Gyógyszeretet | 12.
december 09, 2016
Elment az eszem, vagy nem tudom. Jaebum
tegnap sokat volt itt, szerintem mondanom sem kell, hogy addig nem volt
hajlandó megmozdulni sem, amíg bele nem mentem a szombat estébe. Semmi kedvem
elmenni, vagyis... Jobban mondva házibuliba nem. Jaebummal szívesen eltöltöm az
időmet, mint tudjuk, de azért nem mindegy, hogyan.
Már egy órája, hogy anyuék hazaértek,
viszont valahogy még mindig nem tudtam elmondani nekik, mint tegnap. Hogy
közölhetném be, hogy Jaebum bulizni visz?
– Youngjae, ettél ma? – Anya teljesen
felháborodva vágtat ide hozzám a konyhából, amivel sikeresen kiöl minden
gondolatot a fejemből. – Ki sem nyitottad ma a hűtőt, mi?
– Nem voltam éhes. – A tarkómra simítva
próbálom terelni a szót, de valahogy nem tudom, hogyan vezethetném rá a
dologra.
– Szerencséd, hogy félig kilábaltál a
vírusból. – Halkan morog az orra alatt, idecaplat hozzám, és leül mellém, ami
miatt egyből a torkomat köszörülöm. – Mi az?
– Jaebummal beszéltem...
– Egek. - Épphogy kimondom azt a nevet,
apa hangja mögöttünk felcseng annyi hitetlenséggel a hangjában, hogy szinte
nekem fáj.
– Szóval. A lényeg az, hogy szombaton
elmennénk... valahova. – A végét teljesen elmotyogom, az ujjaimat piszkálom,
mintha tizennégy éves lennék, aki konkrét randira kéredzkedik el.
– Valahova? – Anya helyett apa szólal
meg, mostanában szokatlanul sokat szól közben, mikor Jaebumról van szó.
– Kicsim, majd ezt én. – Anya csak a
fejét csóválja, majd egy halvány mosollyal néz rám. - Szóval, hova is?
– Egy... házibuliba? – Félve mondom ki,
és nem is véletlenül, hiszen anya arca eltorzul, és nem igazán tud reagálni
először.
– Házibuli? – Ennél a hangnál talán még
apué is jobb, de már mindegy. Nyakig belemásztam, most már végig csinálom. –
Nem szívesen engedlek el. Sok a részeg, még csak nem is vagy nagykorú. Benned
bízom, tudom, hogy nem csinálsz hülyeséget, de a többiekben annyira nem.
Muszáj?
– Azt hiszem... – A vállamat rándítom,
akaratlanul is végig pörög a fejemben, mi lenne, ha Jaebumnak beadnám, hogy a
szüleim nem engednek el. Kiszöktetne? Rohadjak meg, még azt is kinézem belőle.
– Ez nem tetszik nekem.
– Tudom, de... Nem lehetnél kicsit
lazább? Csak most, erre a szombatra. – Próbálom elérni, hogy eltűnjenek a
ráncok a homlokáról, de valahogy nem jön össze.
– Vegyem ezt szívességnek?
– Akár. – Ahogy meglátom a halvány kis
fényt az alagút végén, egyből rávágom ezt az egy szót, csak utólag növi ki
magát az a rossz érzés bennem.
– Akkor... Elengedlek, ha te megteszel
nekem és apádnak valamit. – Még csak behatárolni sem tudom, milyen arcot vág,
talán fél egy kicsit, hogy kimondja, és én nem reagálok jól. Csak remélni
tudom, hogy nem a ruhahajtogatást akarja rám tukmálni.
– Elmész énektanárhoz. – Anyu nem
folytatja, majdnem egy percig várok rá, hogy végre kibökje, mire végül... apa
szólal meg mögöttem. A szívem kihagy egy ütemet, egyből a fejemet csóválom,
miszerint kizárt dolog. Akkor inkább itthon maradok.
– Kihagynál egy estét, mikor Jaebummal
lehetnél? – Az a bizonyos női hang túl halkan szólal meg, mivel tudja, hogy
sarokba szorított, és ez nagyon sok most.
– Ez még Jacksonéktól is csúnya lett
volna, nem még, hogy tőletek. – Hitetlenül nézek a szemeibe, nem hittem volna,
hogy komolyan képes lenne Jaebummal „fenyegetni”.
– Csak egy énekóra, még jövő héten, és
ha még akkor sem akarod tovább csinálni, akkor nem piszkálunk vele többet.
Rendben? – Látom az arcán, mennyire bántja az, hogy ezt csinálta, de valahogy
talán muszáj volt.
