyből eszembe jutnak a
legjobb barátaim. Néha egészen rájuk emlékeztet. – Miért vágsz ilyen fejet?
– Wheein jutott rólad eszembe. – Úgy
magyarázok, mintha tudná, ki az, viszont mikor leesik, hogy egy szót nem
szóltam még róla, a vállamat rántom. – A legjobb barátom, vagyis már inkább
olyan, mint a nővérem. Meg néha az anyám.
– Fiú és lány között nincs barátság.
– Hát ki kell ábrándítsalak, hogy nekem
négy is van.
– Hú. – Meglepődve kapja felém a fejét,
majd lecövekel a buszmegálló közelében, amin én simán túlmentem volna jelenleg.
– Azt hogy csinálod?
– Nem tudom, velük nőttem fel. Nekem ez természetes.
– De...
– Csak barátok vagyunk.
Miután sikerült megemésztenie azt, hogy
nem csak, hogy vannak barátaim otthon, de még lányok is, elég hamar témát váltottunk.
Volt, hogy a semmiről beszélt, vagy épp azon nevetett, ahogy én nevettem,
emiatt pedig túl hamar ment el az idő.
Már a ház felé sétálunk, amin hamarosan be
kell tennem a lábam, pedig semmi kedvem nincs hozzá. Jelenleg jobban érzem
magam Jaebum mellett, minthogy megkörnyékezzem Jimet.
– Hazatalálsz majd innen?
– Ennyire életképtelennek nézel? – Egy
kisebb csendet megszakítva taposok kicsit az egojába, amit ő egyből le is
reagál egy felvont szemöldökkel. – Amúgyis voltam már Jiméknél, itt
találkoztunk először.
– Nem lepődnék meg. Lehet, hogy a nagy
arcod csak kompenzál valami gyengeséget. – Ahogy én beszélek, ő az száját
beharapva próbál visszafojtani egy kisebb mosolyt, majd felém néz, pillanatokig
csendben méreget.
Hirtelen nem tudom, mi történik, elkap a
némaság, és egy kisebbet nyelve viszonzom a tekintetét, amitől ismét úgy ráz a
hideg, mint a legelső alkalmakkor.
– Folyton analizálsz.
– Hát rajtad van is mit. – Most rajtam a
sor, hogy egy pimasz vigyort elengedjek, majd a szűk torkommal küzdve
megtorpanok a hatalmas kerítés előtt, aminek a túloldalán a zárkózottságom vár.
– Nem érzed magad egy kicsit merésznek? –
A fejem mellett támaszkodik meg az egyik rácson, miközben közelebb hajol, az én
tekintetem pedig ismét arra a két pontra téved. Szinte magán kívül mozdul,
talán annyit bámultam már, hogy reflexből nyúl oda, én pedig csak most kapok
észbe.
– Bocsi. Csak van két anyajegyed a bal
szemed felett, ilyet még nem nagyon láttam.
– Neked meg egy a jobb szemed alatt. – A
száját beharapva méri végig az arcomat, viszont ahogy a tekintete megállapodik
a nyakamon, szinte elfelejtek nyelni. Csak hátrálok egy leheletnyit, és a
torkomat köszörülöm. – Meg ott is – nyúl hozzá ahhoz az anyajegyhez, ami
épphogy kivillan az ingem gallérja alól, majd elereszt egy lassú, fogvillantós
mosolyt. – Megint piros az arcod.
– Belemásztál, csodálkozol? – Épp olyan
halkan beszélek, ahogy ő, viszont most nem jön össze az szemtelen hangsúly,
mint a múltkor.
– Pedig most nem is vetkőztem meztelenre.
– Hoeji. – Ez épphogy elhagyja Jaebum száját,
mellettünk egy nő majdnem elejti az üdítőt a kezéből, majd zavartan néz felénk,
ahogy a kislánya kezét megragadva próbál minél hamarabb itt hagyni minket.
Egy pillanatra lehunyom a szemeimet,
kínomban még egy halvány vigyort is elengedek, ugyanis ezek szerint nem épp jó
résznél kapta el a beszélgetést.
– Meghallott.
– És?
– Ez kellemetlen volt. Ha nem lennél ilyen
egoista, nem kerülnénk ilyen ciki helyzetekbe. – Halkan motyogok, amíg ő
felnevet, majd egy kicsit hátrébb húzódva nézi végig, ahogy a kulcsomért kezdek
kutakodni a táskámban.
– De csak miatta volt az. – Erre a megjegyzésére
felé pillantok, majd a ragályos jókedvével harcolva igyekszem nem rá figyelni.
Hogy lehet ilyen laza folyton? – Holnap a zeneteremben találkozunk?
– Már péntek lesz?
– Igen.
– Még meglátom. – Még egy vállrándítással
kísért mosolyt elengedek, majd a már megtalált kulccsal a kezemben a kapuhoz
fordulok. – Ez attól függ, hány ártatlan nőt akarsz még kiborítani addig.
2 megjegyzés
Sajnos nem tudok megfelelően fogalmazni, de szeretném ha tudnád: IMÁDOM. Az írásmódod, a történteidet, ahogyan fogalmazol, ezt az egészet imádom. Remélem még nagyon sokáig folytatod, hiszen fantasztikus író vagy♡
VálaszTörlésNagyon aranyos vagy, köszönöm szépen. Ez annyira jólesik ;; igyekszem hozni a szintet és nem csalódást okozni ❤
Törlés