Gyógyszeretet | 7.
december 09, 2016
Mivel az előbb elég szépen le lettem
teremtve, egy szót sem szólok, csak várom, hogy belekezdjen végre, mert már
elszakadóban vannak az idegeim. Viszont ő meg sem szólal egészen addig, amíg a
kapuig nem érünk, mintha megérezné, hogy itt lesz hagyva, ha tovább hallgat.
– Nem nagy dolog, de nekem fontos. – A
kerítés egyik rácsán támaszkodik, úgy néz rám zavartalanul, miközben én
próbálok két másodpercnél tovább a szemeibe nézni. – Gáz, vagy nem gáz, de
vagy... ezerszer visszaolvastam a beszélgetéseinket. Talán az ötszázadiknál
sikerült feldolgoznom, hogy tényleg te voltál az. – Végül egy félmosolyt is
villant, a fejét oldalra biccenti, én meg meghalok.
Csaknem lever a víz, ebben a pillanatban
fordulok a táskámhoz, hogy megkeressem a kulcsaimat. Figyelemelterelő
hadműveletnek egész jó, ugyanis így legalább nem kell a szemeibe néznem.
– Az alku? – Halkan beszélek és gyorsan,
csakhogy ne érződjön a hangomon a zavartságom.
– Nem nagy szám – rántja meg a vállát
félszegen. – Mondtad, hogy nincsenek barátaid, és sulin kívül csak akkor mész
el otthonról, ha el akarsz menni sétálni. – Ahogy visszahallom mindazt, amit
még én árultam el neki, a világ legnagyobb szerencsétlenségének érzem magam.
Talán nálam nyomorékabb nem is létezik. – Gondoltam... Megmutatnám, miről
maradtál le. Ha eljössz velem szórakozni, és az ötödik eset után úgy
érzed, hogy a hátad közepére nem kívánsz, akkor békén hagylak. – Épphogy
elhallgat, pörögni kezd az agyam, legszívesebben ezer kérdést zúdítanék a
fejére.
Nem értem ezt a fiút, ráadásul ez az
ötlet nagyon nem nyerte el a tetszésemet. Életképtelen vagyok, nem tudom, mégis
mire számít.
– És ez neked miért érné meg? – Végül
abbahagyom a kulcsaim keresését, és a homlokomat ráncolva nézem, ahogy ő
próbálja nagyon lazára venni a figurát, bár azt nem értem, miért.
– Mert amíg te tapasztalatokat szerzel,
jobban megismerjük egymást, röviden egy esély, hogy kiderítsem, Chibi és Meob
miért kezdett el beszélni. Ennek oka van. – Rákérdeznem sem kell, tudom, hogy
ez neki magas, nem érti, és talán még idegesíti is. Az, hogy több mint hét
milliárd ember közül pont nekem írt. Talán így belegondolva ez... Tényleg
nagyon furcsa. – Na?
– Nem adod fel, igaz? – Mély levegőt
véve markolom a kilincset, már meg sem próbálok valami kibúvót keresni. Úgyis
az lesz, amit ő akar.
– Nem, nem igazán. – Még hümmög is
egyet, ismét a vállát rántja, fogalmam sincs, hogy tud úgy viselkedni, mintha
semmiség lenne.
Pedig nekem ez hatalmas dolog, főleg...
Tőle.
– És Jacksonék mit fognak szólni ehhez?
Nem kockáztatnám a biztos barátaimat egy visszahúzódó, lehetetlen emberért a
helyedben. – Valamiért akkor is megpróbálkozom azzal, hátha meggondolja magát,
de az arcáról leolvasva erről szó sincs.
– Jacksonéknak ehhez semmi közük.
Szeretem a kihívásokat. – Amíg ő beszél, én a vállamon igazítgatom a táskámat,
hiszen itt a vége. Ennyi volt.
– Hát... Rendben – adom be a derekamat
végül, amire egy felhőtlen, gyermeki mosolyt kapok, és talán ezzel lep meg a
leginkább.
– Akkor majd holnap beszélünk. –
Teljesen higgadt hangon szólal meg, amit már le sem reagálok, csak a kiugrani
készülő szívemet csitítva nyomom le a kilincset, szerencsémre a kapu nyitva
van. Még jó, hogy nem találtam a kulcsom.
El sem köszönök, félek, valami hülyeség
hagyná el a számat. Épp ezért még levegőt is alig veszek, amíg be nem csukódik
mögöttem a bejárati ajtó, viszont ahogy lerúgom a cipőimet, hitetlenül túrok a
hajamba, talán túl hangosan is kapok levegő után.