Kicsit rosszul esik ez az egész helyzet,
de... Im Jaebum. Túl gyengéd szálak fűznek hozzá ahhoz, hogy kihagyjam a
szombatot. Így sem látom mostanában, és ez borzalmas.
– Egyetlen óra.
– Igen. – Anya szemeiben megcsillan
valami, ahogy apa is válaszol, bár az ő arcát még mindig nem látom. Talán jobb
is, nem vagyok hozzászokva, hogy ő is ugyanúgy akarja ezt, mint anya.
– Akkor... rendben. De csak egy óra.
***
Az elmúlt napokban, mióta a szüleim
tudtára adtam, hogy szombat este későn érkezem ismét, csak sokat sejtő
tekinteteket kaptam anyámtól, amíg drága apám csak hangosan sóhajtozott,
valahányszor egy légtérbe kerültünk. Nem tudom, pontosan miért is, de van egy
sanda gyanúm, hogy nincs oda Jaebumért.
Leginkább az lehet az oka annak is, hogy
múltkor még a légpuskával is fenyegetőzött, bár talán én sem viselkednék
másképp a helyében. Hiszen ez a fiú bántott évekig, aztán ott vannak a legjobb
barátai, akik még meg is vertek. Félt, hiába nem mondja ki, teljesen
egyértelmű.
És most, hogy itt van szombat este,
lassan negyed tíz, vészesen közeledik az, hogy kiteszem a lábamat a lakásból,
onnantól pedig minden rossz megtörténhet velem, ami csak lehetséges.
– Ebben mész? – Anya valamit rágcsálva
jön ki a konyhából, amíg én a kanapén ülve minden létező dolgomat, amit
magammal kell vinnem, a dohányzóasztalra teszek, olyan helyre, ahol a szemem
előtt van, és nem felejtem el.
Pár pillanatra a telefonom mellett
szobrozó kis szórólapra téved a szemem, ami azóta itt hever, mióta anya
hazahozta. Legszívesebb összegyűrném, széttépném és kidobnám, de nem tehetem.
És nem is tudom megtenni.
– Mi bajod vele? – Érdeklődve nézek
végig magamon, majd végül rá terhes anyámra, aki csak a fejét csóválja.
Őszintén fogalmam sincs arról, hogy mit
is kéne felvennem, hiszen életemben nem voltam még buliban, ezért valószínűleg
olyan ruháim sincsenek. Bár lehet, hogy találnék jobb szerelést, egy farmeron
és egy sima fehér pólón kívül, de jelenleg ez a kényelmes nekem.
Ha pedig ez így nem jó, az Jaebum
hibája, mert először is, nem kaptam valami sok információt, hogy mégis mennyire
kéne kiöltöznöm.
– Nekem aztán semmi bajom. – Még a fejét
is csóválja, ahogy inkább visszafordul, hiszen elfogyott a kezéből a keksz, és
muszáj pótolnia valamivel.
Addig ülök egy helyen, és nem veszek
tudomást a néha elhaladó, sóhajtozó apámról, amíg végül nem csengetnek, és
hiába nem izgulok úgy, mint a múltkor, a szívem akkor is a torkomba ugrik.
Mondanom sem kell, hogy kelnék fel, de apám megelőz, és olyan gyorsan ér az
ajtóhoz, hogy alig térek észhez.
– Jó estét. – Hallom Jaebum teljesen
visszafogott hangját, valószínűleg a szokásos mosolya, amivel engem fogad,
egyből lelohadt róla.
– Youngjae majd jön, megvárod kint? –
Apa még mélyíti is a hangját, és igaz, hogy ez a viselkedése miattam van,
ráadásul jól is esik, mert ő soha nem fejezi ki azokat, mégis közbe kell
szólnom. Nagy nehezen odaverekszem magam az ajtóhoz, apámat kicsit arrébb
hessegetve.
– Apa, kérlek. – Jelentőségteljes
pillantást vetek rá, amire válaszul ismét sóhajt, majd még utoljára egy sötét
tekintettel ajándékozza meg a vendégünket és elhalad. – Sajnálom. – A számat
húzva nézek Jaebumra, aki valamiért nem tud mosolyogni, sőt, megkockáztatnám,
hogy el is van sápadva egy kicsit. – Gyere. – Épphogy beengedem, máris csukódik
utána az ajtó, majd megelőzve a nappaliba sietek, ahol a cuccaim vannak. Nem
tervezek egy percig sem maradni tovább itthon, amíg apám paraszt, anyám nyelve
pedig ismét eleredhet.
