Gyógyszeretet | 10.
december 09, 2016
Alig állok a lábamon, ugyanis tegnap,
miután hazaértem, apuék csak másfél órát hagytak aludni, este pedig rokonokhoz
vittek, hogy bejelentsék a nagy hírt; anya terhes. Próbáltam kihúzni magam a
dolog alól, hogy pihenhessek, de mindenképpen vinni akartak. Én meg, mint egy
élőhalott, úgy vonszoltam magam, és meg kell, hogy mondjam, életem
legborzalmasabb szombatját vészeltem át.
És itt van vasárnap késő délután,
igyekszem átnézni a jegyzeteimet holnapra, de az agyam használhatatlan. Pedig
nem lett volna hátrány, ha legalább egy kicsit észhez tudok térni, hiszen soha
nem tudni, mikor iratnak a tanárok.
Ha pedig a fáradságom még nem elég, ott
van mindezek tetejébe az a bizonyos pillanat, mikor Jaebum megszakítva a hosszú
hallgatását és tétlenségét, a számra csókolt. Nem volt több egy semmilyen kis
puszinál, de pont elég volt ahhoz, hogy teljesen összezavarjon vele.
Miért csinálta? Volt vele konkrét célja?
Vajon megbánta? Ez csak három a többszáz kérdésből, ami a fejemben kavarog, még
mindig úgy zsibbadok, mintha pár perce történt volna, és nem csak két
másodpercig.
Ez a legvége az egésznek, én... Én
teljesen odavagyok érte. Basszus.
Hiába köszönt el úgy tőlem, ahogy,
mégsem írt nekem, én meg rohadtul nem merek. El kéne engednem ezt az egészet
legalább pár órára, amíg kipihenem magam, mert nem lenne jó úgy kezdeni a
hétfőt, hogy azt sem tudom, merre vagyok arccal.
– Youngjae, drágám, nem jössz le enni? –
Anya felkiált nekem, ami miatt mintha villám csapna belém, de sikeresen
kinyílik a szemem egy kicsit jobban. Este hat múlt csak, ráadásul még nincs
olyan sötét október közepéhez képest, de legszívesebben már most lefeküdnék
aludni.
Nagy nehezen összeszedem magam, a
nyúzott arcomat dörzsölve indulok le, bár beletelik egy kis időbe, mire célba
érek. A konyha bejáratában a falnak dőlök, onnan nézem végig, ahogy anya
megterít, de csak két személyre.
– Apa? – A hangomat hallva felkapja a
fejét, először mosolyog, viszont ahogy végig mér, már csak a szemöldökét
vonogatja.
– Apád a barátaival van. De veled mi
történt? Beteg vagy? – Teljes aggodalomban lohol ide, a tenyerét a homlokomra
teszi, ami túl jó érzés. Puha és meleg, mégis kiráz a hideg.
– Csak nem igazán aludtam, mert nem
hagytatok.
– Így jár az, aki egész éjjel kint van,
és hajnalban jön haza. Biztosan megfáztál kint a hidegben, és rátett egy
lapáttal, hogy nem pihentél, mert hőemelkedésed van. Holnap nem mész iskolába,
orvosnál a helyed. – Olyan komoly tekintettel bombáz, hogy szinte meg sem
érzem, ahogy a mellkasomba bök. – Mondd, legalább megérte? – Erre a kérdésre
forróság szökik az arcomba, eszembe jut minden arról a pár óráról, amit csak vele
töltöttem.
– Azt hiszem – mormogom a tarkómra
simítva, ami után csak hatalmasat nyelek. Nem terveztem, hogy elmondom neki, mi
is történt, ez marad inkább az én titkom. – Mellesleg holnap be kell mennem,
anya. Tudod, hogy nincs senki, aki utólag megadja a tananyagot, amiről lemaradtam,
és jó jegyet akarok félévkor.
– Beteg vagy, pihenned kell, és mivel én
vagyok az anyád, én döntök. Itthon maradsz, az anyagot meg majd elkéred a
tanártól. – Végszóként leül az asztalhoz, majd elkezd szedni magának,
hozzátenném, nem keveset.
Végül megemberelem magam, és követem a
példáját, bár sok étvágyam nincs, mindig is imádtam anya főztjét.
Kihagyhatatlan.
– Akkor holnap orvos?
– Pontosan. – Még biccent is egyet, majd
olyan hévvel kezd enni, mintha napok óta nem jutott volna ételhez. – Amúgy még
nem beszéltünk róla, milyen volt. Csak ketten voltatok? – Először fogalmam
sincs, miről beszél, aztán hirtelen beugrik, és iszonyat melegem lesz fél
pillanat alatt.
– Igen... – dünnyögöm csak és kizárólag
a tányért bámulva, amit ő tuti kiszúr, de nem tudok másképp viselkedni.
