Gyógyszeretet | 9.
december 09, 2016
A szótlanságom miatt Jaebum rám néz, a
könyökével oldalba bök, majd anyát figyeli tovább. Ezt eljátssza vagy négyszer,
de egyszer sem javul a helyzet.
– Hagyd csak, kicsit nehéz Youngjae-vel
olykor. – Szülőm helyesel, bólogat, amíg én már az arcomról kaparom le a bőrt.
– Én is itt vagyok – mormogom az arcomat
dörzsölve, aminek hála anya nem mond többet. Csak néz bocsánatkérő tekintettel,
valószínűleg most jött rá, hogy nem kéne kitárgyalnia. – Menjünk. – Mikor senki
nem szól, én még fel is állok, mielőtt anyám ismét kifecsegne valamit. Jaebum
már így is többet hallott, elviszem innen, mert a végén még a DVD is előkerül,
amin énekelek.
– Biztos nem maradtok?
– Szia, anya. – Csak a fejemet csóválom,
ahogy az előszobába szenvedek magam, és magamra kapom a cipőmet.
Mielőtt kitenném a lábamat a lakásból,
még egy csókot nyomok az arcára, majd olyan hévvel hajtom ki Jaebumot, hogy
alig áll meg a lábán, és elköszönni is alig tud.
Szinte kész megváltás a friss levegő, a
csend, és természetesen a távolság a bunkó apámtól, meg a hiperaktív anyámtól.
– Indulunk, vagy még imádkozol? – Ahogy
felcseng a hangja, felsóhajtok, lassan kezd bennem tudatosulni, hogy egész az
egész estémet kint fogom tölteni. Fogalmam sincs érezhetem-e biztonságban
magam.
– Induljunk. – Próbálok higgadt maradni,
bár az a két bögre kávé lüktet az ereimben, túl nehezen megy, hogy nyugton
maradjak.
Minden léptem alatt, mintha megremegne a
föld, vagy csak tényleg túl sok bennem a koffein. Soha nem iszom ilyesmit,
úgyhogy ez most kicsit kiút rajtam.
– Apád a frászt hozta rám. – Ő az, aki
megtöri a csendet, bár mondania sem kellett volna, ez teljesen egyértelmű volt.
– Sajnálom, tudod, ő... Ilyen. – A
vállamat rándítom, mintha semmiség lenne, pedig nem az. Bárkit elijeszthetne,
és mivel egyetlen ember érdeklődik irántam, érte kár lenne.
– Komolyan gondolta a puskát?
– Igen, még nagyapámé volt. – Talán
rosszul teszem, de helyeselek, amivel elérem, hogy egy egészen kicsit, de
megfeszüljön. Attól tartok, többet nem igazán fogom nálunk látni.
– Ő tudja, hogy én...? És a
"sleppem" Jacksonék? – Ahogy egyre messzebb kerülünk az otthonomtól,
ő egyre nyugodtabban beszél, remélem, ezt az egészet elfelejthetjük egy fél
órán belül. Ha már kint kell töltenem az éjszakámat a nyílt utcán, legalább
arról beszéljünk, ami nem juttatja eszembe, hogy mennyire nehéz otthon lennem
néha. Apa tényleg tud kellemetlenséget okozni.
– Pontosan. – Még bólintok is egyet,
zsebre dugom a kezeimet, viszont kénytelen vagyok megtorpanni mikor a
buszmegállóba érünk.
– Azt hiszem, utál. – A teljes aggodalom
az arcára ül ki, nem néz a szemeimbe egyáltalán, ami akaratlanul is
megmosolyogtat. Szerencsétlen, tényleg halálfélelme lehetett.
– Egy kicsit, de idővel megtűr majd.
Mivel elértük az utolsó buszt, már
a városban vagyunk így, hajnali fél egykor. Őszintén nem valami szívmelengető,
hiszen mindenki, aki kint van az utcán, a fejét lehajtva közlekedik, kapucni
van a fején, meg merem kockáztatni, hogy a fele társaság teljesen be van lőve.
Ha egyedül lennék idekint, valószínűleg
már a temetésemet rendezném, de Jaebum mellett valamiért biztonságban érzem
magam. Lehet, megőrültem, bár ahogy a felkaromra fog és húz magához néha,
gondolom, vigyáz rám.
Ezer százalék, hogy iszonyat jártas az
éjszakai életben, amibe belegondolva egy görcsbe ugrik a gyomrom. Rohadtul nem
biztonságos.
