Gyógyszeretet | 5.
december 09, 2016
Azt hiszem, megállt bennem az ütő.
Mintha egy pillanatra a szívem abbahagyná a dobogást, tartok egy mindent
elsöprő szívrohamtól, amit a helyzet okoz.
Végig Jaebum volt az, vele beszéltem,
neki panaszoltam el, hogy a barátai elvertek.
Nem látok, nem hallok semmit, csak a
kusza gondolataimat magam előtt. Rájövök végre ennyi agyalás után a nevére,
hogy a meob egyenlő a mubbal, ami valójában bum, az i pedig Im. Im Jaebum.
És ha ez még nem elég, folyton a
városban volt a haverjaival, ugyanaz a korunk, ugyanakkor érettségiztünk.
Valamilyen szinten teljesen egyértelmű, nekem mégsem jutott volna eszembe, hogy
ő az.
Ahogy elnézem, ez kölcsönös.
– Youngjae? Jól vagy? – Ő töri meg a
csendet, aminek hála reflexből hátrálok tőle, el is érem, hogy már a homlokát
ráncolja. – Miért félsz? Mondtam, hogy nem fog történni semmi rossz. - Teljesen
le van döbbenve, mégis sikerül nyugtató hangsúlyt a szavaiba vinni, amit nem
értek. Talán a hófehér arcom veszi rá, a remegő lábaim vagy a sípoló tüdőm.
– Te ezt tudtad? Itt vannak ők is? – A
hangom felismerhetetlen, ahogy magamat átölelve nézek körbe, egyből tudom, ha
képes leszek rá végre, elrohanok. Itt hagyom és ki sem jövök a szobámból a
szünet végéig.
– Kik? – Ő is követi a példámat, a
tekintete körbeszalad a helyen, majd olyan szemekkel mered rám, mintha
bármelyik pillanatban megállhatna a szívem. – Nem tudtam, hogy te... És még nem
is tudatosult bennem, úgyhogy kell egy kis idő. – Az arcát dörzsöli, velem
ellentétben ő próbál higgadt maradni, hiába látom rajta, hogy a kiakadás szélén
áll. – De... Ki vert meg? – Ezt hallva az arcomon megrándul egy izom, csak azt
figyelem, ahogy ő a felrepedt számat bámulja.
Ki fogok borulni, kaparja a torkomat a
sírás, a szitokszavak, de bármennyire esne jól, ah... Az ő fejére nem tudom
zúdítani az egészet.
– Mintha nem tudnád! – Az előbbi
gondolatom ellenére mégis így bukik ki a számon, hangosan és tele indulattal.
Meglepődik, csak pislog és néz rám bután,
miközben az agya kattog, a szavakat keresi. Aztán... Jön a felismerés. Az arca
eltorzul, a tekintete elködösül, a kezei ökölben, de tőle még mindig nem
tartok. Tudatosan legalábbis.
– Jackson. – Teljesen elképedve ejti ki
azt az egy szót, amit hallva érzem, hogy minden gyűlöletem az arcomra
telepszik. – Én esküszöm, nem tudtam! Fogalmam sem volt róla, hogy tényleg
képesek eddig elmenni. – Felém lép maga elé tartott kezekkel, amitől én
ösztönösen hátrálok, pedig tudom, hogy ő nem bánt.
– A legjobb barátaid, mégis mit hittél
akkor?
– Azt, hogy van ép eszük, és nem emelnek
senkire kezet! – Ő is felemeli a hangját, ideges és türelmetlen lesz, de
tisztán tudom, hogy nem miattam. Jackson az oka. – Mindig csak fenyegetnek,
soha nem bántanak senkit, csak szavakkal. De előlem miért menekülsz? Én nem
adtam rá okot. – Még fújtat is egyet, ahogy még egy lépést teszek hátra, mikor
egy pillanatra meg akarja érinteni a karom, hogy megnyugtasson.
– Mellettük te is ugyanolyan vagy, mint
ők, nem vagy jobb náluk. – Hazudok, nincs igazam, mégis annyi visszafojtott
indulat és düh van bennem, hogy ez csak úgy kicsúszik a számon.
Megbántom, az arca eltorzul, konkrét
sértés neki az, hogy a legjobb barátaival említem, ami ezer százalék, hogy
máskor nem esne rosszul neki, de most mégis.
– Én csak ritkán szálltam be, a legtö...
