Gyógyszeretet | 6.
december 09, 2016
Ezer üzenetem jött az óta, én pedig
ritkán válaszolok. Attól tartok, be fog törni, ezt pedig nem akarom, mert ahogy
ő is mondta; félek. De nem tőle, hanem a helyzettől, a kínos
beszélgetésektől, attól, hogy én jövök ki rosszul az egészből.
Mégis ellenállhatatlan vágyat érzek az
iránt, hogy találkozzak vele, mert bármennyire gáz, de én... Aish, látni
szeretném. És nem csak azért, mert többet érzek, hanem mert kíváncsi vagyok,
megint ugyanolyan lenne-e, mint múltkor.
Nem volt lekezelő, nem volt bunkó, sőt,
még akkor is kiakadt, mikor megtudta, hogy Jacksonék vertek meg. Viszont akkor
is tartok attól, hogy most nem lesz sokk alatt, és ismét azt az énjét fogja
mutatni, mint a barátai közelében.
***
Valahogy sikerült kihúznom egész
szünetben úgy, hogy nem adtam fel, és tovább álltam ellent. És tessék, most itt
vagyok, korán reggel teljesen elkészülve, és várva arra, hogy elindulhassak.
Mindig utáltam iskolába járni, de most
mégis bennem van egy kis kíváncsiság, nem tudom, mire számítsak.
Jacksonék le fognak szállni rólam? JB
kerülni fog?
Teljesen a gondolataimba merülve
ácsorgok, amíg nem hallom az egyik ajtó csapódását és egy tompa, fájdalmas
nyögést. Egyből összekapom magam, a homlokomat ráncolva hagyom ott a szobámat,
viszont a fürdő előtt megtorpanok.
A kiszűrődő hangok eléggé aggasztanak,
de nem nyitok be, félek, mit látnék.
– A-anya…? – Félig az ajtónak dőlve
beszélek, aminek hála hatalmas lesz a csend. – Anya, segítsek valamiben? Minden
rendben?
– Semmi baj – dünnyögi rekedt hangon,
szinte rá sem ismerek. – Majd... mindjárt feltakarítok magam után, csak egy
perc.
– De mi történt? – Egyre türelmetlenebb
vagyok, hisz engedélyt nem kaptam arra, hogy bemenjek, és ezek szerint valami
tényleg nincs a helyén. – Mit kell feltakarítani? Anya?
– Indulj el a suliba nyugodtan,
kicsikém, én összepakolok magam után, semmi baj. – Megremeg a hangja, esküszöm,
már teljesen a frászt hozza rám.
– Apa már nincs itthon, és nem szívesen
hagylak egyedül – mormogom a számat húzva. Aggódom, hogy titkol valamit, eddig
semmi baja nem volt. - Bejöhetek?
– Egy pillanat, mindjárt kitakarítok,
esküszöm. Youngjae, mi az első órád? És mennyi van ma?
– Ma négy órám van. – Meglepetten szemezek
az ajtóval, fogalmam sincs, hova akar kilyukadni.
Ezután csend áll be, tudom, hogy
gondolkodik, mit is mondjon. Mindeközben én már a falba verem a fejem, komolyan
kikészít ez a feszültség.
– És feltétlenül be szeretnél menni? –
Ezt hallva szinte megszédülök, nem akarom elhinni, hogy komolyan ez hagyta el a
száját. Az anyám száját.
Mégis mi történik?
– A frászt hozod rám, anya. – A
kilincsen van a kezem, de nem nyomon le. Amíg nem létfontosságú, nem megyek be.
- Az utolsó kettőre muszáj bemennem.
– Várj meg a kanapén, pár perc és
megyek. – Nem faggatom tovább, csak teszem, amit mond, és nagy kétkedések közt
leszenvedem magam a lépcsőn, hogy a kanapéra leülve a semmibe meredjek.
Nem elég, hogy az elmúlt napokban
történtek után szembe kell néznem Jaebummal és a sok bunkóval, most itt
van ez. Remek.
Egy kész örökkévalóságnak érzem azt a
kemény öt percet, amíg anyára várok, viszont mikor besüpped mellettem a kanapé,
hirtelen észhez térek.
Csak nézek rá némán, teljes
aggodalommal, miközben ő a fehér arcát dörzsölgeti.