– Te ezt hogy bírod? – kérdezem éppen
azt figyelve a szemem sarkából, ahogy két fickó éppen elcserél valamit, ami
ezer százalék, hogy kibaszott illegális. Kezdek aggódni, minél többet látok.
– Nem járok ki gyakran, csak akkor,
mikor mindenki ráér. Soha nem csinálunk semmit, csak kerüljük az embereket,
mikor kell, kapucnit húzunk, bemegyünk egy éjjel-nappaliba kaját és kávét
venni, utána kiülünk a rakpartra. – Mintha a hideg levegő teljesen
megváltoztatná a hangját, alig ismerek rá. Így, hogy nem nézek rá, csak az
illata biztosít arról, hogy tényleg ő az.
– A rakpartra? – Valamiért ez van, a
szívem kihagy egy ütemet, hiszen imádom a Han-folyót, mindig is a szívem
csücske volt. Soha nem megyek el úgy otthonról a szokásos sétámra, hogy nem
megyek el oda.
– Igen, megnézni a napfelkeltét. – Ezt
hallva a szívem nem, hogy mindjárt kirobban belőlem, de még a torkomban is
érzem a borzalmas lüktetést. Ha velem akarja megnézni, valószínűleg én
szerelmes leszek abba a helyzetbe. A rakpart, csak Jaebum és a nap, ahogy
feljön. Folyton csinál valamit, amivel egyre többet érzek, és ez nem valami
pozitív. – Gyere, vegyünk valamit, éhen halok. – Hirtelen mozdul, megfogja a
kezem, ami miatt már fel sem fogom, melyik üzletbe hurcol be. Komolyan meg fog
állni a szívem. – Áh, szia, Jiweon, ma is éjszakázol? – Épphogy beérünk, olyan
lelkesen szólal meg, hogy én már nem is merek, csak intek egyet.
– JB, rég jártál itt. – A nagyjából
negyvenes évei elején járó pasas feláll a székéből, megtámaszkodik a pulton a
kassza mellett, majd nem épp diszkréten mér végig tetőtől talpig. – Ki ő?
Markékat hol hagytad?
– Ő egy barátom, épp
bevezetem a nagy életbe idekint. – Nem elég, hogy annak hív, aminek, de még a
vállamat is átkarolja, ami tökre új. Ilyet még nem csinált, de jelenleg nem is
bánom, ugyanis olyan meleg árad az egész testéből, hogy kiráz tőle a hideg.
Komolyan a barátja lennék? Valami nincs itt rendben, erről
nekem senki nem szólt.
– Jiweon vagyok, gondolom, még látjuk
egymást, ha már JB elhozott. – Áthajol a pulton, és amíg a fent említett itt
hagy magamra, hogy elvesszen a kicsi üzletben, az csávó még kezet is ráz felem.
– Youngjae.
– Nem vagy bőbeszédű – jelenti ki a
nyilvánvalót, miközben zavartalanul bámul rám. – De szép az órád, a helyedben
otthon hagytam volna. Nem biztonságos körnék ilyenkor. Az elmúlt egy hétben
csak két betörés és három fosztogatás volt az öt kilométeres körzetben. Nappal
lehet, nincs itt semmi gond, de ahogy lemegy a nap, az utcák tele lesznek Szöul
démonaival. – Nem elég, hogy konkrétan a vér is megfagy bennem, de közben olyan
szemekkel mered rám, hogy csaknem összecsuklik a lábam tőle.
– Jesszus, Jiweon, ne ijesztgesd már. –
Jaebum hirtelen mellettem terem, két üdítőt és egy zacskónyi péksütit dob elé,
majd összeborzolja a hajamat épp úgy, ahogy anya is még egy-két órája otthon. –
Hófehér az arcod. Csak viccel, nyugi.
– Nem viccelek, tényleg sok a
hátsószándékú. – Amíg a pasi beüti, majd mondja az árat, Jaebum előveszi a
pénztárcáját, és fizet, majd a kezébe fogja a szatyrokat, és megpaskolva a
hátamat jelzi; induljak ki.
– Az ilyen emberekkel nappal is televan
az utca, csak akkor jól álcázzák magukat. Na, szia, Jiweon, már csak pár óra,
és jön a váltásod. – És ez az utolsó szó, mielőtt kitennénk a lábunkat a
hűvösre, majd csak elveszem a bolondtól magam mellett az egyik szatyrot, és azt
markolom inkább, mint a pulóverem ujját.