– És? – A szavába vágok, annyira
hirtelen szólalok meg, hogy a seb megfeszül a számon, és elzsibbad tőle az
egész arcom. - Nem számít, akkor is benne voltál évekig, és a legtöbbször igaz,
hogy nem álltál be te is a sorba, de végig nézted, ahogy megaláznak. Nem
csináltál semmit! Pont ugyanolyan vagy. - Nem tudom, mi lep meg jobban; az,
hogy életemben először állok ki magamért, vagy az, hogy ezt előtte teszem.
Neki, akinek a jelenlétében a legtöbbször csak dadogni tudtam, azt is csak
magamban.
Bár nem hibáztatom magam, tizenöt éves
korom óta tűrtem, épp itt volt az ideje, hogy kiadjam magamból.
Pillanatokig csak bámul rám teljesen
behatárolhatatlanul, miközben én azért küzdök magamban, hogy ne fakadjak ki
ismét. Viszont az dühít, hogy ő egy kerek perc eltelte után sem szólal meg, ami
nekem pont elég.
Végre összeszedem magam, mikor biztos
vagyok benne, hogy nem adja fel a lábam, megfordulok. A fejemet csóválom, ahogy
kész vagyok faképnél hagyni, és el is indulok. Egyik bizonytalan léptem követi
a másikat, egy pillanatra pedig felvillan a fejemben; ennyi. Itt van a vége.
Azt hittem, végre van valaki, hogy...
van egy barátom, de nem. Ő csak Jaebum, akinek a legjobb barátai megvertek, aki
ugyanúgy bántott kevesebb kegyetlenséggel, aki miatt remeg a lábam. Nem találom
a hangom, dadogok, és minden felborul bennem.
– Komolyan itt hagysz? – Sok idő kell,
mire feloldódik a sokkból, iszonyatosan meglep, hogy nem csak a hangja cseng
fel, hanem utánam is jön.
Nem ér hozzám, tartja a távolságot, de
rám néz. Köztem és az úttest közt járatja a tekintetét, és én fürdök a
pillanatban, mikor magamon érzem.
– Gondolkodnom kell. A régi dolgokon.
– És ezeket nem tudod elfelejteni? Csak
úgy? – Erre a kérdésre majdnem megtorpanok, ezernyi kérdésem lenne, hogy miért
csinálja ezt, miért nem megy haza. Megtudta, ki vagyok, inkább meneküljön.
– Vannak dolgok, amiket nehezen
felejtünk el, annyira lényegesek, hogy teljesen elnyomnak minden mást. Ez egy
ilyen dolog, JB, nem tudom figyelmen kívül hagyni, amit csináltál. – Beszélek,
és kapkodom a lábam, boldogít a tudat, hogy ha hazaérek, egyedül leszek, és
lesz időm gondolkodni.
Jelenleg az is több kérdést felvet
bennem, hogy követ, érzem magamon a belőle áradó türelmetlenséget.
– Csak annyit tudsz, amennyit mondok, és
annyit látsz, amennyit mutatok. Eddig rosszat mutattam, és kevés jót, de ezen
változatok. Hagyd is. – Épphogy befejezi a beszédet, én hazaérek, de nem tudom
itt hagyni. A kapu kilincsét markolom, a válaszon agyalok. Komolyan kikészít ez
a fiú.
Nem találom a szavakat, némaság feszül
kettőnk közt, de ez a csend nem üres. Tele van válaszokkal.
Nem tudom, mit gondoljak róla. Őszinte,
vagy csak profi módon megtéveszt?
– Jaebum... – Megállok, és épphogy
hátranézek rá a vállam felett, az arcán észreveszem, hogy ő magát sajnálja
csak. Nem azért csinálja, mert számít neki, mit gondolok róla. – Lelkiismeret
furdalásod van, de nekem nincsen okom arra, hogy ezen segítsek. Egy szemétnek
érzed magad, ez pedig a te hibád, máshogy próbáld bebizonyítani magadnak, hogy
nem vagy olyan, mint Jackson és Junior. Én ebben nem leszek partner, felejts
el. – Még mielőtt megszólalhatna, ráveszem magam, hogy elinduljak, egy szó
nélkül hagyom ott, és zárkózom be a lakásba.
Viszont ahogy beérek, és elnehezedik
rajtam a csend súlya, az agyam zakatolni kezd. Életem lehetőségét szalasztottam
el azzal, hogy lehordtam, hogy őszinte voltam nem csak vele, hanem magammal is.
Végre bevallottam az idióta szívemnek,
hogy ő nem különb, mint a barátai, hogy nem bízhatok benne, bármennyire is
akarok.
