Gyógyszeretet | 8.
december 09, 2016
– A családomról van szó, és bocsánat,
hogy csak így rád zúdítom. – Ismét elhallgat, megvakargatja a tarkóját, még a
száját is elhúzza. Nem akar róla beszélni, mégis tudom, hogy meg fogja tenni. –
Engem három éves koromban örökbe fogadtak. – Amint ez eljut a fülemig, talán
túl hülyén reagálok; nem veszek levegőt, lefagyok, mintha valamire bennem nehéz
csomót kötöttek volna. – A nevelőanyám hét éves koromban meghalt, azóta a
nevelő... Vagyis az apám nevel. – Nem ragozza túl, nem részletez, csak
elhallgat, ami miatt fájdalmas csend zuhan kettőnk közé.
– Én... Nagyon sajnálom – mondom halkan
azt figyelve, ahogy ő lenyomja mélyre az érzéseit, és csak halványan mosolyog,
a vállát rántja. Erősnek akar tűnni. Az is.
– Semmiség, már régen volt. – Ahogy
feláll, akaratlanul is végig nézek rajta, csak arra tudok gondolni, amit az
előbb elmondott.
Tényleg nem mondhatom el neki, hogy
Jacksonék jobban ki vannak rám élezve, mint eddig, hiszen... Ha jól gondolom,
az az öt ember, aki tud erről, azok a barátai. Ezek szerint tényleg megbízik
bennük, ezt nem rombolhatom le.
– Talán... Elmehetnénk péntek este... –
mormogom a karomat dörzsölve, ahogy felkelek én is. Ahogy felnézek, egy
teljesen ledöbbent Im Jaebumot látok meg, aki talán mondani akar valamit,
mégsem nyitja ki a száját.
Hatalmas lépést tett, nem is igazán
tudom felfogni, mekkora súlya van mindannak, ami most történt. Az egyetlen
dolog amivel tisztában vagyok, az az, hogy már nem lehetek olyan közömbös vele
szemben, mint eddig.
– Egész péntek éjszaka? – Váratlanul
cseng fel a hangja, amire csak bólintok. – Igyál sok kávét, öltözz fel, mert
hajnalban érsz haza és nagyon hideg lesz. – Miközben beszél, eluralkodik rajta
egy enyhe izgalom, amire már nem tudok nem mosolyogni.
***
Csütörtök délután van, anyám pedig ismét
egy rosszulléti rohammal küzd, amivel se én, se apám nem tudunk mit kezdeni. Csak
állunk a mosdó zárt ajtaja előtt tehetetlenül, és abban reménykedünk, hogy
odabent minden rendben.
– Akkor is ez volt, mikor velem volt
terhes? – kérdezem halkan, aminek hála apa eléggé meglepetten néz rám, mivel
beszélgetést kezdeményeztem.
– Igen. Ezután komoly szédülés törhet
rá, úgyhogy jobb, ha itt állunk. – Meglepetésemre nem rendezi le egy szóval,
amit már értékelni sem tudok, hiszen nyílik az ajtó, és mindkettőnk figyelme
anyára terelődik.
– Terhes vagyok, nem halálos beteg, nem
kell az ajtó előtt állni. – A fejét csóválja, úgy botorkál ki a fürdőszobából,
hogy hófehér az arca és a hasát fogja. – Egyszer túléltem, másodjára is túl
fogom.
– Pihenj le egy kicsit, nem vagy éhes,
Nano? – Apa a vállát átkarolva terelgeti, most először látok tőle ilyen túlzott
aggodalmat bármi iránt. Hát ez fura.
Végül megemberelem magam, és utánuk
indulok, bár anya ellenzi, én sem érzem túlzottnak, hogy ennyire a nyakán
vagyunk. Anya mindig is gyenge testalkatú volt, főleg, hogy most terhes.
– Én mindig éhes vagyok. – Még fel is
nyög halkan, ahogy leérünk a földszintre, anya pedig egyből a kanapéra
telepszik, a távirányító után nyúl. – Kicsikém, betennéd azt a DVD-t? Nem
többi között van, hanem a tévé mellett. – Hozzám beszél, hiszen apa már a
konyhában van, épp ezért egyből mozdulok, és igen lelkes is vagyok, amíg meg
nem látom, mi van a lemezre írva. – Csak tedd be.
– Miért nézed ezt? – Belül megremegek,
egy pillanatra sem mutatom ki, hogy ezt én nem akarom.
– Mert gyönyörű hangod van, ez egy
gyönyörű emlék, és megnyugtat. – A végén még egy jelentőségteljes tekintetet is
kapok, egy jelet, hogy rakjam már be végre. Mi mást tehetnék? Kicsit remegő
kezekkel ugyan, de el is indítom neki, viszont ahogy sarkon fordulnék, ő
felmorran. – Ülj ide, bogaram.