– Ez nem volt valami bizalomgerjesztő,
hogy őszinte legyek – mormogom alig rezdítve a számat, amire ő csak halkan
felnevet, és rohadjak meg, de ismét a vállamon landol a karja. – Szóval...
Barátok lennénk? – kérdezem a szemöldökömet felhúzva, viszont a hirtelen
témaváltás őt egy cseppet sem lepi meg.
– Muszáj lesz, ha már Jiweonnak azt
mondtam. Nem szeretek hazudni. – Még el is vigyorodik, amit csak fél szemmel
látok, de még ez is elég.
Komolyan furcsa hatással van rám.
Már két és fél órája itt üldögélünk a
rakparton, pontosabban egy stégen, hatalmas a csend, csak a víz hullámainak a
moraját hallom, néha azt az egy-két autót a hídon, ami itt van nem messze.
Előttünk van fél Szöul, az egész fényben úszik, ennek hála pedig már korántsem
érzem az enyhe halálfélelmemet.
Nem tudom, hogyan, de Jaebum egyre
gyakrabban éri el a mai este folyamán, hogy kinyissam a szám, néha olyan kis
monológokat tartok, hogy magam is meglepődöm rajta. De nincs mit tenni, ez a
fiú egyre több mindenre vesz rá.
– Anyukád nagyon fiatalnak tűnik. – Egy
hosszabb csend után felcseng a hangja, bár egyáltalán nem zavar. Kellemesen
ellágyult, amitől végig szánkózik rajtam egy furcsa érzés.
Itt ülünk közvetlenül egymás mellett, ő
felhúzott térdekkel, én törökülésben, és egy hajszál választ el attól, hogy
hozzáérjek.
– Az is. Kicsit korán jöttem, tizenhét
éves volt, mikor megszülettem. – Erre az információra eléggé meglepetten fordul
felém, amitől muszáj mosolyognom. Végre én döbbentettem le őt, és nem fordítva.
– Apuval volt egy felelőtlen estéjük, anya lázadott, apa meg a tipikus
szerelmes tinihős volt, aki szívesen ment bele rossz dolgokba a szerelme miatt.
Nagyon helytelen volt, mindenhonnan kinézték őket, de a nagyszüleim mindenben
támogatták őket. Még csak harminchat évesek. – Még a vállamat is megrántom,
lepereg a szemeim előtt anya arca, ahogy erről beszélt nekem, a sok történet...
Ah. Annyi öröm és boldogság minden hangjában, hogy még most is ráz a hideg
tőle.
– Biztosan jó a kapcsolatotok. Konkrétan
ragyogott. – Ahogy nem tereli a témát, érzem, hogy lenne ezernyi kérdése,
mégsem teszi fel egyiket sem. Nem értem, miért, hiszen nem harapok.
– Most éppen... terhes. Azért csattan ki
annyira.
– Babát vár? – És ismét teljesen
meglepem, akkora szemekkel mered rám, hogy hirtelen nem tudok bólogatásnál
többet kisajtolni magamból. - Hú. És mit szeretnének? Gondolom, örülnének egy
kislánynak utánad.
– Jobb, ha inkább fiú lesz. – Én csak
magam elé vigyorgok, amíg ő értetlenül áll a dolog előtt, és ekkor jövök rá,
hogy nem lát a fejembe. Talán ki kéne nyitnom a számat. – Láttad, milyen az
apám. Ha majd eléri azt a kort, és jönnek a fiúk, az a légpuska nem marad a
garázsban. Tuti, hogy kitenné a nappaliba. – Ahogy magyarázatot adok, ő halkan
felnevet úgy, mintha alapból nem lenne beszarva az apámtól. – Bár velem nem
olyan mély a kapcsolata, remélem, a kicsivel majd az lesz.
– Lehetne egy... személyes kérdésem? –
Ahogy szokatlan módon „válaszol”, már csak azért is bólintok egyet, viszont
talán meggondolatlanság volt. Legalábbis az arcából ítélve. - Azért nem álltok
közel egymáshoz, mert... a fiúkat szereted? – Bennem reked a levegő, és
fogalmam sincs, hogy a kérdésétől van-e hányingerem, vagy attól, hogy a stég
kissé hullámzik a vízen, de határozottan rosszul vagyok.
– E... Ezt honnan? – Nem csak a hangom,
a kezeim is remegnek, esküszöm, hogy nincs olyan messze egy szívroham.
