Gyógyszeretet | 11.
december 09, 2016
– Fiam, jobban vagy? – Anya harmadjára
teszi fel a kérdést, mióta itthon van, pedig csak fél órája tette be a lábát a
lakásba. Túlságosan eleven a terhességének hála még úgy is, hogy ma is nyolc
órát dolgozott. – Lement a lázad?
– Igen – mormogom a kanapén elfeküdve,
ami jelenleg olyan kényelmes, hogy fizikai fájdalmat okozna, ha meg kéne
mozdulnom.
Drága szülőm nem hisz nekem,
természetesen saját magának kell megnéznie, mi is a helyzet, viszont mikor vagy
tíz másodpercig a homlokomon van a tenyere, csak hümmög egyet.
– Helyes. Pihend is ki magad. – Leül a
karfára, úgy beszél, hogy közben a lehalkított tévét figyeli. Érzem, hogy akar
valamit, egy olyan dolgot tart magában, ami miatt nem tud nem a közelemben
lenni.
– Anya, sunyiskodsz? – Csak fél szemmel
lesek fel rá, amit ő nem viszonoz, csak meredten előre figyel. Látszólag nagyon
gondolkodik a válaszon, tudom, hogy rajtakaptam. – Mit akarsz rám tukmálni? –
Immár a rám terített plédbe dünnyögök, tartok attól, hogy ennél is jobban
megnehezíti az életemet. Már így is alig van egy nyugodt pillanatom, mióta
fültanúja voltam, hogy Jaebum a barátaival veszekedett miattam.
– Nem mondanám sunyiskodásnak – mormogja
halkan, ami pont elég ahhoz, hogy végül felüljek, és megállás nélkül csak
bámuljam őt. – De legyen. Talán belebotlottam valamibe hazafelé jövet a
munkából, és elhoztam, hátha érdekel. – Hiába beszél úgy, mintha ajándék lenne,
tudom, hogy nem az. Tart valamitől, talán a reakciómtól, amivel nem könnyíti
meg egyikünk helyzetét sem.
– Ki vele. – Csak a nyakamat dörzsölöm,
amíg ő az engedélyemmel felpattan, és máris a táskájához megy, amiben kutakodni
kezd. Pár pillanatba telik csak, mire megtalálja, majd büszkén jön vissza
hozzám, immár mellém ülve le.
– Csak legyél nyitott. – Végül egy
halvány mosolyt is kapok, ami után végre odaadja az összehajtogatott papírt.
Egyből kisimítom, hirtelen nem is tudom, mire számítottam, csak erre nem.
Egy semmilyen kis szórólap szanaszét
szerkesztve, amin ezer hangjegy, zongorabillentyű és gitár keretezi a szavakat,
amiket olvasva leáll egy pillanatra a szívem.
– Ez mi? – Teljesen kétségbeesve meredek
anyámra, miközben az ujjaim szinte kiszakítják a kissé gyűrött papírlapot.
– Ez egy... nem is tudom. Egy
tehetségkutatónak az egyik szórólapja, amire jövő hónapig lehet jelentkezni. Én
csak megláttam, hogy televan akusztikus hangszerekkel, és azt is írja, hogy
amatőr énekeseket keresnek. El kellett hoznom, hátha gondolkodsz rajta. Én is
és apád is nagyon örülnénk, ha megpróbálnád, kicsikém. – Olyan lágyan ejti ki a
szavakat, annyira visszafogott, hogy nem tudok kiakadni.
Jót akart, tudom, hogy így van, de nem
indultak bennem pozitív érzések a dologra.
– És... Miért? Mármint, nem járok három
éve énektanárhoz, az esküvőtök óta nem igazán énekeltem. Anya, tudod, hogy...
– Youngjae, drágám. – Anya halk szavakkal
szakít félbe, mikor már kezdek pánikolni, még a keze is a lábamon landol. –
Tudom, hogy nagyon megviselt téged, hogy közönség előtt énekeltél, majd egy
olyan kritikát kaptál egy nagyszájú baromtól, ami csak tippelem, hogy betett
neked, és azért nem énekelsz. Nem beszéltél róla soha, ezért csak a találgatás
megy, de valahogy mindig sejtettem, hogy nem kaptál olyan támogatást, ami
kijárt volna. – Pár másodpercre megáll, nagyot sóhajt, mintha egy hatalmas
tehertől szabadulna meg. – Valahányszor énekeltél, mindig majdnem elsírtad
magad, ami miatt annyira át lehetett érezni az egészet, és én ezt megint
akarom. Büszkének lenni, mikor kiállsz, és látom, hogy önmagad vagy közben.