– Nano, mi a baj? Hófehér vagy, napok
óta nem vagy ugyanaz. – Apa hangjára viszont észhez térek, a tarkómat
vakargatva hagyom ott a mini előszobát, de a nappali bejáratánál tovább nem
tudok menni.
– Ma voltam orvosnál. – Mindkét szülőm a
kanapé háttámláján támaszkodik, egymás szemébe néznek, bár apának szinte csak a
hátát látom.
– És? – Érzem a levegőben a
feszültséget, aminek hála egy centit sem tudok mozdulni pedig szólnom
kéne, hogy itt vagyok.
– És terhes vagyok. – Anya kijelentése
után egy boldog, mégis aggódó mosoly térül szét az arcán, amíg apa és én
elfelejtünk levegőt venni.
Kihagy a szívem egy ütemet, belegondolni
sem tudok, hogy akkor apa vajon mit érezhet. Már tippem sincs hirtelen, apában
mi játszódik le, hogy mire gondol, de aztán... Aztán megtörténik az, amire a
legkevésbé számítottam.
Gyorsan mozdul, a karjai egy pillanat
alatt anya köré fonódnak, úgy öleli meg, mintha az élete múlna rajta. Az én
szívem pedig itt csordul túl teljesen.
Nem elég, hogy kistesóm lesz, de még a
szüleim is boldogok. Ilyenkor tudatosul bennem, milyen szerencsés is vagyok,
hogy ilyen családom van.
***
Itt ülök a suli udvarában, három napja,
hogy kiderült; lesz egy testvérem. Hatalmas korkülönbséggel, de nem számít,
bővül a család.
Ez jár folyton a fejemben még így is,
hogy a Twittert görgetem, talán haza is kéne mennem már, de aish... Jó itt jelenleg.
A telefonom hirtelen rezegni kezd,
kiírja, hogy üzenetem jött, bár egyből tudom, ki az.
MeobMeob
I.
@mubmub_i
Chibi,
ráérsz ezen a héten?:D Péntek este, jön a hétvége... Belevetnénk magunkat a
városi életbe. Na?
16/10/16, 15:48 PM
ChibiJ
Choi
@cucumber_chjae
Kizárt
dolog
16/10/16, 15:49 PM
MeobMeob
I.
@mubmub_i
Mi?
Hallod
Belementél
a múltkor
Miért
nem?
16/10/16, 16:50 PM
Pár pillanatig gondolkodom rajta, mit
írjak, közben pedig felkelek, és körül sem nézve az udvaron a kapu felé
igyekszem.
Csak azért, mert az időt elnézve már
másfél órája itt ülök.
ChibiJ
Choi
@cucumber_chjae
Mert
nem bízom benned, a végén még eladsz az egyik sikátorban
16/10/16, 15:56 PM
Bár komolyan gondolom, mégis van benne
egy kis poén, amit remélem, nem vesz magára.
Csak néha nézek fel a telefonomból,
ahogy lassan sétálok, ami eddig nem volt rám jellemző, de hát... Jaebum.
Várom a választ, de a telefon csak nem
rezeg, még akkor sem, mikor kijutok az udvarról, és egyenesen hazafelé veszem
az irányt.
– Hé. – A vállamba ütve állítanak meg,
aminek hála egyből megtorpanok, és felkapom a fejemet.
Természetesen Junior áll előttem,
mellette pedig Jackson, aki már szóra is nyitja a száját.
– Hol van JB? – Morog és a szemöldökét
vonogatja, amíg a tekintetem mögé téved, ahol Mark és Yugyeom beszélget, Bambam
pedig a telefonját nyomogatja, valószínűleg videót néz.
– Fogalmam sincs. Nem az én legjobb
barátom. – Nagyobbat nyelve hátrálok el tőle, amíg ő úgy bámul, mintha megint
kész lenne megütni.
– Figyelj, Choi, kurvára nem viccelek. –
Utánam lép, megragadja a felkaromat, hogy ne meneküljek el. Bár úgysem tudnék,
a lábam remeg, és azért imádkozom, hogy ne üssön meg. Nem akarom megint azt
érezni. – Szállj le JB-ről. Nem vagytok egy súlycsoport, neki van értékes
élete, barátai, nincs rád szüksége. – Ahogy hallgatom, lassan rájövök; nekik
fogalmuk sincsen arról, hogy Jaebum magától beszélget velem, és nem azért, mert
én akarom. – Túl sokat beszél veled mostanában, és nem tetszik az, aki lesz
belőle lassan. Takarodj a közeléből.
– Ő jön utánam, én...
– Ja, ez teljesen valószínű. – Junior
szakít félbe, úgy szól le, hogy ennél tovább már nem is tudok ellenkezni.