– Még... Említetted egyszer Twitteren,
mikor még nem tudtad, ki vagyok, hogy érzel valamit az egyik srác iránt, aki
bánt. – Komolyan alig jutok oxigénhez, a mellkasom nem rendeltetésszerűen
emelkedik, az arcom lángol, és csak azt látom magam előtt, ahogy ő mosolyog,
kinevet, és hozzám ér.
– Én erre... Nem tudom, mit mondjak. – A
hajamba túrva fordulok előre, hirtelen borzalmas érzés, hogy engem bámul. Nem
tudom, ehhez az egészhez hogy áll. Félek.
– Csak mondd el, ki az. Kíváncsi vagyok.
Gondoltam Juniorra, Jacksonra, még Mark is átfutott az agyamon. Nem tudom. –
Amíg ő beszél, én iszonyatosan kattogok, hiszen ő is őszinte volt velem a múltkor,
megadta a bizalmát nekem, én meg... Legszívesebben elrohannék most. Nekem ez
nem megy.
– Te.
– Hm? – Olyan halkan nyögöm azt a két
hangot, hogy nem érti, ami miatt szorosan lehunyom a szememet, és elszámolok
ötig.
Erőt gyűjtök, mert nem fair, ha most
kihúzom magam.
Ez miért velem történik?
– Te. Te vagy az – mondom kicsit
hangosabban, ami után szó szerint megfagy a levegő, és senki nem szól egy szót
sem.
Hatalmas néma csendben ültük végig az
egész napfelkeltét, és nem elég, hogy ezer kérdés és kétely cikázott bennem, ő
egy szót sem szólt. Csak szobrozott előre meredve, a kiürült üdítős dobozt
markolva, amíg az en fejemben minden lehetséges verzió lepergett.
Lehord mindennek, elküld, undorítónak
nevez, vagy egyszerűen kinevet, a hajamba borzol, és csak annyit mondd;
"ez aranyos". De nem, ezek közül semmi nem jött be, és most is itt
sétál mellettem a korareggeli napsütésben.
Fogalmam sincs, miért, de kijelentette,
hogy hazakísér, viszont ezen kívül egy hangot nem adott ki. Mindeközben én
magammal veszekszem legbelül, nem hiszem el, hogy elmondtam, talán...
Hallgathattam volna.
Ah, istenem! Miért kellett a
múltkor elmondani a legnagyobb titkát? Ha nem tette volna, most nem lett volna
bántó, ha nem válaszolok. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?
– Köszi... Úgy nagyjából mindent. – Én
vagyok az, aki megtöri a csendet, de ezt is csak akkor, mikor megtorpanok a
méregzöld kapunk előtt.
– Szívesen. – Behatárolhatatlan
tekintettel néz a szemeimbe, ezen kívül pedig semmi mást nem mond, ami nekem
végleg betesz.
Épp elég ennyi megaláztatás pár órára,
ráadásul enyhe hányingerem van az alváshiánytól, kezd kijönni rajtam, hogy
huszonnégy órája nem aludtam.
Veszek még egy mély levegőt, ezerszer
ráveszem magam, hogy megforduljak, és kinyissam a kaput, amin már bemenni nem
tudok. Először azt hiszem, képzelődöm, viszont mikor az az öt ujj nem csak a
csuklómat markolja, hanem meg is fordít, tudom, hogy ez tényleg megtörténik.
Jaebum csak egyik lábáról a másikra áll,
miközben a fejét elfordítva a semmibe bámul, de ez sem tart sokáig. Olyan
hirtelen mozdul, annyira gyors minden mozdulata, hogy felfogni sem tudom.
Csak rám néz végül, előre hajol, az
ajkai pedig olyan gyengén érnek az enyémekhez, hogy az a pár másodperc mintha
meg sem történt volna. Bennem mégis robban valami, a fejem belezsibbad, a szám
lefagy, nem tudom feldolgozni, hogy megtette.
Im Jaebum szájon csókolt.
– Majd... Beszélünk. – A hangja rekedt,
ahogy megszólal, majd sarkon fordul, és a kezeit zsebre vágva siet el. Kell
vagy egy teljes perc, mire eltűnik a szemeim elől, és én reszkető lábakon
beszenvedem magam a lakásba.
Épphogy a bezáródik utánam a bejárati
ajtó, a hátamat nekidöntöm, miközben az ujjaim lassan simítanak végig ott, ahol
az ő ajka érintett.
Komolyan... Tényleg szájon csókolt. El
fogok ájulni.
0 megjegyzés