– Anya...
– Csak ülj le. – Olyan erőszakos, hogy
nem tudok mást tenni, kicsit feszengve, de ismét megteszem azt, amire kér. – Te
soha nem láttad végig, igaz? – Ahogy ismét kérdez, én csak a fejemet csóválom,
ő meg a távirányítót nyomogatja. – Most sem fogod, beletekerünk egy kicsit.
– Anya, ez tényleg... – A végén teljesen
elszáll minden erő a hangomból, és megbénulva nézem saját magamat a képernyőn,
a tizenhat éves énemet. A tizenötödik házassági évfordulójuk volt, én kicsit
hamarabb jöttem de... de mindegy.
Csak az a lényeg, hogy hirtelen minden
más hang megszűnik, és csak azt hallom, ahogy énekelni kezdek. Egy "nyálas
szutykot", ahogy Jaebum mondaná.
Talán az volt az utolsó alkalom, hogy
énekeltem, már nem is emlékszem pontosan. Csak az érzés uralkodik el rajtam, a
szorongás, a görcs a gyomromban. Nem értem, ahogy akkor sem értettem, miért
hallanak jónak.
Én ezernyi hibát találok tíz
másodpercben is, talán ez is az oka, hogy már mióta nem csináltam. Túl sok
érzést hoz fel bennem, azokat, amiket soha nem engedtem ki, ezt pedig nem
akarom. Félek énekelni, mert rosszul érzem magam attól, hogy tényleg nem vagyok
jó, csak azt mondják, és rettegek, mert megnyílok, és mindenki tudja, milyen
nyomorult is vagyok legbelül.
– Istenem, annyira gyönyörű. – Anya
hangja is elgyengül, ahogy a vállamnak dönti a fejét, belém karol, és úgy bújik
hozzám, ahogy régen még én hozzá. – Kezdd el újra, kérlek.
– Nem szeretném.
– Még apád szerint is ezt kell
csinálnod. Nem papírokat tologatnod majd egy irodában. – Olyan halkan beszél,
hogy szinte meg sem értem, de mikor tudatosul bennem, mi hagyja el a száját, a
szívem a torkomba ugrik.
– Holnap nem jövök haza, csak szombat
hajnalban. – Még én sem tudom, miért bököm ezt ki, talán csak annyira kényesnek
érzem a témát, hogy nem megy tovább a boncolgatása.
– Mi? Hol leszel? – Egyből
kiegyenesedik, úgy néz rám, mintha a kivégzésemre mennék, ami egy egészen kicsit
talán szórakoztató is.
– Én csak... Jaebummal... – A tarkómra
simítva makogok, amire az ő szája egy széles mosolyra húzódik, egy olyan kis
sunyira, ami miatt nem tudom folytatni.
– Nagyon helyes az a fiú. De komolyan,
nem csodálom, hogy odavagy érte.
– Anya ne már – húzódom el
világfájdalmas arcot vágva amire ő csak halkan felnevet, és megpaskolja a
vállamat.
– Most komolyan, nem vagyok vak. Te is
helyes vagy, bár te inkább az aranyos szekcióba tartozol, ő egy kicsit
férfiasabb.
– Kösz, anya, egy tündér vagy.
– Ne, most... komolyan. Biztos nagyszerű
srác lehet. – Végül előre fordul, nem néz rám tovább, amíg én csak az ölembe
meredek.
– Azt hiszem, az is.
***
– Anya, nem láttad a pulóveremet? – Vagy
harmadjára rohanok le a lépcsőn az elmúlt két percben, teljesen elvesztettem a
fejemet. Semmimet nem találom. – A szürke, bő pulcsi, amit télen szoktam
hordani. Az a rohadt meleg. Nem láttad? Jaebum mindjárt itt van, és még nem
vagyok kész.
– Jézusom, nyugalom. Randi lesz, vagy
miért vagy ilyen izgatott? – Ahogy szigorú tekintettel bombázom meg, ő egy
egészen kicsit megkomolyodik, de a vigyorát nem tudja elrejteni. – A szárítón
van. – Ez épphogy elhagyja a száját, én máris fordulok vissza a fürdőbe, ahol
most délután majdnem egy órát töltöttem, de azt a rohadt szárítót át sem
néztem.
Kapkodó mozdulatokkal veszem magamra a
pulóveremet, miután berontok a fürdőbe, még én sem tudom, mi van velem. Talán
az a két kávé az oka.