Zavarban vagyok, az istenért már.
– Húha, miért érzem azt, hogy csalódás
volt?
– Nem volt az! – Talán túlságosan is
élénken csattanok fel, amire már csak elmosolyodik, nem faggat tovább. Hála az
égnek.
***
Hétfő kora reggel van, a lázam pedig már
eléggé felszökött, úgyhogy ezen a héten már biztos, hogy nem mehetek. Remek,
mert ha valamikor, akkor most mindennél jobban be akarok menni, mert...
Kíváncsi vagyok, Jaebum hogy viselkedik.
Tudni akarom, mennyire volt komoly az a
puszi, ami már két napja az őrületbe kerget.
Itt ülök a váróteremben, rajtam kívül
három ember van még, abból egyetlen egy valaki van előttem, úgyhogy nem
panaszkodhatok. Már csak az lenne jó, ha hirtelen találnék egy hobbit, amivel
lefoglalhatom magam erre az egy hétre.
– Következő! – A nagy gondolkozások
közepette észre sem veszem, hogy múlik az idő, már csak azt veszem észre, hogy
a nővér rám mered a félig nyitott ajtóból.
Nagy nehezen feltápászkodom, a tarkómra
simítva szenvedem be magam, ahol az orvosom egy nagy mosollyal fogad.
– Oh, Youngjae, milyen rég láttalak
utoljára. – Végig beszél hozzám, ahogy megnézi a torkomat, lázat mér, majd vagy
három receptet nyom a kezembe, és egy igazolást, ami egész hétre szól. Igen,
valahogy sejtettem.
Hamar lerendezem a köszönést, szinte
futóléptekben indulok kifelé, miközben SMS-t írok anyunak, hogy mi a helyzet.
Egy kis vírus, de túlélem.
El sem jut az agyamig, hogy mennyit
sétálok, hirtelen már a buszmegállóban ácsorogva didergek az igazolásommal a
kezemben, bár nem vészes a hideg itt kint, én mégis reszketek. Már el is
felejtettem, milyen borzalmas betegnek lenni.
Folyton azon agyalok, vajon mi lett
volna, ha bemegyek, ő talán beszélgetett volna velem, szánt volna rám
időt, ami túl lehetetlennek tűnik, mégis melegít belülről. És ezeknek a
gondolatoknak hála nem tudom tovább várni a buszomat, ami pár perc múlva
érkezne.
Elindulok a suli felé, hisz ha nálam van
az igazolás, akkor az osztályfőnökömnek akár oda is adhatom, és talán... Talán
Jaebummal is összefuthatok. Teljesen véletlenül. Fogalmam sincs, mit fogok
mondani neki, ha egyáltalán szerencsém lesz, én csak azt tudom, hogy látni
akarom. Nagyon.
Pár perc alatt megteszem azt a rövid
távot az iskoláig, ahol még tart a szünet, ugyanis az utcán is hallani a
bentről jövő hangzavart. Kell egy kis életerő ahhoz, hogy felszenvedjem magam a
lépcsőkön, a karomat dörzsölve igyekszem felmelegíteni magam, viszont azt a
helyzet, hogy folyton ráz a hideg.
Megállok a suli bejáratában, valamiért
még nem tudok bemenni. Hiszen én... aish, Jaebum miatt jöttem, azt hiszem.
Betegesen látni akarom, ez pedig nem jó, nagyon, nagyon rossz.
Kell egy kis idő, mire bátorságot
gyűjtök, és teljesen felöltözve haladok végig a csupán egyenruhát viselő
emberek közt, akik csak rám sandítanak, vagy mintha itt sem lennék, úgy
vállalnak le egy egészen kicsit. Itt mindenki tudja, ki vagyok, és valahogy
mégsem. Úgy csinálnak, mintha fogalmuk sem lenne arról, hogy egyáltalán
létezem. Nem, mintha zavarna, az elmúlt időben már megszoktam.
Túl nagy hévvel forgatom a fejemet,
hátha meglátom, kapok egy kis jelet, hol lehet, de semmi.
Már adnám fel az egészet, szinte már a
tanári felé veszem az irányt, mikor meghallok egy ismerős hangot a tömegből,
teljesen libabőrös leszek attól, ahogy pont az utolsó pillanatban hallom meg. Ennél
nem is kell több, halk léptekkel megyek a felcsendülő hangok irányába, amíg el
nem érek az egyik tágasabb folyosóig, ahova csak fél szemmel lesek be.
Jól hallottam, Jackson az, és ott van
mindenki más is. Junior az egyetlen, aki még néha megszólal, Bambamék pedig
csak a háttérből nézik végig, ahogy Jaebummal veszekszik az a kettő. A szívem
egyből a torkomba ugrik, és még az eddiginél is rosszabbul érzem magam, bár még
azt sem tudom, miről van szó.