Ennek pedig az az ára, hogy... Egyedül
vagyok. Megint.
Ő csak egy szép mosoly, helyes arc, két
apró anyajegy a bal szeme fölött, ami már a védjegye. Semmi több ennél, és ebbe
bele kell törődnöm.
***
Két napja, hogy fény derült arra, kivel
is beszéltem majdnem egy hónapig, azóta pedig, mintha minden motivációm eltűnt
volna. Nincs miért felkelnem, nincs, aki üzenettel várna, túlságosan
hozzászoktam, hogy valaki érdeklődik irántam, keres, és foglalkozik velem.
És így visszagondolva, hogy mindent
JB-nek mondtam el, nem hagyja a szívemet normálisan működni. Ráadásul az a sok
minden, amit megtudtam róla, hogy megismerhettem, tisztában lehetek a valódi
humorával, ami nem az én szekálásomban merül ki.
Tudom, milyen az igazi Im Jaebum, aki
mellett nincsenek ott Jacksonék. És én kedvelem, de a bunkó énje nem engedi,
hogy nyugodt legyek. Félek, hogy amint elkezdődik a suli, még jobban rám
lesznek szállva, mert JB elmondja nekik ezt az egészet.
Azt, hogy érzek valamit egyikőjük iránt.
OMONA. Ez csak most tudatosul bennem,
hogy nekem ez elhagyta a számat, írásban ráadásul. Édes istenem, én tényleg meghalok majd,
igaz? Hiszen ha ez akár Mark fülébe is eljut, akkor már végem.
Jaebum lenne ilyen szemét? Valamiért úgy
érzem, nem, bár lehet, hogy még mindig csak a jót akarom látni benne.
– Youngjae! Minden rendben? – Anya
kétségbeesett hangja szakít félbe a kopogása után, aminek hála minden
gondolatom elillan. – Már enni sem igazán jössz ki. – Az ajtó megfeszül, ahogy
nekidől, tudom, hogy nagyon aggódik.
Nem válaszolok, hagyom, had higgye azt,
hogy alszom. Miután teljes lelki sokkot kapott, mert elmondtam neki mindent,
nem sok kedvem maradt már vele sem beszélni.
Csak fekszem az ágyamban némán, félig a
párnámban temetkezve, viszont épphogy abbamarad a zaj odakint, a telefonom
rezeg.
Először azt hiszem, hogy képzelődöm
csupán, de amikor újra és újra megtörténik, kiugrik a szívem a helyéről.
Ezerszer rá kell vennem magam, hogy meg
is nézzem, mi történik, de azzal nem számolok, hogy csaknem elájulok a
meglepetéstől.
MeobMeob
I.
@mubmub_i
Youngjae
Nem
tudom kiverni ezt az egészet a fejemből
Találkoznunk
kell
04/10/16, 21:03 PM
Nem értem, miért ír, hogy miért pont
ezt, hirtelen több millió kérdésem lenne, amit a fejére zúdítanék. Jólesik,
hogy írt, hogy ő is ugyanúgy kattog ezen, mint én, hiába kéne elfelejtenem.
Hiszen ő Im Jaebum, akiben nem bízhatok. Mi van, ha "találkozni"
akar, és ott vár Jackson? Junior? Esetleg még Mark is?
ChibiJ
Choi
@cucumber_chjae
Nem
akarok veled beszélni, mondtam, hogy felejts el.
04/10/16, 21:07 PM
MeobMeob
I.
@mubmub_i
Akkor
miért írsz vissza, ha nem akarsz?
Figyelj,
tudom, hogy sok rosszat okoztunk neked, és félsz, de én jelenleg a megőrülés
határán vagyok
Ez
az egész nem lehet véletlen
Oka
van, hogy pont veled beszéltem, és én tudni akarom, mi
04/10/16, 21:08 PM
Youngjae,
azzal nem oldasz meg semmit, ha nem reagálsz
04/10/16, 21:14 PM
Felidegesít,
hogy rohadtul nem válaszolsz
04/10/16, 21:19 PM
Remegnek az ujjaim, ahogy visszafojtom
magamban az írásvágyat, annyi mindent a fejéhez vágnék, mondanám, hogy nem
érdekel, szálljon le rólam, tűnjön el az életemből legalább a suliig. Viszont
az a helyzet, hogy ez mind hazugság lenne, ugyanis ural a forróság belül a
tudatra, hogy találkozni akar, hogy őt is foglalkoztatja ez az egész.
Nem tudom, mit tegyek.
Nem tudom, mit tegyek.
0 megjegyzés