– Ebbe akarsz jönni? – Mint anyám,
ugyanúgy kérdez ő is, ezért még az utolsó pillanatban ellépek a
dohányzóasztaltól, mielőtt még a zsebembe gyűrném a dolgaimat. – Buliba
megyünk, nem a sarki kisboltba. – Végigmér tetőtől talpig, a fejét csóválja,
mintha nem hinne a szemének. Egy pillanatra egészen elfelejtette, hogy apám is
a házban van. – Átöltözöl. – Nem kérdez, kijelent, majd felindul az emeletre,
ahol a szobám van, amíg én kissé tehetetlenül meredek magam elé.
Egy töredék másodpercre anyámra
pillantok, aki a lenti fürdőszoba ajtajából néz rám olyan fejjel, hogy ő biza
mondta. Csak a szemeimet forgatva indulok inkább Jaebum után, aki minden
engedélyem nélkül tartózkodik a szobámban. Mire felérek, a szekrényem már
nyitva, az összes létező nadrágom az ágyamon, a pólóim egy fele az
íróasztalomon, amit csak nagyra kerekedett szemekkel nézek végig.
– Jaebum! – Hitetlenül szólok rá, amit
hallva még csak felém sem néz. – Egyedül is menni fog.
– Nem vagyok benne biztos. – Ezt a
kicsit sem aranyos megjegyzést magamra sem veszem, csak elszámolok magamban
ötig, mielőtt tarkón vágnám az egyik tankönyvemmel.
– Nem vagyok így jó? – Végre ezzel a
kérdésemmel ráveszem, hogy hajlandó legyen ne csak a szekrényemet széttúrni,
viszont az egy kicsit sem tetszik, ahogy ismét végigvezeti rajtam a tekintetét.
– Jó vagy, Youngjae, de buliba nem. –
Felsóhajt, miután ismét a szekrényemhez fordul, viszont mikor rájön, hogy mást
nem talál, ellép tőle, és inkább a kihányt ruháimat elemzi magában.
Ekkor nézek csak végig rajta, egy
világosszürke, szaggatott farmer van rajta, egy fehér póló egy indiánnal kék és
piros tollakkal a fején, az egész túl van bonyolítva, mégis nagyon jól áll
neki. Aztán... ah, ne is beszéljünk arról a bőrdzsekijéről, amitől úgy döntött,
hogy most szabadul meg.
Kiválaszt egy nadrágot, a többit az
ágyam végébe dobálja, majd a pólóimhoz sétál, köztük és a felsőtestem közt
járatja a tekintetét.
– Ne mondd, hogy értesz a divathoz, mert
körbenevetlek. – Lemondóan sóhajtok, a fejemet csóválom ma már nagyon
sokadjára.
– Úgy nézek ki, mint aki ízlésficamos? –
mormogja négy felsőt is kiválasztva, viszont még nem hagyja ott a többit.
Nagyon gondolkodik valamin. – De nyugodtan tedd, úgyis ritkán nevetsz, pedig
vicces vagyok. Szép a mosolyod, nem is értem, miért olyan nehéz kicsalni
belőled legalább egy kicsit. – Teljesen belemerül a felöltöztetésembe, úgy
beszél, a végén még hümmög is egyet. Nem tud dönteni.
Mindeközben az én szívem talán kihagy
egy teljes ütemet, egy pillanatra a számhoz érek, valamiért annyira... nehezen
hiszem el, hogy ez valóban így lenne. Nekem nem szép a mosolyom. Ezt hiszem.
– Ez csak azért van, mert kiöltetek
belőlem minden jót, és még a mosolygás is nehezen megy. – Poénnak szánom,
esküszöm, hogy nem akarom megbántani, de ő komolyan veszi. Megáll egy
pillanatra, oldalt van nekem, de még így is látom, ahogy maga elé mered, ezer
érzelem ül ki az arcára, mintha hátba szúrták volna.
– Akkor ezen is változtatok. – Mély
levegőt vesz, félig lehajtott fejjel, a pólókat bámulva fordul felém, látom azt
a lelkiismeretet kiülni a vonásaira, amit nagyon, nagyon nem akartam volna. Túl
magas labda volt, és most eléggé rosszul érzem magam tőle. Nem akartam
megbántani.
– Én nem gondoltam komo...
– Próbáld fel. – Talán túl halkan
szólalok meg, és nem hallja, vagy csak szimplán nem akarja, hogy végigmondjam,
ezért közbevág, és immár úgy néz rám, mintha az előbb misem történt volna.
Miután a pólókat a
nadrághoz teszi, leül az íróasztalomhoz, türelmesen bámul rám, amíg én értetlenül állok a dolog előtt.
0 megjegyzés