– Nem akartam még elmondani, amíg nem
biztos, még apád sem tud róla. – Szaggatottan veszi a levegőt, a tekintete
össze-vissza cikázik az arcomon, mintha meg akarna fejteni.
– Anya, mondd már el. – Kisebb hallgatás
után kifakadok, a kiugrani készülő szívemmel küzdök.
Beleőrülök a várakozásba.
– Nem biztos, amíg orvos nem támasztja
alá, de... Lesz egy kistestvéred. – A végén kiszöknek a könnyek a szeméből, egy
boldog mosoly ül a száján, mégis aggódik.
Fél, mit reagálok, amit egyelőre én sem
tudok még. Csak próbálom elnyomni magamban a hangos ricsajt, ami nem hagy
rendesen gondolkodni.
– Terhes vagy? – Épphogy kimondom
hangosan, a szívem pont úgy reagál, mint mikor megtudtam, hogy Jaebum... Ah.
Folyton csak ő, el kéne felejtenem.
– Nagyon remélem. – Megtörli a szemeit,
mosolyog, látom a visszafojtott örömöt a szemeiben. Megtelik tőle a szívem. –
Ma megyek nőgyógyászhoz, de azt nem tudom, hogy apádnak hogy mondom el, bármi
is lesz a vége. – Ő beszél, én bólogatok, miközben a szemeim égnek, a szám
remeg, hiszen ezer kérdésem lenne hozzá, de nem tudok megszólalni.
Kistesót akarok.
***
Túl sokáig maradtam anyuval a kanapén, a
hasát simogatva, az első emlékeimmel a fejemben. Eszembe jutott rengeteg dolog
gyerekkoromból, amit remélem, anya is átélhet még egyszer.
Én túl korán jöttem nekik, talán nem is
tudta felfogni, mi történik, de most újra itt van. Remélem.
Ezekbe a gondolatokba burkolózva szedem
a lábaimat a tágas folyosókon, amíg el nem érek a termemig.
Már jócskán a második órám felén is
túlvannak, de nem bánom, hogy lemaradtam. Egy kicsit sem.
Mély levegőt véve nyitok be végül,
egyből minden szempár rám szegeződik a teremben, de nem csak az a tíz
darab, mint általában. Most vagy kétszer annyian vannak, ráadásul azok, akiket
a legkevésbé sem akartam volna látni ma már.
El fogok ájulni.
Itt vannak Jacksonék, az egész
osztályuk, ráadásul a helyem sem szabad.
Meg fogok halni.
– Youngjae. – A tanár hitetlen hangja
rángat vissza a földre, ami miatt egyből rá szegezem a tekintetem, és egy mély
meghajlással próbálom elérni, hogy ne akadjon ki.
– Elnézést.
– Már az első óráján sem volt bent, maga
soha nem késik. – Teljesen meglepetten beszél, miközben én becsukom az ajtót
magam mögött, és ismét körbenézek.
Talán ez az, amit rosszul teszek, hisz
még mindig mindenki engem figyel, az én lelkem pedig megremeg, ahogy
észreveszem, hogy ő is. Jaebum is nyíltan bámul, és bármennyire
távolságot kéne tartanom, mégis sokkal jobban örülnék, ha ő ülne a padomban
Junior helyett.
– Lim Yeonji tanárnő ma nem tudott
bejönni, és összevont óráik vannak, de attól még leülhet. – Mikor egy burkolt
megjegyzést kapok, miszerint zavarok, a lábam elindul.
Remegek minden léptemtől, a belsőm
kavarog, ahogy végül a terem hátuljába érek, és leülök... Aish. Jr mellé.
Egyből arrébb húzódik, fintorog és
morog, amitől páran hátranéznek, és halk kuncogás tölti be a fülem.
Hiába fordul végül mindenki előre,
Jaebum még mindig rám mered a terem közepéről, félig a padon fekve, a válla
felett.
Próbálok nem figyelni rá, de a
tekintetem akaratlanul is az övébe téved, kezd zavarba ejtő lenni az egész.
A következő két órát így ülöm végig,
szinte el sem hiszem, ahogy kicsengetnek. Ez az egész túl gyanús volt, hiszen
se órán, se szünetben nem bántott egyikük sem, nem szóltak hozzám.
JB pedig csak bámult, de nem jött ide,
én próbáltam nem figyelni rá, de... Valahányszor a tanár felszólította,
kirázott a hideg a hangjától.