– Csak tűnj el a közeléből. Szarul
jársz, Choi, és nem úszod meg annyival, mint a múltkor.
***
Két napja, hogy Jacksonék megint hozták
a formájukat, ami miatt eléggé szorongok, úgy pedig végképp, hogy jelenleg itt
sétál mellettem az, aki az "oka" az egésznek.
Igen, Jaebum magára vette a "nem
bízom benned" kijelentésemet, és ezért kísér haza megint.
Kihangsúlyoznám a megint szót, ugyanis
tegnap is ezt tette, mintha fél órás sétával elérhetné, hogy... Aish.
Mindenesetre jólesik a közelsége, kezdek hozzászokni, ami miatt aggódom egy
kicsit.
Nem mondanám, hogy könnyen jött, sőt...
De attól még mehet könnyen. És én megint egyedül leszek. Vagy... Talán
túlkombinálom már megint?
– Jaebum... – Halkan szólítom meg, ezzel
félbeszakad a kellemes csend, a mellettem sétáló pedig kíváncsian néz rám. Az
első alkalom, hogy én kezdeményezek beszélgetést. - Mondtad, hogy Jacksonéknak
ehhez semmi köze, de... Ők mit gondolnak erről? – Pár pillanatig a számat
húzom, hiszen az előbb ő még jókat nevetett a saját poénjain, én meg előállok
ezzel a témával lelőve a hangulatot.
– Fintorogtak, de azon kívül nem mondtak
semmit. Még a szünetben nagyon összevesztem velük, miután megtudtam, hogy ők
vertek meg. Megígértettem velük, hogy nem jönnek a közeledbe többet. – A vállát
rántja, amíg én nem tudom, min döbbenek le jobban; a figyelmes gesztusán, vagy
azon, hogy Juniorék a háta mögött mégsem hagynak békén.
Talán el kéne mondanom neki, hogy megint
megfenyegettek, hogy meg leszek verve, ha mi tovább beszélünk, de ezt nem
lehet. Nem akarom, és nem is tehetem.
Félek, csak összeveszne velük, és
megromlana a kapcsolata a barátaival. Én ezt nem akarom, mert hiába vannak rá
rossz hatással, akkor is fontosak neki.
– Értem. – Csak ennyit bökök ki, mikor
végül hazaérek, de egyelőre még nem tudok bemenni.
Magamban hezitálok, mégis mi lenne a
legjobb, de mivel nem jutok semmire, csak felsóhajtok. Zsákutca az egész, nem
nyithatom ki a számat.
– Mit... Szólnál, ha elmennénk valahova
hétvégén? Csak beülnénk egy kávézóba délután. Pár órára. – A vállát rántja,
lenéz a földre, majd olyan magabiztos tekintettel emeli fel a fejét, hogy
csaknem léket vág belém.
– Délután?
– Csak és kizárólag. Tudom, hogy csak
csütörtök van, de majd eldönt...
– Rendben – egyezek bele már le sem
terhelve az agyamat a kibúvót keresve. Eléggé meg is lepem ezzel, és Jr-ék után
távolságot is kéne tartanom, de nem számít.
Jaebum visszavett a lendületből, és
fokozatosan halad, nem két óránként hív el, hogy töltsem az éjszakát az utcán.
– Oké. – Elmosolyodik, látom, hogy örül
neki, ami nekem még furcsa, de majd... Hozzászokok. Muszáj lesz, ugyanis ő
nagyon nem tágít. Talán tényleg ismerni akar. – Nem értem, miért aggódsz
folyton. Látod, hogy nem vagyok olyan borzalmas.
– Én nem aggódom. – Hitetlenül meredek
vissza rá, még csak eltakarni sem tudja, mennyire szórakoztatja, hogy nekem áll
feljebb.
– Látom az arcodon, hogy de. – Homlokon
bök, a mosolya vigyorrá növi ki magát, amit inkább már le sem reagálok. – Nyugi,
nem fog történni semmi rossz.
***
Eltelt több mint másfél hét, és hiába
ígértem meg, nem tudtam elmenni Jaebummal abba a kávézóban hétvégén. De
megértette, mondtam, hogy családi ügy, persze azt nem, hogy anya terhes, és
neki kell segítenem.
Valahogy nem igazán találtam alkalmat
beközölni, amúgy sem érdekelné őt gondolom.
– Youngjae, apád ma korábban jön haza,
úgyhogy együtt vacsorázunk! – Anya felkiabál hozzám, ami végszó nekem; arrébb
teszek minden tankönyvet, pont eleget tanultam.