Csak a számat húzva caplatok a szobámba,
ugyanis a pulóver ujjaiból ki sem látszódnak a kezeim, és talán tovább ér
rajtam, mit kéne, de nem érdekel, mert meleg, eléggé ki van bélelve.
Már csaknem lenyugszom, ahogy végül már
a pénztárcámat és a telefonomat zsebre vágom, viszont ekkor csöngetnek. Szinte
belefájdul a lábam, ahogy hirtelen, gyorsan mozdulok, kirontok a szobámból, és
trappolva szántom végig a lépcsőt.
– Majd én, majd én! – Kifakadva kerülöm
anyámat, aki ajtót akar nyitni, majd megtorpanok egy pillanatra, mikor célba
érek.
A kezem a kilincsen, mély levegőt
veszek, majd kinyitom végre a bejárati ajtót. Ennyi elég, hogy Jaebum felemelje
a fejét a telefonjából, de a szokásos mosolya most elmarad.
– Fura vagy.
– És még én vagyok a paraszt? – A
szemeimet forgatva kérdezek vissza, és arrébb állok, hogy bejöhessen, de ő inkább
elém lép. Két ujja közé fogja az államat, a fejemet ide-oda forgatja, amit
tehetetlenül tűrök.
– Tényleg fura vagy – mondja tovább
vizslatva az arcomat, amit megelégelek, és ellököm a kezét a közelemből.
– Mégis mit csinálsz?
– Csak kíváncsi voltam, van-e rajtad
alapozó. Túlságosan kisimult vagy. – Erre a kérdésre úgy bámulok rá, mintha
elment volna az esze, amire végül elmosolyodik, csak ekkor jövök rá, hogy a
magánszférámban áll.
– Miért sminkeltem volna? Távol áll
tőlem az Idolság. – Erre csak bugyután vigyorog, mintha a hét viccét mondtam
volna, amit le sem reagálok, csak becsukom az ajtót, és el is indulok befelé.
Vagyis indulnék, ha apám nem állna az előszoba végében ölbe tett kezekkel.
Nem nyújt bizalomgerjesztő látványt,
egyből érzem, hogy Jaebum befeszül, még hátrál is egy lépést. Apám rohadt
ijesztő.
– Woomyeon vagyok – dörmögi a mély,
rekedtes hangján, amitől még engem is kiráz a hideg.
– Im Jaebum. Uram. – Még meg is hajol
olyan mélyen, hogy sanszos; fel se tud majd egyenesedni.
Végül megveregetem szerencsétlen vállát,
aki erre felegyenesedik, és ahogy elindulok, szorosan mögöttem jön, mintha
pajzsnak használna. Viszont a helyzet az, hogy apámtól semmi nem védi meg.
– Jaebum. – Apám ízlelgeti a nevét, majd
felmorran, ahogy elhaladunk mellette, szerintem mögöttem a nagyszájúnak konkrét
halálfélelme van. – Remélem, a sleppedet elhagytad.
– Apa. – Mély levegőt véve szólok rá,
amíg ő még mindig gyilkos tekintettel mered a vendégre.
– Én csak figyelmeztettem. Van egy
légpuska a garázsomban.
– Drágám! – Anya is közbeszól végre, de
ő nem tud nem mosolyogni. Még szerencse, hogy a nappali elég nagy ahhoz, hogy
ne fulladjunk meg. – Ne haragudj miatta, ő ilyen. – Felénk sétál, egy
pillanatra megérinti Jaebum vállát, majd az én hajamba borzol, amivel nem
mellesleg húsz percig szenvedtem. – Nem kérsz valamit?
– Nem, anya, nem kér. Inkább menjünk. –
Próbálom Jaebumot megmenekíteni a gyilkos apámtól, meg a terhességtől
megbolondult anyámtól, de az a helyzet, hiába tolom kifelé, meg sem moccan.
– Egy kávét? – Anya, mintha itt sem
lennék, úgy beszél tovább, amíg apa inkább visszavonul a konyhába. Megölöm
magam, ha leéget.
– Nem, köszönöm. – JB halványan
mosolyog, majd folytatná is, ha anyám nem kezdene a kanapé felé terelni. Édes
istenem, hogy soha nem indulunk el.
– Mikor átjöttél a múltkor, nem tudtunk
beszélgetni, pedig jó lenne kicsit megismerni. – Még le is ültet, amíg ő a kis
dohányzóasztalra telepszik velünk szemben. Le sem lehetne vakarni az arcáról a
kedvességet. – Bár Youngjae már nagyon sok mindent elmondott, be nem áll a
szája néha.
– Anya!
– Ez nekem új. Én nehezen bírom szóra.
0 megjegyzés