Még ülök percekig, amíg végleg el nem
tűnik mindenki a teremből, csak ekkor állok fel, és indulok kifelé folyton azon
agyalva, hogy anya vajon az orvosnál van-e. Ma még nem hívott, és ez kezd
aggasztani egy kicsit.
– Youngjae! – Épphogy kiérek a suliból,
sőt, még a kapun is kiteszem a lábam, egyből meghallom a nevemet. A hideg
kiráz, próbálok úgy csinálni, mintha nem hallottam volna, de az öt ujj a
felkaromon nem hagyja annyiban.
– Jaebum, sietnem kell haza. – Rá sem
nézek, egyszerűen csak tovább indulok kihúzva a kezem a szorításából, ami
túlságosan nem hatja meg.
Csak jön utánam, mintha teljesen
normális lenne.
– Akkor elkísérlek.
– Minek? – Fél szemmel lesek rá,
motyogok, amivel máris megadom neki azt az önbizalmat, ami miatt már biztosan
nem szabadulok tőle.
– Mert Twitteren nem válaszolsz. –
Egyszerűen lerendezi a dolgot, a hangsúlyából tudom, hogy semmi értelme
ellenkeznem. Úgy tűnik, eddig tartott a terv a fejemben, amit ő a szimpla
akaratosságával egy pillanat alatt felrúgott. – Túlreagálod. – Ennek az egy
szónak hála egy pillanatra megállok, olyan gyilkos tekintettel meredek rá, hogy
csaknem elhátrál.
Rá vetítem ki a haragomat, pedig nem
kéne. De mégis mit tehetnék, ha ilyen hülyeséget mond?!
– Túlreagálom? – Egészen elvékonyodik a
hangom, ahogy visszakérdezek, amivel párhuzamban a számra mutatok. – Látod azt
a rohadt sebet? És a már sárga foltot a szemem alatt? Négy napig alig tudtam
felülni is, és te azt mondod, túlreagálom?!
– Miért nem tudtál felülni? – Ő a
homlokát ráncolja, úgy kérdez, mintha megőrültem volna, viszont nem vagyok
hajlandó a tudtára adni, hogy kétszer gyomron ütöttek. Teljesen felesleges
lenne. – Egy valamit nem értek. – Ahogy nem kap választ, ismét megszólal, én
pedig azzal a lendülettel indulok tovább. Mondanom sem kell, hogy egyből követ,
ami miatt egy pillanatra alábbhagy a sértettségem, és eluralkodik rajtam a
remegés, mert tudatosul bennem, hogy ő az. Bár... Már kezdek hozzászokni. –
Miért rám haragszol, ha nem én bántottalak? Jó, értem, hogy kicsit neheztelsz
rám a régebbi dolgok miatt, de jelenleg futok utánad azért, hogy egyáltalán
szóba állj velem. – Pár pillanatra elhallgat, én addig gyorsítok a tempón, így
az alapjáraton fél órás utamat sokkal hamarabb teszem meg legalább. Viszont,
hh, még így is, mintha órákra lennék az otthonomtól. – Ez alatt az egy hónap
alatt egészen... megismertük egymást, és nem fogok hazudni, egészen meg is
kedveltek. – „Egészen”. Nem tudok fennakadni azon, hogy ezzel az egy szóval
próbálja ellensúlyozni a mondandója komolyságát, de jelenleg nem megy. Mindaz,
amit mond, konkrétan zavarba hoz, már nem tudok mást csinálni, csak feszülten
markolom a táskámat, és a járdát bámulva haladok előre.
Viszont legalább... Legalább
magyarázatot kapok arra, miért hajt ennyire, még ha lehetetlennek is tűnik.
– Ennyi? – Félénken szólalok meg, tartok
attól, hogy valami rosszat mondok, rosszkor vagy esetleg teljesen feleslegesen.
Ő felsóhajt, én a méreg zöld
kerítésünkkel szemezek, ami egyre közelebb ér, pedig most nem akarom. Minden
lépés után egyre kevésbé akarok hazaérni.
– Nem, nem ennyi. Kössünk alkut.
– A... Alkut? Nem is tu...
– Az ég szerelmére, ne akadékoskodj, csak hallgass végig.
– Az ég szerelmére, ne akadékoskodj, csak hallgass végig.
0 megjegyzés