– Figyelj, JB, mi nem megmondani
akarjuk, mit csinálj, ez az egész csak... Észre sem veszed, és teljesen eltűnsz
majd a bandából. Túl sokat vagy azzal a...
– Azzal? - Jaebum az, aki ingerülten
szólal meg, ide látom, ahogy a szemöldökét vonogatja, az ölbe tett kezei mégis
azt mutatják, hogy teljesen higgadt. - A bandán kívül mindenkinek van
magánélete, Jackson, neked is ezer barátod van, akikkel folyton eljárkálsz,
ahogy Yugyeomnak, Marknak, mindenkinek. Nektek nem az a bajotok, hogy mással
foglalkozom, hanem az, hogy kivel. – Miután elhallgat, mély levegőt vesz, a
többiek pedig nem tudnak hirtelen mit mondani. Mindeközben az én lábam
elgyengül, ég a szemem, és közbe akarok szólni, hogy fejezzék be.
Rólam van szó, nem mondták ki a nevemet,
én mégis tudom, hogy így van. Miattam veszekednek, amit eddig annyira, annyira
el akartam kerülni.
– Youngjae nem a te súlycsoportod. –
Junior is megszólal végül, miután Jackson látszólag nem igazán tudja folytatni
az előbb félbeszakított mondatát.
Ennek a rövid kis mondatnak hála ismét
súlyos lesz a csend, a feszültség pedig már szó szerint tapintható a levegőben,
miután a nevem is felcseng. El fogok ájulni.
– Honnan tudnád, Youngjae milyen, ha nem
is ismered? – Jaebum teljes érdeklődést mutatva néz Jr-re, aki ezen talán a
kelleténél is jobban elgondolkodik, és nem tud egyből válaszolni. – Furcsa,
hogy ötötök közül csak kettőtöket zavar ez az egész, se Marknak, se BamBamnek,
se Yugyeomnak egy rossz szava nem volt. De ti...
– A barátaid vagyunk, mi csak jót
akarunk neked. – Jackson nagy nehezen összeszedi magát annyira, hogy ne csak
egyik lábáról a másikra álljon, hanem a száját is kinyissa.
El kéne tűnnöm, egy szót sem szabadna
hallanom az egészből, de már túl sokat vártam ahhoz, hogy itt hagyhassam az
egészet csak úgy.
– Ti nem vagytok a barátaim, ha nem
fogadtok el így. Én eddig javarészt a bandával voltam, veletek töltöttem szinte
minden napomat, de ez megváltozott. Törődjetek bele, hogy nem csak ti léteztek
a számomra. – Érzem, hogy ez a végszó, hiszen Jaebum ezután már mozdul is, hogy
elmenjen, aminek hála olyan gyorsan hátrálok pár lépést a falak takarásában,
hogy csaknem hanyatt esem. Kell a fenének, hogy meglásson valamelyikük, és még
nagyobb balhét csináljak a puszta jelenlétemmel.
Pillanatokig csak a szívemmel küzdök,
végül a lábaim ismét elindulnak, miközben minél inkább behúzom a nyakam. Látni
akartam, de nem pont így.
Az igazolásomat szorongatva szlalomozom
a diákseregben, kell vagy egy teljes perc, amíg eljutok a tanáriig, ahova még
csak kopognom sem kell, egyből kinyílik az ajtó. Az igazgató lép ki a tesi
tanárral, akik előtt már reflexszerűen hajolok meg, mire egy biccentést kapok,
semmi többet.
Miután végre eltűnnek, a még nyitott
ajtóba állok, egy gyors kopogás után pedig mindenki egy emberként mered rám.
– Youngjae. – Osztályfőnököm egyből
feláll az asztalától, elém sétál, félig mosolyog, mégis mintha komoly lenne.
Nem tudom, hogy csinálja, de határozottan a frászt hozza rám. – Mi járatban?
Nem voltál bent első két órán.
– Orvosnál voltam, és útba esett,
úgyhogy gondoltam, hogy behozom az igazolásomat. – Nagy nehezen még a kezemet
is felemelem, egy pillanat alatt eltűnik a papír az ujjaim közül.
– Gyógyulj meg hamar. – Miután elolvassa
a dátumot, egy nagyobb mosollyal néz a szemeimbe vissza, majd a vállamat
megveregetve enged az utamra.
Mintha végszó lenne az a kis mozdulat,
sarkon fordulok egy gyors köszönés után, viszont a hirtelen megszólaló becsöngő
miatt még nagyobb lesz a tömeg, hiszen mindenki siet a saját órájára. Eléggé
nehezen verekszem át magam rajtuk, viszont az utolsó pár méteren már minden
üres, mintha egy pillanat alatt eltűnt volna mindenki.
0 megjegyzés