Biztosan nehéz lehet, mert ez az egyik legkifejezőbb dolog, amit ember csinálhat.
Túl sok sérelmed van, amit nem akarsz kimutatni, én ezt értem. De ettől
függetlenül neked ezt csinálnod kell. – A kis monológját ha akarnám, sem tudnám
félbe szakítani, minden egyes hang, ami elhagyja a száját, túl nehéz. Nem kapok
tőle levegőt. – Ha az éneklés megsirat, akkor megsirat, ez nem szégyen. Csak
egyszer hagynád, hogy... kiürüljön az a sok rossz belőled, sokkal könnyebb
lenne minden. Beleértve az éneklés is. – Ezután elhallgat, várja a reakciómat,
ami úgy tűnik, most késik.
Eszembe jut az esküvő, még a DVD-n is
rajta van - amit soha nem láttam végig emiatt -, mikor apa egyik régi barátja
arról beszél, hogy felesleges volt kiállítani ennyi ember elé énekelni. Persze,
hogy rosszul esett, mindig is túl érzékeny voltam, és amit ezek után mondott,
még most is... fojtogat, valahányszor eszembe jut.
Ez az az egyik érzés, ami eluralkodik
rajtam éneklés közben, és ezt utálom.
– Anya, ez nem ilyen egyszerű - szólalok
meg végül, nem nézve a szemeibe. Már csak ez kellett a betegségem, Jaebum
mellé. Lassan minden összejön, és felrobbanok.
– Ez egy meghallgatás. Ha van egy kis
tehetsége az embernek, azt ők észreveszik, és onnantól énektanárok segítenek.
Neked pedig iszonyat jó hangod van, nem is kérdés, hogy bekerülsz. – Azt várja,
hogy hozzászóljak, beleegyezzek, visszautasítsam, de nem megy még a heves
tiltakozás sem. Kicsit lelombozza a kedvét, de nem tudok tenni ellene. – Csak
gondold át, kérlek. A kistesód kedvéért a hasamban.
***
Már harmadik napja vagyok itthon, nem
akarom elhinni, hogy még mindig semmi értelmeset nem csináltam. Csak feküdtem a
kanapén a tévé előtt, miközben a telefonomat szorongattam, hátha, de... nem,
nem jött egy üzenetem sem. Nem tudom, mégis mire számítottam, hiszen ha Jaebum
a kis puszi óta egyáltalán nem nyitott felém, akkor ezután az egész után sem
fog. Én meg túlságosan félek neki írni, ez olyan borzalmas.
Beszélni akarok vele, ezer kérdésem
lenne, még sincs bennem annyi bátorság, hogy lépjek is. Kezd kicsit zavarni a
saját gyávaságom, hiszen nem, hogy a magánéletembe nem merek beleszólni, de még
egy olyan dologba sem merek belekezdeni, amihez talán tényleg értek egy kicsit.
Jelenleg is a szórólapot bámulom a kis
dohányzóasztalon magam előtt a kanapét koptatva, vagy két plédbe
beleburkolózva, de jelenleg még megérinteni is nehezemre esne. Anya komolyan
gondolta, amit mondott, ez pedig nekem csak még inkább megnehezíti az életemet.
Lépnem kéne, talán. Mégsem merek, nekem
ez az egész túl sok.
Már negyed hat van, anyuék egy órán
belül hazaérhetnek a munkából, és végre lesz társaságom. Olyan, amiben nem
tudok jelenleg annyira ellazulni, de jobb, mint a semmi. Lehet, meg kéne ütnöm
egy lassan felnőtt ember határozottságát, de egyelőre az nem most lesz.
Épphogy felemelem a tekintetemet a
tévére, a telefonom valami csoda folytán rezegni kezd, amitől olyan gyorsan
ülök fel, és kapok utána, hogy belenyilall a fájdalom a fejembe. Nem vagyok
valami jól még, hiába ment le a lázam már második nap.
Nem akarok hinni a szememnek, de
Twitteren jött egy üzenetem, amit megnyitva, már nem csak a szívem adja fel
lassan, de én is kilépek a testemből.
MeobMeob
@mubmub_i
Youngjae
Otthon
vagy?
Ha
igen, ajtót nyitnál?
16/10/16, 18:19 PM
Vagy ezerszer el kell olvasnom, hogy
végre felfogjam, hogy Jaebum írt, ráadásul azt, hogy ő... istenem, itt van?