Ma hamar hazaértem, Jaebum nem kísért
haza, bár nem baj, csak... Furcsa volt. Az elmúlt napokban szinte mindig hazáig
jött velem, beszélgettünk, rengetegszer rávett arra, hogy én is megszólaljak,
tulajdonképpen most már eléggé feloldódtam a közelében. Viszont ami rossz,
nagyon, nagyon borzalmas, az az, hogy én talán már... annál is többet érzek.
Kiugrik a szívem, valahányszor arra
gondolok, hogy ott sétál mellettem, valahányszor elhív, és többet akar velem
lenni.
Eltelik csaknem negyed óra úgy, hogy a
tanulást mellékelve a Twittert görgetem, mikor határozott kopogás félbeszakít.
Egyből tudom, hogy nem anya az, ő utána egyből be is jön.
– Gyere - mondom lassan kihúzva magam,
viszont mikor nem nyílik az ajtó, felállok, hogy akkor kinyissam én. – Apa,
tudod, hogy bejö... – Amint a szemeim elé tárul a zaklatóm, benn rekednek a
szavak, és egy fintorra húzom az arcomat. Hát rá rohadtul nem számítottam. –
Jaebum?
– Na szép, mi ez a fogadtatás? – A fejét
csóválva szól le, de rajtam akkora a sokk egyelőre, hogy nem engedem be. Bár
nem is akarom, hogy őszinte legyek.
– Mégis mit keresel itt? – akadok ki
kicsit jobban, látom rajta, hogy ezt nem így akarja megvitatni.
– Hallod? Ez csúnya, nem vagy
vendégbarát? – Folytatja a cukkolásomat, viszont mikor nem reagálok rá egy
fújtatáson kívül, megkomolyodik. Egy egészen kicsit. – Anyukád engedett fel.
Mondtam, hogy lent megvárlak, de ő felküldött. Aranyos nő, folyton mosolyog,
hogy lehet a te anyukád? – Még maga mögé is bök, lassan végül elvigyorodik,
amíg én mormogva lépek arrébb jelezve, hogy jöjjön be.
Persze, hogy az anyám küldte fel. El
tudom képzelni, milyen fejet vághatott, mikor megtudta, hogy ő az a bizonyos Im
Jaebum, és teljesen természetes, hogy a legvédtelenebb pillanataimban száműzi
ide szerencsétlent. Annyira tipikus.
– Inkább azt mondd, miért jöttél. –
Ahogy ő a szobámat elemezve lépked beljebb, én csak a szemeimet forgatva csukom
be az ajtót utána, majd megfordulva neki is döntöm a hátamat.
– Nem vagy felvillanyozva, hogy itt
vagyok. – Csak fél szemmel néz rám, halványan mosolyogva, amíg én próbálom
feldolgozni, hogy komolyan ő van itt a szobámban. Édes istenem, miért nem marad
abba a remegésem?! – Nálad mindig ilyen rend van? Bár meglepődnöm sem kéne,
ránézésre is...
– Jaebum. A lényeget – vágok közbe
továbbra is őt figyelve, amire felsóhajt, szembe fordul velem, majd pár
pillanat múlva a tarkójára simít.
– Szeretsz a lényegre térni, megszokhatnám.
– Amíg ő összeszedi magát, én életet lehelek a lábaimba, hogy legalább az
ágyamig eljussak, amire úgy ülök le, mintha hetven lennék. Jelenleg annyinak is
érzem magam, folyton megvárat. – Azért jöttem ide, mert ezt nem lehet
Twitteren. – Keze a nyakáról a hajába téved, szinte fizikai fájdalmat okoz,
ahogy végig nézem. – Ami azt illeti, tudom, hogy nem bízol bennem, és ez nagyon
zavar, mert én benned valamiért igen. Bár okot még nem adtál rá, de mindegy. A
lényeg az, hogy szeretném, ha ez kölcsönös lenne, úgyhogy gondoltam, elmondok
valami... Fontosat. – Lassan elindul, hála az égnek nem mellém, hanem a
székemre ül, amit elhúz az íróasztalomtól. – Vágom én, hogy nem érek el semmit
azzal, ha fél órán át, amíg hazakísérlek, csak öntöm magamból az idiótaságot. –
Legszívesebben fejbe vágnám, hogy térjen észhez, de nem teszem. Csak lebénulva
ülök, és nézek a szikrázó szemeibe. – Elmondom, mert tényleg meg akarom
mutatni, hogy nem kell tartanod tőlem, mert ezt... Csak öten tudják rólam
mindössze.
– Kérlek, mondd már. – Alig tudom
mozdítani az elzsibbadt számat, amire ő mély levegőt vesz, biztosra veszem,
hogy erre a pillanatra napokig készült fejben.
Biztos nehéz lehetett neki ide jönni most.
Biztos nehéz lehetett neki ide jönni most.
0 megjegyzés