Végül nagy nehezen felkelek, elátkozom
magam, mert a legszakadtabb mackónadrágom van rajtam a legnagyobb pólóval, ami
csak a szekrényemben lehet. Mivel már nincs időm átöltözni, így, ahogy vagyok,
a plédektől megszabadulva caplatok a bejárati ajtóhoz, amit már kissé reszkető
kezekkel nyitok ki.
Abban a pillanatban tárul elém az
ajtófélfán támaszkodó, bőrdzsekis Im Jaebum, aki lassan néz fel a telefonjából
a szemeimbe, majd egy spontán napkitörésre hasonlító forróságú mosolyra húzza a
száját. Szerintem mondanom sem kell, mennyire melegem van.
– De szarul nézel ki. – Kissé
meglepetten mér végig, ami után még kell pár pillanat, mire el tudok állni az
ajtóból.
– Te meg rohadt kedves vagy.
– Nem voltál iskolában már harmadik
napja. Először azt hittem, bujkálsz előlem. – A dzsekijétől megszabadulva jön
be, konkrétan alig kapok levegőt, olyan nehéz lesz az izgatottságomtól, amit
semmilyen körülmények közt nem mutathatok ki.
– Beteg vagyok. – Nem mellesleg adom a
tudtára, amit hallva hátra néz rám a válla felett, hogy ismét végig mérjen.
– Áh, már értem. – A tökéletesre
beállított hajába túr, miután megszabadul a cipőitől, elnyújtott léptekkel megy
a nappaliba, ahova akaratlanul is követem.
– Kérsz... valamit?
– Nem, köszönöm. Nem ugráltatlak, hiszen
beteg vagy. – A két plédet arrébb tolva az útjából leül a kanapéra, pont úgy
viselkedik, mintha az a... az a szájra puszi meg sem történt volna.
A karomat dörzsölve ülök le mellé,
tulajdonképpen eléggé távol tőle, mert a közvetlen közelébe nem merek. - Ne
haragudj, hogy zaklatlak.
– Ha így lenne, nem nyitottam volna
ajtót. – Még a vállamat is megrándítom, esküszöm, életemben nem voltam még
ilyen laza. Vagyis nem sikerült ennyire jól a tettetése.
– És amúgy jobban vagy? – A tévéről rám
néz, csak pár másodpercig tudom viszonozni a tekintetét, amitől futkos a
hátamon a hideg.
– Már jobban. – Még mondanék ezer
dolgot, kifakadnék, és elmondanám, hogy mit láttam hétfőn, mikor bevittem az
igazolásomat, de... de nem megy. Félek felhozni.
– És mondd csak... – Közelebb húzódik,
amit próbálnék nem lereagálni, de érzem, hogy az arcomra ül a döbbenet. -
Szombat estig teljesen kihevered?
– Mi... miért? – Hátrébb hajolva nézek
rá tovább, nem igazán számítottam arra, hogy idejön, és ismét elhív valahova.
Mintha a múltkor tényleg semmi nem történt volna.
– Lesz egy házibuli, és ha már úgyis
belementél, hogy bevezesselek a nagyvilágba, és nem mondhatsz nemet rá, el
akarlak vinni. – Oldalra billenti a fejét mintha így próbálna rávenni a
dologra.
– Én nem vagyok az a bulizós fajta.
Meg... meg az alkohol sem vonz. Se a részeg emberek, és...
– Te mindig mindent túlizgulsz. –
Frusztráltan sóhajt fel, közelebb hajol ismét, de csak azért, hogy homlokon
pöckölhessen. – Én sem fogok inni, ha ez megnyugtat. Csak egy házibuli, ha nem
tetszik, esküszöm, hogy otthagyjuk, mikor már nagyon eleged van belőle.
Kíváncsi vagyok, mennyit bírsz. – Úgy mosolyog, úgy beszél, mintha még csak az
a veszekedés sem történt volna meg, amin a legjobb barátaival esett túl.
Miattam.
Hogy tud így viszonyulni hozzám ezek
után?
– Jó ötlet ez? – Egészen elhalkulok,
próbálom a témát Jacksonékra terelni, de valami gátol benne. Nem tudnék most
róla beszélni.
- Mégis miért ne lenne? Vigyázok rád, ha
ettől tartasz. – Ahogy ő, úgy én is a tévé felé fordulok, de én nem azért, mert
ahhoz van kedvem. Konkrétan lángol az arcom, valamiért ez teljesen... aish,
zavarba hozott.
Jaebum „vigyáz” rám.
Jaebum „vigyáz” rám.
0 megjegyzés